Húristen #1: Gary Moore

írta CsiGabiGa | 2015.02.10.

Gary Moore észak-ír gitáros napjaink rockzenéjét egyik legjelentősebben befolyásoló zenész, hiszen pályafutása során játszott blues-rockot (Skid Row), progresszív rockot (Colosseum II), hard rockot (Thin Lizzy) és élete utolsó 20 évében bluest. Ki lenne méltóbb arra, hogy vele kezdjük el azt az új rovatot, melynek célja egy olyan „ismeretterjesztő jellegű” sorozat, amiben egy-egy neves és nagy hatású gitáros stílusát, játékát és hatását mutatnánk be?

Gary Moore 1952. április 4-én született, s négy éve, 2011. február 6-án távozott végleg, egy olyan életművet hagyva maga mögött, mely páratlan a rocktörténelemben. Legnagyobb példaképei Jimi Hendrix és Peter Green voltak. Mindkettőnek emléket állított egy-egy lemezzel (’Blues For Jimi’, ’Blues For Greeny’), de újraalkotta a Creamet Clapton nélkül Jack Bruce-szal, valamint Ginger Bakerrel (BBM), előhozta az ELP rockosabb oldalát Greg Lake-kel, progresszív rockban együtt utazott Jon Hisemannel és Don Airey-vel, hard rock lemezein többek között együtt zenélt Phil Lynott-tal, Glenn Hughes-zal, Ozzy Osbourne-nal, Noddy Holderrel, Ian Paice-szel, Cozy Powell-lel, Jimmy Bainnel, Neil Murray-vel, együtt nyomta a bluest George Harrisonnal, B.B. Kinggel, Albert Collinsszal, Albert Kinggel, és a Hendrix-emlékkoncerten még a legendás gitáros ex-zenekarával (Billy Cox, Mitch Mitchell) is együtt muzsikált. Közreműködött számtalan zenész lemezén, mint Cozy Powell, Greg Lake, Keith Emerson, Don Airey, Phil Lynott, Chris Thompson, John Mayall, Paul Rodgers, Snowy White, Jack Bruce, Trilok Gurtu és Andrew Lloyd Webber. Ennek megfelelően rengeteg gitárosra, és még több ember zenei érdeklődésére volt hatással.

Nekünk, magyaroknak van egy különlegességünk, Csillag Zoltán, aki nemcsak a hazai, de a nemzetközi Gary Moore Rajongói Klubnak (The Lord Of The Strings) is vezetője, s akinél többet talán senki nem tud Garyről e Földön. Fura, hogy ennek ellenére Magyarországon csupán kétszer járt a gitáros, 2008-ban a Nemzetközi Harley-Davidson találkozón, Alsóörsön (az alsóörsi koncerten szakadó esőben készült fotó lett utolsó blues lemezének – 'Bad For You Baby' – borítója), és a rá következő évben Budapesten, a Syma Csarnokban. Néhány (egy busznyi) fanatikus rajongó a Hard Rock Magazin szervezésében láthatta őt élőben Eperjesen élete utolsó turnéján 2010-ben, melyen újra a hard rock felé fordult. Ezen a buszon találkoztam először személyesen Vámos Zsolttal, aki szintén nagy rajongója Gary Moore játékának, olyannyira, hogy a halála óta évente megrendezésre kerülő Gary Moore Emlékkoncerteken is rendszeresen fellép, sőt, azóta létrehozott egy emlékzenekart, a Run For Powert, hogy ne csak évente egyszer, és ne csak Budapesten kerüljenek színpadra Gary Moore dalai. Ebben a projektjében segítőtársai Kiss Zoltán énekes, Szentmihályi Gábor dobos, Mezőfi József basszusgitáros és Szebényi Dániel billentyűs.

Most Csillag Zolival és Vámos Zsolttal dugtuk össze a fejünket, hogy kinek mit jelentett és jelent a mai napig Gary Moore művészete. Mert művészet ez, a legmagasabb fokú, mely emberek millióihoz juttatta el a zenét. Olyan zenét is, amit esetleg meg sem hallgatott volna, ha másképp alakul.

Hard Rock Magazin: Emlékszem, az én első „Gary Moore élményem” a Thin Lizzy 'Black Rose' lemeze volt. Imádtam a ’Live And Dangerous’-t, és amikor megláttam, hogy új lemezük jelent meg, azon nyomban megvettem a miskolci Zsarnai Piacon, Jugoton nyomású bakeliten kemény 350.- Ft-ért (akkoriban a magyar lemezeket a boltban 90.- Ft-ért árulták). Ez aztán elindított Gary Moore hard rock korszakának felfedezése felé, és notórius gyűjtőként évente vártam a híreket „az ex-Thin Lizzy gitáros” egy-egy új megjelenéséről. Ami akkoriban persze nem volt ilyen egyszerű, mint manapság. Mi volt a ti első találkozásotok Gary Moore zenéjével?

Csillag Zoltán: Gary Moore zenéjével először 1988 nyarán találkoztam, egy másolt koncertvideónak köszönhetően. Egy korai Genesis-felvétel volt elsőként felvéve, ami akkoriban még nem kötötte le annyira a bátyám vagy az én figyelmemet, így áttekerve a következő fogásra, inkább megpróbálkoztunk a '87-es stockholmi Gary Moore koncerttel. Talán már korábban is volt az otthoni lemezek között 4-5 Gary Moore album, főleg a '80-as évek első felében készült rock kiadványai, de emlékeimben úgy maradt meg, hogy a mára már legendás státuszt birtokló ’Wild Frontier Tour’ videó volt az, ami végérvényesen eldöntötte a sorsomat. Nem csoda, hiszen az egy fantasztikus koncert. Még Neil Carter (az akkori felállás billentyűse) is úgy beszél róla, hogy ott valami különös dolog történt. Habár a turné az elejétől a végéig jól sikerült, nagyszerű bulikat adtak mindenhol, Japántól Amerikáig, de valahogy a stockholmi fellépés teljesen egyedi atmoszférájú lett, és volt benne valami megfoghatatlan plusz is.

