2014 legjobb extrém metal albumai
írta Hard Rock Magazin | 2014.12.28.
Ugyan magazinunk fő profilját a rock és metal muzsikák népszerűbb válfajai alkotják, mégis évről évre egyre többet foglalkozunk a durvább műfajokkal is. Ezért idén megpróbáltuk egy kalap alá venni a thrash, death, doom, black, valamint az egyéb underground metal zenéket, hogy kiválogassuk közülük azt a húszat, ami nekünk leginkább elnyerte tetszésünket. A válogatás több száz lemezzel indult, és végtelennek tűnő emailváltás közepette győzködtük, fenyegettük és vesztegettük egymást, mire kialakult egy 40-es lista, amiből szigorú pontozás után került ki a 20 legjobb.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A lista műfajilag kevert jellegéből adódóan természetes, hogy sok olyan lemez nem jutott be a legjobbak közé, amik egyébként igen jól sikerültek. Ilyen például a Vader, a Scar Symmetry, az Exodus, az Insomnium vagy az At The Gates új alkotása, melyek csak a pontozás miatt véreztek el. Volt olyan is, ami csalódást okozott számunkra, ezért nem jutott fel a listára. Talán sokan megütköznek rajta, de ebbe a kategóriába tartozik az új Slipknot album még úgy is, hogy több helyen mindjárt az év lemezének kiáltották ki. Nagy kedvencünk, az Alcest megosztotta a társaságot: volt, aki rajongott érte, de a többség csalódásának adott hangot, és az új Machine Headtől is többet vártunk.
Listánkon talán a legnagyobb meglepetés a Dust Sculptures előkelő helyezése, de Josh Marberry műve a szerkesztőség több tagját is lenyűgözte, így megérdemelten került dobogóra. A Primordial és a Ne Obliviscaris jó szereplése nem meglepő, tőlük mindig csúcsminőséget várunk. Az év legjobb thrash metal lemezét természetesen az Overkill szállította le, tehát itt sincs új a nap alatt, a death metal koronája pedig a Behemoth fejére szállt. Doom metalban az Isole volt a leginkább meggyőző, míg a hazai Wall Of Sleep ugyan nem került a legjobb 20-ba, de a hangulatos 'No Quarter Given'-ért mindenképp elismerés jár, ahogy a Naturus bemutatkozó lemezének is, mely meglátásunk szerint a magyar extrém metal színtér legjobb lemeze 2014-ben. Igazán durva muzsika is jutott bőven a legjobb 20 közé: az Anaal Nathrakh könyörtelen új lemezét és a Blut Aus Nord alkotását is nagy örömmel fogadtuk, de Bloodbath és a Cannibal Corpse is földbe döngölt minket.
Ami a jövő évet illeti, tűkön ülve várjuk többek között a Neurosis, az Enslaved, a Thy Catafalque, a Slayer és a Sleep új lemezét is, de kíváncsiak vagyunk, mit főz ki az újjáalakult In The Woods és hogy merre kísérletezik tovább a Morbid Angel. Az underground mindig tartogat meglepetéseket, így biztosan lesz néhány igazán izgalmas alkotás 2015-ben is. Mi továbbra is nyitva tartjuk a szemünket!
