A grunge árnyékában: Interjú Tim Calverttel, a Forbidden és a Nevermore egykori gitárosával

írta RemedyLane666 | 2015.01.21.

Miután 2014-ben sok zenekar kultikus albuma ünnepelte a 20. születésnapját – elég csak a Pantera ’Far Beyond Driven’-jére gondolni, vagy a black metal klasszikusok közé tartozó ’In the Nightside Eclipse’-re az Emperortól, de ha már itt tartunk, szintén ’94-es a Mercyful Fate ’Time’ albuma, vagy a King’s X ’Dogman’-je is –, ezért úgy döntöttünk, hogy egy jubileumi érdekességgel szolgálunk nektek. Hosszas keresgélés, időpont-egyeztetés, e-mailezések és telefonhívások után sikerült előkerítenünk a metal zene egy olyan ékkövét, amire talán sokan nem is emlékeznek, vagy csak a hiányos marketing miatt egyszerűen elkerülte a figyelmüket. Tim Calverttel készített exkluzív interjúnkban szó esik a kultikus Forbidden pályafutásáról, az amerikai metal színtér és grunge viszonyáról, Paul Bostaph isteni megvilágosodásáról, és persze a Nevermore ’Dreaming Neon Black’ című klasszikusának kulisszái mögé is bepillanthatunk.

Forbidden Evil néven indult 1985-ben annak az amerikai Bay Area thrash metal zenekarnak a pályafutása, amely később Forbidden néven szállította az újító gondolkodású fémzenét. A zenekar eredeti alapítótagjai Jim Pittman dobos, és a későbbi Machine Head-főnök Robb Flynn voltak. Három demó és egy élő anyag után az akkori basszusgitárosuk John Tegio, Robb és Jim elhagyták a zenekar fedélzetét, így a Craig Locicero gitáros és Russ Anderson énekes duónak új tagok után kellett nézniük. Ekkor érkezett a csapathoz Matt Camacho basszusgitáros, Glen Avelais gitáros és az azóta óriási karriert befutott Paul Bostaph dobos is. Ez a felállás rövidítette Forbiddenre a zenekar nevét, és vette fel a ’Forbidden Evil’ című debütalbumot 1988-ban. Érdekesség, hogy a lemez három olyan dalt is tartalmazott, melyet eredetileg még Robb Flynn írt. 1989-ben Avelais elhagyta a csapatot, hogy aztán a Testament táraságához csatlakozzon.

Ekkor érkezett a bandába a Nevermore egyik kultikus albumának társszerzője, azaz a ’Dreaming Neon Black’-en közreműködő Tim Calvert gitáros. A zenekar második albuma, azaz a ’Twisted Into Form’ már vele készült. A zenekart kissé megtörve Paul Bostaph dobos is elhagyta rövid időn belül a Forbidden gépezetét, hogy a Slayerben folytathassa karrierjét. Őt Steve Jacobs követte a dobok mögött, ezzel a felállással készültek a ’Distortion’ és ’Green’ nagylemezek. Az akkori grunge hullám sem tett jót a zenekar marketingjének, a kiadók érdektelensége a zenekar fásultságához vezetett, majd vége lett a dalnak. Több újjáalakulási kísérletet is elkövetett a zenekar ezután, 2010-ben még egy lemezt is sikerült a nagyérdemű elé tárniuk ’Omega Wave’ címmel, ám a zenekar azóta is inaktív.

Interjúnk az egykori az egykori gitárosfenoménnel, Tim Calverttel készült, aki hosszú évekkel ezelőtt szakított a rock ’n’ roll világával, és jelenleg pilótaként keresi kenyerét. A jó humorú és rendkívül bőbeszédű ex-gitáros elmondása szerint annyi pénzt keres jelenleg, mintha Észak-Amerika összes metal klubja neki maszekolna…

Hard Rock Magazin: Alapvetően ezt az interjút a Forbidden ’Distortion’ lemezének 20. évfordulója apropójából készítjük, de kérlek, mesélj nekünk, mivel telnek a mindennapjaid?

