Nagyfaterék megfontolt örömzenéje: Colosseum - Petőfi Csarnok, 2014.11.23.

írta Bigfoot | 2014.11.25.

Amikor 1994-ben Jon Hiseman, Chris Farlowe, Dave Greenslade, Dick Heckstall-Smith, Clem Clempson és Mark Clarke 23 év után újra életre hívták a kultikus bandát, csak egy turnéra, esetleg egy koncertalbumra gondoltak. Ennek keretében 1995 tavaszán eljöttek Budapestre is, a régi Budapest Sportcsarnokba, ahol a félig lefüggönyözött arénában egy százhatvan perces, döbbenetes erejű koncertet körülbelül hatezren tomboltak végig – sehol nem jött el ennyi ember a megelőző helyszíneken. Elmondásuk szerint ez a mozzanat döntötte el, hogy folytatják.

Azóta rendszeresen látogatják hazánkat is, hiszen ha jól számolom, 1995 óta én hatodízben láttam őket, és nem minden fellépésükre volt alkalmam ellátogatni. Tíz évvel ezelőtt Dick Heckstall-Smith eltávozott erről a világról, azóta Jon Hiseman felesége, az elismert jazzmuzsikus, Barbara Thompson fújja a szaxofont. Amikor utoljára 2010-ben itt jártak, búcsúztak, többet nem turnéznak, Barbara betegsége nem teszi ezt lehetővé – mondták.

Nem kis meglepetésre idén egy 25 állomásból álló körutat jelentettek be, jórészt német helyszínekkel, jövőre pár brit dátum is belefér. Ezúttal promóciós turnét bonyolítanak, hiszen az 1997-es ’Bread & Circuses’ és a 2003-as ’Tomorrow’s Blues’ után nem olyan régen napvilágot látott az újkori Colosseum harmadik stúdióalbuma, a ’Time On Our Side’ is, amely kilenc vadonatúj szerzeményt tartalmaz. De nemcsak ez az oka, hogy a Colosseum feltámadt a tetszhalálból, hanem az is, hogy Barbara új gyógyszerek hatására jobban érzi magát, így reaktiválta magát a legendás szextett.

Nyolc után pár perccel feltűnt a hat jól ismert arc, a zsűriből hangos ovációt váltva ki. A legnagyobb üdvrivalgást ezúttal is Chris Farlowe kapta, aki szólóban is nem egyszer járt hazánkban, nem titkolva, szereti a magyar közönséget. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka a ’Hungary For The Blues’ című, nálunk rögzített élőalbuma. A Walking In The Parkkal indítottak, ez a ’69-es bemutatkozó album, a ’Those Who Are About To Die Salute You’ (az ókori Rómában így köszöntötték a gladiátorok a császárt, amikor az arénába léptek) kezdete. Aztán egy szomorú momentum jött, Hiseman pár szót szólt a példaképről, a jóbarátról, Jack Bruce-ról, ő nem olyan rég hagyott itt minket, a közönség nagy tapssal csatlakozott emlékezéshez. Elő is adták az egyik legismertebb dalát, a Morning Storyt a ’Harmony Row’ LP-ről.

Jött egy új téma, egy kellemes, laza Blues To Music, ezt eredetileg Farlowe Ana Gracey-vel, (ő is jegyzik szerzőként) Jon Hiseman és Barbara Thompson lányával énekli, jelen esetben Farlowe egyedül adta elő. Aztán néhány perc kényszerű szünet következett, Clem Clempson gitárja elhallgatott, és idő kellett, amíg a technikusok helyrehozták a hibát. A zenekar tagjai a kényszerpihenő alatt poénkodtak a zsűrivel, és a színpadon tüsténkedő roadokkal is. Egészen idáig valami nekem hiányzott a színpadi történésekből. Valahogy nem akart beindulni az egész, nem éreztem a sodrást, nem jöttek azok a félelmetes hangszeres részek, melyek annyira a Colosseum sajátjai. A negyedik dal, a ’97-es ’Bread and Circuses’ lendületes blues-rockja, a No Pleasin’ hozta meg azt a lüktetést, amire nagyon vártam. Clempson perceken át vadul szólózott, ennek ellenére ez nem az ő bulija volt, ennél jobban szokott teljesíteni. Ugyan Chris Farlowe hangja megöregedett – ez az új albumon is hallatszik –, még mindig szenzációs énekléseket produkált, eszméletlen érzéke van a finomságokhoz. Amikor acapellás részek jöttek, hibátlanul teljesített. Egyedül az említett No Pleasin’-ben keresgélte időnként a megfelelő hangnemet. Védjegye, a klasszikus T-Bone Walker darab, a Stormy Monday Blues nem múlt el nyomtalanul ezúttal sem.

Még egy új nótát hallhattunk, Clempson szüleményét, a Way You Say Goodbye-t, aztán Hiseman Neil Armstrongról kezdett el értekezni, már tudtuk, nem ússzuk meg Valentyne Suite nélkül. Három tétel, három félelmetes – orgona-, szaxofon-, gitár- – szólóval, sőt még Clarke is kapott lehetőséget a basszusgitárján. Progresszív rock tananyag húsz percben, haladóknak. Apropó, Hiseman: ő viszont remek munkát végzett végig a koncerten, Mark Clarke-kal (remek énekes is, megjárta a Uriah Heep-et és a Rainbow-t a hetvenes években) karöltve most is bivalyerős ritmusszekciót alkottak. Tetemes mennyiségű cintányérját rendesen megdolgozta, kétlábdobos technikáját nem egyszer vetette be. Arra is futotta erejéből, hogy a zenekar és közönsége korával szórakozzon: vegyétek meg az új lemezt az unokáitoknak karácsonyra! És tényleg: a színpadon öt nagypapa és egy nagymama dolgozott kőkeményen, külsőségekben száz százalékosan vállalva valós korukat. Hatból négyen elkerülték a hetedik ikszet, Chris Farlowe jövőre elüti a hetvenötöt. Ez már történelem, nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A ráadás dobszólóval kezdődött, aztán megszólalt egy brutális orgonariff – ezúttal is az 1971-es Live Album befejezésével, a Lost Angelesszel köszöntek el. És Clempson itt sem találta a helyét, mondjuk ki, ő bizony alulteljesített. Négy éve jobbnak éreztem őket a Millenárison, az 1995-ös visszatérő fellépés hangulatát pedig lehetetlen megismételni, azt nem is vártam – életem három nagy koncertélménye közül az egyik. Nehezen indult, nem égtek a hangszerek a kezek alatt. Ugyan beindultak, isten igazából talán a Valentyne Suite szólt úgy, ahogy vártam. Dave Greenslade-ről nem is ejtettünk szót. A szürke eminenciás szokásához híven megbújt Hammondja mögött, pedig nagyszerű teljesítményt végzett, csakúgy, mint Barbara Thompson, akinek innen kívánunk jó egészséget. Örülök, hogy egy jó megszólalású koncerten ismét láthattam két órára három nagy kedvenc bandám egyikét, bár a tűz már takarékon ég. Megtelt az összes szék a Pecsában – ez is bíztató, bár a fiatal generáció kevésbé képviseltette magát a zsűriben.

A műsor:

Walking In The Park / Morning Story / Blues For Music / No Pleasin’ / Stormy Monday Blues / The Way You Say Goodbye / Valentyne Suite /// Jon Hiseman dobszóló / Lost Angeles

Szerző: Bigfoot
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a Livesoundnak!