Arch Enemy: War Eternal
A ’War Eternal’ a zenekar legmegosztóbb lemezének ígérkezett, de végül a legpopulárisabb lett. Miután Angela Gossow bejelentette, hogy visszavonul a főállásbeli színpadi acsarkodástól, és helyére a relatív ismeretlen Alissa White-Gluzt szerződtetik a The Agonistből, minden a frontcsajváltásról szólt. Pedig a csere zökkenőmentesen zajlott: Alissát legalább annyira fazonra választották, mint énektudásra, hogy megtartsák az Arch Enemyt – a durva-dallamosra komponált dalok mellett – igazán sikerre vivő frontcsajos koncepciót. De a ’War Eternal’ egyáltalán nem a kissé szürke énekről szól (Alissa még nem villantotta meg karmait), hanem a korábbinál melodikusabb gitárjátékról. Amott pofátlanul telehintette dallamszólókkal és harmóniákkal a lemezt, több számnak is egyértelmű neoklasszikus ízt kölcsönözve, miközben a riffelést sokszor power-speed metalosra finomította. A végeredmény duplabravúr: nemcsak az énekesváltást abszolválta sikerrel a banda, de még tovább is bővítette a rajongótáborát. A War Eternalt, a No More Regretset vagy a Not Long For This World-öt hallgatva egyértelmű: ez nem Alissa, hanem Mike Amott lemeze. Persze melyik Arch Enemy korong nem az? (Tomka)
Below: Across the Dark River
A svéd Below nálam jött, látott és kurvára győzött. Ez évben letarolt mindent, amire rá van aggatva a Doom Metal címke, még úgy is, hogy az ég egy adta világon semmi különöset nem csináltak, „csak” leporolták a Candlemass Messiah Marcolin-korszakának klasszikus hagyatékát, kicsit a maguk képére formálták (kicsit lopkodtak is azért tőlük), hogy aztán nyolc bődületesen nagy epikus doom metal himnuszba öntsék az egészet. Mint mesterember a legnemesebb acélkardot. Amellett náluk énekel a műfaj egyik legjobb torka, csak szólok. A „Keresztül a setét folyón” az Év Debütálása, és pont. (Mondanom sem kell, nagyon-nagyon szomjazom egy füstös-félhomályos Below-klubbulira!) (Mike)
Mayhem: Esoteric Warfare
A Mayhem maga az extrém metal. Csihar Attiláék ismét egy rothadó, kegyetlen és beteges remekművet szabadítottak a világra, megtörve a hét éves albumcsendet. Érdemes volt ennyit várni, az 'Esoteric Warfare' nem okozott csalódást még úgy sem, hogy 2014-ben ennél jobb hangzással illik előállni még egy black metal zenekarnak is. (Pálinkás András)
Downfall of Gaia: Aeon Unveils the Throne of Decay
Ha a tavalyi Rorcalt szereted, ezt imádni fogod. Az 'Aeon Unveils the Thrones of Decay' annyira brutális és súlyos alkotás, hogy arra még szavakat is nehéz találni. Biztos lehet még ennél is durvábban játszani a metalt, de nem biztos, hogy érdemes. (Pálinkás András)
Fen: Carrion Skies
Az angol zenekar eddigi legnagyszabásúbb, legepikusabb műve. Komor post-black metal, megannyi húsba maró melankóliával megtűzdelve és hosszú, összetett, de végtelenül izgalmas dalokba csomagolva. (Pálinkás András)
Overkill: White Devil Armory
Sok minden más mellett a thrash metal is reneszánszát éli manapság. Ahogy a glam vagy a blues-rockban, úgy a thrash metalban is sorra bújnak elő a jobbnál jobb süvölvénybandák, amelyek a műfaj aranykorához nyúlnak vissza inspirációért. A nagy öregek közül viszont egyértelműen az Overkill van a legjobb formában – és itt nemcsak Bobby Blitz pimaszul szálkás felsőtestére gondolunk –, akik az ’Ironbound’ és a ’The Electric Age’ után a ’White Devil Armory’-val húzták be az új mesterhármasukat. Az idei lemez ugyan nem tesz sokkal többet, mint összefésüli az előző két korong legszebb pillanatait, de mivel a színvonal nem csökkent, nyugodtan mondhatjuk: aki 2014-ben is minőségi thrasht akar ordíttatni, az mindenképp az Overkill-lel kezdje a sort. (Tomka)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Agalloch: The Serpent & the Sphere
Az oregoni Agalloch az év leghangulatosabb black metal lemezét készítette el, mely nem kíván beállni a legdurvább black metal lemez címért folyó harcba, inkább kifinomult, megkapó melódiákkal szövi át borús sötét riffjeit, így alkot igazán izgalmasat és egyedit. (Pálinkás András)
