Azt mondják, megmentik a rockzenét: Rival Sons, The Temperance Movement - Chelsea/Arena, Bécs, 2014.11.28/30.

Régen az volt a baja az egyszeri rockernek, hogy le vagyunk maradva a Nyugattól. A hallgatók a lemezeket, a zenekarok a riffeket csempészték a vasfüggönyön túlról. Azóta (sok) minden változott, most már – elvileg – az a baj, hogy csempészni se kell, magától fullad bele az ember a túlkínálatba. Pedig még mindig ugyanaz a helyzet: le vagyunk maradva. Nem is a metal, hanem a rockzenében. A metal egy-két nagy zenekart leszámítva tényleg rétegzene, az extrémebb stílus kevesebb embert céloz meg. De a rockzene nem az, egy Highway To Hell vagy Detroit Rock City elvileg bárkinek tetszhet a szuicid black metalostól a pántlikás háziasszonyig. De mivel itthon nincs a rockzenét széles körben elfogadtató infrastruktúra (rockrádió, rockújság stb.), és nincs is olyan kiterjedt fanatikus underground rajongótábora, mint az extrémebb metal zenének, az a helyzet, hogy mind az igazán nagy (Bon Jovi, Mötley Crüe és társai), mind a kisebb, de felfutóban lévő rockzenekarok turnéi elkerülnek minket.

Most is kimaradunk a legjobb mókából: a „klasszikus rockba” új életet pumpáló fiatal rockzenekarok koncertjeiből. Rejtély ez: ha a magyar rockzene 90 %-át ötvenplusszos zenészek játsszák, tehát „a régi rock” fut itthon, akkor miért nincs közönsége a rockaranykort idézgető fiatal bandáknak? Ez a pofonegyszerű szám például miért célozna és érne el szűkebb réteget, mint egy Back To Black vagy egy Black Night? Naugye.

November utolsó hétvégéjén nem azért kellett kiutazni Bécsbe, mert megnyílt az adventi vásár a Rathausplatzon, és ott tényleg jó forralt bort lehet szürcsölgetni, hanem azért, mert a The Temperance Movement és a Rival Sons is az osztrák fővárosban koncertezett. Mindkét zenekar pár év alatt futott be – tudjuk, „nyugaton” –, elsősorban intenzív turnézással. Közülük a Movement az ismeretlenebb, nekik még csak egy nagylemez van a hónuk alatt, viszont számtalan koncertet és körutat lenyomtak már. A britek már azelőtt is teltházas bulikat adtak a szigetországban, hogy kihozták volna a lemezüket, és amikor stúdióba vonultak, négy nap alatt, élőben rögzítették az egészet. Jól gondolod: a Temperance Movement született koncertzenekar, amelynek tagjai együtt mozdulnak, lélegeznek, éreznek a színpadon. Kár, hogy ezt november 28-án, a Chelsea nevű bécsi klubban nem lehetett maradéktalanul átélni.

Alapvetően naiv a koncertre járó ember: megveszi a jegyet 6-8 ezer forintért (a Movement 17 euróba, azaz 5000 forintba került), és azt hiszi, hogy maximum az új lemezébe beleszerelmesedett zenész ronthatja el a kedvét, aki eljátssza azt ától cettig, miközben a rajongó gyerekkori kedvenceit hamarabb ledarálják a ráadásban, minthogy lefölözhetné a sörhabját. Pedig annyi minden elronthat egy koncertet: az egész napos irodai melótól beállt hátizmok, a paraszt, aki nem bírt jelezni, és majdnem végigkarcolta a jobboldali ajtódat, vagy – és ez külföldön gyakori –: a koncertrendezésre tökéletesen alkalmatlan klubok. Egy valamiben simán ráverünk a többi országra: Magyarországon vannak a legjobb klubok Európában.

