Futóbolondok: Airbourne, Bonafide - A38, 2014.11.13.

Egy ideje már barátkozom egy bizonyos gondolattal, ami elsőre talán meghökkentőnek, sőt a messzemenőkig szakmaiatlannak tűnhet, de most már nincsenek kétségeim: az Airbourne sikerének titka nem más, mint az eredetiség. Igen, ez így ebben a formában egy hatalmas marhaságnak tűnik, hiszen ha van valami, ami abszolút távol áll az ausztrál négyes zenéjétől, az éppen az egyedi megszólalás.

Az Airbourne-nek – zeneileg – olyannyira nincs saját arca, hogy az már-már a pofátlanság határát súrolja, mégis van bennük valami egészen rendkívüli; olyasmi, ami nem tanulható, nem függ a képzettségtől, a kreativitástól, és nincs köze valamiféle belső, sajátos kifejeznivalóhoz – vagyis azokhoz a dolgokhoz, melyeket tipikusan az eredetiséghez szoktunk kapcsolni. Ez a négy futóbolond viszont olyasmit tud, amit csak igen kevesen: végtelenül leegyszerűsített zenéjükkel – mert hát lássuk be: alapesetben egy zenész két gyakorlás között szórakoztatja magát ilyen témákkal, de eszébe nem jutna, hogy dalokká formálja őket – és a párját ritkítóan lehengerlő előadásmódjukkal az ösztönökre képesek hatni, méghozzá olyan intenzitással, hogy annak gyakorlatilag lehetetlen ellenállni. A fékezhetetlen vadság a mindnyájunkban ott rejtőző állatot ráncigálja elő, feloldja a gátlásokat, felkúrja az agyat, mint egy Red Bull-lal lefőzött dupla presszókávé, ugyanakkor ezzel együtt le is vezeti a feszültséget, és ha csak néhány pillanatra is, de elhiteti a hallgatóval, hogy nincs olyan akadály, amit ne tudna játszi könnyedséggel leküzdeni. És bár ez az erő a lemezeken is átüt, élőben akkora svunggal basz tarkón, hogy azt ténylegesen, fizikailag is megérzi az ember. Megszámlálhatatlan koncerttel a hátam mögött a legkomolyabban, bármiféle túlzás nélkül állíthatom, hogy ezt senki, de senki nem csinálja utánuk, még az olyan köztudottan letaglózó csapatok sem, mint a Slayer, az Overkill vagy a Testament. Aki járt már valaha Airbourne-koncerten, az pontosan tudja, hogy ezzel az élménnyel nem találkozhat máshol, ennek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a zenekar rendre teltház előtt játszik (vélhetően tavaly is ki kellett volna tenni az A38-ra a sold out táblát, ha az utolsó pillanatban nem szól közbe az árvíz, és nem költözik a buli a Club 202-be), és nem volt ez másként ezúttal sem.

A Bonafide leigazolása elsőre nem tűnt valami nyerő ötletnek, hiszen a sokak által egy szimpla AC/DC-kópiazenekarként elkönyvelt Airbourne elé betenni egy csapatot, ami a szó szoros értelmében másolja le Angus Youngék zenéjét, hát az még a legmegátalkodottabb kettőnégy-fanoknak is könnyen megfeküdhette volna a gyomrát. Szerencsére a dolog végeredményben mégiscsak jól sült el, mert a svédek minden pofátlanságuk ellenére is veszett szórakoztató műsort csináltak, mely egyébként a főzenekarról kialakult képet is árnyalta valamelyest. Kétségtelen, hogy az Airbourne le se tagadhatná a honfitárs legenda iránti rajongását, csakhogy a párhuzam náluk leginkább a megszólalásban és az alapvető attitűdben érhető tetten, és ez a hatás egyrészt korántsem kizárólagos (gondoljunk csak stadionrockos refrénekre), másrészt pedig – és ez nagyon fontos – náluk alig érvényesülnek az AC/DC-ben nagyon is meghatározó bluesos/boogie-s alapok. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az O’Keeffe tesók vezette csapat rockosabban, vadabban játssza az AC/DC zenéjét, ez az egyáltalán nem elhanyagolható különbség pedig éppen a már-már perképes plagizálást elkövető Bonafide bulijának köszönhetően vált világossá. Ennek fényében nehéz érdemben beszélni a svédek produkciójáról: ez voltaképp egy tribute zenekar, melynek repertoárja az eredeti előadó stílusában írt saját dalokból áll. Egy ilyen koncepcióval persze nem lehet olyan nagyot hibázni, hiszen tökéletesen alkalmas arra, hogy elbólogasson rá az ember, különösen akkor, ha az élő teljesítmény ennyire lendületes – és ez utóbbi kétségtelenül a svédek legnagyobb erőssége –, de az is egészen biztos, hogy ennél (t.i. hogy náluk lényegesen tehetségesebb zenekarokat kísérjenek) a büdös életben nem viszik többre.

Elméletileg fel kellene háborodnunk azon, hogy az Airbourne-nek volt pofája szemrebbenés nélkül idehaknizni a Club 202-es show pontos mását, ezúttal azonban kénytelenek leszünk eltekinteni az akadékoskodástól. A nagyvonalúságnak az az egyetlen oka, hogy ez a produkció úgy kurva jó, ahogy van, és aki ott volt, az év klubkoncertjeként gondol majd vissza rá. Annyit azért mégiscsak érdemes megjegyezi, hogy a zenekar három lemezének legismertebb-legjobb dalaiból összeállított setlisten túlságosan sokat amúgy sem lehetett volna variálni, de például Joel azért lassan kitalálhatna pár új showelemet a sörösdoboz-performance és a közönség megreflektorozása helyett/mellett, és a No Way But the Hard Way unalomig nyújtott közönségénekeltetése vagy a Runnin’ Wildba ékelt tök felesleges gitárszóló-betét nélkül sem lennének álmatlan éjszakáink. Kell a náthának a cirkusz, amikor a repertoárban vannak még ütős, ámde indokolatlanul hanyagolt dalok, főleg hogy ennyi időhúzás egy alig 75 perces buli esetében azért nem teljesen egészséges.

