"Halfordot küldeném bevásárolni": Interjú a Bullet zenekarral

Van egy barátnőm, a svéd Crank It Up és Metal Hammer magazinok újságírója. Pár hónapja ő hozta fel, ami engem azóta sem hagy nyugodni: hogy tudniillik a metal zenészekkel készült interjúink jórészt nem próbálják az embert magát feltérképezni, csak a zenész által előre begyakorolt PR szövegeket kérjük és kapjuk, „Milyen volt a lemezfelvétel?”, „Mit gondolsz az új albumról?”. Holott a legérdekesebb és legfontosabb az lenne, hogy emléket állítsunk magának a zenésznek. Nem az új albumnak és nem a lemezkiadónak kéne ingyenreklámot csinálni, hanem megtudni, mi mozgatja azt a fickót, mit érez, mit jelent számára a zene. A hagyatékát akarjuk kicsalni, azt az információt, aminek a segítségével 20 év múlva leírnánk a gyermekünknek, hogy ki volt ez az ürge, miért szerettük. Miért volt fontos? Mit gondolt a világról?

Így aztán erre az interjúra nem a szokásos kérdésekkel készültem. Nem akartam arról hallani, milyen volt a stúdiózás, ki mit hányadszorra játszott fel. Szerettem volna kicsit megismerni, és megismertetni ezeket a srácokat veletek. Mint alább látni fogjátok, a technológia még csiszolható, az arányok finomíthatók. De már kicsit beláthattok a kulisszák mögé, egyenesen e négy nagyra nőtt fiúgyerek sörtől homályos koponyájába. Akit ez nem vonz, nyugodtan lapozzon.

A koncertnek vége, végre felnyílik előttem a backstage bejárata, ahol az átkelést csak egy, a plafonból spriccelő forró vízesés nehezíti meg kissé. A klub emberei törölközőkkel próbálják betömni a lyukat, elég kevés sikerrel. Végül elzárják a vizet, én meg bejutok. Odabent Dag „Hell” Hofer (ének) és Gustav Hjortsjö (dob) várnak, a szocreál asztal már megterítve – sörrel és egy hatalmas bonggal. Már az kicsit fura, ahogy fogadnak, nem igazán tudják, hova tegyenek. A turnémenedzser kisegít, gyorsan bemutat a két szőrös arcú fickónak, akiket az „illuminált” szó csak nagyon eufemisztikusan ír le. A többiek épp zuhanyoznak, így velük kell megelégednem, tudom meg, és kicsit csalódott vagyok, de túlteszem rajta magamat. Eltökélem, hogy belőlük is kihozom, amit ki lehet. (A fordítás szándékosan szó szerinti, nem stilizáltam újra a beszédmódjukat sem, így tökéletesen átjön a beszélgetés színvonala. Ha helyenként nem értitek, miről beszélnek: bocs, én sem.)

HRM: Ok, első kérdés. Mi történt a buszotokkal? Reménykedtem, hogy ezt az interjút a Bullet-buszban csináljuk…

Hell: Nos, lehet, hogy épp pár alkesz fetreng benne, szóval… Még az is lehet, hogy belehánynak…

Gustav: Ja, tele van cigókkal és drogdílerekkel.

HRM: Mivan?!

Gustav: Igen, a régi busz tele van drogosokkal, benne laknak.

HRM: A buszotokban laknak? Ezt hogy hagyhattátok?

Hell: Ah, én azt mondom, mindent meg kell tenned, mindenkiért, amit csak tudsz. Igen, társadalmi munka, szóval amikor mi kiszállunk, beengedjük a hajléktalanokat magunk helyett.

Gustav: Ja, csomó gazdag ember is szeretne a buszban lakni, de nekik nemet mondunk, ez a hajléktalanoknak van, ez van.

HRM: Ok, de azért a busz még üzemképes, ugye? Fogjátok még használni?

Hell: Hát persze, mindenhova azzal megyünk, csak Németországba nem, mert ott nagyon genyók a yardok.

HRM: Láttam a Facebookon, hogy megbírságoltak és elvontatták a buszotokat a német zsaruk… akkor ez igaz?