Azt, hogy engem akkor 11 évesen mi fogott meg Gary Moore zenéjében, játékában vagy megjelenésében, így már nehéz visszaidézni. Addig olyan zenekarok voltak a kedvenceim, mint a KFT vagy a The Shadows, de tetszettek persze az otthon és az autóban felcsendülő egyéb rock zenék is. Mégis valamiért Gary Moore dalai váltották ki azt a természetes állapotot, amikor szimplán csak érzi az ember, hogy „ez az”. Onnantól kezdve persze végem volt, és mindenkit ezzel nyaggattam otthon, suliban, bárhol. Szerencsére azért nem csak én voltam hasonló helyzetben. A Thin Lizzy-t például egy általános iskolai osztálytársam ajánlotta, fogalmam sem volt a kapcsolatról. Egy 'Dirty Fingers' kazettát ajánlottam egy 'Live And Dangerous' kópiáért. Mindenki jól járt.

Ekkortájt volt a híres Gorenje-turizmus Ausztriában, megcélozva a hűtőládákat és videókat, mentünk mi is persze, de mi a szuper kétkazettás Fisher magnó mellett, a '89 januárjában megjelent 'After The War' lemezzel tértünk vissza. A magnó már nincs meg sajnos, szerintem az akkori Gorenje hűtők többsége is a múlté, de az 'After The War' album még mindig milyen jó, nem? (nevet)

Vámos Zsolt: Én egy picit előbb indultam Gary figyelésével. Kb. 1982-től, 13 évesen kezdtem egyáltalán zenéket hallgatni, miután szülővárosomban, Gyöngyösön akkoriban jelentős amatőrzenei mozgalom volt, és egy alkalommal az unokabátyám elvitt a zenekaruk próbájára, ami elementáris erővel hatott rám. Olyannyira, hogy én is belevetettem magam a gitározásba. A testvérem látott el különböző zenékkel, hiszen a családban neki volt igazi hi-fi tornya, és ő gyűjtötte szorgalmasan a rock és latin muzsikákat. Emlékeim szerint először nála hallottam Gary Moore-ról, és úgy rémlik, hogy talán az 1983-as ’Victims Of The Future’ lemezről mutatott dalokat. Lehet, hogy tudat alatt ezért is kötődöm annyira az Empty Rooms című dalhoz. Persze abban az időben főként Carlos Santanát és Al DiMeolát hallgattunk, de a rock klasszikusok között Gary is feltűnt. Megjegyzem, később még kitérek egy érdekességre Santanát és Meolát illetően, aminek Garyhez is köze van.

Természetesen Csillag Zolihoz hasonlóan a legnagyobb lelki dózist én is a 87-es ’Wild Frontier’ lemeztől kaptam, és lényegében innen datálom a Gary zenéi iránti mérhetetlen rajongásomat és elkötelezettségemet. Emlékszem, bakelit lemezen vettem meg, és szinte állandóan ezt kellett, hogy hallgassa az egész lakótelep, mert nem tudtam levenni a lejátszóról. Már akkor próbáltam leszedni a számokat, és mintha ez szabta volna meg a sorsomat, abban az időben talán attól a lemezanyagtól tanultam a legtöbbet a hard rock műfajról. Picivel később persze hozzám is eljutott a híres stockholmi koncert VHS-felvételen, és nem volt kérdéses, hogy ez lesz a legmeghatározóbb zene az életemben.

HRM: Ez a ’Dirty Fingers’-t egy ’Live And Dangerous’-ért arra emlékeztet, amikor eladtam a ’Lights Out’ lemezemet, mert a rádióban hallott Electric Phase című dalon kívül alig találtam hasonló lendületű nótát a lemezen és csalódott voltam. Aztán az 1980-as MSG album meg az én sorsomat határozta meg úgy, hogy később be kellett gyűjtenem az UFO lemezeket is visszamenőleg. De visszatérve Garyre: szerintetek mikortól datálható egy olyan hangzás és játékstílus, amely már félreismerhetetlenül Gary Moore?

Csillag Zoltán: Gary Moore játéka a bluesban és a korabeli beatzenékben gyökerezik. Annak ellenére, hogy legtöbben rockgitárosként ismertük meg, aki később „kipróbálta” magát a bluesban is, sokan nem tudják, hogy ő a blues miatt kezdett el gitározni, és magát blues sznobként jellemezte, amikor visszatekintett arra az időszakra. A '60-as évek második felében eleinte Hank Marvin és George Harrison, majd Peter Green, Eric Clapton, Albert King és a hasonló nagyok voltak a példaképei.

Először talán a Thin Lizzy-ben hallhatjuk Gary Moore játékában azt a kvalitást, amit a későbbiekben tovább csiszolva, kibontva és rengeteg hatást beépítve, egyedivé alakítva a saját stílusaként ismertek meg milliók. 1974-ben mindössze három hónapot töltött a Thin Lizzy kötelékében, néhány dalt rögzítettek csak trió felállásban, és ezek közül mindössze egy jelent meg a soron következő albumon. Ez volt a Still In Love With You, amit Brian Robertson nem volt hajlandó újra feljátszani, mert annyira jónak ítélte Gary Moore játékát rajta. Így megtartották az általa készített felvételt, noha már nem is volt a zenekar tagja. Talán ez az a dal, ahol először „ismerhetjük fel” Gary Moore egyedi stílusát.

Legtöbbször négy nevet említett fő hatásként, példaképként: Peter Green, Jimi Hendrix, Eric Clapton és Jeff Beck. Akik végigkövették, illetve megismerték munkásságát, úgy gondolom, meg tudják ítélni, milyen kaliberű gitáros volt Gary Moore, aki mindegyik kedvencének a játékstílusát úgy tudta beépíteni a sajátjába, hogy mégis egy teljesen egyedi, bármikor felismerhető, élő, lélekig hatoló gitározás lett a végeredmény.

