Lekenyerezni egy alient: Anneke van Giersbergen & Arjen Lucassen - Planetárium, 2015.02.17.

írta Tomka | 2015.02.22.

Nem köszöntötték a reptéren, nem volt tele a sajtó a nevével, és fél Budapestet sem zárták le miatta, mégsem meglepő, hogy Arjen Anthony Lucassent sokkal jobban várták február 17-én annál a bizonyos Vlagyimir Vlagyimirovicsnál. A holland dalszerző nemhogy mifelénk, de úgy egyáltalán színpadon sem fordul meg gyakran – saját bevallása szerint nyolc év után most a Planetáriumban zenélt először élőben, közönség előtt. A metal operák és a progresszív zene félénk zsenije ennek ellenére bensőséges hangulatú, felejthetetlen koncertet adott régi-új társával, Anneke van Giersbergennel.

Na jó, csúsztattam. Igazából az, hogy Arjen nyolc éve nem állt színpadra, és úgy egyáltalán, nem szeret koncertezni, sokat hozzátett az élményhez. A langaléta, lazán két méter pluszosnak kinéző Lucassen meglehetősen félénk volt, sokat bakizott és ebből rendre viccet csinált. Egy sima koncerten marha idegesítő lett volna, ha elröhögik a számokat, vagy két akkord után újrakezdik, mert elrontották. Itt ez teljesen természetes volt, sőt, ezekre a pillanatokra biztosan mindenki emlékezni fog. Ahogy Arjennek nem jut eszébe, hogyan kezdje a My House On Mars-ot, mert az akusztikus verzió annyira más, mint az eredeti (nem csodálom: a Tiamat-frontember előadásában egy gót space ballada volt, itt akusztikus Beatles-dalnak hatott), vagy ahogy Anneke bele-belekuncog a Time After Time-ba, és nem tudja abbahagyni, mint egy akut röhögőgörcsöt kapott kisiskolás.

A Planetáriumot egészen családias, intim hangulat uralta. Utoljára akkor volt ilyen élményben részem rockzeneinek mondott koncerten, amikor a Pain of Salvation járt itt 2013 tavaszán az akusztikus turnéjával. Azt ugye tudjuk, hogy Daniel Gildenlöw született stand-upos, de talán nem véletlen, hogy akkor is egy bizonyos Anneke van Giersbergen nyitotta az estét… A koncert most is Anneke önálló akusztikus produkciójával kezdődött. Inkább amolyan hangulatalapozó, esti gitározgatás volt ez, mint önálló koncert, hiszen a holland énekesnő csak két saját dalát játszotta el: a Beautiful One-t és a Circles-t. Egyébként feldolgozott, Chris Isaaktől Cyndi Lauperig, Bruce Springsteentől a Pink Floydig. A Wicked Game, a Time After Time nem volt meglepő, azokat már szólóbulikon is játszotta. A közönség érezhetően az új – és persze rockosabb – dalokat díjazta, a Wish You Were Here-t, vagy épp az U2 Drowning Manjét, amiben végre erősebben csapott a húrokra.

A hideg a menetrend szerint közlekedett a hátakon, nagyjából az első pillanattól az utolsóig bezárólag. Tisztább, erősebb, érzelemdúsabb hang kevés van a rockénekesnők között, mint Annekéé, még akkor is, ha szólólemezein egyre inkább a popzene felé kacsintgat. Könnyű lenne még sorokon keresztül bókolni hangja előtt, hiszen van miért, de nem tudom magamban tartani: Anneke egyszerűen túl tündéri volt. A feldolgozásoknál tűnt fel, hogy egy I’m On Fire-t, vagy egy Wish You Were Here-t nem lehet pusztán kedvesen énekelni. Lehet, hogy hangtechnikában összehasonlíthatatlan pl. Springsteen és Giersbergen kisasszony, de az I’m On Fire-ből itt hiányzott a címbeli tűz. A Pink Floyd-átiratban már jobban játszott a hangjával, és nagyobb ovációt is kapott – bár ne legyünk naivak, nyilván a dalválasztás miatt. De hogy témánál maradjunk, és rögtön lelőjünk egy poént: a ráadásban előkapott Strange Machines-ben tapintható volt, miben változott Anneke a gatheringes korszaka óta. A mostani verzióból hiányzott az a dráma, az a vibráló feszültség, ami klasszikussá tette az eredetit. Nem rugaszkodott el a szólószámaiban kialakított patyolattiszta énekstílustól, mélyre is talán csak egyszer ment le a dalban, és akkor is elmosolyodott, mintha zenei viccből idézte volna az eredetit.

