Harminc felett: Rage, Tri State Corner, Lion Twin - A38, 2014.10.01.

írta Hard Rock Magazin | 2014.10.14.

Nehéz helyzetben volt a 30 éves Rage, mert akárhogy is nézzük, tíz évvel ezelőtt már tökéletesen megoldották ezt a jubilálást. A karrierje legutóbbi csúcspontján túlfutott heavy/power banda a különlegességek és a nagy megfejtések helyett ezúttal a vérprofi szórakoztatásra szavazott.

Meglehetősen sokan szívták a fogukat amiatt, mert két előzenekarral kellett megküzdeni ezen a hétköznapra beiktatott ünnepi estén, ráadásul az első felvonásért felelős Lion Twin nem ütötte meg azt a bizonyos mércét sem. Mindenféle egyediségét nélkülözve adták elő klasszikus heavy metallal beoltott dalaikat, mindezt egy hölggyel (Liane Vollmer-Sturm) a mikrofon mögött. Sajnos a bandavezér, Jan Koemmet betegség miatt hiányzott, így egy beugróssal kellett elővezetniük debütalbumuk dalait a magyar közönségnek. Liane elmondása szerint csak egy próbát nyomtak le így, ennek fényében egészen összeszedett volt, amit csináltak, nagy rössel és átéléssel játszottak, de ahogy mondtam, semmi extra nem volt a produkcióban.

Az előzetesekben hallható dalok ugyan ismerősen csengtek a fülemben, de még ez sem késztetett arra, hogy beálljak csápolni az első sorba, ahol egyedül a fotósok sertepertéltek, a közönség tisztes távolból figyelte az „oroszlánikreket”. Szóval egyedül főleg nem volt merszem előrefurakodni, ráadásul az énekesnő sem vonzott magához, mert finoman szólva sem egy dalos pacsirta. Persze a heavy metalhoz nem is illik a vékonyka, csilingelő ének, de most nem is erről, hanem arról van szó, hogy Liane szimplán nem tud énekelni. Rengeteg gondolat felgyülemlett még bennem a buli közben, talán jobb is, ha most nem írom le mindet, mindenestre azt szeretném elmondani, hogy szerintem nagy szegénységi bizonyítvány egy elvileg feltörekvő, friss zenekartól, hogy az egyediség, a fogós dallamok és a megragadó színpadi attitűd helyett azzal akarják magukra vonni a figyelmet, hogy Udo Dirkschneidert meghívják az egyik klipjükbe.

Bezzeg a Tri State Corner! Ha már az egyedi ízeket hiányoltam az előző műsorból, akkor náluk azért fel lehetett fedezni figyelemre méltó megmozdulásokat, ráadásul van koncepciójuk, és ami fontos, érzékük is a zenéléshez. Persze félreértés ne essék, nem történt semmi világmegváltó, de nagyon üdítő volt hallgatni Ioannis „Janni” Maniatopoulos játékát, aki szépen színesítette a dalokat az elektromos buzuki hangjával. Jó ötletnek tartom, hogy szólógitáros helyett Janni tolja az arcunkba a buzuki témákat, mely olykor az Orphaned Land keleties világát juttatta eszembe. A Tri State Corner egyébként egy görög–lengyel–német kvintett, korábban már jártak nálunk a Nazareth vendégeként, szóval otthonosabban mozogtak a színpadon a Lion Twin tagjainál, de azért az évek és a rutin is sokat számít, ami már a kezeikben és lábaikban ott van, hiszen negyedik albumukkal érkeztek Budapestre.

A frontember Vassilios „Lucky” Maniatopoulos kitűnő érzékkel ragadta meg az alkalmat, hogy a számok közötti holtidőben felvegye a kontaktot az egybegyűltekkel, hatalmas ovációt vívott ki – ha mesterséges módon is –, a friss lemez dalainak. Nem mellesleg ő is adott egy kis pluszt az énekhangján kívül a műsorhoz, hiszen olykor beállt kongázni. Dalaikból áramlott a déli népekre jellemző gondtalanság, mindez pedig keveredett a precíz és szikár riffekkel, basszusokkal, amit a lengyel-német gitárosok szolgáltattak, de ami talán a legfontosabb, hogy nagyon fülbemászó minden egyes daluk, úgyhogy felüdülés volt hallgatni őket az első banda után. Egyedül csak azt sajnálom, hogy nagyon sokáig húzták a műsorukat, így a Rage bulijára majd fél órás késéssel került sor. Ekkor viszont már ott álltam az első sorban annak ellenére, hogy irtó hangos volt a cucc az első fertályon. (TAZ)

