Aranyszombati meglepetés: Knock Out Festival: Edguy, Gotthard, Pretty Maids, Unisonic, Primal Fear, Anvil - Karlsruhe, 2014.12.20.

írta savafan | 2015.01.06.

Új hely, új időpont, új kiszolgálási stratégia, és majdnem a megszokott minőség – ezt hozta idén a német Knock Out, ami mára Európa egyik legnagyobb téli fesztiváljává nőtte ki magát.

Nem olyan hosszú, mint a téli MOR, de itt nincs egy cseppnyi üresjárat sem. A régi, jól bevált csarnokba biztonsági okokból nem mehettek a szervezők, az új csarnokban viszont a tervezett időpontban már rendezvény volt, így maradt az „Aranyszombat és vasárnap”. A Kongresszusi Központ egyik épületében volt a buli, és azt kell mondjam, kevés ilyen nívós helyen szoktak metalkoncerteket rendezni, furcsa látványt is nyújtott a minőségi környezetben a sok ténfergő rocker. A terem kisebb volt a korábban megszokottnál, ezért a kb. négyezerre rugó tömeg szinte teltházat produkált.

Gyorsan essünk túl a fesztivál egyik újításán, ami akkor is, és azóta is a legtöbbet kifogásolt dolog a rendezvénnyel kapcsolatban. Az eddig megszokott készpénzes vásárlás helyett most vouchereket kellett venni, amikkel utána fizetni lehetett a különböző italokért és kajákért. A helyszínnek van saját kiszolgáló személyzete, és azt gondolom, nem ehhez voltak szokva, mert azon kívül, hogy baromira komótosan végezték a dolgukat, bizony beletört a bicskájuk a feladatba. A voucher megvásárlásához egy hosszú sorba kellett beállni, majd újabb sor a sörökért, ahol plusz voucherrel többet kellett fizetned a pohárért, amiért kaptál egy műanyag zsetont, amivel visszavihetted a poharat, és akkor visszakaptál egy vouchert is. Agyrém. Én az Unisonic előtt álltam sorba egy magyar (!!!) energiaitalért, majd negyedóra múlva, pont a kezdésre értem a pulthoz. Mikor a poharat meg műanyag zsetonokat akarták rám sózni, kivettem a pultos srác kezéből a dobozt, ott helyben letoltam, mondván, hogy neki kell a palack vissza, hogy el tudjon számolni vele, nekem viszont sietnem kell a fotósárokba. A szervezők a jövőben ezen változtatni fognak, ezt már most megígérték. A másik negatívuma a fesztiválnak a hangzás volt – talán 4–5 éve nem láttam ennyi technikai bakit, mint ezen az estén. Új helyszín, még be kell lakni, hiába, minden kezdet nehéz.

A kanadai Anvil volt az este kezdő bandája, akik a kuriózum miatt voltak érdekesek. Old school metaljuk nem győzött meg arról, hogy a jövő évi MOR-on miattuk bemenjek már kora délután a városba, számomra túl régisulis volt a buli. Pedig az eredeti bandából – ami kisiskolás koromban alakult – két alapító is tagja a bandának, és ők meg is tettek mindent a szórakoztatásért, de nekem ez akkor is kevés volt.

Rögtön egy instrumentális számmal nyitottak, ahol Lips folyamatosan fel-alá rohangált a színpadon, igazából mindenféle koncepció nélkül. Az egyetlen friss tag, a basszeros Sal Italiano megmutatta, hogy az egy helyben zenélésnek is vannak fokozatai: konkrétan leszögezett lábbal illegett-billegett végig. Egy fejkendő alá beszuszakolt egérre emlékeztető feje még viccesebbnek hatott, amikor egy picit elkezdett gesztikulálni, vagy beszállt a vokálozásba is beszállt. A második számtól már Lips is a mikrofon elé állt, és rekedtes hangján énekre emlékeztető dolgokat produkált – vannak olyan énekesek, akiket nem a hangjuk miatt szeretünk, na ő is ilyen lehetne, ha lennének olyan számok, amik megragadnának a fülben. Aztán egyszer csak Lips elővett a farzsebéből egy vibrátort (?), és azzal kezdett el pengetni, néha pedig a húrokhoz beszélt, és a szövegét közvetítette ki a gitár, furcsa látvány volt, annyi szent. Aki egy kis pozitívumot jelentett, az Robb Reiner dobos volt, akin szintén meglátszanak már az évek, de fiatalos hévvel verte szét a cájgot. Annak örülök, hogy láthattam a kanadaiakat, de külön nem fogok rájuk készülni egy önálló buli keretein belül, illetve a fesztiválokon is lesz egy kis pihenőm alattuk.