A Chelsea nevű hely, ahol a Temperance Movement játszott, egyszerűen nem tud befogadni haveri amatőrzenekaroknál nagyobb bandákat. A koncertterem színpad előtti részébe 50 ember, ha befér (csak tippelek, nem jutottam be oda). A maradék száz embert, aki egy külső helységbe kénytelen bezsúfolódni, egy szűk, talán három méter széles folyosó választja el a színpadtól. Aki kívül rekedt, ezen keresztül kukucskálhat be a színpadra. Vagy nézheti a pult mellé gálánsan elhelyezett kivetítőket. Temperance Movement DVD még úgysincs, akkor miért panaszkodnál? Talán azért, mert nem kellett volna metrófelüljáró alá klubot építeni, ha ott nem lehet normális koncerttermet kialakítani. Az élmény olyan volt, mintha a szomszédban folyó buliba próbálnál irigyen átpislogni, ahova nem mehetsz be, mert nem hívtak meg. Az estéből így könnyen összefoglalható bölcsességet pároltunk le: a Chelsea-be koncertre nem szabad menni, akkor se, ha maga Jim Morrison lép fel ott. A tömegtől úgyse lehetne látni, milyen alakban reinkarnálódott.

A koncert ettől még jó volt, sőt nagyon jó. Ritkán látni olyan zenekart, amely alig kétéves, és mégis ennyire egyben van, a tagokból pedig a Rock Around The Clock után 60 évvel is csak úgy gurulnak kifelé az ütősebbnél ütősebb rockslágerek. A legnagyobbat robbanó puskaporukat (Midnight Black) mondjuk mindjárt az elején ellőtték, de a későbbiekben sem kellett félteni őket, a ’The Temperance Movement’ fontosabb számai mind elhangzottak. Az este ívét kissé furán rajzolták fel, mivel az elején sorjáztatták az új számokat, amiknél még nem lehetett rögtön elkapni a fonalat. Az első hat dalból konkrétan kettőt ismerhetett az, aki nem vadászta le még Youtube-on az új dalokat. Ezek közül elsőre leginkább a White Bear és a Battle Lines okozott igazán kellemes perceket, ezek simán hozzák a debüt színvonalát. A friss számokból az is kiderült, hogy a srácok fő példaképe továbbra is a fiatal Rod Stewarttal zenélő, hetvenes évekbeli Faces, de ezzel semmi gond nincs. Érdekes módon a Movement kapcsán egy kritikusnak sem jutott eszébe, hogy leretrózza őket, pedig Phil Campbell énekes bevallottan csak olyan autót vesz, amiben van kazettalejátszó.

És ha már Campbell: legyen bármennyire összecsiszolt is ez a banda, ez bizony one man show volt, ahogy a britek mondanák. Phil teljesen mentes a tanult rockpózoktól, a saját, belső ütemére mozog. Amit így produkál, az a csálé boxmozdulatok és a réveteg hippitánc sajátos keveréke, de kétségkívül hatásos. Nagyon mélyen éli bele magát a zenébe, és ez a hangján, az énekén is érződik. Ahogy a zenekar is csak mintának tekinti a lemezre rögzített dalokat, és előszeretettel jammeli meg – nem szét! – a nótákat, úgy Phil is kedvére hajlítgatja, csavargatja az énekdallamokat. A zenekar úgy tud variálni a dalokon, hogy közben nem szólózzák szét azokat (hogy mást ne mondjak: amikor Nick Fyffe basszusszólózott egyet, akkor sem technikázott, hanem dallamokat játszott). Ez a videó például tök jól visszaadja, milyen laza és szabad hangulatú egy Temperance Movement koncert. Bécsben az Only Friend volt a záró szám, és a közönség azután sem hagyta abba az „Oh all of my trouble, Trouble was my only friend” refrén éneklését, hogy a banda levonult a színpadról. Végeredményben nem történt semmi különös: kijöttek, zenéltek, közben Phil megőrült. Nem életre szóló élmény, de olyan, amit minden hétvégén szívesen átélnél.