Vámos Zsolt: Egy picit vitatkoznék ezekkel a gondolatokkal, illetve inkább kiegészíteném. Véleményem szerint Gary stílusa már a legelején olyan sok jellegzetességet tartalmazott, ami egy figyelmesebb hallgatónak egyértelművé tette, hogy róla van szó. Csak pusztán szakmailag elemezve, a hangképzése, a virtuozitása, a dallamgazdagsága már a pályája legelején megmutatkoztak. Magam részéről az összes általam hallott felvételen pontosan körül tudom határolni a jellegzetességeit egészen a legelső időktől, de persze ehhez azért kell egyfajta rutin és szakmaiság is. Nyilván ahogyan telt az idő és egyre jobban kinyíltak a lehetőségei, úgy a stílusa is egyre határozottabb és jellegzetesebb lett. A hangzás egy teljesen más kérdés, de erről majd később…

HRM: Mik azok a jellegzetességek, amik meghatároznak egy Gary Moore-szólót?

Vámos Zsolt: Az egyik legfontosabb, hogy az esetek többségében mindig ugyanolyan íve van. Szinte koncepciónak is lehet nevezni, hogy egy folyamatos felfelé ívelés jellemzi a szólóit, aminek a végén van a katarzis. A másik esszencia a dallamosság, dallamközpontúság. Gary igazából sohasem gitározott a szó valódi értelmében, nála a gitárszólók szinte ugyanazt a funkciót töltötték be, mint az éneklés és énekdallamok. A szólói minden esetben történetet meséltek el, a dalon belüli kiemelt fejezetek voltak. Ő nem az a gitáros volt, aki ha délelőtt kigyakorolt egy figurát, akkor azt, ha kellett, ha nem, este beletette a dalba. Ő és a hangszer együtt lélegeztek és énekelték el a mondanivalót. Azt is meg kell említeni, hogy ilyen átéléssel és attitűddel gitározó ember sosem volt a történelemben és nem is lesz, ezt ki merem jelenteni. Az összes improvizációja olyan volt, mintha megkomponálta volna: hibátlan, erőtől, mondandótól duzzadó és lehengerlő.

HRM: Miben különbözik két nagy szólókorszakának (hard rock, blues) játékstílusa?

Vámos Zsolt: A hard rock – és időnként metal – korszaka agresszívebb és féktelenebb volt, a fiatalos hév és a lázadó attitűd jellemezte. A blues (helyesebben blues-rock) korszakában már nyugodtabb és higgadtabb, talán még érzelemgazdagabb stílus jellemezte, hiszen túl volt már sok mindenen és az idő megtette nála is, amit mindenkinél. Aztán életének utolsó szakaszában már színtiszta bluest játszott, minden életérzéssel és esszenciával, ami a műfajt illeti. Így elmondhatjuk, hogy igazából három korszak jellemezte a munkásságát. De nyilván kivételek ebben a tekintetben is jócskán voltak, hiszen közben időnként elkalandozott más műfajokba is.


Gary és a Gibson ES-335

HRM: Melyik a kedvenc korszakotok?

Csillag Zoltán: A bő négy évtizedes pályafutása rejt elegendő felfedeznivalót az érdeklődök, rajongók számára, de persze mindenkinél jellemzően van egy kiemelkedően kedvelt korszak, vagy csak album, esetleg turné. Nekem nincs könnyű dolgom, hogy kiragadjak egy periódust, hiszen eléggé beleástam magam Gary Moore életművébe, és meg is találtam minden korszakában a számomra kiemelkedő és értékes pillanatokat. Rengeteg ilyen van. Nyilván a korábban is említett „első találkozás”, a ’80-as évekbeli dallamos hard rock korszak csúcspontja a 'Wild Frontier' album és turné mindenképp említést érdemel, de számomra ugyanilyen fontos az 1997-es esztendő, amikor megjelent az akkoriban elég megosztó 'Dark Days In Paradise', ami talán a legfontosabb Gary Moore album a számomra. Ráadásul azon a turnén volt szerencsém először látni Garyt koncerten, egy hazánkhoz közeli ausztriai fesztiválon. Hihetetlen jó formában volt, mind zeneileg, mind fizikálisan, de a magánéletében is akkortájt rendeződtek a dolgok újra, és ez tükröződött a hangulatán is. Rengeteget mosolygott, viccelődött azokon a koncerteken. Arról nem is beszélve, hogy a műsoron egyaránt szerepeltek az új album modern, kísérletezgető szerzeményei, az elmaradhatatlan blues klasszikusok, és hosszú idő után azon a turnén vett elő újra olyan rock dalokat, mint az Over The Hills And Far Away vagy az Out In The Fields. Akkoriban még nem volt alapvetés, hogy az esti koncertprogramot már mindenki előre fújja az internetről, így ezek a momentumok fantasztikus emlékként maradtak meg. Hatalmas élmény volt az a két koncert Wiesenben, illetve később Berlinben. 1997 és 2010 között aztán rengeteg koncertjére eljuthattam, így minden turnéhoz, albumhoz számos élmény fűződik, amiket lehetetlen fontossági sorrendbe állítani. A 2002-es 'Scars' album és turné is fantasztikus volt. Érdekes, hogy azok a lemezek lettek kevésbé sikeresek, melyeken még magához képest is valami egészen fantasztikusat nyújtott, mint a 'Scars' vagy a 'Dark Days In Paradise'. A világ már csak ilyen, Garyt magát sem értékelték, ismerték el azon a szinten, amit valójában megérdemelt volna, most meg már csak pisloghatunk, készít-e valaki olyan albumokat manapság.

Meg kell még említenem a Colosseum II albumait, illetve a Thin Lizzy-vel készült felvételeket is, valamint az 1981-es Greg Lake Band turné kapcsán is igénybe venném Marty McFly segítségét, és visszamennék az időben. Aki teheti, mindenképp szerezze be a londoni fellépésükön készült koncertalbumot!

