Két szí­v, mely más ütemre ver - páros cikk egy páratlan buliról: Hard, Avatar, Cherokee - Barba Negra, 2015.01.09.

írta Hard Rock Magazin | 2015.01.21.

Néha nem irigylem a főszerkesztőket. Mi van, ha két újságíró megy el egy koncertre? Mi van, ha az egyik kitalálja, írják meg mindketten? És ha megírják? Az egyik precízen, jól, ízesen (és határidőre), ahogy kell, a másik meg szubjektíven, kavarva, felrúgva minden szabályt, ahogy szokta (ráadásul utolsó pillanatban leadva az egészet)? Milyen cikk lesz ebből?

Kedves Olvasók! CsiGabiGa kolléga és én egy koncertet kaptunk qwerty-végre. Ám míg ő egy vérbeli újságíró, aki – most sem hiszem el – fejből mondta mind a három zenekar setlistjét, addig én… hát ezt hadd ne nekem kelljen véleményeznem. Az alábbiakban egyazon bulit írjuk le két különböző szemszögből. Az első részben egy remek kis írást adunk közre arról, hogy milyen volt, a másodikban pedig én mesélek róla, milyennek láttam a 2015. január 9-én megtartott Hard/Kard koncertet. A cikk mindenesetre egy dologban egyet ért: a zenekar 10. jubileumi bulija kifejezetten jóra sikeredett.

Nyolc órás kezdés az nyolc órás kezdés! Akkor is, ha húszan vannak a teremben. A Cherokee az előzenekarok keserű kenyerét ette pénteken, amikor a minimális vendégszám előtt belekezdett a programjába. Ennek ellenére maximálisan odatették magukat, és a 40 perces műsor végére az érdeklődők száma is felszaporodott. Engem nem győztek meg igazán, pedig még egy Bon Jovi klasszikussal (You Give Love A Bad Name) is megtoldották a műsort. A többszólamú vokálon még van mit csiszolni! A lelkesedéssel nincs baj, de érdekes lett volna a lemezüket méltató ProblemChild véleménye. Elvégre egész más úgy hallgatni egy műsort, ha ismered a dalokat. Nagyon jónak kell lenni ahhoz, hogy egy vadidegen műsorral megragadják az embert. Amikor pár éve Soto a görög Danger Angelt hozta el előzenekarként, ők sem tudták elvarázsolni a nagyérdeműt, de én baromira élveztem a bulit, merthogy előtte rongyosra hallgattam a lemezüket egy róla szóló írás miatt.

Apropó Soto: „örökös” előzenekaruk, az Avatar volt a második banda az este. Nekik nem volt olyan sanyarú sorsuk, 9 órára már gyűltek az emberek rendesen. Egy szokásos besztof műsorral jöttek ki a nekik megadatott negyven percre, mégis új élmény volt, egyrészt mert legutóbb tavaly Soto elé annyira az utolsó pillanatban ugrottak be, hogy az énekes (Moldován György Szabolcs) nem tudott elszabadulni a munkahelyéről, előtte egy évvel meg (szintén Soto előtt) mutatták be az akkori új énekesüket, akinek a premier fellépése nem volt túl meggyőző. Gondolom, a folytatás sem, azért került vissza később az eredeti énekes, Szaszkó az őt megillető posztra a mikrofonállvány mögé.

Most tehát a legjobb felállásban nyomták a legjobb slágereiket, a 'Szívünkbezárva' lemez 3 legnagyobb nótája mellett a sokkal meggyőzőbb első albumra helyezve a hangsúlyt. Ricsosz örökbecsű poénja („Nem látom a kezeket!”) most nem ütött akkorát, mint tavaly, amikor középre tolt billentyűállványa mögül kényszerű frontemberként üvöltötte a tömegnek Soto előtt, pedig most kétszer is bepróbálkozott vele. Gellér Tamás viszont igazi gitárhős fazon, a lobonca, a mozdulatai, és nem utolsó sörben a technikai tudása alapján is. Élmény volt közelről nézni a játékát, és Szepesi Richárd is megörvendeztetett pár kellemes billentyűszólóval. Búcsúzásképpen – egy hosszabb zongora intrót követően – a Határ nélkül című dalukat adták elő, s bár sokat forgott nálam az első lemezük és koncerten is hallottam már, most döbbentem rá, hogy mennyire Kormorán típusú és színvonalú ez a nóta. Szövegét és zenéjét tekintve egyaránt. Így utólag is gratula érte!