Nem akarom túldimenzionálni a dolgot, mert a mostani énjéhez nyilván sokkal jobban passzol ez a stílus, és egyébként is, bármit bármikor szívesen hallgatok tőle, még az olyan egy szál zongorás szívfacsarókat is, mint a Circles. Előadóként is hozta a formáját, és világítás híján is besugározta a komplett termet. Azt a meghitt hangulatot és családias közérzetet, ami a zenészeket, nézőket egyaránt ellepte, ő alapozta meg. A Time After Time-ot, ahogy már említettük, végigkuncogta, miután megállapította, hogy a közönség mindig nevet, ha ezeket a „nyálas” nyolcvanas évekbeli számokat játssza (ld. még: Wicked Game), majd hozzáfűzte: mit lehet mit tenni, ha a nyolcvanas években ezek a „nyálas” előadók írták a legjobb számokat. S egyébként is, abszolút ösztönös, a helyzetre reagáló viccekkel szórakoztatott két szám között.

Amikor kb. húsz perc után csatlakozott hozzá Arjen Lucassen, ebből a szempontból nem változott semmi. Kifinomult zeneszámok és őszinte, spontán humor – ennyiből állt az este varázsa. Mondanám, hogy két született előadóművészt láttunk, ha Arjen nem ódzkodna annyira a nyilvános szerepléstől. Nyilván, nem volt magabiztos a hangszerkezelése és az is tiszta sor, hogy nem ő a világ legjobb gitárosa, de ezen felül megvan benne minden, ami egy zenésznek a zenei tudáson felül kell: sárm, humor és karizma. Ráadásul Arjen és Anneke között a kémia is nagyon működött, jól reagáltak egymásra, és segítettek a másiknak, ahol kellett. A legérdekesebb az volt, hogy az este során bepillantást nyerhettünk a kapcsolatukba is. Hogy milyen nagyra tartják a másikat, és hogy mennyire eltalálták a közös hangot azzal, hogy froclizták egymást a tisztelet talajáról, majd humorosan, eltúlzottan bókoltak a másiknak. Amikor például Arjen megjegyezte, hogy múlt héten beteg volt, ezért nincs a legjobb formában a hangja, Anneke élből ironizált, hogy kedves Arjen, akkor az összes baki el van nézve, ha a múlt héten beteg voltál.

A hibák persze tényleg csak bakik voltak, vagy ki sem lehetett szúrni őket, vagy Arjen maga figurázta ki egy-egy mellényúlását, de arra is reflektált, hogy nincsen éppen világverő hangja. S bár az első duettben még tényleg erősen küzdött, a koncert folyamán az éneklésbe, gitározásba egyaránt belejött. És hát a dalok… Alapvetően Arjen és Anneke közös projektje, Gentle Storm márciusban megjelenő debütlemeze adta a turné apropóját, de nyilván azért jött a közönség, hogy élőben és persze első kézből, a mestertől hallja az Ayreon dalait, amely a legjobb lemezeket hozta össze a (progresszív) metal opera stílusában. De a Gentle Storm-számok se voltak rosszak. Az Endless Sea, amit előzetesként a neten is közzétettek, engem ugyan nem kenyerezett le különösebben – egy Ayreon-lemezen ez maximum a középmezőnyben kérhetne magának helyet –, a később elővezetett New Horizons már annál inkább: nagy dallamívű és vérbeli arjenes szerzemény, amiről valamiért a Savatage ’The Wake of Magellan’ albumának hangulata ugrott be.