Mekkora buli lehetett volna, ha a technika ördöge nem üti fel a fejét! A németek az idén nem csak a labdarugó világbajnoki trófeát hozták el Brazíliából, hanem a Primal Fear új dobosát is. Ez a buli volt a srác bemutatkozása, ami így bár különlegesnek ígérkezett, végül egy rémálom lett a banda számára. Aquiles Priester dobcucca az elődéhez hasonlóan elég jól nézett ki, erre nagyon adhat a zenekar, és talán a technika is érezhette, hogy rajta a világ szeme, mert talán neki nem volt egyedül gondja, és mindennél jobban lehetett őt hallani. Ralf mikrofonja már a kezdésnél nem szólalt meg, majd Alex Beyrodt mikrofonállványánál énekelt, volt, hogy egyszerre 3 mikrofon volt a kezében: a rosszat még nem vették el tőle, a másik szintén nem működőt már a kezébe dugták, Ralf pedig veszettül énekelt Alex mikrofonjába. Közben Mat Sinnernek is lehettek gondjai, mert olyan szemekkel nézett ki a kontrollosokra, hogy tuti ölni tudott volna a pillantásával. Aztán Alex gondjai következtek, neki sem működött valami a pedálszettjén, mert azt is birizgálta, miközben elég látványosan próbált meg játszani.

Mert ehhez nagyon értenek a srácok: amikor minden működik, akkor nagyon is él a banda, megvannak azok az apró dolgok, amelyektől egy metalkoncert baromira jó lehet. Döngölős, gyilkos riffek, folyamatos mozgás és összeállások, egy bitang jó torok, aki kellően karizmatikus és kellően nagy karizommal is rendelkezik. Ralf sem lesz fiatalabb, de kigyúrt teste már bőven a Glen Danzig-Eric Adams-féle csapatba való. A sikolyok még mindig gyilkosak, a dalok is rendben vannak, pláne egy ilyen rövid programnál, szépen össze is válogattak egy csokorra valót, alig volt olyan lemez, amiről egynél több nótát játszottak volna. A Kassán látott buli nagyon erős volt, ha abból indulok ki, ez most nem volt az, igaz. hogy erről nem ők tehettek.

Setlist:

Final Embrace / Nuclear Fire / Unbreakable Part 2. / When Death Comes Knocking / Angel in Black / Chainbreaker / Metal Is Forever / Running in the Dust

Továbbra is libabőrt eredményez Kiske hangja, az Unisonic legénysége pedig sokkal többet érdemel, mint amit jelenleg elértek, igaz még csak az út elején vannak. Rájuk is vonatkozik az, hogy élőben sokkal meggyőzőbbek, mint a lemezeik, bár a második korong már kellően erős, de még van hová fejlődni. A nyári MOR-on Kiske sokkal visszafogottabb volt, mint most, és annak ellenére, hogy a frontember egy kisebb egészségügyi problémával küszködött, a mostani buli jobban tetszett a nyárinál, éppen a több mozgásnak köszönhetően. Kiske pár hete egy bulin keresztszalag-szakadást szenvedett, ezért a bal lába végig egy speciális sínben volt, amiért alig tudott mozogni a színpadon, és az eddig sem túl rohangálós tempójából még lejjebb adott. De a rögzítésnek köszönhetően ha picit bicegve is, de frontemberhez méltón produkált, gyakori vendég volt a mélynyomókon, és onnan hergelte a közönséget. Persze hazai pályán könnyű, a közönség mindent egyből megcsinált, amit csak kért.