Setlist:

Mire vársz még? / Ébredj fel / Álszent angyal / Harapj, vagy én haraplak / Szívod a vérem / Holdvilág-árok / Egyedül ébredek / Határ nélkül

A Hard / H.A.R.D. / Kard zenekar 10 éves jubileumi koncertje 10 órakor kezdődött (mikor máskor?). Ahogy a folyamatos névváltozás is mutatja, sok mindenen ment keresztül a banda, és nagyon sokan megfordultak benne. A koncert ennek megfelelően egy életmű összefoglalása volt. A Judas Priest ’Epitaph’ turnéja jutott eszembe róla, ahol minden lemezről eljátszottak legalább egy számot. Itt is valami hasonló történt, megfejelve azzal, hogy minden lemezhez hoztak egy meghatározó tagot. Így aztán, ahogy a filmek felgyorsított jeleneteiben, a 10 évnyi folyamatos tagcseréknek egy zanzásított változatát láttuk a színpadon 2 órányi műsorba tömörítve. Magyarul: nagy volt a jövés-menés a számok között. Hogy a koncertet harmadház előtt kellett bemutatni, abban csak részben hibás a szombati munkanap. Úgy érzem, kicsit mellékprojektté vált a zenekar a tagok számára. Kalapács Józsinak ott a saját zenekara, meg az Akusztika, Charliehoz hasonlóan sokszor papírból énekelt. Zserbó is többet koncertezett a Zártosztállyal, mint a „szívecsücske” zenekarral, Vámos Zsolt és Szebényi Dani is gyakrabban garymoore-kodott a Run For Powerrel, miközben a Kard zenekarral évi egy koncertet nyomtak, mint Demjén Rózsi. Nanemá!

Az új Kard lemez megosztotta a hallgatóságot, sokaknak nem tetszett, nekem bejöttek a dalok, Vámos Zsolt szerzeményei kicsit az első Mobilmánia lemez dalaira emlékeztetnek (még ha ő igyekszik is elfelejteni azt a korszakot, tudat alatt – úgy látszik – megmaradt). Szóval a playbackről benyomott Karma intrója után a Kard zenekar (Kalapács József, Vámos Zsolt, Mirkovics Gábor, Szebényi Dániel, Borbély Zsolt) belecsapott Az újrakezdés kódjába, majd nagy kedvencem, az Addig égessen és A gyertya lángja következett, megalapozva a jó hangulatot. Közbeszúrtak még egy nagy klasszikust a második lemezről (Hard rock szerelem), úgyhogy azt mondtam: soha rosszabbat! Pedig Hammer Józsi (ezzel a Mirigy poénnal nem tudok betelni) elég indiszponáltan kezdett, de a jó dalok elvitték a hátukon a bulit.

Amikor Bátky Zoltán lépett a színpadra, nemcsak az angol nyelvű H.A.R.D. lemez két dalát prezentálta, hanem azt is, hogy mind tudásban, mind tüdőben ő a legnagyobb. Az a mikrofon, ami Józsinál haldoklott, mint egy lemerülőben lévő akkumulátor, BZ-nél úgy dörrent meg, mintha villám csapott volna belé. Kalapács, mintha BZ-től kapott volna ihletet, utána sokkal összeszedettebb volt. Közben színpadra lépett a Stay előtt a második lemez dobosa, Donászy Tibi és Kárpáti Zoltán Zalán, aki a lodinos angol nyelvű formáció másodgitárosa volt. És ha már ott volt Donászy, rögtön lenyomtak egy 100% Hardot is, persze már Bátky nélkül. Eztán vissza az eredeti dobos (Borbély), Kalapács pedig elénekelte a Várj úgy című dalt, miközben a háttérkivetítőn Lodin „háttérvokálozott” neki. Tudom, hogy költségvetés is van a világon, de erre meghívtam volna Keresztes Ildit, aki tökéletesen adta elő Horváth Attila magyar szövegével ezt a Lodin-dalt. Újabb doboscsere, a következő blokkhoz az első lemez dobosa, Váry „Marci” Zoli ült be, de három dal után visszatért az eredeti Kard felállás. A Hard / Kard zenekar egyszerű hard rock nótáihoz képest sokkal fifikásabb 'Time Is Waiting For No One' lemez dalát (Into The Fire) és az 'Even Keel' dögös nyitó nótáját egy dögös csaj, Morvai Szilvi adta elő sokunk örömére. Ha tényleg női énekessel akarják folytatni az angol nyelvű zenekart, akkor szerintem ne keressenek tovább, megtalálták a megfelelőt!

