Tüzes katlanná vált az Aréna: Slipknot, King 810 - Papp László Budapest Sportaréna, 2015.02.05.

írta savafan | 2015.02.06.

Több mint 10 évvel ezelőtt volt egy rendezvény, a mostani koncert helyszínétől pár méterre, a Sportsziget. Egész napos sport rendezvények voltak ott, megfejelve koncertekkel, amelyek közül a legnagyobb durranást a Slipknot fellépése jelentette. Ingyenes rendezvény lévén emberek ezrei voltak jelen a bulin, akik másnap villoghattak a suliban, hogy „Én maszkos brutál koncerten jártam!” – hiszen 30 ezer Slipknot-rajongó mégsincs Magyarországon. Most szintén felkapott a zenekar, nem véletlenül. Hatalmas változások mentek végbe az elmúlt időszakban a bandán belül, meghalt a basszusgitárosuk és kitették a metal színtér egyik legjobb dobosát. Hogy ez mekkora változással járt, az csak az előzenekar programja után derült ki.

A King 810 nevű banda produkciója bennem semmit nem mozgatott meg. Az agyonvarrt és kigyúrt énekes mindent megtett a látványos produkcióért, ebbe nem is lehet belekötni, de az agresszív előadásmód nem jelent egyben minőségi előadást. David Gunn egy alkalommal még a sampleres kütyüt is átvette, hogy a hangszeres szekciót megtámogassa. Andrew Beal gitáros magába fordulva, bólogatva tolta le a teljes bulit, vele szemben a basszeros Eugene Gill kellő elánnal játszott, annyira, hogy az egyik számban a gitár hevederje le is szakadt, így az egyik számot úgy pengette végig, hogy a levegőben lógott a hangszere, néha pedig „Kisszabó” módra a hóna alatt pengetett. A balladás számnál pedig elővette állványra szerelt sampleres szerkezetét és azzal adta az alapot a srácoknak. Amúgy egyik-másik szám dallamát tekintve nagyon emlékeztetett ismert számokra, ha elvonatkoztattunk az ordibálástól, simán behelyettesíthettük az eredetit. Volt itt Seek & Destroy és a Carmen Kismalaca is. Túléltük a nekik szánt 50 percet, de egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogyha egy fesztiválon találkoznék a bandával, akkor úgy szeretném eltölteni azt az időt, hogy rá is lássak a színpadra.

Nem úgy az iowai srácokkal: őket bárhol, bármilyen formában megnézném, ha szembe jönnek velem. Jó volt újra ekkora helyen metal koncertet nézni, és végre megint egy banda, akik nem haknizni jöttek ide egy alacsony költségvetésű produkcióval, hanem hozták a teljes csomagot. A csarnok bejárata felé sétálva láttuk, hogy tetemes mennyiségű kamion és busz parkol az Aréna parkolóiban, majd később megtudtuk, hogy a tagok egy része a teljes családjával nyomja a turnét, ezért is kell a rengeteg Nightliner. Az átszerelés alatt egy függönyt engedtek le a színpad elé, majd az intro XIX után a Sarcastrophe felvezetése alatt felhúzták azt és elénk tárult az impozáns színpadkép. Ezután olyan intenzív 100 perces programot nyomtak, amilyet nagyon rég láttam. A kétszintes színpad előtt 4 emelvény volt, a két sampleresnek, illetve a hordókon mászkáló ütősöknek. A dobszerkó két oldalán egy íves feljáróval lehetett felmenni a második szintre, ahol a dobos feje felett egy tükörre hasonlító szerkezet volt, bár valamilyen trükkös módon fényeket is varázsoltak bele, így olyan hatása volt, mintha egy barlang bejárata lenne – vagy inkább a pokol kapuja. Felette egy fénylő szemű kos-, de az is lehet, hogy ördögfejjel, ami a színpadi fényekkel teljes összhangban világított a levegőbe.