Az új lemezt is kellően megidézték a srácok, ami szintén jót tett a bulinak, és a Mandy-Kai Hansen páros is igen aktív volt. Kiske és Hansen is sokat bohóckodott, amit nem tehettek volna meg, ha nem lett volna mögöttük egy betonbiztos alapokat szolgáltató zseniális duó. Kosta Zafiriou és Dennis Ward olyan masszív támaszt nyújt a fickándozóknak, amit sok banda megirigyelhetne, utóbbi pedig a vokálozásban is rendesen kiveszi a részét, ami igen nagyot dob a hangzáson.

Most kivételesen nem a Helloween-klasszikus I Want Out volt a zárótétel, de az amúgy is mindig elnyújtott nóta alatt ezúttal pár másik zenekar slágerét is becsempésztek a jammelésbe. Kiskének jobbulást kívánok, a hazai rajongóknak pedig egy Unisonic-bulit, mert azt gondolom, ezt a zenekart látni kell, és nem csak a Hang miatt, hanem az egészért, mert amit letesznek az asztalra a koncerteken, az nagyon rendben van.

Setlist:

For the Kingdom / Exceptional / Star Rider / Your Time Has Come / When the Deed Is Done / King for a Day / Throne of the Dawn / I Want Out / Unisonic

Ha három – pozitív értelemben véve – őrült zenész gyűlik össze egy bandában, az csak jól sülhet el, és ez most is így volt. A Pretty Maids olyan bulit rittyentett ezen a téli estén, hogy csak szuperlatívuszokban tudok szólni róla. Az egyetlen személyes negatívumom az, hogy a lemezbemutató turné óta egyszer sem játszották a Pandemoniumot, amikor jelen voltam, pedig mekkora már az a szám!

De ez van, picit múltidézős, best of programot nyomtak, a végén egy kellemes meglepetéssel. Rögtön egy klasszikussal nyitottak: a Future World az egyik legnagyobb slágerük, remek kezdőlöketet adott a hangulatnak, amin Rene Shades megjelenése is igen nagyot dobott. Az elmúlt években szinte mindig volt itt Karlsruhében egy olyan zenekar, amiben a basszeros az őrület határát súrolta, gondoljunk csak Doro és a Saxon basszerosára. Rene szinte egy percre nem állt meg, ha éppen nem valamelyik mélynyomón mászkált, akkor a színpadon pörgött, ugrált. Ez Ronnie Atkinsre is hamar átragadt, így az sem tűnt fel, hogy a gitáros Ken Hammer kevésbé volt aktív. Folyamatos mozgásban volt a színpad, ehhez adott hozzá egy újabb látványossági faktort Allan Tschicaja dobolása: erőteljesen verte a cuccot, több dobverőt is szétvert a buli alatt, amiket aztán egy hirtelen mozdulattal a közönség közé hajított.

Több éve járunk már erre a rendezvényre, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy valami különlegeset nyomjon így pár nappal karácsony előtt. A dánok most szakítottak ezzel a hagyománnyal, a buli lezárásaként egy nagyon fasza kis egyveleget toltak, Jingle Bellsszel meg Happy New Yearrel, már ezekért is érdemes volt megnézni a koncertet.

Setlist:

Future World / We Came to Rock / My Soul to Take / Mother of All Lies / Nuclear Boomerang / I.N.V.U. / Yellow Rain / Rodeo / Little Drops of Heaven / Back to Back / A Merry Jingle