Bécsben a körülmények miatt nem volt ilyen felhőtlen a hangulat, mint ezen a fesztiválon (nagy pofára esés volt három óra utazás és két óra szálláskeresés után a Chelsea klubja), de vasárnap már minden gördülékenyen ment. Délután sikerült interjúzni Scott Holiday gitárossal, aki úgy viselkedett, ahogy az egy pödört bajszú úriembertől elvárható, és készséggel válaszolt minden kérdésünkre. A koncerten csak az előzenekart szúrták el: mikor annyi tehetséges feltörekvő banda van, kár volt Jamesont idehívni, aki egy szál gitárral állt ki és játszotta el dalait. Nem volt rossz, csak nem illett ide, mert nem felpörgette, inkább leültette a hangulatot. Bár az osztrákok kitartó tapssal díjazták, de jobban el tudtam volna képzelni a jól fésült ficsúrt egy budai étterem bárzenészeként, mint a Rival Sons vad, pumpáló muzsikájának felvezetéseképpen.

Hogy ő nyitotta a turnén az estéket, ahhoz szerintem Jay Buchanan múltjának is köze lehet. Bár az énekest a többség rockfrontemberként és szerepköre miatt Plant utódjaként képzeli el, Jay a folk és az akusztikus zene felől érkezett a Rival Sonsba. A Youtube például tele van a roppant hangulatos, utcazenés videóival. Jay először nem is akarta elfogadni a felkínált énekesi posztot, arra hivatkozva, hogy 19 évesen kinőtt a rockzenéből. De aztán hallgatott Michael Miley dobos unszolására, és leült beszélgetni Holiday-jel, akivel rögtön összebarátkoztak régi blueszenék iránti rajongásuk okán. Ez a nyílt bluesszeretet érződik a Rival Sons zenéjén is: az egyik legősibb stílus vad életereje ott lüktet a banda dalaiban.

És érződik persze sok blues-rock banda hatása is Led Zeppelintől Free-ig. De egyre kevésbé. Idén, úgy hiszem, a Rival Sons végre megtalálta a saját hangját. A ’Pressure & Time’, amivel magukra irányították a nyugati rocksajtó figyelmét, még teljesen nyíltan tisztelgett Planték munkássága előtt. A rá egy évre kihozott ’Head Down’-on már beindult a kísérletezés, a ’Great Western Valkyrie’-n pedig már simán fel lehet ismerni a srácok hangzását. Holiday is szabadabban kalandozik, hol az egészen széttorzított, a hetvenes évekbeli pszichedelikus rockot és a kortárs gitárzenét egyszerre idéző sound, hol pedig a lazára vett, álmodozósabb hangok felé. Konkrétan az a felhorzsolt, billentyűvel hintett nyitás az Electric Manben, vagy épp ahogy a klipes Open My Eyes szól: elektromos a hatás, tényleg.

Mivel én hezitálás nélkül szavaznám meg 2014 legjobb rocklemezének a ’Great Western Valkyrie’-t – hogy mást ne mondjak: van benne lélek, van benne erő, és van rajta vagy féltucat sláger –, ezért nem is bántam, hogy majdnem az egész lemezt eljátszották. Egy kis múltidézéssel kezdtek, a ’Pressure & Time’ mellbevágó rockolásával köszöntek be, a You Want To után All Over The Road, Pressure & Time jött sorban. Az Arena nagytermében laza teltház, a közönség vette a lapot, ráfeküdt a savas hangzású ősrockra, majd szűk két órát utazott rajta önfeledten. Az amerikaiak aztán az új lemezre koncentráltak, az Electric Mannel leküldtek pár szakasz libabőrt a hátakon, majd soroztak: Good Luck, Secret, Good Things. Itt kitágult az idő, annyira nagy élmény volt megragadni a pillanatot, és elcsípni koncerten egy friss kedvencet, amely éppen a legjobb lemezével turnézik és teleszórja a programját új dalokkal. Még olyan jelentéktelenebb pillanatok is retinába égtek, ahogy Miley a Good Things alatt megcsókolta a dobverőjét.