Gustav: Bizony-bizony. Szomorú, de igaz. Az volt, hogy ezelőtt Németoszágban is csomót mentünk mindenfelé a busszal, és sosem volt semmi gond. De aztán találkoztunk ezzel a fakabáttal, aki egy igazi seggfej volt, és szénné bírságolt minket…

Hell: Tíz év…

Gustav: Igen. Ha valaki fizetne egy milliót egy koncertért, persze megkockáztatnánk, elmennénk a busszal, mert akkor ki tudnánk fizetni a bírságot, ha arra kerülne a sor. De így iszonyú drága volt.  

Hell: De egy dolgot fontos megemliteni, sőt muszáj, mert annyi gondunk volt ezzel az üggyel, a rendőrséggel, a busszal, minden baromi szar volt, de a barátaink kisegítettek, a helyi Bullet-rajongók. Véletlenül találkoztunk velük, amikor a zsaruk elvittek minket, és annyit segítettek nekünk, tényleg mindenben: címekkel, a nyelvvel, és amikor hazaértünk és megláttuk a büntetés összegét és totál kikészültünk, mert annyiba került, hogy utána egy hónapig üres lett volna a frigónk, akkora bírságot kaptunk. De a rajongóink és barátaink gyűjtöttek nekünk pénzt, körbementek a családjukon és a barátaikon, elmesélték nekik, hogy itt vannak ezek a srácok, akik nagy bajban vannak, segítenünk kell nekik, és végül azt hiszem majdnem az egészet ők fizették ki. Ez nagyon király dolog volt tőlük. Szóval egy sunyi fakabát és legalább száz csodálatos barát, ez a szumma Németországból.

Gustav: Végül kellemesen meglepődtünk a sztori végkifejletén, mert annyira rendesek voltak. (Szájához emeli a sörösüveget, majd meggondolja magát, felém nyújtja.) Sört?

HRM: Nem, köszi, vezetek.

Gustav: Te vezeted a buszunkat?

HRM: Ööö, erről egyelőre nem tudok…

Hell: Mert akkor bajban vagy.

HRM: Sok galibát csináltok a buszon?

Hell: (mélyen elgondolkodva) Hogy sok galibát csinálunk-e? Igggen, általában… (Gustavhoz fordul) Sok galibát csinálunk a buszon?

Gustav: Nem, alszunk, fáradtak szoktunk lenni.

HRM: Pedig látom, hogy ti nem cipekedtek…  

Hell: (felhorgadt büszkeséggel) Cipekedtünk eleget, 12 évig csináltuk, szóval ideje pihennünk.

Gustav: Nem, nem, várjál, mi most interjúzunk!

Hell: (észbe kap) Ez valójában a te hibád! Amúgy mindent én cipelnék, mi csinálnánk az összes melót, de azt mondtuk, oké, ma éjjel interjúnk van, úgyhogy nektek egyedül kell ma csinálnotok, srácok. Amúgy máskor mindig segítünk.

Gustav: Majdnem mindig.

HRM: Ok, másik kérdés. Ha jól tippelek, egyikőtök sem élt még, amikor a 80-as évek „zajlottak”…

Hell: Amikor a 80-as évek zajlottak? (röhög) Én a 80-as években születtem…

Gustav: Konkrétan a 80-as évek közepén.

HRM: Én is, de akkor ti sem emlékezhettek első kézből a 80-as évek metal színterére, igaz?

Hell: Én igen! Az első fesztiválom a Roskilde volt 90-ben, négy évesen. Szóval semmire nem emlékszem. (Teljesen konzekvens, nincs itt semmi baj.)

Gustav: Én asszem értem, mit kérdezel… De azok az emberek, akik klasszikus zenét hallgatnak, sem kellett, hogy a 16. században szülessenek, nem igaz?

HRM: Persze, hogy nem. Valójában azt szerettem volna megkérdezni, ha hagynátok, hogy mit jelent számotokra az az éra? Mi a legfontosabb nektek az eredeti 80-as évek metal mozgalmából? Hiszen a zenétekkel, meg külsőségeitekben effektíve tökéletesen replikáljátok azt az időszakot.

Gustav: Nemtom‘. 14 éve kezdtük ezt a bandát, és akkoriban az összes csapat „fejlődni” akart. Svédországban a 90-es években volt ez a hatalmas metal színtér, ami nagyon fasza volt, mindent tarolt, hatalmas bandák voltak akkoriban. De egy idő után elkezdett hanyatlani a színtér, és hirtelen mindenki valami „újat” akart csinálni a metalon belül, és ezzel mindent tönkretettek. Amikor mi kezdtünk zenélni, valami igazit akartunk játszani, klasszikus, királyi metalt, és nem kitalálni valami hülye új dolgot. Aztán így maradtunk.