Vámos Zsolt: Az összes korszaka sokat adott nekem most így visszagondolva. A keményebb hard rock korszaka hatott rám a legelején és sodort magával. Szeretem a kísérletezős lemezeit is, vagy a fúziós, progresszív dolgait. Viszont 2008 óta nem tudok más műfajt hallgatni, mint bluest, és azon belül az ő blues dalait, melyek egyre jobban beszippantanak. De hát ez egyértelmű, hiszen én is öregszem… (nevet) A ’Still Got The Blues’ lemez nagyon erős helyen van a kedvenceim között.

A Red House a "red" Fenderen

HRM: Gitárosként mit gondolsz, mi a legnagyobb erénye?

Vámos Zsolt: Hogy természetes maradt mindig. Soha semmilyen műviség, semmilyen marketing szempont, vagy anyagi érdek nem befolyásolta a művészetét. Ő az egyik leghitelesebb előadó és ember, akit valaha ismertem. Szakmailag pedig kikezdhetetlen és óriási tapasztalatokkal, tudással bírt. Állandóan megrázó számomra, hogy mennyire sokoldalú volt és mennyire bele tudott illeszkedni minden zenei környezetbe, és ráadásul úgy, hogy egyértelműen önmaga maradt az egyéniségével együtt.

Érdekességként említeném meg, hogy legutóbbi találkozásunkkor Darren Main – Gary egykori testőre, jó barátja, aki 20 éven keresztül együtt járta vele a világot – mesélte, hogy Gary folyton zenéket hallgatott és gyakorolt a legkülönbözőbb előadóktól. Például amikor vonaton utaztak, Santanát hallgatott és szedett le tőle szólókat, illetve stílusjegyeket figyelt. De épp a napokban fedeztem fel egy 1978-as Colosseum II felvételen azokat a stílusjegyeket, amik Al DiMeolát jellemezték a pályája legelején, a ’70-es években. Egyszóval nyitottság jellemezte, de mindvégig megőrizte a saját világát, amely nagyon felismerhetővé tette a hallgatóság számára.

HRM: Gary Moore-ról mindenkinek a Les Paul Gibson jut eszébe. Talán azért, mert az utolsó 20 éves blues korszakában előszeretettel használta. De fellépett például a Fender Stratocaster 50. évfordulójára megemlékező koncerten is a Wembley Arénában. Mikor használt ő Fendert a szólómunkásságában?

Csillag Zoltán: Már a Colosseum II-ben és a Thin Lizzyben is használt Stratocastert, de a híres piros Fender Stratocastert (Fiesta Red 1960/61) Greg Lake-től kapta, amikor vele turnézott. A '80-as évek első felében használta is rendszeresen, pedig eleinte nem nagyon foglalkozott a Fender cég gitárosunkkal, hiába kért segítséget Gary többször is. Aztán a '84-es, Rush-sal közös amerikai turnén Gary néhányszor elkápráztatta a közönséget és a sajtót, ezután furcsa mód már a cég kezdte keresni és ajánlgatni termékeit. Ekkor szerzett be két fehér ’62 Reissue Stratocastert (melyek közül az egyik később John Norumhoz került), de egyéb modelleket is kapott a Fender gyárból. A '90-es évek végétől kezdte újra gyakrabban használni a Stratocastereket, legtöbbször a hendrixes hangzás megszólaltatására. A 'Back To The Blues', illetve a 'Scars' turnékon is bizonyítottak ezek a hangszerek. Természetesen a 2007-es 'Blues For Jimi' koncerten is a Fenderek domináltak, de használt például egy Gibson Flying V gitárt is azon az estén. Össze is néztünk külföldi barátaimmal, mikor a nyakába akasztották a hangszert.

Vámos Zsolt: Fender Stratókat mindig is használt, volt, mikor nagyobb előszeretettel, volt, hogy kevésbé. Egy csomó hard rock nótájában meghatározó volt a Fender Stratocaster. Például már az 1979-es ’G-Force’ lemezen, a ’82-es ’Corridors Of Power’-en, vagy a már említett ’Victims Of The Future’ lemezen. Ezek mind tele vannak fenderes dalokkal és soundokkal. De mindvégig a Les Paul volt a legmeghatározóbb számára.


Gibson Gary Moore Signature Les Paul

HRM: 2000-ben már egy, a nevével fémjelzett modellt is gyártottak (Gibson Gary Moore Signature Les Paul), melynek megújított változata 2013-ban, halála után jelent meg. Volt Garynek kedvenc gitárja, vagy valamilyen különleges hangszere?

Csillag Zoltán: Gary vérbeli gitáros volt, kipróbált mindent, ami a keze ügyébe került, legyen szó gitárokról, erősítőkről, effektpedálokról. Soha nem kötelezte el magát egy céghez sem, jóllehet a Gibson Les Paul brand végigkísérte pályafutását, és több dedikált modell is megjelent neve alatt. Ahogy a zenei ízléséről, úgy a gitárokhoz fűződő viszonyáról is elmondható, hogy szeretett „mindent, ami jó”. Első gitárja egy leharcolt Framus volt, majd kapott egy Fender Telecastert, de volt Gibson SG gitárja is (ezt adta el Peter Green gitárjáért cserébe), természetesen Fender Stratocasterek is megfordultak a kezei közt, mind a Colosseum II-ben, mind a Thin Lizzyben. Aztán szép sorban jöttek az újabb és újabb márkák, a Charvelek, majd ahogy Japánban is egyre népszerűbb lett a '80-as évek elején, az Ibanez is megtalálta magának. Az évtized közepén a Hamer cég gitárjait favorizálta, ők is gyártottak Garynek remek, egyedi hangszereket. A 'Wild Frontier' albumhoz és turnéhoz néhány Paul Reed Smith gitárt is kipróbált, de azok végül főleg csak promóciós szerephez jutottak, élőben nem nyerték el Gary tetszését. A legtöbb modell természetesen a Gibson és a Fender cégektől került Garyhez, de míg a Gibsonok állandó társnak számítottak, a Fendereket jóval ritkábban vette elő, vagy vitte magával turnéra.

