Rock + humor: Galla Miklós

írta Tomka | 2015.01.19.

Jé, Galla is ember! címmel novemberben jelent meg a neves humorista, Galla Miklós önéletrajza. Ahogy a cím is sugallja, a könyvből kiderült, hogy abszurd humor ide vagy oda, ő is ugyanolyan ember, mint bárki más, akinek életét betegségek, halálesetek, nehézségek szegélyezték – meg persze rengeteg szakmai és privát öröm. De nekünk talán ennél is fontosabb, hogy a könyvet olvasva felkiálthatunk: jé, Galla is rocker! Hiszen amellett, hogy újhullámos zenekarával, a GM49-cel részt vett a hazai könnyűzene életben, újságíróként például David Coverdale-lel és Ian Paice-szel interjúzott, a P.Mobil tagjaival személyes barátságot ápolt, és már gyerekkorában is keményvonalas Deep Purple- és Uriah Heep-rajongó volt. Sőt: kamaszkorában a Yardbirds egykori menedzserénél, Simon Napier-Bellnél próbált befutni Angliában. Interjúsorozatunk legújabb részében a rockzene iránti rajongásáról, a L’art pour l’art Társulat rockzenés paródiáiról, és persze a rockzenében felbukkanó humorról beszélgettünk Galla Miklóssal.

Hard Rock Magazin: A rockzene iránti rajongásod a Beatlesszel kezdődött.

Galla Miklós: Gyerekkoromban az Illést jobban ismertem, nekik megvoltak a lemezeik, és a rádióban is többet játszották, mint a Beatlest. Nyugati lemezeket akkoriban nem lehetett kapni, de a bátyám szerzett egy narancssárga, kalóz Beatles kislemezt. Nem volt rajta semmilyen felirat, csak két szám: a Rock and Roll Music és a Mr. Moonlight. A másik oldalán nem volt semmi. Mivel rugalmas műanyagból volt, a lemezjátszó tűje hullámzott rajta, a zene pedig nyávogott. Volt még egy ugyanilyen kislemezünk, amin a Yellow Submarine volt az egyik dal. Amikor 12 éves voltam, kimentünk Tanzániába, ahol megtanultam angolul. Volt egy kazettám, amin a Please Mr. Postman volt, és kezdtem érteni a szöveget. Akkoriban jártam a serdülőkor elején, tehát már megértettem John Lennon szenvedélyét, hogy azért énekli, hogy „please Mr. Postman”, mert van egy barátnője, és nagyon várja tőle a levelet. Amikor visszajöttem Tanzániából, akkor bepótoltam a mulasztásomat, és természetesen az összes Beatles-lemezt megismertem, a ’Rubber Soul’-t, a ’Revolver’-t, az ’Abbey Road’-ot és a többit. De ez már azután volt, hogy a zenekar feloszlott.

HRM: Aztán a Sparks ejtett rabul, a Beatlesnél is újszerűbbnek tartottad a zenéjüket. Miben láttad az eredetiségüket?

GM: Egy átlagos popzenei dalban három-nyolc akkord hallható, és ezeket váltogatják. A Sparks számai azonban 30 akkordból álltak, minden ütemben más akkord volt. Akkor nem létezett az „újhullám” kifejezés, de a jelenség már megvolt, és nemcsak a Sparks, de a 10cc is hasonló, érdekes harmóniamenetű számokat írt. Egy évre rá jött a Supertramp, és nem sokkal utána a Sailor együttes. A nagy négyes nekem a ’70-es évek közepén ők voltak: Sparks, 10cc, Supertramp és Sailor. Ezeket a mai napig is hallgatom. Talán a Sparksot kevésbé, mert azt annyira sokszor hallgattam, hogy minden ütem, minden melódia a véremben van. Kell várni jó pár hónapot, akár egy-másfél évet is, hogy újra meghallgassam. Volt egy időszak, amikor évekig csak Sparksot hallgattam.

HRM: Kamaszként kétszer is megpróbáltál befutni Angliában. 1975-ben kiutaztál két hónapra, és elmentél Londonban a Sparks kiadójához, hogy itt vagy, jöttél befutni. Pár évvel később a Yardbirds egykori menedzserénél, Simon Napier-Bellnél kopogtattál.