Hell: Ja, eddig még nem fáradtunk bele.

Gustav: Azt a heavy metalt akarjuk játszani, amilyen az eredeti formájában volt, a legjobb időkben.

HRM: Én meg mindig azt gondoltam, hogy ti srácok, akik a mai, épp reneszánszukat élő retro metal bandákban játszotok, ugyanúgy érezhettek, mint én, aki mindig azt mondtam, 20 évet adnék az életemből, ha átélhettem volna a 80-as éveket.

Gustav: Én inkább a 60-as, 70-as években akartam volna élni… Milyen lett volna, ha 20 éves vagy ‘69 nyarán?! (Röhög, mint egy kamaszfiú.)

Hell: Óóóóó, apám.

Gustav: Ha átéltük volna a 80-as éveket, úgysem emlékeznénk semmire!

Hell: (nevet)

HRM: Ok, látom, vicces gyerekek vagytok. De a zenétek… azt mintha komolyan vennétek, nekem úgy tűnik.

Hell: Majdnem mindent elviccelünk, de a lemezek hangzása, na az nem vicc, az komoly dolog, ez az, ahol az abszolút legjobb teljesítményünket hozzuk, viccen kívül.

Gustav: Igen, lemezfelvételkor iszonyú válogatósak vagyunk, majdnem annyira, mint a Journey…  

Hell: Mindennel kapcsolatban!

Gustav: Ja, vagy mint a Toto. Mindenkinek tökéletesen kell játszania, nincsenek hibák, amikor készen van, tökéletesnek kell lennie. De a valódi életben nem annyira vagyunk perfekcionisták.

HRM: És van olyan, hogy „elég jó” a lemez?  

Hell: Igazából soha. Szerintem ha csinálsz egy lemezt, ami „elég jó”, akkor igazából abba is hagyhatod, mert a következő album úgyis csak rosszabb lehet.

Gustav: De számomra az utolsó albumunk effektíve a legjobb lemez, amit valaha kiadtunk. Mindenki halál kényes volt a minőségre. Dag és én például együtt vettük fel a vokálokat, csak ő és én, és mindennek tökéletesnek kellett lennie, de nagyon elégedettek is vagyunk vele.

HRM: Nyilván. Majdnem az összes dalt játszottátok róla ma este.

Gustav: Számunkra ez a lemez annyira poén, minden dalt jó hallgatni és jó játszani is, úgyhogy kivágtunk egy rakás régebbi dalt, amit mindenki sokszor hallott és szeretné, hogy játsszuk továbbra is. Akartunk ennek a lemeznek egy igazi esélyt adni, mert szerintünk megérdemli.

HRM: Ok. Nem tudom ez fog-e menni… Általában minden interjúalanyomnak felteszem a következő kérdést. De nem mindenki hajlandó játszani. Úgyhogy nektek sem muszáj. Egy lehetőleg 7 szavas mondatban fejezzétek ki, mit jelent számotokra a metal.

Hell: Ó, bazzeg. Nem tudom.

HRM: Nem kell feltétlenül mondatnak lennie, lehet hét különálló szó is.

(Hosszú csönd, üres arckifejezések…)

Hell: Ezt most meg kell beszélnünk svédül.

Gustav: És el kell szívnunk egy spanglit is.

(Hosszú svéd diskurzus következik. Csöndben ülök, figyelem a zsongást magunk körül: zenészek járnak fel-alá, esznek, söröznek, dumálnak.)

Gustav: Szuper trükkös kérdés! Egy mondat? Egy mondat nem érdemes rá, hogy kifejezze, mit érzünk a metal iránt.

HRM: Ok, elfogadom.

(Nevetünk, megint svéd diskurzus következik. Puskázom a kezemről, ahova a kérdéseket felírtam.)

Gustav: A kezedre írsz, mint mikor suliban csaltál a dolgozatokon? Mint amikor kicsi voltál?

HRM: Igen. Még két kérdés, bírjátok ki. Ha egyszer igazán népszerűek lesztek, és gazdagok, mi lesz az a dolog, amit soha többé nem csináltok, és mi az, amit mindenképpen megtesztek majd?

(Svéd diskurzus, hangos röhögés-röfögés…)

Hell: (kiabálva) Ok, megvan! Amit mindenképp csinálnék: nem vennék egy Ferrarit vontatóhoroggal, tudod, amire rá lehet akasztani egy lakókocsit.

