Heavy metal esszencia: Accept, Damnations Day - Petőfi Csarnok, 2014.10.26.

írta Hard Rock Magazin | 2014.11.01.

Belegondolni is iszonyú, hogy az elmúlt évek során hány nagy élményekkel és remek szórakozással kecsegtető, ám végül félresikerült, a múltban elért nívót két lábbal taposó, és az adott zenekarhoz fűződő emlékeinket visszamenőlegesen elcsúfító reuniont kellett végignéznünk. Elenyésző volt azoknak az alkalmi (vagy kevésbé alkalmi) újjáalakulásoknak a száma, amelyek tartani tudták a korábban megszokott színvonalat...

...és csak a legritkább esetben sikerült végrehajtani azt a bravúrt, hogy a visszatéréssel hozzá is tegyenek valamit az életműhöz. Hogy az Accept ez utóbbi kategóriába tartozik, azzal kár is volna vitatkozni, ezt a 2010 óta eltelt idő sokszorosan is bebizonyította, de a germán heavy metal legenda még ezen a szűk körön belül is a kivételek közé tartozik.

És ennek nem csupán az az oka, hogy a zenekar nemrég már a harmadik olyan lemezét adta ki, amely minőség szempontjából a klasszikusok mellett sem vallana szégyent (noha jelenőségét tekintve sem a ’Stalingrad’, sem a ’Blind Rage’ nem veheti fel velük a versenyt). A ’Blood of the Nations’-szel már egy kicsit más a helyzet, kitüntetett pozícióját pedig csak részben köszönheti annak, hogy ez az esszenciális heavy metal mestermű valószínűleg a műfaj történetének egyik legerősebb visszatéréseként vonul majd be az utókor emlékezetébe. Sokkal lényegesebb – és ennyiben a lemez jelentősége messze túlmutat a zenekar karrierjén –, hogy játszi könnyedséggel hidalta át a stílus hőskorszaka és a jelen között eltelt három évtizedet, és tudott megfelelni az autentikusság (korhűség) és az aktualitás (korszerűség) egymásnak elméletileg tökéletesen ellentmondó kritériumainak. Amit itt látunk, az a nyolcvanas évek tökéletes megidézése, bármiféle múltban rekedt, poros nosztalgia nélkül, ezért érezzük úgy, mintha egy fiatal zenekar friss és menő zenéjét hallanánk, mindezt egy a szó szoros értelmében vett klasszikus heavy metal zenekartól, ahol ötven és hatvan közötti nagypapák játszanak. Hát mi ez, ha nem paradoxon?

Lehet persze vitatkozni olyan kérdéseken, hogy például a ’Stalingrad’ valóban visszalépést jelent-e a ’Blood of the Nations’-höz képest, hogy miként illeszthető ebbe a sorba az új lemez, és rugózhatunk azon, hogy van-e teljes élet Udo Dirkschneider után, és ha igen, akkor tényleg Mark Tornillo volt-e a megfelelő választás erre az igencsak érzékeny posztra. De ne vesszünk el a részletekben, és ha összességében értékeljük az Accept-jelenséget, akkor nem tévesztjük szem elől a lényeget: azt tudniillik, hogy a zenekar jelenlegi ténykedését a minőség, a frissesség, az erő, a megkérdőjelezhetetlen hitelesség legmagasabb foka jellemzi. (Bazsa)

A mindig hálátlan előzenekar-szerepet az ausztrál Damnations Day vállalta magára. A 2005 óta működő csapat tisztességes munkát végzett a színpadon, bár tartok tőle, hogy thrashre hajazó tucatmetal muzsikájukkal nem fognak történelmet írni (lehet, hogy egy üzletember a rockműfajban rajtuk keresztül akarja kamatoztatni a pénzét – a rossz nyelvek szerint ilyen szándékkal hozták létre Amerikában a Grandfunk Railroadot is).

Hosszú évek kísérletezése után tavaly megjelent az ’Invisible, The Dead’ című albumuk, az első LP a sorban. Amúgy jó munkát végeztek, bár dalaikat senki nem ismerte, mindent elsöprő hatást nem gyakoroltak az egyébként türelmesen várakozó, jórészt a korosztályomból verbuválódott zsűrire, akiktől pár tapsot, hujjogást, pozitív irányultságú füttyöt is kaptak, miközben sörrel a kezükben kört formáltak a baráti csevejhez. Azt azért el kell ismerni, hogy Mark Kennedy ritmusgitáros-énekesnek nincs rossz hangja: erős, rockos, bársonyos orgánummal rendelkezik, és a gyakori szopránsikolyok alapján biztos sok Judas Priestet hallgatott gyerekkorában. (Bigfoot)

