"Van, aki csak a halált látja itt, én viszont az életet": Interjú John Garciával

írta Tomka | 2014.12.10.

Hogyan került egy magyar gitáros a stonerlegenda szólólemezére? És Robby Krieger, a Doors gitárosa? Szokott Garcia és Krieger golfozni kettesben? Miről beszélgetnek turnék alatt Danko Jonesszal? Milyen órán volt, amikor beleszeretett a Cultba? John Garcia-interjúnkból mindez kiderül, és persze az is, mit jelent a sivatag a stonerhős számára.

Jó dolga van manapság a magyar Kyuss-rajongóknak. Az egykori tagok szinte mindegyike kifejezetten aktív volt ebben az évben. Josh Homme nyáron pörgette fel a Sziget Fesztivál közönségét, Nick Oliveri és Brant Björk pedig ősszel jelentkezett szólólemezzel (’Leave Me Alone’ és ’Black Power Flower’). Az énekes John Garcia pedig még a nyáron adta ki első albumát a saját neve alatt, amit ráadásul ma este Bécsben mutat be. Aki nem tud ott lenni az osztrák koncerten, azt most egy nagyinterjúval kárpótoljuk.

Hard Rock Magazin: Mikor gondoltál először arra, hogy szólólemezt készíts?

John Garcia: Még 1989-ben. Ez nem tegnap volt, úgyhogy nagyon jó érzés, hogy végre kijött. Hogy miért nem csináltam meg korábban? Nem tudom. Mindig volt valami dolgom, egyéb projektek, amiket el akartam vállalni. Én pedig mindig arra megyek, amerre a szívem húz. Nem terveztem el, hogy 43 éves koromig várok, mire kihozom az első szólólemezet. Csak így alakult.

HRM: Miért pont most alakult így?

JG: Mert belefáradtam abba, hogy mindig igent mondtam más projektekre, és nemet a sajátomra. Belefáradtam abba, hogy minden reggel felkelek, látom a dobozban ezeket a dalokat, és mégsem kezdek velük semmit. Végre kezdeni akartam valamit ezzel a dalcsokorral, amit az évek során összegyűjtöttem. Napvilágra akartam hozni őket, és megadni nekik azt a szabadságot, amit megérdemelnek.

HRM: Ezek a dalok jóval bluesobbak, nyugisabbak, mint a többi zenéd. Közelebb áll az ízlésedhez ez a stílus?

JG: Az első lemez esetében ez a megközelítés állt jobban, igen. Nagyon tudatosan állítottam össze a lemezt és válogattam rá össze a dalokat. De a következő valószínűleg valamivel keményebb lesz.

HRM: Mikorra tervezed a következőt?

JG: Jövőre. Biztosan meg fog jelenni 2015-ben.

HRM: A mostanira csak régi dalokat használtál fel, amik már évek óta porosodtak abban az ominózus dalgyűjtő dobozodban, vagy az elmúlt évben is írtál újakat?

JG: A többségét már régen megírtam, de azért sokat változtak. Ezek a dalok az életem különböző szakaszaiból származnak, a Confusion például akusztikus számként indult, majd átalakítottam azzá, amit a lemezen is hallhatsz. [Egy darabos, elszállt, elborult dal lett a végeredmény. – Tomka] Micsoda változás! A legjobban azt élveztem, hogy a stúdióban új életet lehelhettem ezekbe a dalokba. Számokon dolgozni Dave Angstrommal, Marc Diamonddal, és a többi lenyűgöző zenésszel, akikkel körülvettem magamat, megtiszteltetés volt és óriási tapasztalat. Volt egy dal, amit mindenképpen fel akartam dolgozni: a Rolling Stoned a Black Mastifftől. Ez például elég későn került be a képbe. Meghallottam a dalt, és annyira megtetszett, hogy mindenképpen fel akartam dolgozni. Nagyszerű banda a Black Mastiff, halálosan szeretem őket.

HRM: A te verziód még jobb lett, mint az eredeti. Aggódsz amiatt, hogy ha feldolgozod egy relatív ismeretlen és fiatal banda számát, akkor mindenki John Garcia-dalként fogja ismerni, nem pedig például Black Mastiff-dalként?