Tim Calvert: Az talán nem titok senki előtt, hogy már régen magam mögött hagytam a rock ’n’ roll világát. Amikor a Nevermore ’Dreaming Neon Black’ turnéja zajlott, megnősültem, és azóta pilótaként dolgozom. Amerika belföldi járatain repülök a legtöbbet. Ez kicsit olyan, mintha folyton turnéznék, csak esténként a szállodák csendjében pihenek ahelyett, hogy a színpad mögött partiznék a cimborákkal. (nevet)

HRM: Tudom, hogy ennyi év távlatából nehéz lesz minden kérdésre válaszolnod, de próbáljuk meg. Hogyan emlékszel vissza a Forbiddenben töltött időkre?

TC: Az valóban nem tegnap kezdődött. Először is menjünk vissza ’91-be. Amikor a ’Twisted Into Form’ lemezünk megjelent, a kiadónk világosan kijelentette, hogy nem hajlandó több pénzt fektetni a zenekarba. A Pantera mögött például súlyos összegek álltak, és ezáltal lettek egyre nagyobbak. Az ő kiadójuk hitt bennük, és mindent megtettek értük. A Combat cég tulajdonosa pontosan tudta, hogyha ugyanannyi pénzt ad nekünk a háttérmunkákra, mint az előző kiadványunknál, akkor hasonló profitra tehet szert mindenféle rizikó nélkül. Folyamatosan hajtott minket, azonnal akarta az új anyagot, de a feltételek nem voltak teljesen megfelelőek, mi pedig ellenálltunk a nyomásuknak, mert nem akartuk, hogy ez az új anyag minőségének rovására menjen.

Craig Locicero (gitáros), Paul Bostaph (dobos) és jómagam igazán király dolgokat kezdtünk írni, összerakni. Ekkor született a Trapped, a So Dark, a My Sorrow és a Disillusions. A zenekaron belüli összhang zseniális volt. Ennek megtartásához szükségszerűnek bizonyult, hogy szakítsunk a Combattal és az akkori menedzserünkkel, Debbie Abonoval. Ekkor én még új voltam a csapatban, nem nagyon értettem az üzleti részéhez, de annyit én is láttam, hogy csak hazardíroznak velünk. Olyan emberekre volt szükségünk, akik tudják tolni előre a szekerünket, de sajnálatosan nagyon kevés opciónk volt. Ennek fő oka nem más volt, mint a grunge hullám kitörése, azaz a Pearl Jam és a Nirvana óriási sikere. Az amerikai zeneipart nem foglalkoztatta már egyáltalán a metal, így az is csoda volt, hogy találtunk egy kiadót, aki le akart minket szerződtetni. Sosem felejtem el, volt egy A&R-es csajszi a RCA kiadónál, Leslie Lewis, aki megkapta a Trapped demóját. Azt mondta, hogy kell egy ember nektek, akik hisz a zenétekben, hisz bennetek. Nos, ő volt az. El is kezdtünk a kiadó főnökeivel tárgyalni, de akkor sajnos Paul Bostaph bejelentette, hogy távozni szeretne a csapatból. Azt mondta, hogy nem tud többé azonosulni a metal zenével, mert isteni megvilágosodása volt. Ennek fényében három nap múlva a Slayer tagjaként vigyorgott az új promófotóikon. Lesújtó volt számunkra, hogy így átvert bennünket. Ezt követően kénytelenek voltunk dobos meghallgatást kiírni, ahol a számtalan jelentkező közül a cincinnati-i srác, azaz Steve Jacobs is megjelent. Sokat beszélgettünk, és elképedve néztük, hogy soha nem hibázik játék közben. Tudni kell róla, hogy 12 éves korától harcművészetet tanult, és feketeöves mester lett belőle. Elmondása szerint az itt megszerzett precizitást szerette volna egész életében beletenni a játékába. Ezen felbuzdulva Craig kicseréltette Steve-vel Paul dobsávjait, és az új demókat újból elvittük Leslie-nek. Amikor az új verziókat hallgatta, nem volt lenyűgözve, azt mondta, ennek nincs már olyan húzása, mint korábban volt, így nem lesz üzlet. Az RCA szépen kihátrált, a tárgyalások megszakadtak…