HRM: Mármint ezt nem csinálnád?

Hell: Nem, ez az, amit nem nem csinálnék!

HRM: Tudod, ez kerülő utas csalás…

Hell: És ha sok pénzem lenne, akkor ezt csinálnám!

(Elégedett magával, jól kifogott a gonosz újságírón, hangosan röhög. Ahogy elnézem, nincs messze tőle, hogy vállon veregesse magát.)

HRM: Ezt elfogadom válasznak az egyik kérdésre. Ez lesz az, amit csinálnál. Mi az, amit soha többé nem tennél, ha megtehetnéd, hogy nem csinálod?

Gustav: Az a helyzet, hogy már úgyis van neki tíz belőlük, szóval már nem venne többet.

HRM: Jó, de nem csak tárgyakról beszélünk! Mondjuk, ha annyira gazdag lennél, hogy felbérelhetnél valakit, hogy törölje ki a seggedet, soha többé nem törölnéd magadnak. Értitek már?

Gustav: (beleegyezően) Ok, akkor soha többé nem törölném ki a seggemet.

(Nevetünk, én kicsit idegesen. Hú basszus, érdemes lesz ezt egyáltalán kinyomtatni?)

Gustav: Azt hiszem, ha tényleg rengeteg pénzem lenne, vennék egy földalatti bunkert, és kiépíteném második otthonomnak. Így ha jön a zombiapokalipszis, felkészülten várnám. Tartanék ott egy csomó nuncsakut meg shuriken csillagot, és harcos magántrénerem lenne, aki megtanítana árnyékboxolni, mondjuk egy shaolin pap. De ha nem lenne annyi pénzem, akkor viszont ezt semmiképp sem csinálnám! Annyiba kerülne, hogy az összes pénzem rámenne, és már nem is lennék gazdag.

HRM: Én is készülök a zombiapokalipszisre, de én inkább a menekülési útvonalakat szoktam feltérképezni mindenhol, kitalálni, hogy jutnék fel a tetőre…

(Hell és Gustav egymás szavába kiabálni kezd, egy szót sem értek. De úgy tűnik, mintha nem lennénk egy lapon.)

HRM: De hát a tetőn mindig túlélsz!

Gustav: Attól függ, hogy csak lassú zombik lesznek, vagy a gyors mutáns változat, akik mászni is tudnak.

HRM: Ha gyorsak, akkor úgyis végünk van.

Hell: (a szemében először valódi érdeklődés) Igen, igen, de van egy olyan tető, ahol tényleg tudod, hogy bármikor túlélnél?

HRM: Egy olyan tető, amire nem vezet fel lépcső. Ha lépcső van, akkor előbb-utóbb feljönnek a zombik is. Tehát fel kell másznod, kötéllel, vagy valahogy, aztán megvárod, amíg jön a segítség.

(Mindketten elismerően hümmögnek, látni, ahogy megforgatják a fejükben.)

Gustav: Jó, csak honnan szerzel ennivalót és vizet?

HRM: Megeszem, aki fent van velem.

(Hatalmas röhögés. Aztán Gustav elkomolyodik.)

Gustav: Nem hiszem, hogy ez elég jó megoldás.

Hell: Jó válasz!

HRM: De még mindig nem válaszoltatok a kérdésemre!

Gustav: Mi is volt a kérdés?

HRM: Hahaha, ok, hagyjuk. Semmi gond.  

(Svéd vita következik, aztán észreveszik, hogy kérdőn nézek rájuk.)

Hell: (magyarázatképpen) Szimbiózisban élünk. Olyanok vagyunk, mint a paraziták, egymást esszük.  

Gustav: (úgy röhög, hogy alig tudja kinyögni) Úgy bizony.

HRM: Ezt antibiózisnak hívják…

Hell: Antibiózis?

Gustav: Ja, asszem. Mind antibioti.. antibiózis emberek vagyunk. (A távolba mered.)

HRM: Láttátok a Majdnem híres című filmet?

Gustav: Nem.

Hell: Nem.