Amikor kiderült a fellépők listája, abban biztos voltam, hogy a Gotthard alatt fogom elintézni az ügyes-bajos dolgaimat, mert volt már szerencsém hozzájuk, és nem lettem akkora fan, mint azt elvárták tőlem. Az új énekes egyik első próbálkozásához is volt szerencsém a cseheknél, és a mostani produkcióját elnézve úgy gondolom, hogy akkor még nem nőtt bele a szerepbe, így nem éreztem annyira erősnek a bandát, mint most: minden várakozásomat magasan felülmúlva a fesztivál abszolút nyertesei lettek nálam. És nem is annyira a számokkal (mert nem vagyok naprakész a Gotthard ügyeiben, így számomra nagyrészt ismeretlen volt a program), hanem az egész koncertre rátelepedő hangulat volt az, ami ennyire megfogott. Tetszett, hogy nem egy üres színpadképpel jöttek a fesztiválra, hanem valószínűleg a turnén is használt amerikai autó elejét ábrázoló dobemelvénnyel, aminek a fényekben is volt jelentősége.

Az új lemez címadó tételével, a Bang!-gel kezdtek, ami a hangfalakra rakott piros és kék rendőrvillogókkal igen hatásos nyitásnak bizonyult. Mint említettem, Nic Maeder első fellépése nem győzött meg, de a mostani koncert után azt kell mondjam: kevés ennyire szerethető és szimpatikus frontembert ismerek. Megadta a buli nívóját, elegáns fehér ingben, fekete nadrágban jelent meg, néha egy kalapot vett a fejére, néha pedig gitárt akasztott a nyakába. És közben baromi jól énekelt, látszott rajta, hogy nagyon élvezi, amit csinál, és jelenleg a lehető legjobb helyen van. A közönséggel folyamatosan tartotta a kontaktust, gyakran lépett ki a fotósárokban lévő hangfalakra, hogy tényleg elérhető közelségben legyenek a rajongók. Nem játssza túl magát, pont annyit szerepel, amennyit kell, és bőven enged reflektorfényt a banda többi tagjának is. Leo Leoni kapott is belőle rendesen, a banda motorja nagyon élt a színpadon, szólói alatt gyakran jött be középre, egy alkalommal a feje mögött szólózott, feldobva ezzel a buli amúgy sem lapos hangulatát. A két másik gitáros ennyire nem került előtérbe, magabiztosan tették a dolgukat, de ha úgy kívánta meg egy dal, akkor ők is rendesen odatették magukat.

Természetesen az új énekessel felvett lemez dalai voltak túlsúlyban, ami valahol érthető is, a legelső kislemezes tételük, a Remember It’s Me most is nagyon megható volt. Ami egy kis kuriózumot csempészett még a buliba, hogy Mandy Meyer, a Gotthard egykori és az Unisonic jelenlegi tagja szinte végig a színpad széléről nézte a bulit, majd ha emlékeim nem csalnak, a Hush alatt felhívtak pár rajongót vokálozni, és persze Mandy is beszállt Leo mellé, majd a dal végén a gitárját is átvette tőle, és ő fejezte be a dalt. A ráadás előtt a fesztivál szervezői egy meglepetéssel kedveskedtek a bandának: átvehették a megérdemelt platinalemezt, ami nem meglepő, azt látva, hogy a koncert után elkezdtek hazaszállingózni az emberek – úgy néz ki, hogy a tömeget ezen az estén elsősorban a Gotthard érdekelte.

Setlist:

Bang! / Get Up and Move On / Sister Moon / Right On / Master of Illusion / Feel What I Feel / The Call / Heaven / Remember It’s Me / What You Get / Starlight / Hush / Lift U Up // Anytime Anywhere

Nem a srácokon múlt, hogy a cseh buli után nem megint egy kitűnő Edguy-koncerten vehettem részt. Ami sikerült a múltkor, az itt a technika ördögének köszönhetően nem. A hévvel és a lelkesedéssel nem volt baj, de sok apróság rontotta a végeredményt. A program egy az egyben megegyezett a WMOR-on előadottal, annyi különbséggel, hogy itt elmaradt a Karel Gott-feldolgozás. Még az átkötőszövegek is ugyanazok lehettek, csak németül, és persze nem értettem. De az addigra már picit megfogyatkozott közönség jól vette a lapot, és kellően jó hangulatot is csináltak a legények.