Triptykon: Melana Chasmata
Az egykori Hellhammer és Celtic Frost vezér Tom G. Warrior már a második lemezét készítette el a Triptykonnal, és úgy tűnik, hogy ezt a zenekart is a klasszikusok közé fogja kormányozni, hiszen a 'Melana Chasmata' egy rendkívül nyomasztó, sötét, nehéz, de egyben egyedi és lebilincselő alkotás. (Pálinkás András)
Cannibal Corpse: A Skeletal Domain
Noha Corpsegrinderék nem a zenei eklektika és a folytonos kísérletezgetések feltétlen hívei, s most sem hígították fel dalaikat „ájronméjdenes” galoppokkal, elődjénél, a kiváló ’Torture’-nél mégis színesebb az ’A Skeletal Domain’ palettája: a vér ötven árnyalata ivódott bele a muzsika szövetébe, ezúttal ugyanis valamelyest több a ritmusváltás, a virgonc gyalulások közé okosan építettek be szilaj középtempókat, kiállásokat. (Megfigyelhető az is, hogy ezek a joviális muzsikusemberek a számcím-választások terén sokat szelídültek ám a kezdetek óta, nincsenek már Entrails Ripped From A Virgin’s Cunt-féle romantikus szösszenetek. Ahogy lassan a lemezborítók is felférnek az óvodák falára a gyerekrajzok mellé…) Amúgy meg minden a legnagyobb rendben, újfent egy roppant izgalmas, felsőkategóriás death metal katekizmust kaptunk kedvenc kiscserkészeinktől. (Mike)
Isole: The Calm Hunter
A 2003-ban alakult Isole epikus doom metalt játszik. És az egyik legjobb a műfajban. Mégis a kutya sem ismeri őket… Persze nincs min csodálkozni, a Candlemass kivételével igazából egy banda sem tudott kitörni a földalatti létből, már ami e zsánert illeti. A 2012-es ’Born From Shadows’-t alaposan megdicsértem anno, és azt kell, hogy mondjam, a folytatás talán amazt is megfejeli karakterességben, izgalmas dallamok tekintetében, de legalábbis tartja a szintet. Ami bizony elég magasan van, így a doom horda bátran beállítható a Candlemass, Solitude Aeternus (illetve most már The Atlantean Kodex is) fémjelezte elitklubba. (Ráadásul a baljós-ódon borító az egyik leghangulatosabb, amit idén láttam.) (Mike)
Decapitated: Blood Mantra
Technikás death metal a legjobb fajtából, ahol a brutális és virtuóz játéknál csak a hangulat fontosabb. A Decapitated eddigi legérettebb és legváltozatosabb anyaga pontosan ezt kínálja. A műfaj híveinek kötelező darab. (Pálinkás András)
The Great Old Ones: Tekeli-Li
Hölgyek, urak, terítéken 2014 Black Metal Albuma. De ha azt mondom, a Kétezres Évek Egyik Legnagyobbika, azt sem érzem túlzottan patetikusnak, még ha nyilván elkélne egy „szerintem” szócska a rend kedvéért. A lényeg azonban az, hogy a bordeaux-i (post-) black alakulat második albuma maga a hangjegyekbe oltott Jéghideg Fenségesség. Már a 2012-es debütálással (’Al Azif’) kimutatták a foguk fehérjét, ám a zseniális borítóba csomagolt ’Tekeli-Li’ még arra is rátesz egy jókora szeneslapáttal: ezzel a mesterművel konkrétan nem trendet követnek, hanem diktálják azt. A hangszeresek atmoszférateremtő képessége a párját ritkítja, ugyanis a lovecrafti világ űr-rideg, kozmikus iszonyata szinte tapintható… Winterfylleth-, Wolves In The Throne Room- és Altar Of Plagues-rajongóknak egyenesen kötelező az anyag, de továbbmegyek: a The Great Old Ones még a black metal mára kellőképp kiterebélyesedett műfaján is jócskán túlmutat. Korszakos mestermunkával állunk hát szemben, egy olyannal, amelyet nemsokára az ’Anthems To The Welkin At Dusk’-kal és társaival egy lapon emlegetünk majd. Bődületesen nagy tízes. (Mike)
Blut Aus Nord: Memoria Vetusta III: Saturnian Poetry
A franciák a 777 trilógiájuk után egy régi koncepciójuk, nevezetesen a ’Memoria Vetusta’ harmadik részének elkészítése mellett döntöttek. A szaturnuszi költészet alcímet viselő új album visszatér a természet szépségének témájához, újra vannak dallamok, melyek lehet, hogy kissé szokatlanok lesznek a 777 trilógiával megszerzett rajongóknak. Szerintem a Blut Aus Nord egyértelműen az a zenekar, amelyik csendesen, de határozott lépésekkel képes egyre feljebb és feljebb jutni azon a bizonyos ranglétrán anélkül, hogy bármit is változtatna a saját elképzelésein. (Remedylane666)