HRM: Sebaj. Képzeljétek el, hogy egy repülőn ültök, és zuhantok lefele. Az egyik hajtómű már leállt, mindjárt vége. Csak ti öten ültök a gépen. A filmben itt az arcok elkezdenek olyan dolgokat kimondani, amit mindig is akartak, de sosem mertek. Pl. „Buzi vagyok”, „Lefeküdtem a csajoddal”, ilyesmi. Mi lenne az a dolog, amit ebben a helyzetben mindenképp be akarnátok vallani, mielőtt mind meghaltok?

Hell: Semmit nem mondanánk, csak…

Gustav: …koccintanánk!

Hell: Igen, koccintanánk! Gyorsan találnánk valami alkoholt és meginnánk…

Gustav: (a szakállára mutat) Ezt…

Hell: Leborotválnád?

Gustav: Nem, csak a felét.

HRM: Kicsit túl hosszú, nem igaz?

Hell, Gustav: Igen, igen, igen.

HRM: De ne vágd le az egészet. A szakáll segít, hogy kicsit karakteresebb legyen az arcod. Főleg ha nincs állad...

(Hatalmas röhögés tör ki. Gustav kicsit megrökönyödik, de ő is röhög. Basszus, én általánosságban beszéltem, de most hogy jobban megnézem, tényleg nincs álla...)

Hell: Hahaha! Neki aztán tényleg nincs álla! (alig kap levegőt)

Gustav: „Ha nincs álla”! Bazzeg, igazad van, ennyi. (nagyon röhög)

HRM: Most tiltakoznom kéne?

Hell: Hahha, ez nagyon ott volt. Ez hatalmas volt! Imádlak!

HRM: Jól van, fejezzük be a csúcson.

Gustav: (némileg kedveszegetten) Jó, fejezzük be.

HRM: Köszi szépen a beszélgetést!

Mielőtt elköszönhetnék, megjelenik Alex Lyrbo (gitár) és Adam Hector (basszus). Gyorsan lekapom őket egy fotóra, és közben megjegyzem, mennyire kár, hogy nem voltak itt az interjún. Összenéznek. Hááát, időnk az van, ha van kedved, szívesen dumálnánk, néznek rám kérdőn. Hogy van-e kedvem? Mielőtt meggondolhatnák magukat, már el is süllyesztettem őket két fotelben, a diktafon meg közöttük, kihegyezve.

HRM: Nos, az előbb, mikor a banda másik felével beszéltem, megkérdeztem a srácokat, mit jelentenek nekik a 80-as évek, tekintve, hogy a tiétek effektíve az akkori zenék replikája. Azt válaszolták, hogy nem emlékeznek rá, mert még nagyon kicsit voltak. Szóval ez a kérdés nem nagyon jött be. (nevetnek) De amire valójában ki akartam lyukadni, és végül ők megválaszolták kérdezetlenül is: ha újra megszülethetnétek, amelyik korban csak akartok, ti melyik évet választanátok?

Adam: Melyik évben kéne megszületned, hogy 1984-ben 16 éves legyél?

HRM: Ez az, pontosan erre vártam! (nevetek) Király!

Adam: Akkor melyik évben?

HRM: Tök mindegy, megválaszoltad a kérdést!

Alex: Mikor kéne megszületnem, hogy 21 éves lehessek 1969-ben?

Adam: Uuuúúú!

HRM: 69 nyara?

Adam: Te nyertél!

Alex: Vagy 67-ben…

Adam: Én 67-ben szeretnék 21 lenni!

HRM: Miért?

Adam: Az LSD legális lenne.

Alex: Mi? Tényleg?

Adam: Igen. És még lehetne látni élőben a Beatlest, ugye?

Alex: Azt hiszem, 69-ben léptek fel utoljára.

HRM: De ekkor már csak a veszekedés ment…

Adam: Veszekednének, de úgysem hallanád a kiscsajok sikítozásától. Nagyon király lenne.

Alex: Ja, a 60-as években élni nagyon durva lenne.

HRM: Na, ehhez akkor úgy ‘45 környékén kéne születnetek.

Adam: Oh, na igen. Akkor mostanra igen vének lennénk!

Alex: Hajjaj.

Alex: Asszem Lemmy’ 45-ös vagy ‘44-es…. Várjál, nagyon eltértünk a tárgytól? (nevetnek) Én a Flower Power alatt szeretnék élni… micsoda idők lehettek!

Adam: Meggondolhatom magamat?

Alex: Nem, nem, nem, te már a 80-as éveket választottad!

