Stresszoldás két felvonásban: Anathema, Mother's Cake - A38, 2014.10.23.

írta TAZ | 2014.10.31.

Annak köszönhetően, hogy az Anathema szereti a magyarokat, és persze a magyarok is szeretik az Anathemát, szinte minden évben találkozhatunk velük. Idén egy távoli műholdakról begyűjtött anyagot tettek le nekünk a földre, akarom mondani a vízre, mert az A38 fedélzetén keltek életre a tökéletes megnyugvást magukban hordozó, felemelő himnuszok. Mielőtt viszont még ráhangolódtunk volna a selymesen lágy melódiákra, egy eszeveszett tombolásban adhattuk ki magunkból a felgyülemlett feszültséget.

Hajszálpontosan nyolckor lépett színpadra a három osztrák fiatalember alkotta Mother's Cake, akiknek zenéjébe bevallom, lustaság miatt előzetesen nem hallgattam bele. Ha jobban belegondolok, talán nem is baj, mert így nagyobb meglepetést okoztak lehengerlő produkciójukkal. Szemtelen lazasággal sétáltak fel a színpadra, a basszeros, Benedikt Trenkwalder egyenesen félmeztelenül érkezett, róla valamiért Flea jutott eszembe a Red Hot Chili Peppersből. A párhuzamra az intenzív színpadi mozgásával alaposan rá is erősített, a negyvenperces műsor alatt néhány száz kalóriát tutira elégetett, olyan nagy elánnal tette bele egész testét egy-egy hang megszólaltatásába. De nemcsak ő, hanem a bandavezér, Yves Krismer is kitett magáért, aki szintén elemi erőket szabadított fel a színpad bal oldalán. Olykor a sörösüveggel pengette meg a hangszert, de volt, amikor térdre rogyva, önmagából teljesen kivetkőzve tépte a húrokat.

Zenéjüket progresszív rocknak címkézik a sógorok, de aki hallotta már bármelyik dalukat, az tudja, hogy itt nem a klasszikus értelemben vett stílusmeghatározásra kell gondolni. A nyitódal első taktusai jókora adag pszichedelikus szósszal lettek leöntve, Yves pedig Danny Cavanagh-hoz hasonlóan a looper pedállal pakolgatta egymásra a különböző témákat, ezután viszont történt egy váratlan filmszakadás, és eszeveszett, funky alapú rockmuzsikába csapott át a dal. Jan Haußels dobos őrült módon kalapálta a sokszor teljesen kiszámíthatatlanul érkező ritmusképleteket, miközben a két gitáros ide-oda vonaglott a színpadon. Persze nem csak puszta őrjöngésből állt a műsor, viszont a zenét nehéz igen nehéz behatárolni, olyan sok elemből épül fel. Javaslom, hogy ha érdekel miről van szó, akkor kattints IDE. Egyébként a közönség látszólag nagyon kapta, amit a srácok műveltek, irdatlanul felfokozták a hangulatot, zenéjük tökéletes kontrasztja volt az Anathema világának. A negyven perc alatt nem vettek vissza a tempóból, minden egyes másodpercet arra használtak, hogy lenyűgözzék az egybegyűlteket, az egyik dal után Yves kisétált az első sorban állókhoz és megrázta őket, ösztönözve őket a tombolásra. Valójában erre semmi szükség nem volt, hiszen előbb-utóbb mindenki átadta magát ennek az őrületnek, annyira hiteles és átütő volt, amit csináltak a fiúk. Nagyon örülök, hogy hosszú idő után végre egy normális előzenekart láthattam, biztos vagyok benne, hogy fogok még Mother's Cake-et hallgatni az elkövetkezendő napokban.