Anaal Nathrakh: Desideratum
Az elmehagyott brit duó ismét lesújtott, és elkészítette a két évvel korábbi ’Vanitas’ ikertesóját: a jól bevált recept, azaz a slágergyanúsan melodikus, ámde pengeéles, viharsebes grindcore-ral házasított black metal ugyanaz, talán csak az indusztriális elemek befolyása szembetűnőbb, mint azelőtt. Ezért hát én magam némi változatosságot, urambocsá’ megújhodást szívesen vettem volna tőlük (a tempók terén mindenképpen), a végeredmény azonban még így is több mint meggyőző: mert ez itt bizony a vágóhidak Hiltonja, ha valaki még nem tudná. Jóllehet a hangzás kemény, mint a bika pöcse, de azért lehetne valamivel arányosabb, a mézédesen nyúlós dallamos éneket és a pergőket ugyanis sikerült jól eltitkolni a keveréskor, szinte kizárólag a lábdob uralkodik az egész anyag fölött. Ettől függetlenül szó nem érheti a bolondokháza elejét, a ’Desideartum’ egy újabb csupa-báj tánczene – egyenest a pokolból. (Mike)
Bloodbath: Grand Morbid Funeral
Nagy felfordulás volt a Bloodbath háza táján az utóbbi időszakban, így igazi csemegeként tartom számon, hogy ilyen gyorsan talpra tudtak állni, és a Paradise Lost énekesét, azaz Nick Holmest rá tudták bírni a régisulis death metal vokalizálásra. Ha már rongyosra hallgattad a ’Left Hand Path’-t, unod az Autopsy diszkográfiát, vagy csak egyszerű brutalitásra vágysz amúgy nagyszerű kvalitású zenészektől, akkor ez a Te albumod! (Remedylane666)
Sólstafir: Ótta
Az izlandi óriások új albuma változatlanul hozza azt a szomorkás-fagyos északi hangulatot, amiért korábban megszerettük őket. A poszt-rock hatások még erősebbek, de egyúttal nagyon muzikális fordulatokat is tartalmaz az ’Ótta’. Ha csúcspontokat kéne keresnem, akkor a Dagmal és albumot záró Til Valhalar egyértelműen kötelező vétellé avatja a lemezt. Neked még nincs meg?! (Remedylane666)
LEMEZKRITIKA • INTERJÚ • TELJES LEMEZ
Behemoth: The Satanist
Az 'Evangelion' után nem tudtam elképzelni, hogy a Nergal vezette csapat útjai merre vezetnek majd, de egy bivalyerős albummal tértek vissza idén, ahol a dalok színvonala és a hangzás is vetekszik elődjével. Minden extrém zenét kedvelőnek kötelező anyag. A csalódás kizárt. (Remedylane666)
Dust Sculptures: Far Above the Pines
Egyértelműen az év legérdekesebb lemezét adta ki a Dust Sculptures egyszemélyes formációja. A „wilsonizmus” követői számára lehet, hogy meredek a sok post-black metalos kiállás, de amit tavaly a DeafHeaven a ’Sunbather’ lemezén nem csinált meg, az most itt tökéletesen megvalósult. Finom, atmoszférikus hangzással felruházott, elgondolkodtató muzsika ez, ami minden nyitott elmét és fület el kell, hogy varázsoljon. Vésse fel mindenki ezt a nevet: Josh Marberry. Remélem még sokat hallunk róla! (Remedylane666)
Ne Obliviscaris: Citadel
A Ne Obliviscaris csodálatos bemutatkozó lemeze, a 'Portal Of I' után, egy kiforrottabb, érettebb albumot készített. A black és death metal alapokra pakolt virtuóz hegedűszólók ausztrál nagymesterei bámulatba ejtőt alkotása az év egyik legizgalmasabb lemeze. (Pálinkás András)
Primordial: Where Greater Men Have Fallen
A Primordial műhelyéből lassan gördülnek le az új lemezek, de a komótos munkatempót a kiváló minőség igazolja. Ahogy eddig, úgy most sem kell csalódnunk az írekben, hiszen a 'Where Greater Man Have Fallen' egy igazi sötét, dühös és keserű mestermű, mely büszkén hordozza a Bathory hatásait, miközben mégis előremutat. A kiváló zenét A.A. Nemtheanga érzelmekkel teli és indulatokkal átitatott előadásmódja, valamint elgondolkodtató szövegei emelik a legmagasabb szintre. (Pálinkás András)
Legutóbbi hozzászólások