GM: ’75-ben elmentem az Island kiadóhoz az Oxford Streeten. Eljutottam egy stúdióba, és hat számot felvettünk úgy, hogy egy gitárral előadtam a kíséretet, és utána azt hallva rájátszottam a dallamot szintén gitáron. 16 éves voltam, akkor még nem mertem énekelni. És amiatt, hogy két szál gitárral készült a felvétel, a lemezkiadónál azt mondták, hogy olyan, mint a Shadows. Mondtam, hogy nem azzal kell foglalkozni, hogy két gitárral felvéve valóban arra hasonlít, hanem hogy milyenek a számok. Hiába mondtam, hogy rendes zenekarral eljátszva nem lesz olyan, mint a Shadows, nem tudtam őket meggyőzni. Szerintem nagyon különös figura lehettem akkoriban. Először is valószínűtlenül vékony voltam: ha tükörbe néztem, láttam a bordáimat. Másrészt hosszú volt a hajam, és a hangom már ilyesmi volt, mint most. De nem társult hozzá hírnév, ’75-ben Angliában még nem voltam híres komikus. Értelmesen, összefüggően tudtam előadni a mondanivalómat, de magyar voltam. Ez így együtt azt eredményezte, hogy egy nagyon furcsa lény lehettem. Jó hangulatban váltunk el, és ’75 őszén, amikor az új Sparks lemez megjelent, elküldték nekem postán. Nagy dolog volt nyugatról csomagban nagylemezt kapni, emiatt happy endnek tartom a történet végét.

A ’83-as egész más sztori. Abban az időben nem általánosságban kaptál útlevelet, hanem az útlevélbe beütöttek egy pecsétet, a kiutazási engedélyt, ami 30 napra szólt, utána vissza kellett jönnöd. ’75-ben és ’80-ban visszajöttem az előírt időn belül, de ’83-ban kinnmaradtam. Végül összességében 7 hónapra nyúlt a kintlétem. A nagynéném volt a házigazdám, ő ’56 óta Londonban élt. Az élettársa egy filmvágó volt, aki ismerte Simon-Napier Bellt, a menedzsert, aki korábban dolgozott a Yardbirds-zel és Marc Bolannel. Amikor én találkoztam vele, a Wham!, tehát George Michael meg a másik fickó menedzsere volt. London belvárosában, egy igazi luxuslakásban fogadott. Beszélgettünk, valakit felhívott telefonon, és annak az egy telefonnak az lett a következménye, hogy felléphettem különböző londoni klubokban egy egyszemélyes műsorral előzenekarként. Kazettáról ment a zene, és élőben énekeltem hozzá és ugráltam. Diavetítés is volt, Laár András rajzait vetítettem, a rajzok természetesen kapcsolódtak a dalok szövegeihez. A dalaimat lefordítottam angolra, és úgy énekeltem. Játszottam az Ambulance-t, aminek magyarul Mentők a címe, a Dalolj című dalt, amit Tormának írtunk Laár Andrással, de angolul én énekeltem. A kazettáról jövő zenén szinte csak szintetizátor volt, gitár nem, tehát újhullámos zene volt.

Praktikus voltam a főzenekarnak, mert könnyű volt szabaddá tenni a színpadot utánam, csak leszedtük a vásznat, én meg magamtól lejöttem a színpadról. Volt 6-8 fellépésem, a közönség nevetett meg tapsolt, és volt, aki műsor után megszorította a kezemet, hogy jó volt. De aztán Simon eljött az egyikre, és olyasmit mondott, hogy nem elég jellegzetes a produkció. Nem tudtam felvenni a versenyt az ottani menőkkel. Utólag már nem bánom, mert aztán humoristaként befutottam Magyarországon. De lehet, hogy ha ottmaradok, elértem volna valamit. Ha újabb műsort állítok össze, és kitartóan küzdök – mert azt tegyük hozzá, hogy nem küzdöttem kitartóan. Simon-Napier Bell bejelentette, hogy nem elég egyedi a produkció, és ennyiben hagytam. Lehet lett volna belőle kislemez, slágerlista, mert a dalaim nem rosszabbak, mint amelyek akár ’84-ben, akár ma fenn vannak a londoni slágerlistán.

HRM: Van emlékezetes koncertélményed abból az időszakból, amikor Angliában tartózkodtál?