A Trapped eredeti verziója Paul Bostaph-fal:

A Trapped átdolgozott verziója:

A helyzet az, hogy a Youtube-on mindenféle kópia kering, amiket még a kazettademókról vágtak össze a fanatikusok, de valójában csak a kiadóknak szántuk őket. Aztán valaki CD-t is csinált belőle, és az is el kezdett terjedni a rajongók körében. Többeknek volt meg már a demó, mint a hivatalos változat…

HRM: Hogy jöttetek ki végül ebből a szorult helyzetből?

TC: A történet ott folytatódik, hogy a Soundgarden és az Alice In Chains sikereinek köszönhetően Craig is megfertőződött. Írói vénáját teljesen maga mögött hagyva ezen a grunge-os úton kezdett el új dalokat szállítani. Óriási viták alakultak ki, hogy egy-egy dal végül olyan formát öltsön, amivel minden zenekari tag teljesen elégedett. A San Franciscó-i Guitar Centerben dolgozó haverok egy idő után Craiget simán csak „grunge boy”-nak hívták. Gondolhatod, mi mit éreztünk… Aztán ’93-ban Chuck Schuldiner a Deathből felkérte Craiget, hogy csatlakozzon hozzájuk az európai turnéjukon. Amíg távol volt, Steve-vel megírtuk a No Reasont. Mikor Craig visszatért, egy teljesen másik emberrel álltunk szemben. Közölte, hogy most már tudja, hogy az embereknek mire van szükségük! Meghallgatta a dalt, teljesen kiherélte, és a személyisége rosszabb lett, mint egy diktátoré. Többé nem éreztük a késztetést, hogy bármit is írjunk, mert mindig „levágott” minket. Az sem segített, hogy kiadóról kiadóra járkáltunk, nem érdekeltük senkit. Az ujjak ránk szegeződtek, azaz Mattre, Russra és jómagamra, hogy visszatartjuk a zenekart. Rettenetes volt. Ez időben a zenekar egyik régi barátja volt a menedzserünk, aki amúgy egy fantasztikus üzletember, de nem volt jártas a zeneiparban. Mégis sikerült minket a német GUN-hoz leszerződtetnie minket.

Újból a Music Annex in Menlo Park stúdiójában találtuk magunkat, ahol az előző három demónk is készült. Tudni kell, hogy a munkálatok során Doug Caldwell volt a producerünk, aki egy elképesztő figura. A felvételekért felelős arc pedig Pat Coughlin volt, szóval vele így ismerkedtünk össze. Pat dolgozott velünk a ’Trapped’ demóin ’91-ben, és a másik két demónál már a produceri munkákat is rá bíztuk. A vele kialakult barátságunknak köszönhetően szintén őt bíztuk meg a ’Distortion’ és a ’Green’ lemezek munkálataival is. Amúgy vele ma is nagyon jó viszonyban vagyok, épp tegnap beszéltem vele. Bő húsz éve ismerem, el se hiszem. (nevet) Nem voltak számítógépek, csak azok a nagy, kövér szalagos rögzítők, amik marha drágák voltak, és egy 24 sávos konzol.