Talán Attila Axl Rose fazonban – vörös fejkendőben – énekelte el a következő Lodin-dalt (Pretty Little Liar), minden hughesos sikoltásával egyetemben. Ő is nagyon meglepett, pozitív értelemben. A ráadásban a mélyebb hangoknál már csalódást okozott. A magyar szövegekhez immár bátran visszajött Kalapács, és most már további csere-bere nem volt. Kivéve a két gitárost, akiknek a „hol Vámos, hol Kárpáti, hol mindkettő (hol egyik se)” cirkulálását már én sem tudtam követni. A ráadásban még kaptunk egy all-int, amikor is mindenki színpadra lépett, s miközben a kivetítőn ment az eredetileg is „all-star jam” által énekelt Igaz lesz még című dal klipje, a mai este vendégeivel kiegészített „Zserbó és Nagyzenekara” adta alájuk a hangot.

Lodin úr nem jött el Svédországból, de ez borítékolható volt, ám remek énekesek helyettesítették az angol nyelvű dalokban. A koncert legnagyobb csalódása számomra az volt, hogy Csillik Zsolt csak a háttérvideókon szerepelt. Pedig a Zserbó interjú szerint Lodinnal veszett össze, összejöhetett volna a régi harcostársakkal. (CsiGabiGa)

Setlist:

(Playback intro: Karma) / Az újrakezdés kódja / Addig égessen / Hard rock szerelem / A gyertya lángja / Traveler / Stay / 100% Hard / Várj úgy / Égi jel / Lázad a vér / Ahogyan élsz / Fekete ég alatt / Ahol az életemet töltöm / Into The Fire / Truth Or Dare / Pretty Little Liar / Szívemen a dallam legyen az úr / Két szív / Égni kell / Én vagyok a rock / A vér kötelez / Szomorú szombat /// Igaz lesz még


A dolog valahol 2007-ben kezdődött, egy tétova-sörös fesztiváli másnapon. Valaki mondta, vagy csak a jószerencse vitt felé arra? A fontos, hogy hallottam. És jó volt! Kifejezetten. A következőre már direkt mentem. Szél volt, éjszaka meg egész apró színpad, én pedig éreztem, átjárt, és fél nyáron át alig vettem ki a lejátszóból. Megtörtént a varázslat. Később – mint annyian – persze kétkedtem, adhat-e többet? És amit adott az, haver, az nem volt semmi. Azóta, ha csak tehetem, mindig ott vagyok. Minden egyes Hard-koncerten, ami közelben van. Ami azt illeti, most volt is egy éppen. A 10. születésnap.

A bejárathoz loholva szinte azonnal Vityába és Zoliba futok bele (Cherokee). Kissé zavart vagyok, részben mert lekéstem őket, részben pedig, mert aznap reggel adtam le kritikát a lemezükről. Hogy nézel arra, akit nem egész 20 órája még veséztél? Még akkor se könnyű, ha mosolyognak. (Mert hogy mosolyogtak.) Kabát, pulcsi, második sor. Tőlem jobbra-balra elég egyhangú felhozatal, kvázi Pokolgép koncerten is lehetnénk. A Hard amilyen jó banda, annyira méltatlanul nem ismeri a kutya se. Aki mégis, az Kalapács felől. A bongyorhajú énekes élő ikonja a magyar rockzenének (teljesen megérdemelten), de ez a csapat messze több, mint „Hammer Józsi” egyik bandája. A hazai rock-kultúra… eh, ebbe ne menjünk bele.

Tehát Hard. A banda, aminek a tagnévsora alig rövidebb, mint a koncert setlistje, ami az első tíz éve alatt létezett itthon, kint, duplán, szimplán, nagyon, meg néha sehogy se. Akik kétszer estek hasra a siker küszöbén, és sokszor kezdték/folytatták csak azért is. Tíz év, amiben csak két dolog volt állandó: az egyik Mirkovics „Zserbó” Gábor, a másik meg, hogy a csapat mindig minőségi zenét játszott.