GM: Nem épp hard rock, de a Hammersmith Odeonban voltam Depeche Mode koncerten. Akkor az Everything Counts volt az aktuális slágerlistás számuk. Előttük fellépett egy Matt Fretton nevű muki, hasonló egyszemélyes produkcióval, mint én, csak ő kitette az orsós magnóját a színpad közepére. Bejött, bekapcsolta és arra énekelt. Mit ad Isten, a legjobb számot, amit játszott, lehetett kapni kislemezen. Megvettem és a mai napig megvan. Valamikor láttam a Madnesst is, de abban nem vagyok biztos, hogy mikor, mert a ’90-es években szinte minden évben voltam Londonban. Nagy, szabadtéri koncert volt, és 2 km-re voltam a színpadtól, szinte nem is láttam őket.

HRM: Az Iron Maident is láttad még a legendás Marquee klubban.

GM: Úgy kezdődött, hogy nagyon megtetszett a grafika, az Iron Maiden logó, meg a rajz, a boszorkány.

HRM: Az Eddie-figura.

GM: Igen. Fogalmam se volt, hogy milyen zenét játszanak, de a rajz tetszett. Gondoltam megnézem, mit veszthetek. Akkor még az eredeti Marquee klub működött, és az volt a nagy élmény, hogy a koncert őrületesen hangos volt, de nagyon tisztán szólt. Nem volt torz, nem sértette a fülemet, mert nagyon jó minőségű volt a hangcucc. De három szám után eljöttem, mert a zene nem tetszett. Ahogy mentem kifelé, utánam szólt a jegyellenőr, hogy „No readmission”, tehát nem lehet visszajönni. Nem válaszoltam neki, hogy nem is akarok visszajönni. Tényleg nem mentem vissza, soha többet nem jártam a Marquee klubban. Iron Maident se hallgattam azóta, mert nekem túl komor a zenéjük. Én azt szeretem, ha humor van a rockzenében, mint például az AC/DC-nél.

HRM: Itthon még a ’70-es években beszálltál az Ikarus nevű rockbandába, de elmondásod szerint nem voltál valami jó gitáros.

GM: Maximum ritmusgitáros voltam, a ritmusérzékem jó volt. De virga, virtuóz szólókat nem játszottam. Arra volt egy másik gitáros ott, Akantisz Sándor.


Az Ikarus együttes. Balról jobbra: Galla Miklós (gitár), Akantisz Sándor (gitár), Márffy Zsolt (ének, basszusgitár), Laki Zoltán (orgona), Szakács László (dob, zenekarvezető). Fotó: Díner Tamás.

HRM: A saját zenekarodban, a GM49-ben a rockzenétől az újhullám felé fordultál. Ha rockzenén szocializálódtál, mi lehet az oka, hogy mégsem ez a műfaj jött belőled?

GM: Valószínűleg alkatilag én inkább újhullámos játékos vagyok, semmint rockzeneszerző. Erre rímel, amit a Sparksról és a 10cc-ről mondtam, de az is igaz, hogy azokkal egyidőben imádtam a Deep Purple-t is. Rajongani tudtam a rockzenéért, de amikor én számot írtam, az bonyolultabb is, játékosabb is volt. Az Ikarusszal szerettünk volna rockzenekar lenni, szerettünk volna olyasmi zenét játszani, mint a Uriah Heep – még játszottunk is egy Uriah Heep-számot magyar szöveggel –, de az én habitusom más. Más, hogy szeretem a rockzenét és Blackmore-hívő vagyok, és más, hogy én mit állítok elő a saját elmémből.

HRM: Fiatalként pop-rockzenei újságíróként is dolgoztál. A zenei újságírásban mennyire volt érezhető a cenzúra?