HRM: Meggondolhatod magadat, de elég csalódott lennék…

Adam: Nem, akkor nem gondolom meg magam. Nincs eszemben! 16 lennék ‚‘84-ben. Az nagyon fasza lenne.

HRM: ’84 amúgy is a legjobb év volt az évtizedben. És nem csak azért, mert akkor születtem. A lemezek…

Adam: (közbevág) Te is 84-ben születtél? Én is, király! Harmiiiinc!

HRM: Ami azt jelenti, hogy te a legjobb éveidet taposod, míg én lefelé tartok a csúcsról… (nevetek)

Adam: Ó, dehogyis!

HRM: Azt hiszem sokkal jobbak lesztek, mint az előző két arc… (Gustav és Hell felé intek, röhögünk.) Ok, tehát hét szó. Persze ha nem akarjátok, nem muszáj válaszolni erre a kérdésre, de örülnék, ha megpróbálnátok…

Alex: 7 szó? Te jó ég...

HRM: Hét szóban arról, hogy mit jelent nektek a metal.

Adam: Ööö… (affektáltan) Motorok, csajok, kemény riffek…

Alex: Sör.

Adam: Szesz.

Alex: Szórakozás... (nevet) Ez mondat volt egyáltalán?

Adam: Baromi szar mondat. (nevetnek)

HRM: Nem kell feltétlenül mondatnak lennie…

Adam: (svédül mond valamit, majd nekiáll énekelni, karcos, tiszta hangon) Heavy metal! Or no metal at all!

Alex: (tovább énekli, hasonlóan jó a hangja) Whimps and posers.

HRM: (sikítva) Leave the hall!

Alex, Adam: (együtt kiabálva) Leave the hall! (hatalmas röhögés)

Alex: Buli van!

Adam: Ez a válaszunk!

Alex: Ez a válaszunk!

HRM: (számolom az ujjaimon) Heavy-metal-or-no-metal-at-all. Hét!

Adam: Nagyon jó, nagyon jó! (Majd a pillanatnyi csöndbe:) Iced Earth!

HRM, Alex: Neeeee! Arrrgghh! (Együtt üvöltünk, mekkora mellényúlás!)

Alex: (énekel) Manowar, Manowar, living on the road…

Adam: …when we’re in town…

HRM, Alex, Adam: …speakers explode…

Adam: „Und so weiter…”

Alex: „Und so weiter…” (rettenetes kiejtéssel)

HRM: Beszéltek németül is, vagy csak…

Adam: (nem hagyja, hogy végigmondjam) „Ein bisschen, ein bisschen.” (alig érthető kiejtéssel)

Alex: „Klein.” (nevet)

HRM: A klein sosem jó!

Alex: A „klein” azt jelenti, gyenge?

HRM: A „klein” kicsit jelent.

Alex, Adam: Á, kicsit!

Alex: Én kicsi beszélni német. (nevetünk)

Alex: Islíbedis! Islíbedis! (Egy másodpercig bambán nézek, amíg sikerül értelmet csiholnom a fura hangokból… Megvan, „Ich liebe dich”.)

HRM: (vigyorogva) Ne hagyd abba!

Alex: „Ich liebe dich Helga! Du bist schön, du bist so schön” (Szeretlek Helga! Szép vagy, olyan szép vagy.)

Adam: Du bist wunderbar Helga. (Csodálatos vagy, Helga)

Alex: Wunderbar! (Csodálatos!)

HRM: Wow, ti aztán minden csajozós dumát megtanultatok, nem igaz? (nevetünk)

Adam: Mit mondtunk? Tudod, mit jelent? (Most kinevet? Hülyén nézhetek, mert rögtön helyesbít.) Csak húzlak, nyugi!

HRM: Na jó. Kár, hogy már nincs több koncertetek Németországban… Tanítanék nektek egyet-mást...  Sebaj. Tehát, képzeljétek el, hogy egy repülőn ültök… Várjatok, láttátok a Majdnem hírest?

Adam: Persze!

Alex: Az az a film a fiatal újságírógyerekkel? Ó igen, azt én is láttam.

HRM: Nagyon jó. Szóval akkor repülőn ültök, és mindjárt lezuhantok...

Adam: (közbevág) A vallomásainkat akarod?

HRM: Igen!

Adam: Pfuu... (Kis csönd, gondolkodik.) Nekem van egy Eminem-lemezem. M’n’M… M and M lemezem. (beletörik a nyelve, nevet) Hú, ez nehéz volt, baromi nehéz, de kint van.