A koncertindító nóta szinte vadiúj (alig kétéves), alig párszor hallottam, nem is olvadok el tőle (kövezzetek). Nem rossz, sőt, a dallamok kifejezetten ragadnak, mégis, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy én ezt biza már hallottam. Biztos velem van a baj, de én a ’100% Hard’ lemezt éppen azért szerettem, mert Kalapácstól az Omen néhány száma óta nem hallottam ilyen… ilyen élettel teli rockot. Józsi profilja inkább amolyan bőrnadrágos-szegecses „nagyonmetál”, üdítő volt a változás. (Persze nem kizárólagosan. Kalapács József 35 éves pályafutása alatt nem kevés jó rock-számot énekelt.) Az új lemez már Kard néven jött ki, és – nomen est OMEN – a zene inkább harcol, mint él. Nem rossz, de… valószínűleg jobban tetszene, ha nem ismerém a Hardot. Ugyanez a helyzet a második nótával is (Addig égessen), világot vált, mondja, csak valahogy nem tud elragadni. Zárójel: bár ezt okozhatta az is, hogy Józsi mikrofonja inkább cicergett, mint szólt. Technika, fáradtság, esetleg megfázás, nem tudom, lényeg, hogy már az Újrakezdés kódja is jobb volt lemezen, mint élőben.

A Hard rock szerelem kicsit más kategória. Az enyhe lovaglós íz ellenére kifejezett rocknótáról beszélünk. Nem oly nagyívű, de közelebb van az emberhez. Itt kezdett megmozdulni a színpad is, kivéve természetesen a magyar mezőny egyik legjobb gitárosát, Vámos Zsoltot, aki jógikat megszégyenítő mozdulatlansággal játssza el a legvadabb riffeket is. A fickót (bocs) nem hiszem el! Áll a színpadon, három irányból körbe lehetne rajzolni, közben szebbnél jobb gitárdallamok röpködnek ki hibátlanul a keze alól. Nem értem. De hallgatni… arany!

Újabb Kard(d)al (nem lehetett kihagyni), A gyertya lángja a debütcédé rockosabb nótái közül való, a refrén kifejezetten emelő. Stílusom vagy sem, karddal nemcsak homokba, de lemezre is lehet írni jó dolgokat. Viszont ami ezután következett, az szertefröcskölte a kissé ülepedett levegőt. Bátky „BZ” Zoltán. Azt kell mondjam, a testes énekessel amennyit nyert a progresszív, annyit vesztett a hard rock. A Hard egykori énekese kiváló torok és elsőrangú frontember, bemozogta a színpadot, kommunikálni próbált a kissé ehm… közönséggel (nem, nem kezdem el!), egyszerűen életet vitt a deszkákra. A hangját pedig méltatták már elegen, nincs mit hozzátenni. A Traveller c. dal nekem még a magyar szöveggel volt meg, de a Keresem a bajt ánglius nyelvű átiratának annak idején nemzetközi vizeken is volt némi sodrása. Bevallom, itt kezdtem reménykedni, hogy BZ még sokat lesz színpadon. 

Vagy le sem megy. Újabb átirat, Stay címmel (anno Soha nem elégként ismertem), ám ehhez a dalhoz már újabb tagcsere dukál. Donászy Tibor ült be kissé megcsapkodni a bőröket, a gitárosi posztra pedig egyik kedvenc Hard-tagom, Kárpáti Zoltán Zalán lépett. Zoli (pont neki nincs beceneve?) amellett, hogy kiváló gitáros, tulajdonképpen egy bulibarométer: ha langyos a nóta, elvan, gitározik, de ha odaverős a dal, amit csinál, azt jó látni a közönségből.

Úgy fest, BZ hagyott valami „monyót” a mikrofonnál, mert a visszatérő Kalapács valamivel nagyobbat ütött, mint korábban. Igaz, a 100% Hard a magyar nyelvű dalok talán legerősebb darabja, de elő is kell tudni adni. Meg eljátszani. És lőn. A koncert (és a Hard) fix pontja, Zserbó egy olyan pozitív töltés a színpadon, hogy szerintem ráz. Széthullás, újrakezdés, siker előtti megtorpanás ide vagy oda, a basszeros olyan örömmel és lendülettel áll ki a színpadra, annyira látszik, hogy imádja ezt csinálni, hogy egyszerűen jobb kedvem lesz, ha a látóterembe kerül. Mosolyog, él, minden tekintetben „adja az alapot”. Szóvá tenném még, hogy a zenekarból egyedül ő nem használ „wireless” technológiát, ez színpadi mozgásával egybevetve alapot adhat a „hétmérföldes basszuskábel” legendájának.