GM: Nagyon fiatalon, már 17 éves koromban újságíró lettem, anélkül, hogy bármilyen egyetemet vagy újságíróiskolát elvégeztem volna. Szülői örökség: mindketten jól fogalmaztak és tudtak írni, és ezt átörököltem. Cenzúrával nem találkoztam, de tudta mindenki cenzúra nélkül is, hogy mit lehet és mit nem. Ezt úgy is hívják, hogy öncenzúra. Eszünkbe se jutott olyasmit leírni, ami bármilyen módon megkérdőjelezte volna a rendszer létjogosultságát. Bennem nem voltak lázadó indulatok, amiket el kellett volna fojtani. Engem a pop-, a rockzene és a humor érdekelt, a politika nem. A Magyar Ifjúság című hetilapnál írtam popzenei cikkeket. A Lövölde téren elő lehetett fizetni a Melody Maker nevű hetilapra, és ha már nem maradhattam kint Angliában, előfizettünk rá, hogy legalább hetenként jöjjön el hozzám Anglia egy darabja. A Melody Makerből kiszipolyoztam a híreket, és így indult egy kis rovatom, név nélkül, „A rockvilág hírei” címen. Nagyon boldog voltam, hogy megjelenik nyomtatásban, amit írok. Aztán egyszer csak kiderült, hogy azt tervezik, minden második héten két oldalt szánnak a popzenére. Már kezdtem kevésnek érezni, hogy csak rövid hírecskéket írok, amiket a Melody Makerből szedek, úgyhogy jó időben voltam jó helyen. Megengedték, hogy írjak koncertbeszámolókat, lemezkritikákat, interjúkat. Gyakorlatilag azt a két oldalt én szerkesztettem 17 éves koromban, ami nagy szó volt.

HRM: 1980-ban interjút készítettél a Whitesnake tagjaival, vagyis David Coverdale-lel és Ian Paice-szel. Szeretted a Whitesnake-t, vagy csak a Deep Purple tagság miatt akartad az interjút?

GM: Szerettem, meg is volt a ’78-os lemezük, de talán a ’79-es ’Lovehunter’ is. A Zeneműkiadónál volt egy kedves barátom, aki nemzetközi ügyekkel foglalkozott, tehát nagyon jól tudott angolul, és ő megszervezte az interjút Budapestről. Akkor még fax se volt, csak telex, ami úgy működött, hogy leírtál egy levelet, mint egy írógépen, és Londonban egy másik írógép leírta, amit küldtél. A barátom telexszel lelevelezte a londoni lemezcéggel, hogy szeretnék interjút csinálni a Whitesnake együttessel. Egyrészt szerettem a Whitesnake-et, másrészt az általam őrületesen tisztelt Ian Paice volt a dobos. Meg hát David Coverdale... Kiérkeztem Londonba, és mondta a lemezcég, hogy egy London melletti kisvárosba, Ascotba kell menni, ott van a stúdió, délután 3-ra menjek. Mikor odaértem, egy kastélyszerű villánál találtam magam. Bátran beléptem, nyitva volt az ajtó. Néma csend fogadott, majd jobboldalt megláttam egy kis helységet, amelyben egy óriási dobfelszerelés volt bemikrofonozva, mellette egy konténer, amire az volt írva, hogy „Ian Paice, Deep Purple”. Gondoltam megérkeztem, jó helyen járok. Néma csend azért volt, mert ez egy hálószobákkal egybekötött lemezstúdió volt. Beköltözött egy zenekar, amelyik bérelte, és addig a 2-3 hétig ott is laktak. Lent voltak a feljátszószobák és a keverőhelyiség, fent pedig a hálószobák. Azért mondták, hogy 3-ra menjek, mert éjszaka szerettek dolgozni, és 3-kor keltek, akkor volt a reggeli. Elő is kerültek hamar, és nekiláttak reggelizni. David Coverdale-lel pedig felmentünk a hálószobájába és ott jött létre a nagy interjú.

Nem emlékszem mindenre, de azt például értékelte, hogy rákérdeztem arra, hogy míg az első két Deep Purple lemezen, amin ő énekel, felváltva éneklik a számokat Glenn Hughesszal, a harmadikon már nem. Azt mondta, ez azért volt, mert amikor a harmadik lemezre készültek, ő az asztalra csapott, és azt mondta Glenn-nek, hogy „Vagy te énekled a számot, vagy én. Befejezzük azt, hogy a dalon belül egymásnak adjuk a labdát és felváltva énekeljük a versszakokat.” Hogy ez miért nem tetszett neki, azt nem kérdeztem meg. A ’Come Taste The Band’ lemezen már valóban vagy ő énekli a számokat, vagy Glenn. Egyet énekelnek együtt, a You Keep on Moving-ot, de azt együtt is írták. Azt is mondta Coverdale, hogy „Glenn Hughes was trying to upstage me”, vagyis „az én rovásomra jobban előtérbe akart kerülni”. „És hol van most?” – kérdeztem. „Kaliforniában szenved ugyanettől.” Még azt is mondta, hogy technikailag Glenn sokkal jobb énekes, mint ő. Erre ingattam a fejemet, hogy „Nem, nem, dehogy”. Majd mutatott egy számot kazettán, amit az előző éjszaka vettek fel. Csak a zenei alap volt meg, és dünnyögött hozzá valami dallamszerűséget. Később ebből lett a Don’t Break My Heart Again. Aznap éjjel vették fel a zenét, még nem volt szövege.