Alex: Atyaúristen!

Adam: Három évesen kaptam…

HRM: Az tökmindegy…

Adam: Na jó, igazából 12 éves voltam. (nevetünk)

Adam: Nos, én… ööö… leszopnám Rob Halfordot, ha nyithatnánk nekik a Priest-turnén!

Alex: Ez egyáltalán nem is vallomás!

Adam: Mi, dehogynem!

HRM: EZ egy vallomás!

Alex: Ebben én is benne lennék. (nevetünk)

Adam: Én másikat mondok.

HRM: (beléfojtom a szót) Csak hogy pontosan idézhesselek… Jól értem, azt mondjátok, hogy mindketten leszopnátok Halfordot, ha nyithatnátok neki a turnéjukon? Vagy ha ő nyitna nektek a ti headliner turnétokon?

Adam: Akkor minden nap leszopnám! Ő a metal istene.

Alex: Hahaha… ööö, nos, igen leszopnánk. Ez a vallomásunk.

Adam: Igen. Kicsit melegek vagyunk, amikor Rob Halfordról van szó.

(Ennyi… Itt ülök két északi félistennel, és melegek. Feladom!)

Alex: (próbál komoly arcot vágni) A mindenünk a heavy metal. Az az álmunk, hogy egyszer majd a Judas Priesttel turnézhatunk. Ezt írd meg!

Adam: Igen. Ezt írd meg!

(Jól érzem, hogy még mindig Majdnem híres idézetekkel játszunk?! Ez a két fickó hatalmas!)

HRM: Ha egyszer nagyon sikeresek lesztek, dől a pénz, és Rob Halford nyit nektek… Mi lesz az a dolog, amit muszáj lesz megtennetek, csak mert megtehetitek? És mi az, amit soha többé nem csináltok majd, csak mert megtehetitek, hogy nem csináljátok?

Adam: Hát… Ha Halford lenne az előzenekarunk… Leüvölteném a fejét a szólóalbumai és a karácsonyi lemezei kiadásáért.

HRM: Mi? De hát a ’Resurrection’ tök jó volt!

Adam: Ja, az igaz, viszont a karácsonyi albumok… 

Alex: Azokat széttaposnám!

HRM: Akkor ez az, amit csinálnátok?

Adam: Egyébként pedig soha nem tennénk ezt.

(Lankadni kezd a koncentrációjuk, csúsznak szét.)

HRM: Mindenki le akarja vágni ezt a kanyart! Nem használhatod ugyanazt a választ ellentétes pólussal mindkét kérdésre. Mondok egy példát: mondjuk soha nem törölnéd ki a saját segged, ha megtehetnéd, hogy fizetsz valakit erre a feladatra. Értitek már?

Adam, Alex: Aha! Szóval erre gondolsz.

Alex: Eh… Akkor talán… sosem nyírnám a saját füvemet magam. (kérdő tekintettel)

Adam: (megütődve) Én tök szeretek füvet nyírni…

Alex: Onnantól csakis a csajommal nyíratnám a füvet.

Adam: Én imádok füvet nyírni!

Alex: Ha nagy és híres leszek, a csajommal egész nap csak a füvet fogom nyíratni.

Adam: Meztelenül.

Alex: Pontosan, meztelenül. Ezt fogom csinálni.

Adam: És ha nem csinálta meg rendesen, elveszed az aheti fizetését.

Alex: Hahaha, el bizony.

Adam: Nekem a legfontosabb, hogy soha többé ne kelljen szar melókat elvállalnom, és ha gazdag lennék, nem is kéne.

Alex: Én nagyon jól ellennék, ha nem lennék kőgazdag, csak kicsit több pénzem lenne… Hogy ne kelljen melóznom…

HRM: Miért, dolgozol?

Alex: Nem, de nagyon le is vagyok égve. (nevet) Szóval ez igazán egy bagatell dolog… De soha többet nem mennék vásárolni magamnak. Utálom a közértet! Sorban kell állnod, találkozol egy csomó emberrel, akivel nem szerettél volna, és ott kell állnod és dumálnod velük. Csomó pénzt ott hagysz, és nem tudod eldönteni, melyik uborkáért nyúlj, tudod, csomó időt, energiát és pénzt fektetsz bele. Valaki mást küldenék magam helyett, hogy bevásároljon nekem. Továbbra is magam főznék, de soha többé nem tenném be a lábamat a boltba. Gyűlölöm! (sötét arccal, teljesen beleélte magát)

Adam: Bevásárolok neked én, csak fizess meg.