A következő dal már a Lodin-érát hozza elénk, bár az interjúból már sejtettük, a „Főnök” nem lesz jelen, így Kalapács lépett a kiváló torkú – de kissé sértődékeny – svéd helyére. Namármost, dacára annak, hogy imádom a Hardnak ezt a korszakát (a legjobb, minden tekintetben), a Várj úgy c. ballada szerintem egy komoly öntökönszúrás volt a zenekartól. Nyilván rádióbarát akart lenni – lett is –, de ez baromság. A hazai médiák nem fognak jó zenét játszani. Ha fognak, elkurvítják, eltüntetik, egyszerűen nem tudnak mihez kezdeni vele. [Lásd: Zanzibár, Hooligans, Sugarloaf, Lovegun – ez utóbbira egy hét múlva visszatérünk.] Ezzel a műfajjal meg végképp nem. A Várj Úgy Keresztes Ildikó dacára – egy közepes track lett, semmi nem jön át abból, ami az első „lássuk, mit csinálnak Józsi után” előjelű Hard koncertem végére csuromra izzadt, fanatikus „még-még-még” rajongót csinált belőlem. Ez nem az a dal. Na, tovább.

„Azt szeretem, ahogy megütöd a dobot” – mondta anno Mester Tomi Ganxtának, kifejezve ezzel, mit gondolok én Váry „Marci” Zoliról. Ahogy az egykori Sing dobos (jelenleg gitáros, énekes, de szerintem csellózni is tud), beült a bőrök takarásába, feljebb kapcsolt a buli. Valahogy – pedig aztán Borbély Zsolt se megy a szomszédba a jó groove-ért – berobbant a dob. Ahogy az ’Égi Jel’ album két dalát (a címadót, és a Lázad a vért) végigtolta, majd az ’Égni kell’-ről beidézte az Ahogyan Élsz-et, azzal gyakorlatilag meghatározta a pulzusomat. Ahogy adja a szögegyenes kettőnégyet, azt a világ végéig elhallgatnám. Piszok egy kraft van benne (ezt külön fejeli Zoli és Zserbó energiája… hm, ezekkel a Z betűsökkel lehet valami).

Újra Kardot ránt a csapat (oké, abbahagyom…) Fekete ég alatt, és Életemet töltöm. Tudom, akasszam fel magam, de nekem ezek a nóták legmélyebb érzésre valahol tökegyformák. Az ’Ég Alatt azért megmozgatott (újfent: tudnak dalt írni), de kicsit olyan érzésem volt, mint mikor egy buliban meghallod a kötelező Born To Be Wild-ot. Persze, tudom: mi a brét játszanának mást? Suszter, meg a kaptafa. De pl. Slash tavaly megmutatta, lehet azt úgy is, hogy legyen valami friss, roppanós dolog azon a fránya korongon.

Viszont ami ezután következett az olyan volt, mintha medvehájjal kenegették volna a dobhártyámat a nimfák szigetén, ahol megfeneklett egy abszintot szállító tartályhajó. A színpadra lépett Morvai Szilvi. Emberek, ez valami hihetetlen volt! Túl az esztétikai minőségváltozáson (amit a herék/húrok arányának radikális csökkenése okozott a színpadon), amit a lány produkált, az minden képzeletet felülmúlt. Nem csak, hogy hozta Lodin témáit, de – nem hiszem el, hogy ezt mondom –, jobban hozta nála! És átélte, énekelt, élt, mozgott, ott volt a színpadon! Beleszerettem, kész, nincs vita. Az Into The Fire már az intrójával lángot vet, a refrén előtt kissé visszahúzza a rugót, majd belobbantja a levegőt. (Igen, az ott az én hajam a kontrolláda előtt.) Brutális a dal. És ez csak a kezdet, mert a második szám, a Truth or Dare (kár, hogy pont ez nincs meg – még – videón) ütemes „muszáj rá mozognod” verzéjét egy olyan refrén váltja, amire négyenként rúgom ki az ablakot, de legalábbis leszakad a fejem. És mindehhez még Szilvi éneke… Zserbó, Hard, ne keressetek tovább, megvan az angol változat új énekese. És mi lesz itt még, ha csaj már tényleg otthon érzi magát a színpadon…

És a shownak még nincs vége, mivel a Lodin-korszak Pretty Little Liar darabját Talán Attila tolmácsolja felénk (akit sokkal jobban kedveltem, míg rá nem kerestem, ki is ő). A srác outfitre kanyar nélkül hozza a ’85-90-es Los Angeles érzését – Kalapács meg is jegyezte, hogy a Hard egy korszaka mennyire Mötley-s –, és magas hangjához képest egész jól adta a rock ’n’ rollt. (Ne keress rá a srác munkásságára… hidd el, ne.) Noha nyilván hiányoltam Szilvit, de Attila is maradhatott volna még egy számot a színpadon.

