"A legtöbb ember számára a való élet az igazi horror ezen a bolygón": Interjú Sharie Neyland énekesnővel

írta Hard Rock Magazin | 2015.01.27.

Tavaly ősszel pincemély doom koncertet adott a Trafik Klubban a The Wounded Kings: meditatív, elborult végzetmetaljukhoz ideális atmoszférát biztosított a földalatti klub. Sajnos ezen a turnén már nem tartott velük Sharie Neyland, aki a ’Consolamentum’ albumukon énekelt. A távozás okairól, Ozzy Osbourne énektanáráról, Tom G. Warriorral való találkozásáról és a női princípiumról Nagy Balázs beszélgetett a doom metalban egyébként nem járatos énekesnővel.

Hard Rock Magazin: Mivel foglalkoztál, mióta kikerültél a zenekarból?

Sharie Neyland: A májusi szétválás után kivettem a nyarat... csodálatos volt! Rejtett helyeket kerestem fel Devonban és Cornwallban, hogy feltöltődjem és újra összehangoljam a testem és a lelkem. Sokat kertészkedtem, és jógáztam is.

HRM: Mik a terveid a közeljövőt illetően?

SN: A The Wounded Kings-zel töltött idő egy szent szerződés alapján történt, most várok a következőre. Egyelőre élvezem, hogy barátaimmal szabadon zenélhetek különböző folk, rock és soul stílusokban.

HRM: Hol nőttél fel, melyek a meghatározó gyermekkori élményeid?

SN: Gyerekkoromat az angliai Surreyban töltöttem, kivéve azt a két évet, melyet hat és nyolc éves korom között Afrikában. Surrey-t nem, de Afrikát szerettem. A természet lenyűgöző, a hegyek és a tenger, a bálnák és az elefántok – láttam mindent. Sajnos a szüleim szakítottak, és apámmal visszatértünk Angliába. Hiszem, hogy egy ilyen élmény a végén felkészíthet valamire, vagy meg is törhet... Bár ez majd idősebb és bölcsebb életkorban esedékes, mikor megmutatkozik az ilyen tragédiákban rejlő ajándék. A magam részéről az Istenanyát kerestem mindenütt, amíg önmagamban rá nem találok.

HRM: Mikor kezdtél énekelni, jártál énektanárhoz?

SN: 23 évesen, az akkor három éves kislányommal visszatértem Afrikába. Új életet akartam kezdeni. Távol Surreytől, Angliától és az előítéleteitől, úgy éreztem, bármire képes vagyok. Egy étteremben dolgoztam Knysnában, amikor énekelni kezdtem. Tudtam, hogy erre születtem, és nagyon keményen dolgoztam rajta. Vendégeskedtem egy feldolgozáscsapatban is ott, amíg 1990-ben vissza nem tértem Angliába. Egy énekórám volt Sybil Esmore-ral, aki Ozzy Osbourne-t is tanította. De akkoriban ezt nem engedhettem meg magamnak, így hát magamat tanítottam. 1996-ban kétéves továbbképzésbe fogtam, hogy fejlesszem a kifejezőkészségem és önbizalmam, különösen arra az estre, ha nagyobb tömegek előtt kell előadnom.

HR: A The Wounded Kings előtt egy folkzenekarban, a Penda’s Fenben énekeltél.

SN: Hét évig voltam velük, és sok boldog emléket őrzök azokból az időkből. Imádtam szabadtéri fesztiválokon énekelni, szerettem, hogy része vagyok egy zenekarnak. Erősen összehangolódtam a zenei anyaggal, és hittem, hogy a végletekig elmegyünk azon az úton. Sajnos, viszály éledt köztünk a követendő irányt illetően, és az alapító Rich Dwyer válságba került. Szünetet kért, majd fiatal családjával átköltözött Írországba, míg én Devonba. Továbbra is jó barátok vagyunk.

HRM: A MySpace-en fellelhető pár dal a Penda’s Fentől, bár nem mindegyikben a te hangod halható, ha nem tévedek. Ezeken kívül mást is rögzítettetek?

SN: Rich tette fel a dalokat. Biztos vagyok benne, hogy mindegyiken én énekelek, és nem, nincsen több felvétel.

HRM: A Penda’s Fenen kívül voltál-e más zenekarban, szerepelsz-e felvételeken?

SN: Az egyetlen, amelyen még a Penda’s Fen előtt szerepeltem, egy demókazetta volt feldolgozásokkal. Ezt még azért készítettük, hogy munkát találjunk az ír kocsmákban. Egy duóban énekeltem akkoriban, és felléptünk szerte az egész Egyesült Királyságban.

HRM: Hogyan kerültél kapcsolatba a The Wounded Kings-zel?