Meglehetősen nagy Anathema koncertlátogatás restanciával rendelkezem, pedig az egyik kedvenc bandám a Cavanagh fivérek családi vállalkozása, de valahogy el voltak átkozva az elmúlt évek bulijainak időpontja, valami állandóan közbejött. Legutóbb 2008-ban az Avalon klubban láttam Dannyéket, ami jó kis este volt, bár nekem Vincent paprikás hangulata miatt maradt emlékezetes. Történt ugyanis, hogy az egyik szám közepén bemutatott egy hőzöngő rajongónak, onnantól pedig teljesen frusztrált volt. Most erre szerencsére nem került sor, többek között azért, mert minden korosztály képviseltette magát ezen az estén. Jó volt látni, hogy az egészen fiataloktól kezdve, az idősebb generációig bezárólag sokan kíváncsian voltak az Anathemára. Az agyonmázolt gót-csajoknak nyoma sem volt, de a részeg, keménykötésű metal arcok is távolmaradtak a bulitól. Nemcsak a közönség összetétele, hanem a színpadkép is változott, mintha Dannyék azzal is elkezdtek volna foglalkozni, hogyan néz ki a körülöttük levő tér. Igazából már a ’Universal’ DVD-n is összhangba került a helyszínválasztás és a díszlet a zenei igényességgel. Ezúttal az A38 színpadát fekete és piros szőnyegekkel borították be, valamint a háttérben is volt két hasonló színű, a ’Distant Satellites’ borítójának színvilágához passzoló paraván.

Még el sem kezdődött a koncert, de máris egy meglepetéssel találtuk szemben magunkat, hiszen a hat zenész helyett öt sétált fel a pódiumra. Titkon bíztam abban, hogy John Douglas később megjelenik, de sajnos nem így történt. Mint utólag kiderült, valamilyen okból kifolyólag pár napra haza kellett utaznia, így a pozsonyi és a budapesti koncerteket kihagyta. Érdekesség, hogy a teljes turnén Daniel Cardoso püföli a bőröket, John csak a régi számoknál ül be a dobcucc mögé, amúgy pedig kiegészítő ütőhangszeresként vesz részt a bulikon. Hogy ennek mi értelme van, ne kérdezzétek, mindenesetre kicsit csalódott voltam, hogy nem láthattam teljes pompájában kedvenc zenekaromat. De keseregni nem volt időm és okom sem, amint felcsendültek a The Lost Song Part 1. első taktusai. Nagyon kiegyenlítetten, kellemes hangerővel dörrent meg a zenekar, cikáztak a lágy, simulékony dallamok, amiket elsősorban Vincent és Lee szolgáltatott. A közönségen érezhető volt némi meglepettség, mintha valami nagyobb nótára vágytak volna kezdésként, valószínűleg még sokan nem tudják hova tenni az új lemez dalait. Persze aggodalomra nem volt ok, a sikeres ’Weather Systems’ sem lett elhanyagolva, az Untouchable első és második része is megérkezett rövidesen, aminek már sokkal jobban örült az A38 legénysége.

Vincent hihetetlen formában énekelt, a tőle megszokott átéléssel prezentálta a dalokat és olykor buzdította a közönséget egy kis kiabálásra, amikor pedig csak gitározott, kiment szélre és Jamie-vel, valamint Lee-vel karöltve törzsi táncokhoz hasonló keringőt lejtettek a színpadon. Ekkor még akarva-akaratlanul is egyszerűen azzal voltam elfoglalva, hogy hol lehet John és folyton azt csekkoltam, hogyan dobol Daniel. Meg kell hagyni, rendben volt minden, precízen megtanulta dalokat, vicsorítva és hihetetlen összpontosítással ütötte az alapot a plexifal mögül. Egyedül az előttem álló Danny lógott ki a sorból, aki morcosan és egykedvűen matatott a billentyűkön és a gitáron. Profiról lévén szó, azért megejtett egy-egy erőltetett mosolyt, miközben kisétált szélre, hogy onnan pengesse a szívbemarkoló témákat. Csakúgy, mint a ’Distant Satellites’-on, ezen az estén is nagyon hiányoltam az éneklését, hiszen az átlaghoz képest sokkal kevesebbet segített be a vokálozásba, olyan dal pedig nem is hangzott el a korábbi albumokról, amiben ő szállítaná egyedül a dallamokat. Hogy miért zenélt takaréklángon, az ebben az esetben is csak a buli után derült ki, a fürtös fejű gitáros ugyanis az egész családot elhozta Budapestre. Miattuk aggódott a koncert alatt többször is távolba meredő tekintettel, gyermeke és felesége a terem végéből hallgatta az Anathema-varázslatot.