Tulajdonképpen ezek a dalok mutatták meg a Hard igazi erejét, lángjait (nem mintha… nem, nem, akkor sem kezdem el!), a folytatás ezért teljesen más irányba indult. Kalapács kért egy kicsit még a billentyűkből a kontrolba, tehát alig kétséges, ballada következik. Itt szabadjon megjegyeznem, hogy amennyire nem számít mainstreamnek itthon a rockzene, amennyire nem ismert a zenekar, a zenészek annyira komolyan veszik azt, amit csinálnak. A Szebényi Dániel előtt lévő két billentyű bármelyik tripla A-s, külföldi banda színpadán is állhatna (KingKorg és Nord Lead 4), és ahogyan megszólaltatja őket, az sem marad el a „nagyoktól”.

Szóval Szívemen a dal, egy kedvelhető lassú a  Kard lemezről. Ahogyan indul, már-már eszembe jutnak a „klasszikus” Kalapács dalok, a téma – bár volt már – tetszik, viszont az egészről annyira üvölt, hogy át kellett volna engedni egy dalszövegírón… „Olyan, mint a nő… mint a kő; szálljon… fájjon”, ne már! Értem én, hogy inkább tartalom, mint a forma, de ez egy sulibulis punkcsapathoz illik, nem felsőkategóriás rockzenészekhez.

A „régi felállás” három dala viszont nem szenved ilyen betegségben (csak amennyire kell), a Két szív teljesen átélhető, az Égni kell (újra Zolival a színpadon) , és végül a stílusos Én vagyok a rock egytől egyik jó dalok, van bennük dög (bár nyilván másfajta, mint amit feljebb taglaltam). Teljesen jók villamutogatásra, csápolásra, headbangre, de legfőképp arra, hogy együtt érezzük őket. A sort természetesen két Kard nóta zárja, A vér kötelez kifejezetten jó, ha nem akarna – má’megint – vívni, szeretném, így csak elismerem, de ez legyen az én gondom. A Szomorú szombat pedig annyira letargikus, hogy nagyjából mindenkinek tiszta, kell még egy ráadás.

Ez – természetesen – mi is lehetne más, mint a Hard talán legjobb balladája, igazi „love in”, ahogy a hippik mondták (mondjuk úgy, összeborulás), örömzene, amire persze, hogy megjelenik mindenki az színpadon (oké, Marci elkeveredett). A dal, ami anno hatalmasat is csattanhatott volna a zeneiparban: Igaz lesz még. Nem csak azért, mert a dal lassú. Nem csak, mert a klipje a magyar rockszíntér Ki kicsodája, vagy mert Barbaró ha akar, tud szöveget írni. Egyszerűen… jó! „A fiatalok álmokat kergetnek, és dalokba öntik az álmokat” – mondta a Gróf, egy igazi r’n’r arc, és tulajdonképpen erről szól az rockzene. (A death metal is, miért, nem volt még rémálmod?) A Hard igazából egy álom. Egy álom, amit már „csakazértis” álmodnak tovább. Nem azért, hogy a végén megkapják a fele lányt és a királyságot, hanem – szerintem – mert szeretik ezt az álmot. Azt az őszinte örömöt, amit Zserbó arcán láttam, azt a lendületet, amit Zoli érzett néhány dalban, de akár Marci fejkendős fülig-vigyorát – aki csak ideig-óráig volt itt, majd ment egy másik álom útján tovább –, vagy Józsit, mikor meséltem neki egy Hard-dalhoz kötődő dologról, nem lehet megjátszani. A Kard nyilván más irányt vesz fel, olyat, amit az itteni rockertársadalom (húsz éve változatlan) igényeihez igazodik, de a Hard egy minőségi, életteli zenét játszó csapat, ami – eddig úgy fest – a kudarcok után nem elkeseredik, hanem mindig eggyel tovább lép. Én remélem – szeretném –, hogy ez a „kemény” álom folytatódjon. Jó hallgatni, jó látni, nem mellesleg az ilyen álmoknak az a természetük, hogy ha nem adjuk fel, előbb-utóbb teljesülnek. (ProblemChild)

Képek: Mahunka Balázs
A videókért köszönet Döbinek!