SN: Steve [Mills, a The Wounded Kings alapítója, gitárosa és dalszerzője] ugyanabban a kisvárosban él, mint én, Dartmoor szélén. Ismertem a párját, mielőtt találkoztam Steve-vel, barátok voltunk, és ő mesélte, hogy hiába keresnek másik énekest. Bár szimpatikusak voltak, soha nem gondoltam rá, hogy kipróbáljam magam, nem is hallottam a zenéjüket korábban. George (Birch) épp elhagyta az együttest, és el akarta adni a keverőpultját. A párom, Martin vásárolta meg, és Steve felajánlotta, hogy feljön és elmagyarázza, hogyan kell használni. Éjfélre járhatott, amikor Steve megkért, hogy énekeljek, míg ő gitározik. Ez furcsának tűnhet, de úgy éreztem, jelentős változás állt be a légkörben körülöttünk. Improvizáltam pár sort Arthur királyról és elénekeltem. Nem gondoltam utána erre, de néhány nap múlva egymásba botlottunk, és meghallgatásra invitált a zenekarához, mivel szerinte jól hangzott az Arthur királyos előadás. Úgy vélte, meg tudom csinálni, annak ellenére, hogy számomra ismeretlen volt az általuk játszott műfaj.

HRM: Az első közös művetek a Wounded Kings harmadik albuma volt 2011-ben, az ’In the Chapel of the Black Hand’. Segédkeztél a szövegek és a zene megírásában, vagy ehhez túl későn érkeztél?

BN: Mint már mondtam, úgy érzem, a Wounded Kings-zel töltött idő egy szent szerződés volt, három év az életemből. Nem járultam hozzá a dalszövegekhez azon az albumon. Azonban a Steve által írt zene és a szöveg mintha nekem szólt volna, vagy pontosabban, annak íródott, akit én meg akartam jeleníteni. Számomra ez az album elismeri a világ sötétségét, ahogy a női elvet, alapelvet elnyomják – nem a szelíd, gondoskodó nőt, hanem a benne lakozó, erőteljes teremtő Istennőt, A Szent Nőt.

HRM: A doom metal újságokat lenyűgözte a hangod eredetisége és természetessége. Szoktad a két veled készült TWK album kritikáit olvasni?

SN: Megtartottam néhányat, de az összeset nem tudtam nyomon követni. Különösen tetszett John Muskett (Terrorizer Magazine) írása a Garage-koncertről (2013. május 25.). Ugyanazon az éjszakán a Muse játszott pár utcával feljebb Londonban – vibrált a levegő, és telihold volt a Highgate felett. Ennek nagy jelentősége volt számomra, ahogy ő mondta, minden hangot tökéletesen énekeltem, főleg annak fényében, ami később történt.

HRM: Az album után több turnén és fesztiválon is részt vettetek, többek között a legendás Roadburn Fesztiválon (Tilburg, Hollandia). Mennyire voltak kedvedre e koncertek, és a turnézás?

SN: Turnézni a zenekarral a legemlékezetesebb tapasztalataim egyike. Persze, egyes részei megterhelőek voltak, például a nagyon hideg jármű és a nagy távolságok. Alig láttam zöldséget tíz napig – mintha Európában nem is ennének ilyesmit! Azonban őrzök szép emlékeket, különösen Párizsból, Brüsszelből, és az első német koncertről – elképesztő volt, nekem nagyon tetszett. A fénypont számomra a Roadburn volt, nem az előadás maga – hiszen szokás szerint nem hallottam magam a színpadon –, hanem minden más. Úgy éreztem magam, mintha otthon lennék.

HRM: A Roadburn fellépés után emlékezetes találkozásban volt részed Tom G. Warriorral (Celtic Frost/Triptykon), a legendás underground zenész-dalszerzővel.

SN: Igen, a roadburnös koncert után találkoztam vele 2012-ben, noha akkor még nem tudtam, ki ő. Odajött hozzám az előadás után gyönyörű barátnőjével, Claudiával. Azt mondta, 900 kilométert vezetett, hogy lásson minket, mire én azt mondtam, hogy remélem megértük a fáradtságot. Nagyon udvarias volt. Utána elirányítottam az öltözőhöz, de persze magától is tudta az utat! Kért egy közös fotót a zenekarral – örömmel álltunk kötélnek. Ez volt a legjobb tapasztalatom a heavy metal világában.

HRM: A túl zajos, kaotikus koncerthangzás nagyon zavart téged. Van ennek köze a Wounded Kings-zel való szakításodhoz?