„Akusztikus gitárokban csak a Takamine” – ezt vallotta egy időben. „Ebből a 12 húros fekete gitárból csak kettő van a világon, egy Greg Lake-nek és egy nekem.” Aztán az utolsó turnéján már egy Line 6 Variax 700-as modellen játszotta a Johnny Boyt. Az 1999-es 'A Different Beat' lemezen használt egy bund nélküli (fretless) Vigier Excaliburt, melynek fém fogólapján remek slide gitár szólókat lehetett játszani. Ez a gitár gyakorlatilag megfordítja a slide gitározás alapelvét, mert nem a csúsztatott fémgyűrűtől, hanem a bund nélküli fém fogólapon csúsztatástól lesz olyan a hangja.

A '80-as évek elején került hozzá egy fantasztikus hangszer, ami korábban Tommy Steele gitárosának tulajdonában volt. Akkoriban került Greg Lake-hez, amikor annak 1981-es szólólemezével turnéztak, de neki nem nyerte el a tetszését, és a közös turné után Garynek adta, mondván: „Ez nekem túl kopott.” A ’60/61-es Fiesta Red Stratocaster egyike lett Gary kincseinek. A '84-es amerikai turnén el is lopták tőle. Egy interjúban mesélt erről: „Vagy 20 gitárom volt akkoriban – nem egy hatalmas kollekció. Nem igazán gyűjtöttem a gitárokat, csak vettem egyet, ha megtetszett, de nem jártam a zálogházakat Clevelandben. Az egész amerikai turnén egy 1962-es fehér Stratót használtam, amit 600 dollárért vettem L.A.-ben. Az történt, hogy az egyik repülőtér vámosai közül valaki megpróbálta lenyúlni a Fiesta Redet, de aztán rájött, hogy kié is a gitár, így később a houstoni Interpolon bukkant fel a hangszer. A turné felénél kaptam vissza, de akkor már a fehéren játszottam és nem akartam a turné közepén lecserélni.”


Greg Lake és Gary Moore

HRM: Én hallottam valamit egy Steve Jonestól kapott gitárról is.

Csillag Zoltán: A The Greedy Bastards zenekar ötletét Gary vetette fel 1978 egyik estéjén, amikor Phil Lynott házában múlatták az időt, mondván milyen jó lenne, ha lenne egy banda menedzser és kiadó nélkül, és csak játszanák a koncerteket és felvennék a pénzt. Phil rögtön jött is a névvel: The Greedy Bastards. (nevet) Valószínűleg csak poénnak indult a dolog, de aztán mindenki benne akart lenni, olyan arcok is, mint Bob Geldof vagy Elton John. Végül egy Sex Pistols–Thin Lizzy szupergrupp lett az ötletből. A Thin Lizzy teljes legénysége mellé Steve Jones és Paul Cook jött a Pistolsból, de csatlakozott Jimmy Bain és Chris Spedding is. A kissé kaotikus formáció csak pár koncertet adott '78-ban és '79-ben, majd Garynek a Thin Lizzyből való távozása után még egy karácsonyi kislemez erejéig Phil feltámasztotta a projektet. A rövid intermezzónyi együttlét során Gary egy '55-ös Gibson Les Paul Junior gitárral lett gazdagabb, amit Steve Jonestól kapott.

Vámos Zsolt: Annyit még hozzátennék, hogy Gary fegyvertárának volt még két nagyon fontos darabja, az egyik egy ’57-es Gibson Les Paul GoldTop és talán a legfontosabb, a Gibson ES-335 (1963-as), mely a későbbi blues dalok kiemelt gitárja is volt. Ezeken kívül Gary volt azon kevesek egyike, aki egy új fejlesztésű, furcsa formájú gitárszintetizátort is kipróbált és tesztelt, aminek az volt az érdekessége, hogy a nyak szögben csatlakozott a testhez és külön húrrendszer szolgált a fogólapon és külön a testen a pengetéshez! Ennek SynthAxe volt az elnevezése. [ITT egy '84-es interjú Garyvel, a 6. percnél látszódik a SynthAxe - CsiGabiGa]

HRM: Annak idején többször olvastam a Charvel/Jackson gitárokról. Mindig azt hittem, hogy az két cég, ami összeolvadt, de nem tudták eldönteni, melyik nevét tartsák meg. Ezek szerint ezek egyedileg épített gitárok Charvel testből és Jackson nyakból?

Csillag Zoltán: Grover Jackson és Wayne Charvel közösen dolgoztak Wayne gitárjavító műhelyében, amit később Jackson megvásárolt és ebből nőtte ki magát a Charvel/Jackson cég. A ’80-as évek elején robbantak be a köztudatba, amikor Randy Rhoadsnak csináltak egy egyedi formájú gitárt. Később a cégen belül külön brand lett a Charvel és a Jackson, a klasszikus formájú modellek voltak a Charvel márkájúak, az extrém, egyedi dizájnú metal gitárok pedig a Jackson nevet kapták.

Gary akkor találkozott először a márkával, amikor kiszállt a Thin Lizzyből a 'Black Rose' turnéján és Los Angelesben maradt, hogy egy új együttest hozzon létre Glenn Hughes és Mark Nauseef társaságában (ez lett később, Hughes kiválása után a G-Force). Kapcsolatuk meg is maradt egészen a '80-as évek végéig, Gary rendszeresen használta a cég gitárjait. Már a G-Force albumon is 2-3 Charvel gitárt használt, majd a '80-as évek közepén vált főszereplővé két hangszer, az azóta sokak által megvágyott fehér, illetve piros Charvel San Dimas Superstrat. Mindkettő különböző változásokon ment keresztül az évek során, elsőként rögtön a két humbucker hangszedő lett lecserélve EMG 81-re mindkét gitárban. Gary akkori gitártechnikusa, Keith Page fantasztikus hangszereket rakott össze különböző részekből. A 'Run For Cover' és a 'Wild Frontier' turnékon ez a két gitár kapta a legnagyobb szerepet, de a '89-es 'After The War' turnén is szerepelt több Charvel gitár. Ekkor kapott a fehér Charvel egy Jackson nyakat, juhar helyett rózsafa fogólappal. Remek hangszerek voltak, ki tudja, hol lehetnek most? Nem csoda, hogy sok rajongó-gitáros próbál építeni hasonló hangszert a rendelkezésre álló információk alapján.