JG: Nem. Mindenkinek megadom, ami jár neki. Nagy rajongója vagyok a Black Mastiffnek, és ha hallok valamit, amit szeretek, akkor mindenkinek elmondom, hogy tetszett és kié is az a dal. Nem akarom lenyúlni senkinek a számát. Az albumon is szerepel, hogy ki írta azt a dalt. Az embereknek ismerniük kéne a Black Mastiffot, ezért hoztam fel magamtól is a dolgot. De például a 5000 Milest se én írtam, hanem Danko Jones.

HRM: Danko Jones zenéje szögegyenes rockzene. Hogyan érzett rá a te stoneresebb stílusodra?

JG: Amikor kb. 9 évvel ezelőtt együtt turnéztunk, gyakran beszélgettünk a családi életünkről. Én elsősorban családapa vagyok és férj, és csak másodsorban énekes. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy van két nagyszerű gyerekem és egy csodálatos feleségem, aki áldását adta arra, hogy zenéljek és turnézzak. Mivel Dankóval sokat beszélgettünk erről, amikor szóba került a szólólemezem, ezt a számot írta nekem. Nem tudom, honnan vette az ötletet, de nagyszerű dal lett, az egyik kedvencem az albumról. Beraktam a koncertprogramba is, nagyon élvezem, hogy minden este énekelhetem a próbákon, és alig várom már, hogy útra keljünk az új dalokkal. Kár, hogy Magyarországot nem ejtjük útba, pedig nagyon szeretnék újra eljutni Budapestre.

HRM: Az új lemezeden viszont játszott egy magyar gitáros, Kocsándi Miklós, a Green Machine nevű magyar Kyuss tribute banda tagja.

JG: Igen, a Saddlebackben játszik. Jánoson, a Green Machine énekesén keresztül ismertem meg. Ha hiszed, ha nem, eredetileg a Youtube-on akadtam rájuk. Gitárosokat kerestem a szólólemezemhez, és megakadt Mikey-n a szemem. Beszéltem Jánossal, aztán nem sokkal később Mikey már repült is Budapestről Kaliforniába, Palm Springsbe. Itt lakott a házamban, a gyerekeim hálószobájában – a lányom épp elutazott, a fiam pedig a mi szobánkban aludt –, talán két és fél hétig itt volt. Nagyszerű srác, imádom, és nem tudom eléggé dicsérni a gitárjátékát. Mondd meg neki, hogy a testvéremnek tekintem! (nevet) Ha megtisztel a jelenlétével, talán a későbbiekben is fogunk majd együtt dolgozni.

HRM: A legnevesebb vendég, aki játszott a lemezeden, egyértelműen Robby Krieger, a Doors gitárosa, aki a Her Bullets Energyben penget. Hogyan győzted meg, hogy szerepeljen a szólóalbumodon?

JG: Amikor Harper Huggal átbeszéltük a Her Bullets Energy-t, azt mondta, hogy ő spanyol gitárt hall bele ebbe a dalba. „Jó ötlet” – mondtam, „de kit ismersz, aki játszik spanyol gitáron? Mert én senkit.” Erre ő: „Robby Kriegert például ismerem.” „És szerinted el is vállalná?” „Kérdezzük meg.” Úgyhogy megkérdeztük – ez volt az első lépés. A második: tetszeni fog-e neki? És játszani is fog rajta? De a következő pillanatban már Robby Kriegerrel stúdióztam, és vettük fel a dalt. Sosem fogom elfelejteni. Nemcsak a dal, de az egész lemez színvonalát megemelte, és ezt nem tudom eléggé megköszönni neki. Ezek a zenészek mind lenyűgözőek voltak, nélkülük nem jöhetett volna létre ez a lemez, Harpert és Trevort, a producereket is beleértve. Harpernek köszönhetem azt is, hogy Robby Krieger játszik a lemezemen. Robbyval ugyanis nem baseballozom vagy golfozom hétvégente, nem vagyunk ilyen közeli kapcsolatban. De a Doorsnak természetesen nagy rajongója vagyok. Rajtuk nőttem fel, meg az Earth, Wind & Fire-től Bob Marleyig rengetegféle zenén, de olyan emberrel még nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy nem szereti a Doorst. Láttam a 21. századi Doorst is az egyik idolommal, Ian Astburyvel Lancester sivatagában, Kaliforniában.