SN: Igen. A koncerthangzás és hangosítás volt az egyetlen komoly problémám e műfajjal. Valaki mindig rögzíti a koncertet a telefonján, akkor is, amikor épp hamisan énekelek – ami a Roadburn-koncerten is megtörtént. Utána annyira szégyelltem magam, hogy majdnem kiléptem a zenekarból. A hangmérnök srácok minden koncerten azt mondták, hogy nem tudnak több hangot adni nekem a színpadon, pedig nekem hallanom kell magamat ahhoz, hogy ne csússzak el. Steve azt akarta, hogy vegyek leckéket, hogy a saját hangom érzékelése nélkül is megtanuljak énekelni, de én ezt visszautasítottam. Ebben számomra nincs varázslat, nem ezért énekelek.

HRM: A ’Consolamentum’, a második közös albumotok tavaly februárban jelent meg, mellyel még a korábbinál is kedvezőbb kritikákat gyűjtöttetek be. Milyen körülmények között készült, írtál rá zenét vagy szövegeket? Kielégítőnek találtad a TWK szövegeit, melyek főleg a horror és az okkultizmus témakörébe tartoznak?

SN: A horror, a borzalmak nem érdekelnek... A legtöbb ember számára a való élet az igazi horror ezen a bolygón, és azt hiszem, ez tükröződik mindkét album dalszövegeiben. Ami az okkultizmust illeti, ez csak egy szó az elfogadott vagy szokásos gyakorlatokon túli tapasztalatok egybegyűjtésére: a misztikus dolgokra. Mindannyian rendelkezünk azokkal a képességekkel, hogy ráhangolódjunk a létezés más dimenzióira. A sötétebb birodalmak az asztrális szinteken léteznek. Én inkább az éteri birodalmakkal szeretek együttműködni, ezt tettem mindkét albumon. Erősen érzem, hogy az általam énekelt szövegek a női alapelveket sugározzák: nem a Sötét Istennőét, hanem a Nőét, akit szándékosan a sötétben tartanak.

A ’Consolamentum’ lemez meg akart születni. A nyár csúcspontján rögzítettük (2013. július), Devon egy távoli részén, ahol minden varázslatos. Egy lakókocsiban éltünk, én főztem a zenekarra. Lenyűgöző volt Chris Fieldinggel dolgozni, ő tudja, hogyan lehet a legjobbat kihozni belőlem. A koncepció és a dalszövegek a jegyzeteimből nőttek ki, és három fő forrásra támaszkodtak: A szeretet könyvére (The Book of Love) Kathleen McGowantől, amely a katharok története; Claire Nahmad és Margaret Bailey könyvére, a The Secret Teachings of Mary Magdalene-re, amely elmagyarázza a Sárkány királynő koncepcióját; valamint a The O Manuscriptre Lars Muhitól, mely az Elveszett menyasszonyról és a feminin elvről szól. Utóbbit Steve is elolvasta.

HRM: A The Wounded Kings még az európai turné megkezdése előtt nyilvánosságra hozta, hogy többé nem vagy a zenekar tagja. Elmesélnéd az előzményeket?

SN: Nagyon vártam, hogy végre élőben előadhassuk a ’Consolamentum’-ot, ki nem mondhatom, mennyire. Először Birminghamben adtuk elő május 23-án, és azt hiszem, a kritikák jók voltak – a beszámolót író nőnek nagyon tetszett a koncert, ha jól emlékszem. A második koncert a Camden-i Black Heartban jó előadás volt, de a hangzás a színpadon minősíthetetlen volt. „Vakon”, vagyis magamból semmit nem hallva kellett énekelnem. A közönség el volt ragadtatva, így én sem aggódtam emiatt utána. Bár a kreatív mágia köztem és Steve közt mintha eltűnt volna ezen a koncerten. Erre rákérdeztem később, de sosem adott rá magyarázatot. Három vagy négy nappal e végzetes buli után kiderült, hogy valaki ismét felvette a koncertet egy telefonnal, és én természetesen hamis voltam. A zenekar egy másik tagja informált erről, és én teljesen kiborultam. Kihagytam a következő próbát – nem láttam értelmét. Tíz hónapig próbáltuk a ’Consolamentum’-ot, és tökéletes volt – de csak akkor, ha hallom is magam a színpadon. Steve azt mondta, ez a probléma áthidalhatatlan, visszaadta az effektpedálomat, és azóta nem beszéltünk. Nem tudom, hogy milyen okból adta a honlapon azt a valótlan magyarázatot a kirúgásom okairól. Éppoly tanácstalan vagyok emiatt, mint bárki más. De végtére is ez az ő zenekara. Szívből sajnálom, hogy nem volt alkalmam élőben bemutatni a ’Consolamentum’-ot azon a színvonalon, melyet megérdemelne. Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki értékelte, amit a The Wounded Kings soraiban csináltam. Amor vincit omnia!

Készítette: Nagy Balázs