Visszatérve az Acceptre, a fentebb elmondottak nem csupán a stúdiómunkákra igazak, hanem a koncertteljesítményre is, sőt épp ez utóbbi során mutatkoznak meg igazán ezek az erények, emellett pedig szembesít minket azzal is, hogy voltaképp mennyire valószínűtlen ez a fiatalokat megszégyenítő energia. Mert míg a lemezekből áradó ifjonti hév és lelkesedés hatására hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy valójában kiket is hallgatunk, addig élőben nem lehet nem tudomást venni az arcokról, amelyeken az idő bizony rajta hagyta a maga nyomát. Amiről azonban a ráncok egyértelműen tanúskodnak, annak tökéletesen ellentmondanak a fülig érő vigyorok, a szemekben égő tűz, a jól megismert Accept-koreográfiák, a pózok, és a rendkívül intenzív színpadi jelenlét – elsősorban Wolf Hoffmann és Peter Baltes részéről. A zenekar a pályakezdők éhségével nyomta le a bulit, az erőlködés és a görcs legkisebb jele nélkül, ez az őszinte, a hasonló veteránoktól egyáltalán nem megszokott lelkesedés pedig legalább akkora szerepet játszik abban, hogy a közönség egyszerűen imádja ezt a csapatot, mint a kiváló muzsika.

Az Accept tehát távolról sem a mindenkori (és már rövid távon is igen jól jövedelmező) nosztalgiaigényből kíván profitálni, és ha az eddig elmondottak sem lettek volna elég meggyőzőek, a setlist majd eloszlatja a kételyeket. Ahogy ugyanis nő a lemezek száma, úgy szorulnak ki fokozatosan a régi klasszikusok a programból, és adják át helyüket a friss daloknak, melyeket legalább akkora élvezettel játszottak el, mint amekkorával mi hallgattuk őket.

A szelekció sok áldozatot követelt (és itt egy hosszas felsorolás következhetne arról, hogy mi mindenről kellett lemondanunk ezen az estén), de még így is maradt slágerekből bőven, és egyébként is, az új dalok vannak olyan jók, hogy elejét vegyék mindenféle elégedetlenkedésnek. Valószínűleg nincs az a múltjába ragadt, a csapat jelenkori munkásságáról tudomást sem vevő, és erre a koncertre is csupán a nettó nosztalgia reményében ellátogató ősrajongó, akit a Stampede, a Dying Breed, a Pandemic vagy a Teutonic Terror ne vett volna meg egy pillanat alatt. Vagy ha esetleg mégsem, akkor a London Leatherboys, a Restless and Wild, a Princess of the Dawn, a Fast as a Shark, és a Metal Heart garantáltan kárpótolta a kellemetlenségért (mondjuk ezeknek a hiánya valószínűleg amúgy is kollektív lincselést vont volna maga után), nem is beszélve a Balls to the Wallról, melynek ikonikus nyitóriffje még ezredszer is képes kiugrasztani az embert a gatyájából. Újra és újra meglep, hogy az elmúlt 30 évben hány zenekar próbálkozott azzal, hogy ehhez hasonló (meglehetősen egyszerű) gitártémákkal csináljon karriert, hogy ezek közül hány esett pofára, és mekkorát tudnak dörrenni, amikor Wolf Hoffmann írja, illetve szólaltatja meg őket. Van valami megmagyarázhatatlanul egyedi abban, ahogy hozzányúl a hangszerhez, amit élőben még nagyobb élmény hallgatni, mint lemezen.

Az Accept már nem fogja megváltani a világot, és végképp nem fogja megreformálni ezt az újdonságokra amúgy is kevéssé nyitott műfajt, de ez nem is az ő feladatuk, hiszen ez ügyben már réges-rég megtették a maguk dolgát. Ennek ellenére nem kérdés, hogy jelenleg a színtér legfontosabb képviselői közé tartoznak, és ezt nem csupán az a tény bizonyítja, hogy míg a legnagyobb heavy metal csapatok mára a kisebb klubokat is alig tudják megtölteni, addig őket a 2011-es koncert után kellett nagyobb helyre, a mostani bulinak is otthont adó Petőfi Csarnokba költöztetni (és bár a nézőtér hátsó harmadát/negyedét ezúttal elkordonozták, a maradék területen egy heringet se lehetett volna leejteni). A népszerűség egy dolog, ami ennél sokkal fontosabb, az maga teljesítmény: a műfaj formahű átörökítése és aktualizálása, valamint a zenélés örömének hirdetése. Ahogy az egy legendához illik. (Bazsa)

Setlist:

Stampede / Stalingrad / Hellfire / 200 Years / Losers and Winners / London Leatherboys / Starlight / Dying Breed / Final Journey / Shadow Soldiers / From the Ashes We Rise / Restless and Wild / Ahead of the Pack / No Shelter / Princess of the Dawn / Dark Side of My Heart / Pandemic / Fast as a Shark // Metal Heart / Teutonic Terror / Balls to the Wall

Képek: T T
Köszönet a Concertónak!