A koncert kezdetével egyidőben elindult az össznépi pogózás, ami a buli végéig kitartott. Olyan mosh és circle pitek alakultak ki a keverőig, hogy akkorákat itthon én még nem nagyon láttam. A másodikként érkező The Heretic Anthem alatt a közönség már meg is mutatta erejét, az „If you’re 555, then I’m 666”-et teli torokból üvöltötte a nép, közben hatalmas lángcsóvák csaptak fel a színpad több pontján. A buli alatt már-már rammsteini mennyiségű pirót használtak, de nem cifrázták a dolgokat: sima többméteres lángcsóvák csaptak fel, illetve a feljárókon is végigfutottak lángok, amik egészen a lépcsőkig követték az ívet és baromi jól néztek ki. Az új lemezes klipnóta, a The Devil in I alatt már egy tömegként ugrált és bólogatott a közönség.

Nem semmi volt, amit ezek a maszkos srácok a színpadon műveltek. A legvisszafogottabb „Szögesfejű” Craig Jones volt, aki egy liftező állványról tolta egész buli alatt a samplereket és az effekteket, szinte egy pillanatra sem hagyta el a helyét. Ugyanez elmondható az új dobosról, aki eszement elánnal és sebességgel tolta a muzsikát. Nagy örökség Joey Jordisoné, de azt gondolom, jó választás volt az ipse, mert alaposan megdolgozott a pénzéért. Sid Wilson az igazi mókamester ebben a csapatban, „A” lemezlovas, aki ha az effektíve hangszerrel töltött időt nézzük, a buli kétharmadát lelaufolta. Folyamatosan mászkált valahol, hergelte mind a közönséget, mind a tagokat. Vagy az állványon lévő kereten lógott, vagy táncolt a DJ pult előtt, valami iszonyúan bugyuta és esetlen mozgással – az alapján a Rammstein billentyűse ugrott be, ő ennyire esetlen még –, vagy éppen a dobos feje feletti emeletről ugrált a DJ pultja elé. De ha olyan kedve volt, akkor feltűnt az ütősök emelvényén, a hordókra is felmászott. Amúgy rajta kívül az új basszeros járt az emeleti „pörzsölőben”, illetve egy-egy alkalommal a két ütős ment fel, amikor nyakukba akasztott dobokon zenéltek, illetve Corey énekelt el egy számot a magasból.

James Root és Mick Thomson gitárosok folyamatosan cserélgették a helyüket, elosztva a színpad két oldalát, nekik a nyakuk szinte egy percre sem állt meg, az egész buli alatt headbangeltek. Az új basszerosnál olyan érzésem támadt, mint a Blind Guardiannél: múlt hétig náluk sem volt hivatalos basszeros, és a koncerteken rendre a háttérben mozgott az illető. Ezen az estén is, ha jól emlékszem, egyszer jöhetett előre a színpad elejére, amúgy a dob előtti beugróban és a feljárókon töltötte a koncert nagy részét. Majd az egyedi maszkkal együtt talán több reflektorfényt kap. A többieknek már most is jutott rendese: hat fejlámpát számoltam össze a buli alatt, elég gyakran használták is ezeket a csarnok másik végéből, és egyébként is nagyon impozáns fényeket kreáltak a turnéra. Lehet, hogy lámpafetisiszta lettem öreg koromra, de az utóbbi időben jóval több figyelmet szentelek a világításnak, és nem tudom, hogy régebben is így volt-e, vagy az új LED-es technikának köszönhető, de baromi jó fényekkel találkoztam az utóbbi pár koncerten. Ami tegnap a legjobban tetszett, az a ráadásban lehetett: a pirosba borult színpadot egyszer csak az egyik szélétől futótűzszerűen fehérbe keverték át.