HRM: Mi köti össze a His Bullets Energy és a Her Bullets Energy számokat?

JG: Miután évekig játszottam a Her Bullets Energy-t akusztikus gitáron, a dal elért egy másik pontra, átfejlődött valami keményebbé, súlyosabbá, sötétebbé. Ez annak az eredménye, hogy olyan sok évig ragaszkodtam ehhez a dalhoz, dédelgettem és játszottam sok évig. Ezért átalakult. Mint a yin és a yang, a két szám ugyanannak a dalnak a két oldala.

HRM: Egy régi barátod, Nick Oliveri is játszik a lemezen. Arra nem gondoltál, hogy a Vista Chino-s srácokat is meghívd?

JG: De. Gitárosnak Bruno [Fevery] volt az első választásom, de bizonyos elkötelezettségei miatt nem tudta vállalni. Brantet nem kérdeztem meg, mivel megvolt már minden zenész a lemezhez. Szeretem Brantet, de minden dalhoz megvan, hogy milyen típusú zenész illik. Nem vesztünk össze, de én se játszom az ő szólólemezein, mert ott nincs szükség a hangomra. Neki is van egy víziója, nekem is van egy vízióm, és végeredményben nem szerepelünk egymás elképzeléseiben. Nickkel már nagyon régóta játszunk együtt, egy gimibe jártunk. Ő egy igazi rocksztár, a zenével kel és fekszik.

HRM: A Vista Chinóval mi a helyzet, tervezitek a második lemezt?

JG: A közeljövőben nem. Egyelőre nem mondok rá sem igent, sem nemet…

HRM: Magadról mit tanultál a szólólemezed elkészítése során?

JG: Folyamatosan tanulok. Még tanulnom kell, hogy ne stresszeljek túl dolgokat. Ne legyek túl érzelmes bizonyos dolgok miatt. Előfordul, hogy az érzelmeim fölém kerekednek. Ez a szólólemeztől független, véget nem érő tanulási folyamat.

HRM: Egy régi Slo Burn dalt is átdolgoztál, a Cactus Jumpert, ami nálad All These Walls cím alatt fut.

JG: Ezekhez a dalokhoz mind személyes kapcsolat fűz, a Slo Burnben pedig ez állt a legközelebb hozzám. Ezért meg akartam tartani, át akartam gyúrni a sajátommá. Pár évvel ezelőtt leültem a Slo Burn-ös srácokkal, és megmondtam nekik, hogy fel akarom dolgozni ezt a számot, és az áldásukat adták rá. Damon Garrison ráadásul basszusozik is kicsit a számban, Chris Hale pedig gitározik.

HRM: Nemrég újra megjelent vinylen a Slo Burn ’Amusing The Amazing’ EP-je. Ez az összes aktivitás, amire a rajongók számíthatnak a bandától?

JG: Ezt a kérdést nyitva hagynám. Térjünk rá vissza később. De ne legyenek kétségeitek, még jó ideig a saját dolgaimat fogom csinálni, mielőtt visszatérek arra a vágányra…

HRM: A Slo Burnnél Chris Goss – a Masters of Reality énekese – volt a produceretek, akivel már a Kyussban is együtt dolgoztatok.