A koncert emelkedett hangulatban folytatódott, mivel Vincent volt oly kedves és miután megtudakolta, hogy milyen ünnepet ülünk október 23-án, elejtett egy „Happy Revolution Day”-t, amire egy emberként kiáltott fel az A38 gyomrában összegyűlt nézősereg. Ezután a lebegős Thin Air és Ariel következett, amiben Lee Douglas domborított nagyot, aki immár 10 éve hivatalos csapattag. Előadásmódjával olyannyira képes magára szegezni a figyelmet, hogy még levegőt venni is elfelejt az ember, mindenki ámultan hallgatta csodálatos énekét, amely az Ariel után a The Lost Song Part 3 lassú hömpölygését követő katartikus befejezésében teljesedett ki.

Ezen a ponton kezdett zavarni, hogy meglehetősen sok dal csendült fel az új korongról, a régi lemezek, mint például a ’Judgement’, az ’Alternative 4’ vagy a ’Fine Day To Exit’ pedig el lettek hanyagolva. Az Anathemával kapcsolatos írásaimban már többször felemlegettem kedvenc lemezem, az ’Eternity’-t, de persze hatalmas butaság lett volna azt várni, hogy erről játsszanak vagy mondjuk a ’The Silent Enigma’-ról, de egy Deep, Regret vagy One Last Goodbye simán elfért volna a műsorban. Az az érzésem, hogy tudatosan megtagadják ezeket a lemezeket a britek és csak az utóbbi három albumra koncentrálnak. Pár éve, ha elmentünk egy Anathema bulira, akkor találkozhattunk régi dalokkal, de ezen az estén csak a jól bejáratott Fragile Dreams érkezett.

Azonban még hátravolt a legbefordulósabb része az estének, amit a Universal és a vocoderes Closer fémjelzett. Mivel a billentyűtémák samplerről érkeztek, ezért Vincent kütyüjeniek bőven volt hely, így most nem oldalról, hanem velünk szemben állva játszotta a Closer vezérdallamait, ami a szokásos gitárgerjesztéssel zárult – ezzel köszönték meg átmenetileg az egész estés rajongást az összegyűlteknek. Miután lesétáltak a színpadról Dannyék, rövid idő múlva beindult a Firelight, ami talán az új album legmegosztóbb tételét, a címadó dalt készítette elő. Akinek nem tetszik az elektromos dobok nyomasztó jelenléte, az kicsit fellélegezhetett, mert egy rendes ritmusalappal, billentyűkkel és gitárokkal áthangszerelt változatot hallhattunk, ami sokkal jobb annál, ami a lemezen szerepel – mondom ezt úgy, hogy nekem az albumverzióval sincs különösebb bajom. A szokásos Fragile Dreams zárást követően az addig dermedten álló rajongók is életre keltek, mert levezető zenének teljesen meglepő módon a Beatles Twist & Shout című dala érkezett, amire mindenki kikiabálhatta magát, a zenészek tapsoltak, Vincent pedig stagedivingolt egyet. Ezen még a végig morcos, de a koncert végére kicsit felengedő Danny is nagyot nevetett.

Valószínűleg nem ez volt a legjobb Anathema koncert, amit láttunk, ennek ellenére a hangulat tökéletes volt, a gyönyörű dallamok és lebegős témák domináltak, melyek ha csak közel két órára, de kiszakítottak mindenkit a terhes hétköznapok szorítása alól.

Setlist:

The Lost Song Part 1. / The Lost Song Part 2. / Untouchable Part 1. / Untouchable Part 2. / Thin Air / Ariel / The Lost Song Part 3. / Anathema / The Beggining and the End / Universal / Closer /// Firelight / Distant Satellites / Natural Disaster / Fragile Dreams

Szerző: TAZ
Képek: Réti Zsolt
Köszönet a NegativeArtnak!