Ha már az apró, vagyis az összkép szempontjából majdhogynem elhanyagolható szépséghibáknál tartunk, sajnos a hangzással sem volt minden rendben. Na persze nem katasztrofális állapotokra kell gondolni, de az A38 technikájából ennél lényegesen többet is ki lehetett volna hozni: példának okáért nyugodtan tekerhettek volna még egyet a hangerőn (ha már „az év leghangosabb klubbulijaként” hirdették a koncertet). Sajnos az arányokat sem sikerült rendesen belőni, Joel gitárja egy kicsit élesen, éneke egy kicsit halkan, a ritmusszekció egy kicsit tompán szólt (pedig ez a zene akkor működik igazán, ha a basszus és a lábdob letépi az ember arcát). De szerencsére mindez korántsem volt annyira zavaró, hogy ne lehessen 2 dal alatt megszokni.

És nagyjából ennyi idő kellett ahhoz is, hogy a zenekar a közönség higgadtabb vérmérsékletű, a koncerteket általában a háttérben meghúzódva figyelő tagjaiból is kihozza a vadállatot. Zseniális érzés, ahogy az ember szervezete ténylegesen is reagál a zene iszonyatos erejére és lüktetésére, ahogy az adrenalin szétáramlik a testben, majd elborítja az agyat, nem múló vigyorgásra és heves bólogatásra kényszerítve korra, nemre és aktuális lelkiállapotra való tekintet nélkül mindenkit, hogy aztán az összegyűlt feszültség a megfelelő pillanatban diszkrétnek cseppet sem nevezhető üvöltözés formájában távozzon. Igen, a refrének pontosan erre lettek kitalálva, melyek attól ennyire hatásosak, hogy nem a tervezőasztal felett görnyedve, hanem zsigerből, imponáló természetességgel rántották elő őket.

A zenekar az első pillanattól kezdve irgalmatlan, már-már elviselhetetlen tempót diktált. Még nézni is fárasztó volt a mániákusan fel-alá rohangáló zenészeket (nem tudom, hogy mit szednek a srácok, de én is kérek belőle), ilyen színpadi aktivitás mellett ekkora erővel, ilyen húzással, ilyen feelinggel muzsikálni még annak fényében is elképesztő teljesítmény, hogy ezekkel a témákkal egyébként nyugodtabb körülmények között egy közepesen tehetségtelen kezdő is gond nélkül elboldogul. Ez a ritmusszekció – beleértve David Roads gitárost is – egész egyszerűen zseniális, érzésem szerint valójában főként nekik köszönhető az Airbourne sikere/ereje, amit sokan szinte kizárólag Joel O’Keeffe énekes/gitáros személyéhez kötnek. A nyilvánvalóan elmeroggyant főhős ráadásul még csak nem is egy különösebben jó szólógitáros, úgy is mondhatnánk, hogy hazudik, mint a vízfolyás, de ezt annyira stílusosan és feelingesen teszi, hogy bőven kompenzálja ezzel az ide amúgy is teljesen felesleges kimunkáltságot. Frontemberként viszont kifogástalan, amit művel: az a fajta arcbamászó fazon ő, akit civilben egy plüssmackóval verne agyon az ember, a színpadon viszont általánosságban imádjuk ezt a karaktert. Természetesen az említett egyszemélyes akciók – elcsépeltségük ellenére is – marha jól működtek, és mivel színpadfedés híján ugye a megszokott magaslati gitározásra nem volt lehetőség (sem pedig ehhez hasonló ámokfutásra), ehelyett – akárcsak tavaly, meg úgy általában a kisebb helyszíneken – roadja nyakában szólózta körbe a hajót, majd a pultra felállva is rázott egyet, ami az egyik leglazább dolog volt, amit valaha koncerten láttam.

Elemezgethetünk még itt napestig, de nincs az a részletgazdag leírás, ami pontosabban jellemezné ezt az élményt, mint a közönség reakciója: nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára rockkoncerten ennyi felszabadult, önfeledten bulizó embert. Kevés olyan zenekart ismerek, ami ennyire agresszíven, ellentmondást nem tűrően képes szórakoztatni; ami ténylegesen kiragad a hétköznapokból, elfelejtet minden problémát, és hosszú hetekre elegendő energiával tölt fel. Éppen ezért ne legyünk kultúrsznobok: lehet, hogy az Airbourne nem a legeredetibb zenekar a világon, lehet, hogy nem alkottak maradandót, és nem is fognak soha. De ez a teljesítmény (vagy inkább adottság) semmivel sem ér kevesebbet, mint a kemény munkával, szakértelemmel és az innováció igényével megalkotott (magas)művészet.

Setlist (hozzávetőlegesen sem az elhangzás sorrendjében):

Ready to Rock / Too Much Too Young Too Fast / Diamond in the Rough / Girls in Black / Chewin’ the Fat / No Way but the Hard Way / Stand Up for Rock ’n’ Roll / Cheap Wine & Cheaper Women / Black Dog Barking / Live it Up / Runnin’ Wild

Szerző: Bazsa

A képek az Airbourne 2013-as budapesti koncertjén készültek.