Kész lett az interjú, és lementünk, ahol Ian Paice a Space Invaders-zel játszott. Régen a Vidámparkban volt ilyen, ez egy lövöldözős játék volt. A stúdió amúgy Ringo Starr tulajdonában állt, de ő nem volt jelen. De gondos tulajdonos volt, hogy még Space Invaders játékot is telepített. Kicsit félve odamentem Ian Paice-hez, hogy készíthetnénk-e egy interjút, és mondta, hogy igen, de csak 5 percig. Persze több lett, mint 5 perc. Firtattam például azt, hogy a ’Come Taste The Band’ lemezen ő nemcsak dobol, hanem a keverésben is részt vett. Amikor elővettem a lemezt, mondta, hogy az egy jó lemez. Két lemez volt nálam, a ’Come Taste The Band’-et csak vele írattam alá, a ’Ready an’ Willing-et viszont mind a hatukkal. Közben megérkezett Jon Lord is, az orgonista. Látszott rajta, hogy nem ott aludt, hanem kívülről jött, talán még a kocsikulcs is a kezében volt. Miután aláírták a lemezt, kértem, hogy hívjanak egy taxit, ami kivisz engem a vasútállomásra. Mire Jon Lord azt mondta, hogy „nem kell taxi, kiviszlek”. Megköszöntem, és beültünk a Porschéjába. Szerencsére ő vezetett, nekem elég nehéz dolgom lett volna, mivel nem vezetek autót. Nem volt hosszú út, de nagyon kedves volt, megdicsérte, hogy milyen jól tudok angolul, és mondta, hogy fel fognak lépni talán a readingi fesztiválon, és jöjjek, a koncert után lesz buli, ő meghív arra is. Mondtam, hogy sajnos nem tudok jönni, mert addigra vissza kell mennem Magyarországra. Úgyhogy sajnos nem buliztam a Whitesnake együttessel, de bulizhattam volna.

HRM: A P.Mobillal viszont buliztál, hamar össze is barátkoztál a zenekarral.

GM: A Magyar Ifjúságnál valaki mondogatta nekem, hogy a Budai Ifjúsági Parkban játszik egy nagyon jó rockzenekar, a P.Mobil. „Menjél ki, Miki, tetszeni fog neked.” Hogy mennyire zöldfülű és tapasztalatlan voltam, azt bizonyítja, hogy az első gondolatom az volt, hogy „Ha nincsenek a rádióban és a tévében, és lemezük sincs, akkor nem lehetnek olyan jók”. De szerencsére kimentem. Az első dolog, ami feltűnt, hogy nagy létszámú közönség várta a koncertet. Ez már önmagában jelentett valamit, hogy a zenekarnak van önálló rajongótábora annak ellenére, hogy nem szerepelnek a tévében és a rádióban. Elkezdtek játszani, és ahogy mondani szokták, a többi már történelem. Kiderült, hogy Vikidál Gyula világszínvonalon énekel, gyakorlatilag a Deep Purple-be is elfért volna mint szólóénekes, Bencsik Sándor pedig világszínvonalon gitározik. A többiek meg ügyesen dolgoztak a frontemberek keze alá. És volt egy harmadik frontember, Schuster Lóránt, aki vezette a műsort, tartotta a kapcsolatot a közönséggel és konferált. Onnantól kezdve minden budapesti P.Mobil koncerten ott voltam, minden második kedden játszottak a Budai Ifjúsági Parkban. Olyan gyorsan közeli viszonyba és haverságba kerültem a zenekarral, hogy nem is írtam róluk a Magyar Ifjúságba, mert nem lett volna etikus.