Alex: (dörmögve) Majd megbeszéljük.

Adam: Én Rob Halfordot küldeném magam helyett bevásárolni! (kitör a nevetés)

Alex: És a golyóidat is leszopatnád vele, ha már ott van.

Adam: És mikor hazaér a vásárlásból, neki kéne engem leszopnia! Az lenne az élet.

Alex: Igen, és engem is. (hosszan gondolkodik) De a füvet továbbra sem nyírnám magam. (Elkomolyodik) Csak a tények kedvéért: iiiiimádjuk Halfordot, és imádjuk a Judas Priestet, minden tiszteletünk az övék. Most csak a sör beszél belőlünk.

(Meg a gigászi bong, amit az asztalon felejtettetek, gondolom magamban.)

HRM: Ezt már nem csináljátok vissza.

Adam: Ez csak egy gondolatpróba volt, ugyanúgy, mint a „mikor kéne születnünk, hogy 1967-ben 21 évesek legyünk…”?

HRM: ...és elszállva LSD-n.

Adam: (elmerengve) Akkoriban még hosszú haja volt… 

Alex: Bizony, wow. A hosszú hajú Halfordért bármit megtennénk. Igazán bálványozzuk a Judas Priestet, azt kell mondjam. Hatalmas banda.

Adam: Én mondjuk nem nagyon szeretem… (röhög) ...az utolsó albumukat.

Alex: Ó ne, ebbe ne menjünk most bele!

HRM: (Adam felé) Szeretnél róla beszélni?

Alex: Neee, jöjjön a következő kérdés!

Adam: A ’Defenders Of Faith’-et imádom…

Alex: Igen, én is.

HRM: A másik két srác azt mondta, hogy valami hippik laknak a buszotokban…

Adam: Mi vagyunk a hippik, akik buszban laknak!

Alex: Haha, így van!

HRM: Nem, a régi, kultikus turnébuszotokról beszélek.

Adam: Ja, arról! Igen, abban most hippik laknak.

Alex: Milyen buszról van szó?!

Adam: A Bullet-buszról!

HRM: „Milyen buszról?” Komolyan?!

Alex: Ja igen, amikor nem használjuk, úgymond kiadjuk, csak, nos, pénzt nem kérünk érte. Csak jótékonyságból csináljuk, mert van egy csomó barátunk, akiknek nincs hol lakniuk, úgyhogy nekik megengedjük, hogy a Bullet-buszban maradjanak.

Adam: Csak próbálunk a haverjainknak segíteni.

HRM: Wow… Vicc nélkül?

Adam: Igen, abszolúte.

HRM: Nos, ok… De fogtok még turnézni vele?

Alex: Igen!

Adam: Na igen, működik, de nem mehetnek vele sehova, csak addig lakhatnak benne, amíg nem akarjuk használni, csak fenntartják, meg ilyesmi… Főznek benne, alszanak, meg még mit nem.

Alex: Persze van ez a bomba a vezetőülés alatt, ha valaki beindítja, akinek nem lenne szabad, azt kirobbantja.

Adam: Igen, még sosem robbant fel, de előfordulhatna. Csakhogy ezek az arcok ezt nem tudják, Henrik és hogyishívják, Sarah, ők laknak az első részében, ők sem tudnak erről a katapultülésről.

Alex: És fejszék is vannak, az elején és a hátulján is.

HRM: Hú, oké. De akkor még fogjátok használni turnézásra?

Adam, Alex: Persze, persze, tuti.

Adam: Svédországban idén ősszel. Németországban nem…

Alex: Soha többé!

Adam: Sohasem többet!

Alex: Imádjuk Németországot…

Adam: …viszont a német rendőrséget nem szeretjük.

HRM: Na, ezt most mondjátok el németül!

Adam, Alex: Ich liebe dich.

Alex: Ich liebe Deutschlande. („Imádom Németország.”)

Adam: Jaa, ich liebe das German metal audience. („Igen, imádom a német metal rajongókat“, nagyon hibásan.) (nagyon nevetünk)

Alex: „Audience”, azt hogy mondjuk? Maniacs?

HRM: Ok, köszi szépen nagyon, fiúk!

Alex, Adam: Mi köszönjük!

Készítette: baumann