Az Ayreon-számok közül már nehezebb csúcspontokat válogatni. Talán menjünk is sorjában. Rögtön elsőként a Day Six a ’The Human Equation’-ről, a projekt egyik legjobb lemezéről. Majd utána az Isis and Osiris, ami Arjen szerint akusztikusan is egy nagyon metalos szám maradt, a pengetési technikája pedig közelebb állt a gitárütlegeléshez, mint bármi más ezen az estén. Fenséges volt, mit mondjak. Még úgy is, hogy nyilván teljesen másképp hangzottak az Ayreon-dalok két – de többször csak egy – akusztikus gitár tolmácsolásában. A szerteágazó, komplex és több sztárvendéggel felénekelt Ayreon-számokat nem lehet teljesen visszaadni, csak egy grandiózus színpadi előadás során. Arjen és Anneke koncepciója nem is ez volt. Ők azt a tézist követték, hogy egy jó dal egy szál gitárral is jó dal, ezért a számok magját tartották meg, és sokban támaszkodtak Anneke hangjának kifejező érzelmi erejére.

Nem voltak dús hangszerelések, egzotikus hangszerek, vagy többszólamú dallamok, csak Anneke hangja és Arjen gitárja, de így is nagyot szóltak a dalok. Persze, néhánynak eleve jobban állt az akusztikus köntös, mint az egyébként is lágy, kevésbé felöltöztetett Comatose-nak, amelyet amúgy is az énekdallamok vittek a hátukon. A legnagyobb eksztázist a Come Back To Me (ezt eredetileg is Arjen énekli nagyrészt) és a The Castle Hall csikarta ki a koncert vége felé – mindkettő egyszerűbb dallamvezetésű, mondhatni slágeres szám, amiknél a közönséget se kellett túl sokat biztatni, hogy kieresszék a hangjukat. A leghangulatosabb viszont a My House On Mars volt, amely alatt teljes sötétségbe borult a terem, egy szem hátsó lámpa kivételével a színpadot is alig világította meg valami, és a Planetárium vetítője is beindult. Talán nem véletlen, hogy mindig a régebbi Ayreon-számoknál folyt a vetítés, a marsos számnál pedig sikerült egy élvezetes csillagközi utazást varázsolni a kupolára. Arjennek ekkor tűnt fel, hogy talán nem egy szimpla színházban vannak, és a dal után elismerően biccentett. „Tudjátok, hogyan kell örömet okozni egy olyan aliennek, amilyen én vagyok.”

Ez az űrlény pedig azt tudta, hogyan kell örömet szerezni a kiéheztetett rajongóknak, és a legnagyobb arányban a közönségkedvenc ’Into The Electric  Castle’-ről válogatott. A ráadásban Arjen kérésére még jött a Strange Machines is, ami azért minden kifogás ellenére is megrázó élmény volt, valamint a dalszerző kedvenc dala: az A Day In Life a Beatlestől. Ez azt hiszem, sok mindent – ayreonos dallamvilágot, hangulatokat – megmagyaráz. A zárást a Castle Hall jelentette, ezen a ponton már felszabadultabb volt a hangulat, mint Amerikában a ’76-os függetlenségi nap után. Ezt pedig az se tudta elrontani, hogy a koncertet úgy kellett végighallgatni, mintha az egyik fülesünk kiesett volna, mert a bal oldalon csak a bal szélső hangszóróból szólt a zene. De a hangulat, a zenei élmény és az exkluzivitás tekintetében tényleg csak a Pain of Salvation már felemlített koncertjéhez tudnám mérni az estét. Nemcsak felejthetetlen, de megismételhetetlen alkalom volt, és ez ebben a mindent sokszorosító és másoló digitális korban talán mindennél fontosabb.

Setlist:

Beautiful One / 4 Years / Wicked Game / Circles / I'm on Fire / Time After Time / Wish You Were Here / Drowning Man /// Endless Sea / Day Six: Childhood / Isis and Osiris / The Moment / Comatose / Valley of the Queens / Mad World / Waking Dreams / New Horizons / The Garden of Emotions / My House on Mars / Come Back to Me /// Strange Machines / A Day in the Life / The Castle Hall

Szerző: Tomka
Képek: PP Live Photography
Köszönet a Negative Artnak!