HRM: Bencsik Samuval milyen volt a barátságod?

GM: Nagyon szívélyes volt a viszonyunk. Nem merném barátságnak nevezni, legfőképp azért, mert Samu sajnos nincs itt, hogy ezt megerősítse vagy megcáfolja. Abban az időben a 7 év korkülönbség nagyon sokat számított. Én egy zöldfülű, kezdő újságíró voltam, ő pedig egy befutott, országosan ismert rockzenész. Ebben az értelemben nem voltunk egyenrangúak. Én nagyon tiszteltem, azt éreztem, hogy vevő a humoromra. Samu szeretett nevetni, és mindig vevő volt rá, ha valami ironikus megjegyzést tettem. Nagyon érdekelte az angol nyelv, tanult is angolul, és ez gyakran szóba került köztünk. Le is fordítottam 14 P.Mobil számot angolra. Azt csak remélni tudom, hogy érezte, mennyire tisztelem a gitártudása miatt, mert sajnos akkor még nem voltam annyira bölcs, hogy ezt el is mondjam neki. Előfordult, hogy egy P.Mobil dalt próbáltam gitáron imitálni, mire mondta, hogy nem úgy van, és megmutatta, hogyan kell. Mutattam neki saját szerzeményt is, és azt mondta, hogy nekem újhullámos zenét kéne játszani. Sokkal később, amikor már nem P.Mobil volt, hanem P.Box, a Kertészeti Egyetemen volt P.Box–GM49 koncert, mi voltunk az előzenekar. Természetesen játszottuk a Kötödét, és utána az öltözőben azt mondta Samu, hogy már régebben is hallotta, de most vette észre, hogy a refrénjében van egy kifinomult akkordváltás. Nagyon rávall, hogy észrevette, mert nagyon kifinomult zenei hallása volt, és benne megvolt az az élettapasztalat, hogy ezt szóvá is tette. Úgy gondolta, fontos, hogy ezt elmondja nekem.

A Budai Ifjúsági Parkban hangpróbát tart a P.Mobil. A 18 éves Galla Miklós bal válla mögött Bencsik Samu.

HRM: Egy interjúban azt mondtad, hogy egyszer kiabáltál nagyon csúnyán nyilvánosan, amikor már a rendszerváltás után odamentél Bors Jenőhöz.

GM: Bors Jenőt akkoriban távolították el a Hanglemezgyártó Vállalat éléről, és különböző cikkek jelentek meg róla pro és kontra. Volt, aki a védelmébe vette, főleg komolyzenészek, hogy pártolta a klasszikus zenét. Én az ellentáborba tartoztam, a hanglemezgyár legnagyobb mulasztásának azt tartottam, hogy ’77-ben, de legkésőbb ’78-ban nem lett P.Mobil nagylemez. A Napkeltébe aztán behívtak minket, Bors-elleneseket. Hárman voltunk: Móczán Péter az East együttesből, Schuster Lóránt és én. Úgy volt, hogy Bors is jön vitatkozni, de lemondta. Ezután pár héttel egy kínai étteremben ültem egy hölggyel és az ő egyik fiával. Megláttam, hogy Bors egy társasággal ott ebédel. Mondtam a hölgynek, hogy „Készülj fel, itt kiabálás lesz”. Szerencsés volt a dramaturgia, mert Borsék befejezték az ebédet, kijött a vele lévő társaság, és Bors hátramaradt fizetni. Mi a bejáratnál ültünk, tehát fel se kellett állnom, egy ültő helyemben, torkom szakadtából kiabáltam vele. Voltak benne csúnya szavak is. Az indulataimat fejeztem ki, ami elsősorban annak szólt, hogy a P.Mobilnak nem volt időben nagylemeze. Mire lett, az már egy másik P.Mobil volt. És pont mire befejeztem az ordítást, addigra elhaladt mellettem, és kiment, még utána se kellett fordulnom. Utóirat: egy évvel később mentem az Andrássy úton, Bors pedig jött szembe. Akkor nem ordítottam, csak rosszallóan csóváltam a fejemet. Nem álltam meg, csak elmentünk egymás mellett.

HRM: A rockzene hatása a L’art pour l’art Társulaton érződött, több dalotokban is igen kemény rockzenei alapok voltak Lila libától Fületlen fiúig.