A ’Distortion’ lemez felvételeit Steve kezdte. A dobok elképesztő sebességgel kerültek rögzítésre, csak néztük, ahogy Steve első feljátszásra végez minden egyes dallal. Sajnos nem segítettünk neki azzal, hogy folyton beledumáltunk a játékába, így maradt pár dal másnapra is. Reggel neki is látott, és szó nélkül szintén első felvételre felütötte a maradék dalokat. Eközben Craiggel nekiláttunk a gitároknak, és élőben egyszerre felvettük az összeset. Ebből sokat meg is tartottunk a végleges változatra, azért volt mit javítani rajtuk, aztán a hangzás vastagítása miatt felvettük még egyszer az egészet. Tudni kell, hogy abszolút alacsony költségvetésre tett minket a kiadó, de a dobok ilyen tempóban való feljátszása a méregdrága stúdióidőből igen sokat megtakarított nekünk. (nevet)

Ezek után jöhettek a szólók, az akusztikus részek, majd végül az ének. Amíg Pat a keveréssel dolgozott, addig mi a szomszéd szobában nekiláttunk elkészíteni az intrót, ami nagyon mókásra sikeredett. Tudod, a srác, aki ott ül a TV előtt, nyomkodja a távirányítót, váltogatja a csatornákat… na, igazi propaganda. (nevet) Ezt az érzést ma sem tudod rendesen leírni, de félelmetesen dolgozott bennünk a bizonyítási vágy.

A személyes kedvenceim a lemezről ebben a sorrendben: a No Reason, a Feed The Hand, a Rape, a Distortion, a Hypnotized, a Minds I, az Undertaker, az All That Is és a 21th Century Schitzoid Man. [Érdekes, hogy a Wake Up nem szerepel a listán, pedig az összes dalt felsorolta. – RemedyLane666] A No Reason, a Feed The Hand és a Rape keverése eszméletlenre sikerült szerintem. Na, és itt van a Schizoid. Mit is mondhatnék? Minden zenekar előszeretettel készít feldolgozásokat, mi is így tettünk. Az első terv egy Beatles dal lett volna, de istennek hála Steve megtalálta ezt a King Crimson klasszikust. Ennek azért is örültem, mert hiába a Beatles a zenetörténet legjobb dalíró csapata, szerintem túlságosan vidámak voltak a mi arculatunkhoz…

HRM: Ha már itt tartunk, az Annexanaxról is mondanál valamit?

TC: Tényleg, a rejtett dal. Ez úgy történt, hogy a stúdióban a munka végeztével nekiláttunk jammelni, csak úgy a magunk szórakoztatására, és Pat titokban felvette. Éppen a stúdióban található kütyükkel próbáltunk játszani, de nagyon élveztük. A másik dal, a RipRide pedig a Venom tribute lemezhez készült. Craig óriási Venom-rajongó. A kiadó küldött némi extra pénzt a stúdiózásra, ezért bevállaltuk ezt is. Egy órán át próbáltuk a dalt a stúdió szomszéd termében, ahol ilyen gyakorlós setup se volt, csak néhány cucc. Konkrétan Steve egy újságot ütött a verőivel. (nevet) Legalább a stúdióból nem kellett kivinnünk a saját cuccunkat, nem kellett semmit szétszedni, újra összerakni, ezért is tudott elkészülni olyan piszok hamar a dal.

Amire konkrétan emlékszem még erről a felvételkészítős időszakról az az, hogy korántsem sikerült annyit próbálnunk rá, mint ahogy azt elképzeltük. Mindenféle bemelegítés nélkül nekiláttunk gitározni. Aztán az időszűke miatt a stúdióban maradtunk minden nap, és a kiírthoz képest 8 órával többet dolgoztunk egyedül. Csodálkozom, hogy túlerőltetés nélkül sikerült kibírnunk ezt az időszakot. Ezt követően október végén átrepültünk Frankfurtba, hogy megkezdjük a Gorefesttel közös turnénkat. Óriási érzés volt három és fél év után újra színpadon lenni.