De térjünk vissza a maradék tagokra, a szórakoztatási faktor emelőire. A két perkás, amit a liftező-forgó szerkezetükön bemutatott, az nemcsak látványos volt, de baromira élvezetes. Shawn Crahan, a bohóc több időt töltött a levegőben, mint Besenyei Péter, szinte megállás nélkül vagy liftezett a dobokkal és hordókkal megspékelt szerkezete, vagy forgott, miközben a Bohóc térdelt, mászkált rajtuk. Az énekesi teendőkből kevésbé vette ki a részét, mint másik ütős társa, Chris Fehn, aki azért elég gyakran vett mikrofont a kezébe és többször dolgozott össze a frontemberrel. Az elején még valami technikai baki is hátráltatta a folyamatos repülésben, a szerkezete megadta magát és csak egy gyors javítás után emelkedett újra a magasba. Corey Taylor viszont eszement nagyot tolt a tegnapi bulin. Nagyon jól „énekelt”: a dallamos, éneklős részeket is tök jó minőségben szólaltatta meg, nem spórolt és nem volt hamis hang se. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel és most nem volt annyira agresszív, mint máskor, amikor az első sorokban felemelt telefonosok felé vizes palackokat hajigált, miután kijelentette, hogy egy Slipknot bulira nem azért jön a néző, hogy folyamatosan a telefonját basztassa, ne adjisten kamerázgasson vele. Élvezze a bulit, ha már eljött és ezt be is tartatja, ha lehetősége van rá. De amúgy kellően szuggesztív jelenség, pedig csak ritkán hagyta el a színpad közepét, a kontroll ládákra guggolva tolta el a buli jelentős részét, a ritka pillanatokban úgy járkált a színpadon körbe-körbe, mint egy ketrecbe zárt vadállat, de a felkonfokban hamar maga mellé állította a szinte teljesen megtelt Aréna közönségét.

Ahol mi álltunk a buli nagy részén, tökéleteshez közeli minőségben és iszonyat hangerővel dübörgött a cucc, még ma is fütyült a fülem… Corey még azt is elérte, hogy a Spit It Out elején a teljes csarnok letérdelt vagy guggolt és egy adott pillanatban egy emberként ugorjon fel és folytassa tovább a tombolást. A ráadásban előadott három szám mind Slipknot-klasszikus volt, így a teljes programot nézve alaposan megemlékeztek mindegyik lemezükről, egyiket sem tolták túlsúlyosan a pofánkba. Igazi best of műsort kaptunk, mivel nem túl gyakori vendégek országunkban.

Setlist:

Sarcastrophe / The Heretic Anthem / My Plague / The Devil in I / Psychosocial / The Negative One / Disasterpiece / Opium of the People / Dead Memories / Before I Forget / Duality / The Blister Exists / Spit It Out / Custer /// (sic) / People = Shit / Surfacing

Három apró negatív dolgot jegyeznék csak meg a koncerttel kapcsolatban. Sajnálatomra a Wait and Bleed nálunk kimaradt a programból. A merch méregdrága volt: 10 rongy egy turnés pólóért kicsit sok. És a sok más fejére szaró rocker, aki az arénában megteheti, hogy a közönség közepén dohányzik és másra fújja a füstöt, mivel ekkora tömegből nem tudják kiszedni a renitenseket a biztonságiak, szemben egy kis klubkoncerttel, ahol simán megtalálható, aki bagózik.

Ezeket az apróságokat leszámítva az év egyik legnagyobb buliját láttuk. Nem véletlenül kerül majd ez a koncert előkelő helyre az év végi listákon, már ami a hazai koncerteket illeti. Olyan elementáris energia szabadult le a színpadról, hogy az embert magával rántotta a tombolásba, és ez az impulzív, letaglózó előadásmód a csarnok hátsó felébe is elért. Zenei ízléstől eltekintve ilyennek kell lennie egy jól működő, profi gépezetnek, ami nem mellesleg grandiózus látványvilággal és lehengerlő előadásmóddal párosul. Sajnálhatja, aki kihagyta – felejthetetlen élmény volt!

Szöveg: Savafan
Fotók: TT
Külön köszönet a Live Nationnek!