Ezzel a programmal elméletileg nem lehet nagyon mellélőni, már amennyiben minden klappol. De ott kezdődött, hogy Tobinak valami gondja volt a kontrollal és a mikrofonállvánnyal, a dolog pedig odáig fajult, hogy egész egyszerűen kivágta az állványt a monitorkeverő felé. Majd többször olyan erőteljes nézéssel és lépésekkel vonult ki oldalra, hogy nem szívesen lettem volna a leszúrt ember helyében. A többiek közben tették a dolgukat rendesen, de azért ők is kamilláztak a „Minierőmű” felé, akkora hévvel mozgott a színpadon és néha azon kívül is.

Olvasva az elmúlt napokban egy másik német zenekarnál történt változásokat, remélem, hogy Dirk Sauer még sokáig lesz a banda tagja, de azon sem csodálkoznék, ha nem így lenne. Tobias Exxel és Jens Ludwig folyamatosan ökörködtek, vigyorogtak és mozogtak a színpadon, ezzel szemben Dirk szinte el sem mozdult a mikrofonja elől. Azt sem lehet mondani, hogy ez a buli ne lett volna változatos, mert – ha jól számoltam – hét lemezről játszottak a srácok, nem lett túlerőltetve az új lemez. És ezekben a számokban nagyon nagy energia és potenciál van, nem mellesleg kiválóan lehet rájuk bulizni. A dobszóló megint a szokásos Star Wars-os alapokra lett rápüfölve, viszont az utána következő Space Police alatt a fénytechnikus nem volt túl figyelmes. A cseheknél baromi jól működött, hogy a középső, szintis résznél az egész színpad sötétbe borult, csak a közönséget vakították meg, és mire visszakapcsolták a fényeket, a felfújt rendőrünk már ott állt teljes pompájában. Itt viszont még bőven kapott fényt a zenekar, mikor elkezdték fújni a lufit, majd kapcsolt a lámpás, és levette a figuráról a fényeket, de elég lassan emelkedett a rendőr is, mert a szintis rész végénél, mikor már teljesen felkapcsolták a fényeket, még próbált teljesen kifeszülni.

A Falco-feldolgozásnál megint Tobi technikai problémája jött elő, az első verzénél lehetett látni, hogy folyamatosan jelez a kontrollosoknak, majd 2–3 sikertelen próbálkozás után nemes egyszerűséggel beleszőtte a lecseszést a szövegbe, kinézve közben a színpad szélére. Németül volt, így nem értettem mi került bele az eredeti szövegbe, de valaki vagy valakik nagy fejmosást kaphattak a buli után. Tobi saját technikusa próbálta távolról nyugtatni az énekest, de szerintem ekkor már mindegy volt. Ettől függetlenül végig nagy elánnal és lelkesedéssel tolta a bulit, ilyen egy profi, még ha a technika ki is cseszik vele. A fesztivált záró King of Foolsba még beleszőttek egy kis Maident, az este folyamán már másodszor, és megint ugyanazt a számot, így lett kerek az este.

Setlist:

Love Tyger / All the Clowns / Ministry of Saints / Superheroes / Defenders of the Crown / Vain Glory Opera / Dobszóló / Space Police / Rock Me Amadeus / Land of the Miracle / Tears of a Mandrake // Lavatory Love Machine / King of Fools

Számomra a Gotthard produkciója volt az év egyik legkellemesebb meglepetése, nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog, amit produkálnak, a többi banda pedig körülbelül azt hozta, amit vártam tőlük. A jól megszokott csarnok elhagyása és a költöztetett időpont komoly nehézségeket okozott a szervezőknek, de ennek ellenére megint király fesztivált rittyentettek. A technikai problémákat jövőre kiküszöbölik, a gyönyörű fényeket jövőre is láthatjuk, és a kiszolgálásban történt fennakadásokat is megoldva újra remek eseménynek ígérkezik a 2015-ös Knock Out Fesztivál.

Szöveg és képek: Savafan

Külön köszönet Nikolas Kroftának és a Bottom Row-nak!