A zeneipari helyzet nem változott sokat az USA-ban, így nem alakultak számunkra sem túl kedvezően a dolgok. ’95 elején egy dupla headliner turnéra mentünk a Malevolent Creationnel. Az akkori menedzserünk édesapja sajnos meghalt, amíg mi úton voltunk, és ezzel sajnos több híd is felégett előttünk, mint gondoltuk volna. Undorító dolgokat tudnék most csak mondani, ezért hagyjuk is ezt a részt. Azért volt szerencsénk is, például a Testament elvitt minket még az évben egy amerikai körútra nyár körül, de például a ’Green’ lemezzel nem is volt turnénk. Tartottunk egy csapatmegbeszélést valamikor ’97 májusa körül, ahol Craig bejelentette, hogy feloszlatja a Forbiddent, és új dologba kezd. Érett a dolog, óriási kő esett le mindannyiunk szívéről…

HRM: És itt kezdődik a Nevermore-ral közös történet?

TC: Na, ezt figyeld! Rá másnap a régi gitártechnikusom, Takumi felhívott, hogy a Nevermore-nak szüksége volna másodgitárosra… Azonnal kimentem a legközelebbi lemezboltba, és megvettem a ’Politics of Ecstasy’-t, délután meg is hallgattam és az agyamat eldobtam tőle. De úgy voltam a dologgal, hogy nem csatlakozom addig, amíg ki nem derül, hogy mindenki jó fej-e a csapatban. Gondolhatod, hogy milyen érzések keringtek bennem akkor. Feloszlik a Forbidden, azonnal mehetek másik csapatba… Az igazság az, hogy Warrel Dane-t, az énekest és Jim Shephardot, a basszusgitárost már ismertem korábbról. 1990 nyarán a Forbiddennel turnéztunk az USA-ban a Death Angel előzenekaraként. A Sanctuary is csatlakozott a turnéhoz, ők meg nekünk nyitottak. Mindkét lemezük, azaz a ’Refuge Denied’ és az ’Into The Mirror Black’ nagy kedvencem volt, ezért is óriási öröm volt számomra, hogy estéről estére nézhettem őket élőben.

Szóval átrepültem Seattle-be és találkoztam Jeff Loomisszal. Mit is mondhatnék, elképesztően kedves srác. Tudod, mindenki azt mondja, hogy egy zenekarban legalább egyvalaki igazi seggfej, így arra gyanakodtam, hogy a dobos lesz az, de két nappal később találkoztam Van Williamsszel is, és kiderült, hogy a világ egyik legkirályabb figurájához van szerencsém.

Miután Paul Bostaph kiszállt a Forbiddenből, gyakorlatilag ez volt az első alkalom újra az életemben, hogy egy engem is foglalkoztató zenekaron belül tökéletes lett volna az összhang. Jó érzés volt újra dalokat írni, nagyon boldog voltam. Visszamentem Jeffhez és a barátnőjéhez a régi lakásukba, ahonnan a kilátás gyönyörű volt. Ez időben már Seattle nem számított zenei fellegvárnak. Sem grunge, sem metal nem volt már a városban. ’97 szeptemberében a Flotsam and Jetsam társaságával turnéztunk. Együtt voltunk mindannyian egy nagy lakókocsiban, de így is életem egyik legszebb időszaka volt.

Azon a télen neki is láttunk az új dalok megírásának. Jeffnek volt egy borzalmas négysávos magnója, amire feltoltuk a riffeket, aztán valami olcsó dobprogrammal összerakta a demókat. Emlékszem, úgy inspiráltam Jeffet, hogy azt kérdeztem tőle: „Ha háborúba kell menned, hogy megvédd a családod és a barátaid, milyen zene szólna a háttérben?” Erre mutatott valamit, aztán én is mutattam valamit és így tovább. ’98 májusában átrepültünk Brüsszelbe, hogy megkezdhessük közös turnénkat az Overkill-lel. Akkor játszottunk is Budapesten, ráadásul az utolsó este volt a turnéból. Egy parkban volt a klub, és valószínűleg június vége felé járhattunk már, mert nagyon meleg volt. Imádtam!