HRM: Zsolt, úgy tudom, te is ebben a cipőben jársz, Gary Charvel Custom White gitárjának mintájára akartad megépíttetni a sajátodat.

Vámos Zsolt: (nevet) Igen, egy most is kapható Signature Jackson gitárt vettem meg, melynek a specifikációi megfeleltek a kiinduláshoz. Nekem ikonikus volt mindig is az 1987-es stockholmi koncert, ahol Gary a fehér Charvelen játszotta többek közt a The Lonert és kb. azóta álmodoztam róla, hogy ugyanolyan gitárom legyen. Csillag Zolival sokat agyaltunk rajta, hogy vajon hol lehet az eredeti, hogyan lehetne megszerezni. Erre szinte már semmi esély, hacsak… (nevet) Szóval az általam vásárolt Jackson gitáron a koptató lapot lecseréltem egy fehér lapos, egy hangszedős (EMG 81-es), egy hangerő potméteres verzióra ugyanúgy, ahogyan Gary technikusa is tette. Természetesen van egy csomó apró trükk még ebben a változtatásban, de ez maradjon az én titkom… hiszen a híres Gary Moore fehér Charvel és annak „földöntúli” hangzása eléggé sok mindentől függ még, és erre nagyon sok évemet, kutatást és energiát kellett rááldozni. Talán 80 százalékban sikerült is reprodukálnom azt a gitárt és hangzást, ami természetesen nem tökéletes, hiszen van olyan pénzügyi része a dolognak, ami határt szabott a lehetőségeimnek. Ehhez a hanghoz azért jócskán hozzájárul, hogy ugyanazon az erősítőn játszom, amit Gary használt abban a korszakában.


Gary Moore és Vámos Zsolt Charvel gitárja

HRM: Mi a különbség az egyes gitárfajták között? Nyakszélesség, bundtávolság, ilyesmik. Egy speciális pickupot – gondolom – bármelyik gitárba be lehet szerelni, de a nagynevű gyártóknak biztosan voltak bevált sztenderdjeik. Miben más egy Gibson, mint egy Fender vagy egy Charvel gitár?

Vámos Zsolt: Most olyat kérdeztél, amire egy kb. 500 oldalas könyvben lehetne válaszolni. A Gibson gitárok és ezeken belül a fővonal, a Les Paul modellek az esetek többségében főként mahagóni fából, humbucker (dupla tekercses) hangszedőkkel, rövidebb nyakkal, és teljesen más egyéb paraméterekkel készülnek, mint a Fenderek (itt fővonalként a Stratocasterekről beszélek), melyekre általában a jávor, vagy kőris test, a single coil (egytekercses) hangszedők és a hosszabb nyak a jellemzők. A Charvelek pedig az úgy nevezett modern „sport” vonalat képviselik, ezek inkább a Fender Stratocasterek nyomvonalán vannak fejlesztve, de általában humbucker hangszedőkkel. A hangjukat tekintve a felépítésükből adódóan a Gibsonok általában vastagabb, melegebb és fedettebb hangszínű gitárok, míg a Fenderekre inkább a karcosabb, nyitottabb hangzás a jellemző. A Charvelek hangban közelebb állnak a Fenderekhez, de modernebb, másként reagáló hangszerek.

HRM: Milyen húrokat használt Gary?

Csillag Zoltán: Vastag, 12-56-os készleteken nőtt fel, tanult meg gitározni, és ennek nagy jelentősége lett a későbbiek során, hiszen hihetetlenül megerősödött ujjaival olyan nyújtásokat tudott beépíteni a játékába, ami aztán nagyban meghatározta stílusát. Épp a fent említett Jackson interjúban hallható egy történet arról, hogyan találkozott először Grover Jackson Garyvel. Egy G-Force próbára érkezett néhány Charvel gitárral, mert egy közös ismerősön keresztül Gary kért pár új hangszert. Jackson nagy megdöbbenésére, ahogy megkapta Gary az egyik gitárt, rögtön át is húroztatta gitártechnikusával a 12-56-os készletre, ami persze érthetetlen volt a cégvezér számára. Gondolta, lehet, hogy slide gitáros, mivel addig nem is hallott még Garyről. Aztán persze, ahogy kézhez kapta Gary a gitárt és folytatódott a próba, rögtön tisztult a kép. Grover Jackson teljesen ledöbbent, hogyan lehet így gitározni ezekkel a húrokkal, amit Gary persze elintézett annyival, hogy „Ahol én nőttem fel, ott csak ilyen húrokat tudtunk szerezni, ezeken tanultunk meg játszani.” Később persze előfordult, hogy változtatásra kényszerült, főleg a 2000-es évek első felétől, amikor visszatérő gondok, kézsérülések tették szükségessé, hogy vékonyabb húrokra cserélje a jól megszokott készletet.

HRM: És te milyen húrokat használsz, Zsolt? Minden zenéhez ugyanazt, vagy Gary muzsikájához van valami „titkos fegyvered”? Próbáltál már ilyen vastag húrokon játszani?

Vámos Zsolt: A Gibson gitáromon normál 10-es (10-46-os) húrokat, a Jacksonon normál 9-es (9-42-es) húrokat használok. Nekem ezek a kényelmesek. Arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy Gary Moore balkezes volt, de jobb kezes módjára fogta a hangszert, és mint ilyen, nagyobb erővel tudta megfogni a nyakat, a húrokat keményebben tudta kezelni. Hiszen a normál módon használt gitárokon a fogólapon bal kézzel játszik a legtöbb ember, így én is, viszont ott kell jóval nagyobb erőt kifejteni, ami nekünk jobbkezeseknek tulajdonképpen természetellenes állapot.