A ’Great Western Valkyrie’-n a banda roppant jól vegyíti az oldottabb, idegnyugtató ábrándozásokat a súlyosra torzított riffelésekkel, és ez a koncerten is maximálisan érvényesült. Simán lehetett csukott szemmel utazni egy andalító Good Things, vagy messze vágyódni a Rich And The Poor alatt. Két pillanatra azt hittem, eljátsszák sorban a komplett lemezt, de aztán Scott nekifeszült a Manifest Destiny Pt.1-nek, előbb a sabbathos nyitóriffnek, majd a floydosan szálló, effektekkel dúsított és majd ötperces gitárszólónak. Érdekes módon külön szólózási lehetőséget nem Holiday, hanem Miley kapott, aki a ráadás előtti utolsó dalba, az Open My Eyesba szőtte bele magánszámát, de egy másik számba is beledobolt egy szólót korábban.

Ahogy az várható volt, Jay nem vette fel a rock and roll félszázados frontemberi kabátját. Lógó hózentrógliban jött fel, és nem kellettek neki az elhasznált pózok, a sztárkodás: ő befelé forduló karakter, aki a koncert alatt is a zenére, nem pedig a közönségre koncentrál. Kommunikációját így minimálisra szorította a közönséggel. Jay természetes tehetség, aki egy büdös énekórát nem vett egész életében, mégis magad alá csorgatsz legalább egy kicsit, ha kiereszti a hangját. Most is impozáns volt, amit nyújtott: az egymaga írta, lassú folyású bluesballadát, a Jordant például olyan ihletetten énekelte, hogy már ezért megérte volna kilátogatni a koncertre. A többi lírával, a Where I’ve Beennel, a Soullal is így volt, de azt azért hozzáfűzném, hogy két hatperces balladát rakni egymás után a ráadásba még akkor sem a legjobb ötlet, ha a húzás merészsége és a dalok mélysége elvitte a produkciót.

Az este rock & roll bulinak nagyjából tökéletes volt, de még túl sok az egyértelmű Zep-pillanat a zenében, a dalokat megtörő leállások, a Page-től kölcsönzött riffek és a Plantet idéző hajlítgatások, hangjátékok. Ezt persze feledtette az energia, ami kitört a srácokból, és az összhang, ami áradt belőlük. A szettből hiányzott pár cementbiztos sláger, mint a Jay lágyabb oldalát és a hatvanas évek huhhúú-zós refrénjeit felvillantó Wild Animal, vagy a Memphis Sun az első, „elfelejtett” Rival Sons lemezről, amin eredetileg még nem Jay énekelt, csak újravették vele, miután beszállt a bandába. De nem a zenekar hibája, hogy a peches magyar gyerekek most jutottak el először Rival Sons koncertre, és ezért egy tisztább best of-nak még jobban örültek volna. Emlékezetes pillanatok így is bőven akadtak: a Tell Me Something tolatós riffje – ami úgy hasba vág, hogy muszáj két lépést hátrálnod –, a Keep On Swinging bugis húzása, az All Over The Road James Brown-osan feszes lüktetése, vagy épp a Get What’s Coming pőre zúzása.

A Rival Sons valószínűleg nem a rockzene megmentője, aminek sokan látni akarják, de hogy a legígéretesebb fiatal rockbanda, az biztos. Ahogy a Temperance Movement is olyan tapintatosan keveri el a blues, a rock and roll és a southern rock hatásait, hogy se blues-rocknak, se southern rocknak nem nevezném őket – csak egy szimpla rock and roll bagázsnak –, úgy a Rival Sons koncertjében is ott volt az ősblues, a hard rock, és a pszichedélia a maga legtisztább, legnyersebb formájában. A dobos Miley ragadta meg frappánsan a lényeget: „mi csak fehér srácok vagyunk, akik fekete zenét játszanak, rohadt hangosan”.

Setlist:

You Want To / All Over the Road / Pressure and Time / Electric Man / Good Luck / Secret / Good Things / Manifest Destiny, Part 1 / Radio / Torture / Rich and the Poor / Where I've Been / Tell Me Something / Get What's Coming / Open My Eyes /// Sacred Tongue / Jordan / Soul / Keep On Swinging

Szerző: Tomka
Képek: Rival Sons Facebook, Temperance Movement Facebook
Fotósok: Rick Horn, Marie GC, 
(A fotók nem a bécsi koncerteken készültek.)
Köszönet a Skalar Austriának!