JG: Chris egy nagyszerű zenész, zeneszerző és producer is egyben. A Kyuss-os időkben még nagyon fiatalok voltunk, és Chris elérte, hogy szalagra vegyük azt az élő, nyers érzetet és hangulatot, ami a zenénkből áradt. Ez volt a munkája, de emellett gondoskodott is rólunk, a szárnyai alá vett minket. Ugyanolyan szenvedéllyel közelített a zenénkhez, mint mi. Az csak bónusz, hogy az egyik kedvenc bandámnak is ő a producere, a Cultnak. Gyerekként folyamatosan kerestem azt a zenét, amit a magaménak vallhatok. A Misfitset, a The Smiths-t, Joan Jettet, a Bad Brainst szerettem akkoriban, sokféle stílusú zenét hallgattam és hallgatok a mai napig. De hiába szerettem ezeket a zenéket, továbbra is kerestem, kutattam. És elsősként, egy fényképészet órán megtaláltam. Ez a Greg Grendall nevű srác rám nyomott egy fejhallgatót: „ezt hallgasd meg!”. Ez volt a She Sells Sanctuary a Culttól. Megváltoztatta az életemet. Mindenkinek van egy zenekar, amelyiknek elképesztő nagy rajongója. Nekem a Cult ez a banda.

HRM: Nyáron, a lemez megjelenése után Ausztráliában adtál exkluzív koncerteket. Miért olyan speciális hely számodra Ausztrália?

JG: Ausztrália egy óriási sivatag. Talán ez az egyik oka. De a helyek is gyönyörűek, a tengerpart, a környezet, és az ételeket, az ottani embereket is nagyon szeretem. És óriási emlékek is kötnek Ausztráliához. Először a Metallicával játszottam ott. Azzal a turnéval futott be a Kyuss. De az utolsó Kyuss Lives! koncertet is ott adtuk. Ahogy az utolsó Vista Chinót is.

HRM: Mit jelent számodra a sivatag?

JG: A sivatag az otthonom. És engem a környezetem inspirál. Lehetsz bárhol, Budapesten, Dél-Londonban, vagy Melbourne-ben, ha van benned egy űr, akkor megtalálod a módját, hogy betömd. Ahogy mondják: a szükség találékonnyá tesz. Úgy alakult, hogy én a sivatagban születtem, a sivatagban nőttem fel, és még mindig a sivatagban lakom. Itt érzem magam kényelmesen. Van, aki mondja, hogyan kap bele itt a szél a hajába, vagy mennyi vad gombát evett – na, én nem csinálok ilyesmiket. Nem vagyok költő, nem vagyok egy Jim Morrison, de ezt soha nem is állítottam magamról. A sivatag számomra az ismerősséget, az otthonosságot jelenti. Nem akarok sehol máshol lakni, csakis itt. Valaki ezt megérti, valaki meg nem, és azt kérdezi, hogy mi olyan misztikus a sivatagban? „Miért nem jössz ide, és majd meglátod.” Majd ha idejöttek, és azt mondják, hogy „itt nincs is semmi. Csak kaktuszok.” (nevet) Hát, a kaktuszok mögé kell nézned. Van, aki csak a halált látja itt, én viszont az életet. Valaki azt mondja, hogy nincs itt semmi, én pedig azt, hogy milyen gyönyörű ez a semmi. Milyen sok minden van abban az ürességben. Ez a legköltőibb válasz, amit a kérdésedre adni tudok. (nevet)

HRM: Josh Homme mondta a Kyuss-turné kapcsán, amit a Metallica előzenekaraként csináltatok, hogy Palm Springsben „az íratlan szabály az volt, hogy mehet jól a szekered, de azért ne legyél túl sikeres.” Josh időközben nagyon népszerű lett a Queens of the Stone Age-dzsel, de te a Kyuss feloszlása után az undergroundban maradtál, rövid életű kultzenekarokban játszottál. Nem érdekelt soha a hírnév?

JG: Engem nem érdekel a hírnév, nem érdekel a rocksztárság. Ami azt illeti, nem is vagyok rocksztár. Apa vagyok és férj. Nem játszom el, hogy rocksztár vagyok, nem akarok menő lenni. Az nem én lennék. Én csak azt akarom, hogy zenélhessek, és megoszthassam a színpadot más zenészekkel. Szerencsés vagyok, hogy ezt csinálhatom a családom mellett, és már az is lenyűgöző, hogy egy magyar sráccal beszélhetek olyasmiről, amit én hoztam létre.

Készítette: Tomka