Persze kipróbáltam már vastagabb húrokkal is a gitárjaimat, de nem ész nélkül kell majmolni embereket, hanem azokat a dolgokat kell ellesni, amelyek természetessé tehetők. Itthon kissé túl van reagálva ez a húrvastagság kérdés. Fontos paraméter, de ez csak egy láncszem a rengeteg egyéb összetevő közt, amelyek ugyanúgy befolyásolják a soundot.

Fontos megjegyeznem, hogy jó pár embert hallottam Gary Moore szólókat próbálgatni és mindig megdöbbentő számomra például az, hogy a legfontosabb összetevő, a hangképzés mennyire silány az esetek döntő többségében. Tisztelettel kérem az érintettektől, hogy inkább hagyják abba! Gary Moore szólói nem pusztán hangok egymás után, sokkal bonyolultabb és nehezebb ez attól. Talán ezért is van, hogy ritkán bukkannak fel olyanok, akik hitelesen tudják őt interpretálni. A gitárhangzásáról nem is beszélve, amely nagyon fontos összetevője volt Gary művészetének, de ez egy külön fejezet és tudomány.

HRM: Hogyan, miből áll össze Gary Moore gitársoundja? Mekkora szerepe van ebben a gitárnak, pedáloknak, erősítőnek stb.?

Vámos Zsolt: Erre ismét csak egy sok oldalas könyvben lehetne hasznosan válaszolni. A gitársoundban mindennek szerepe van. De ezek a fő összetevők: játékmód – tehetség – felkészültség, gitár, erősítő,  hangfal. Minden más csak periférikus, járulékos dolog. Gary Moore gitársoundja egy határon túl nem tanulható és nem leírható, sok-sok összetevő kell hozzá. Nem tudok erről többet mondani, nekem 30 évembe került eddig és még bőven van mit megtanulnom.

HRM: Milyen pedálokat használt Gary?

Vámos Zsolt: Nem nagyon szeretnék ebbe a témába belemenni, mert ez egy nagy erdő és értelmetlen lenne csak úgy mondani valamit. Az viszont biztos, hogy Gary setupjának volt egy-két olyan alappillére, ami szinte mindig ott volt vele, illetve sokszor meghatározta a soundját. Csak felsorolásként: Ibanez TS10 (japán) – ez nagyon sok koncerten vele volt, Ibanez TS808 (japán) – sokszor láttam a rendszerében, vagy az utolsó években a Digitech BadMonkey. Ehhez van egy szomorú hírem a sound fejtegetőknek, mégpedig, hogy nagyon nagy a szórás bennük, nehéz jó darabot találni, és ez azért van, mert egy viszonylag olcsó tubedriver pedál, amit szinte mindenhol lehet kapni.

HRM: Marshallon kívül használt más erősítőket is? Pontosan milyen modellt? Volt valami speciális igénye?

Vámos Zsolt: Igen, használt, mégpedig ezeket az egyéb márkákat és típusokat: Soldano (főleg SLO100-at), Orange (pl. Tiny Terrort), Fender Twin Reverbet. Szerintem speciális igénye nem volt Garynek, úgy gondolom, hogy maximálisan a füle után ment, illetve az adott dal és stílus befolyásolta leginkább, hogy pontosan mit használt. Pályafutását végigkísérték a Marshall Plexi (1959) és a Marshall 1962-es Bluesbreaker erősítők, mint a legautentikusabb és legtradicionálisabb típusok, melyek meghatározók voltak hangzásaiban. Marshall márkából használt JCM900-at, JTM 45-öt és sokáig a 80-as években a JCM800 1959-et.

HRM: Miben különbözik a rock és blues korszakának soundja?

Vámos Zsolt: Alapvetően semmiben. A játékstílusban és a gitárokban vannak a különbözőségek.

HRM: Hogyan próbált megújulni hangzásilag? Gondolok itt például a Telecasterre, amit a 'Bad For You Baby' lemezen használt. Az számomra üdítő változatosság volt a korábbi blues lemezek hangulatához képest.

Vámos Zsolt: Az a véleményem, hogy Gary sohasem próbált megújulni a hangzásokban, ő egyszerűen mindig azt használta, ami az adott dalhoz, adott feladathoz a legmegfelelőbb. Mindig is a tradicionális, hagyományos hangzásokat használta, még a modernebb cuccoknál is! Én nem érzek semmilyen törekvést a megújulásra az általam ismert dalaiból és információkból kiindulva.

HRM: Zsolt, te hogyan „állítod elő” a Gary Moore hangzást? Milyen erősítővel, milyen pedálokkal? Mesélj a Marshall erősítődről, ami Gary Moore-é volt a ’Wild Frontier’ turnén! Mennyiben segít ez, hogy úgy szóljon a gitárod, mint Garyé?

Vámos Zsolt: Az én felszerelésem magját a Gibson Les Paul, az átalakított Jackson, a Marshall JCM800 1959 erősítő (ami Gary erősítője volt) és a Marshall 1960 Greenback láda adja. Pedálokban ugyanúgy használom a BadMonkey, a T-Rex MudHoney, az Ibanez TS10, Ibanez TS808, Digitech Reverb pedálokat, mint ahogyan ő is használta azokat. Persze van egy-két speciális pedál is, amiket szeretek és ugyanolyan hangzásokra használom. Ha valaki bővebben kíváncsi ezekre, nézze meg a weboldalamon a hangszereim menüpontban! (nevet)

Gary erősítője, ami nálam van, nem a ’Wild Frontier’ turnéban volt, hanem információim szerint az ’After The War’ időszakában. Ez egy JCM800 master nélküli, 4 bemenetes, 1959 (plexi) kapcsolású, 100 wattos erősítő, amely speciális, idehaza eléggé ismeretlen csövekkel van szerelve. Van benne egy pár apró trükk is, de ez titkos. (nevet) Ez maga az armageddon, a büntetés-végrehajtás, olyan energiák jönnek belőle! A világ egyik legjobb erősítő típusa, nagyon kevés készült belőle. Kalandos, hosszú úton jutottam hozzá, egyszer majd mesélek erről is.