GM: A Lila liba talán már kicsit punkos is volt. A Fületlen fiút Laár szülte. Ő írta a számot, aminek anno volt egy szál gitáros verziója, amit akusztikus gitárral adott elő. Az is nagyon bejött, nevetett rajta a közönség. De amikor felmerült, hogy felvegyük lemezre és előadjuk a tévében, akkor kedvet kapott ahhoz, hogy meghangszerelje rockosra. Úgy gondolta, hogy csinál belőle egy Bon Jovi-paródiát. Lehet, hogy azért, mert voltak az egyéb rockos számok, mint a Lila liba vagy a Szerelmi vallomás, és úgy érezte, hogy neki is villantania kell, ezért áthangszerelte, hogy lemezre ne az unplugged verzió kerüljön.

HRM: Egy ’95-ös interjúdban mondtad, hogy a L'art pour l'art olyan, mint a Beatles, arra célozva, hogy nem lehetséges a személyi csere.

GM: Az a L’art pour l’art Társulat, amelyiknek tagja voltam, valóban olyan benyomást keltett, hogy az Isten is egymásnak teremtette ezt a négy embert. Organikusan jött létre a kvartett, és ilyen szempontból jó a párhuzam a Beatlesszel, mert ott is az az ember érzése, hogy ezek négyen arra születtek, hogy együtt zenéljenek. Érdekes, hogy Paul McCartney egy ’76-os dalában, a Let ’Em Inben azt énekli, hogy „Brother John”, holott neki nincs John nevű testvére. Tehát ez csak egy valakit jelenthet…

HRM: Van olyan rockzenekar, amelyiknek nagyon szereted a humorát?

GM: Mindegyiknek. Én a Rainbow-ban is érzek humort, persze nem olyan direktet, mint egy kabarédalban. De nagyon kifinomult módon igen, a szövegekben, a dalcímekben, a lemezcímekben és borítókban. Straight Between the Eyes, Difficult to Cure: ez mind humor. Meg az AC/DC is: vagy rock and rollról szólnak a dalaik – az új lemezüken három számnak is benne van a címében, hogy rock –, vagy nőkről. Sosem gondoltam volna magamról, de a Black Sabbathnak is vannak olyan lemezei, amiket szeretek. Kiskoromban ez nagyon valószínűtlennek tűnt, mert akkor csak a Deep Purple-t és a Uriah Heepet szerettem a híres rockzenekarok közül. De van 5 lemeze a Black Sabbathnak, amiken Tony Martin énekel, és azokat nagyon szeretem. Annyira jó énekes Tony Martin, hogy még a dob, a gitár és a basszusgitár is jobb tőle. Tony Martint a legnagyobb énekesek közé rangsorolom.

HRM: Ha a Rainbow-t szereted, akkor gondolom a Black Sabbath Dioval készült lemezeit is.

GM: Van egy válogatásom, a ’The Dio Years’ című Black Sabbath lemez. Meg tudom hallgatni, igen. De Ozzy Osbourne-os Black Sabbathot még véletlenül se hallgatok, se régit, se mostanit. Az semmilyen módon nem fog meg, csak Tony Martin.

HRM: Az új AC/DC lemez hogy tetszett?

GM: Még csak egyszer hallottam, de jó. Nekem általában többször kell egy számot meghallgatni ahhoz, hogy igazán szeressem. Első hallásra úgy tűnt, hogy jó, de nincsenek rajta olyan különleges számok, mint a ’Back In Black’-en. De ezt csak félve mondom, mert lehet, hogy többszöri meghallgatásra más lesz a véleményem. Ez még nem egy letisztult vélemény.

HRM: Van olyan nagy kedvenced, akiknek megnéznéd még a koncertjét?

GM: DVD-n néztem Rainbow-t is, de van Whitesnake-em, Deep Purple-öm is.

HRM: És élőben?

GM: Amikor újjáalakult a Deep Purple kettes számú felállása a ’80-as években, akkor láttam őket élőben a Budapest Sportcsarnokban. De nem kiabáltam, hogy „Jon Lord, öt éve te vittél ki az állomásra, nem emlékszel?” Túl messze voltam ahhoz, hogy ezt beordítsam.

Készítette: Tomka
Képek: Savafan