A nyár nagy részét dalírással töltöttük az egyik roadom lakásán, ami a kirklandi Washington-tóra nézett. Warrel itt szülte meg a Dreaming Neon Black koncepcióját. A felvételeket a texasi Tornillóban végeztük Neil Kernon vezényletével. Ő is egy fantasztikus figura. Elmesélte, hogy az apukája vadászgép pilóta volt a második világháborúban és hogy egy fogolytáborban lelőtték…

Aztán a felvételeknél adódott egy kisebb probléma. Csak a szokásos: pénz. Jeleztük a Century Media A&R osztályának, hogy segítsenek ki minket egy kicsit, de az ott dolgozó srác nem nagyon törte össze magát, mert nagyon utálta a heavy metalt. Mindenesetre megoldottuk a problémát, Neil fantasztikus munkát végzett. A lány, aki a címadó dalban énekel, nos, ő nem volt jelen a stúdióban. Történt ugyanis két hónappal korábban, hogy Warrel összefutott ezzel a lánnyal Seattle-ben, egy kicsit beittak és otthon felvette, ahogy a csaj énekli a címadó néhány vokáltémáját. A probléma csak az volt, hogy más hangnemben voltak Warrel demói, mint a végleges változaté, ezért Neilre maradt a feladat, hogy az anyaggal kompatibilissé tegye a vokáljait.

Három hónapnyi pihenő követte a felvételeket, én pedig Antwerpenbe utaztam, hogy találkozzak egy lánnyal. Nála is töltöttem ezt az időszakot. Részegen összeházasodtunk, majd visszamentünk Seattle-be. Jeff barátnője és az én újdonsült feleségem nem jöttek ki túlzottan, volt olyan is, hogy a szomszédok ránk hívták a zsarukat, mert olyan zajok szűrődtek ki a lakásból, mintha valakit ölni készülnének. (nevet) Ám ez az eset is rámutatott, hogy egyre nehezebbé vált a zenekarban való maradásom…  A zenekar politikailag abszolút korrekt álláspontja az volt, hogy Tim nem tudja már vállalni a turnék terhét, és inkább a családjára akar fókuszálni. Csendben maradtam…

HRM: Ekkor döntöttél amellett, hogy pilóta leszel?

TC: Amióta az eszemet tudom, ez volt a második legfontosabb dolog az életemben. Édesapám pilóta volt, a bátyám a légierőnél szolgált, az ő gyermekei pedig most is ott szolgálnak, édesanyám bátyja pedig szintén pilóta volt. A véremben volt a dolog, csak a zene szeretete elfojtotta bennem. A Boeing Fieldnél kaptam először munkát. Természetesen csak a háttérmelók maradtak nekem, takarítani az óriási hangárokat, furikázni a bőröndös kocsikkal stb. Hat évembe telt, mire minden szakvizsgám meglett ahhoz, hogy repülőt vezethessek. A házasságom összeomlott. Embereket reptethettem Seattle borzalmas időjárási zónájában, aztán később a SkyWest Airlines karolt felt, azóta az életem teljesen sínre került.

HRM: Hogy tekintesz vissza eddigi pályafutásodra?

TC: Az interjú eredeti témájára reflektálva úgy gondolom innen húsz év távlatából, hogy a ’Distortion’ az egyik legizgalmasabb anyagunk volt. Tudod, ha visszanézek, azt látom, hogy mindennek oka volt, hogy úgy történt. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezek a tapasztalatok az enyémek lettek, ezt senki nem veheti el tőlem. Ma is szoktam gitározni, ha az időm engedi, és van hat dalom is, legalábbis a riffek készen vannak. A régi arcok közül sokakkal most is kapcsolatban vagyok mindegyik zenekarból. Egyszer csak lesz talán valami újra…

Készítette: RemedyLane666