HRM: Hogyan készülsz egy Run For Power koncertre? Mennyire van már kisujjadban ez a zene, illetve mennyit gyakorolsz rá így munka mellett?

Vámos Zsolt: Sajnos keveset játszunk, ráadásul a megélhetésem miatt munkahelyen is dolgoznom kell. Így már jó ideje nem jut megfelelő mennyiségű idő a gyakorlásra. Amikor jön egy koncert, akkor előtte pár nappal átnézem, átjátszom a dalokat. Emiatt elég stresszes is nekem minden fellépés, hiszen a világ egyik legjobb gitárosának a szerzeményeit kell a lehető legjobban megszólaltatni. Szerencsémre van annyi rutinom, illetve oly sok munkát elvégeztem már hosszú éveken keresztül a gitározásban, hogy azért megoldom a feladatot és talán a hallgatóság is elégedett.

A problémát inkább sok esetben az jelenti, hogy nemcsak eljátszani kell a dalokat, hanem azokat fel is kell ruházni megfelelő érzelmi háttérrel, ehhez viszont megfelelő lelki állapotba kell kerülnöm, ami nem minden esetben jön össze körülményeim miatt. Viszont sokszor a koncentráció miatt, hogy egyáltalán el tudjam játszani ezeket a nehéz dalokat, nem minden esetben sikerül a saját mércém szerint érzelmileg is megfogalmazni a szólókat. De hát ez van, a lehetőségekhez képest igyekszem.

HRM: Hogyan választjátok ki a számokat, amiket játszani fogtok? A tagok kedvencei? Vagy elindultatok a stockholmi Isstadion koncerttől, aztán mindig bele-belekerült egy-egy újabb dal?

Vámos Zsolt: Az a helyzet, hogy mivel a Run For Power zenekarban én vagyok a legerősebb kötődésekkel Gary iránt, valamint én rendelkezem a legtöbb információval a munkásságát illetően, így én szoktam eldönteni azt is, hogy mit játszunk, illetve hogy milyen irányban dolgozzunk tovább. Szerencsére a zenésztársaim ezt belátják és elfogadják, nagyszerű emberek és muzsikusok.

Sokféle szempont szerint szoktam összeállítani a műsort. Mennyi műsoridő van, milyen apropóból hol és kiknek játszunk, valamint épp milyen kedvem van, és mit szeretnék előadni. (nevet) Szerencsére már annyi dalt megtanultunk, hogy van miből válogatni. A kezdetekkor Gary rock korszakát kívántam előtérbe helyezni és képviselni, hiszen ezt kevesebben vállalják be, de most egyre több blues korszakbeli szerzeményre van igényem, hogy előadjam, mert rabul ejtettek ezek a dalok és hihetetlen szabadság van bennük, amit egyre jobban élvezek.

HRM: Gary halála óta minden évben megrendezitek a születésnapján (április 4-én), vagy annak környékén a Gary Moore Emlékkoncertet, melyre az egykori zenésztársak, rajongók, követők is eljönnek. Lesz-e idén is koncert, és ha igen, kikre számíthatunk idén, milyen műsor várható?

Csillag Zoltán: Az esemény jellegéből adódóan minden évben elég lassan áll össze a végleges forma, a fellépő vendégek listája, de annyi már bizonyos, hogy idén is meg tudjuk rendezni nemzetközi rajongói közösségünk Gary Moore Emlékestjét, és ahogy az utóbbi két évben, most is április 3-án kerül sor a koncertre a budapesti A38 Hajón. Az egyeztetések már javában zajlanak a külföldi és hazai résztvevőkkel egyaránt, és reményeim szerint sokan ismét visszatérnek a korábbi rendezvényeink fellépői közül. Gary testvére, Cliff Moore a napokban jelezte, hogy ezúttal is számíthatunk rá, és ezzel egy időben a nagyszerű finn gitáros, Ben Granfelt is elfogadta meghívásunkat. Cliffhez hasonlóan a hazai blues-rock közönség egyik nagy kedvence, Henrik Freischlader is fellépett mindhárom korábbi Gary Moore Emlékesten, így az ő jelenlétére is mindenképp számítok. Jelenleg elég elfoglalt produceri munkái miatt, de ígérete szerint hamarosan körbejárjuk a témát, úgyhogy bízom benne, nem lesz akadálya az ő részvételének sem.

Minden évben igyekszünk megkeresni, invitálni olyan gitárosokat, akikről tudjuk, hogy nagy hatással volt játékukra Gary Moore, vagy szimplán baráti viszony kötötte őket össze, így idén felvettük a kapcsolatot John Norummal és Bernie Marsdennel is. Még várjuk a visszajelzést tőlük, nagy dolog lenne, ha legalább egyikük csatlakozna vendégként.

A tavaly első ízben fellépő fiatal tehetség, Somogyi Remig is jelezte, örömmel fogadja el a meghívásunkat, és nem utolsósorban a Run For Power legénysége is mindenképp a tervek között szerepel. Pár nap múlva okosabbak leszünk és a február 12-i RFP bulin majd átbeszéljük a srácokkal a lehetőségeket. Idén nem lesz olyan monstre hosszúságú a koncert, ahogy az tavaly történt a két koncert kényszerű összevonása végett. Valószínűleg egy sokkal tömörebb buli várható két és fél órában, egy vagy két felvonásban. A lényeg, hogy idén is megemlékezzünk Gary Moore-ról felejthetetlen dalai megidézésével, és minél többen részt tudjanak rajta venni olyanok, akiknek sokat jelent személye illetve munkássága, a színpadon és a nézőtéren egyaránt.

Készítette: CsiGabiGa