Nehéz helyzetben volt a 30 éves Rage, mert akárhogy is nézzük, tíz évvel ezelőtt már tökéletesen megoldották ezt a jubilálást. Kétórás, feszesre és ütősre szabott bestof-program, különlegességgel (Avengers-időszakos Prayers of Steellel) és egy tűzveszélyes formában zenélő felállással. A Peavy–Smolski–Terrana trió akkoriban tanyázott karrierje csúcsán, miután a ’Unity’–’Soundchaser’ kettőssel maguk mellé tudták állítani az ezredforduló heavy metal hullámára felkapaszkodó fiatalságot, a későbbi lemezekkel pedig megtartották a kilencvenes évekbeli, szimfonikus lemezeikkel nyert rajongókat is. Habár az említett két album slágeres, fülbe stiftezett erőmetalját nehéz lenne felülmúlni, meggyőződésem, hogy egyik legjobb lemezük a 2006-os ’Speak of the Dead’ lett, amely tökéletesen forrasztotta egybe a direktebb, egyre súlyosabb power metaljukat a nagyzenekari monumentalitással. Utána még kiadtak jobbnál jobb, de az elődök nívóját nem megugró, csak megtartó lemezeket (’Carved In Stone’, ’Strings To A Web’), ám az utóbbi években mintha kissé zsákutcába futottak volna azzal, hogy szétválasztották a Rage különlegességét jelentő kettősséget. A ’21’ túlhajtott brutalitásából a nullás évek Rage-ének slágeressége, a Lingua Mortis lemezből pedig a ’Speak of the Dead’ szvitjének kraftja hiányzott.

Úgy érzem, a Rage eljutott pályafutásának (második? harmadik?) csúcspontjára, és már túl is futott rajta. Teljes mértékben kiaknázták azt a stílust, amit a komolyzenei vonalat megvastagító és a súlyosabb, karcoló riffelést új dimenziókba helyező Smolskival alakítottak ki, és jelenleg csak tapogatóznak, merre indulhatnának innen tovább. Ez érződött is a koncerten: már nem a legjobb formáját mutató Rage-et láthattunk, hanem egy vérprofi együttest, amelyik visszatekintett a karrierjére. Peavyék láthatóan feldobva, érzéssel játszották a dalaikat, de az a plusz, az a mágia valahogy mégis hiányzott.

Nem vagyok benne biztos, de mintha Peavy egyik felkonfjában elejtette volna, hogy megfázással küszködik, ám ő még magához képest is alulteljesített – úgy is, hogy minden Rage-rajongó tisztában van vele: Peavy és az énektudás két különböző fogalom. A hangzás se kedvezett mindig neki, a bal szélen elől például Smolski gitárja teljesen elnyomta az énekest (ahogy TAZ is említette, egészségtelenül hangos volt a buli), ám középen, hátrébb már egységesebb volt az összkép. Smolski játéka kárpótolt a hiányosságokért, ő még egy tőle szokatlanul progosra kanyarított, spontán jammelésnek beállított szólót is megeresztett, amibe a Unity egyes részeit is belefűzték. Később a Higher Than The Sky elmaradhatatlan és ezért már kiszámítható közönségénekeltetését sikerült ügyesen megoldaniuk: ha úgy tetszik, a közönséget benyomták ismétlő üzemmódba, ők pedig nekiálltak idézgetni – Eye of the Tigert és Another Brick In The Wallt. A feldolgozás medley viszont nálunk elmaradt (csak a Pantera Walkjának főriffjét nyomta el Smolski két szám között, poénból), de annyira nem sajnáltam, hogy Peavy nem tört Bruce Dickinson, Rob Halford és Bon Scott babérjaira.

Meglepetés azért így is akadt, elsőként például az, hogy a Forever Dead milyen jól szólt a ’21’-ról, pont azért, mert az énektémái a negyvenes évei végét taposó Peavy hangjára vannak kalibrálva. Aztán akadt még The Missing Link, amit ez a felállás ezen a turnén játszott először, illetve Invisible Horizons a nyolcvanas évtized végéről, a maga bárdolatlanabb módján pedig odacsapott mindkettő. Ezen felül a Rage inkább biztosra ment, és a koncertprogramból évtizedek óta kirobbanthatatlan slágereit sorjáztatta Don’t Fear The Wintertől Soundchaserig, Straight To Helltől Downig. Melléfogni így ezzel nem lehet, hiszen a Rage, mint tudjuk, a mai napig az egyik legegyedibb heavy/power metal zenekar, Peavy dallamérzéke pedig megkérdőjelezhetetlen. Régi motorosoknak legkésőbb a Sent by the Devil, fiatalabbaknak a War of Worlds táján szaladhatott fel barkóig a mosolya, hiszen ezek a daluk magukért beszéltek. Ám a fentebb sorolt okok miatt mégsem lőném be a meghatározó magyarországi Rage-koncertek közé az estét, de a hangulatra, a jókedvre nem lehetett panasz.

Talán ennek is köszönhettük, hogy a bő másfél órás szett után a már évek óta André Hilgersszel felálló trió visszajött még egy ráadásra. Bár néhány koncerten a főműsor előtt pengették el az akusztikus blokkjukat, mi a második ráadásban kaptuk meg ezt, úgy, hogy a setlisten és a beállás alatt sem szerepeltek az átiratok. Jobb is volt le-, mint felvezetésnek a Rage akusztik, ugyanis tökéletesen illeszkedett ahhoz a bensőséges atmoszférához, amit a talán 250 fős közönség lelkesedése keltett. A családias előadás során a ’Strings To A Web’ két markáns megaslágere, az Into The Light és az Empty Hollow csúszott a legjobban, nagyon átjött, hogy szimfonikus körítés nélkül, koponyamasszírozó riffek nélkül is, ezek egyszerűen jól megírt, flottul összerakott dalok, amik úgy jók, ahogy vannak. Az alapozást a Tri State Corner énekese is segítette, aki perkázott egy sort, az akusztikus közeg ellenére is gátlások nélkül éneklő Peavy és társai pedig a Turn The Page-dzsel és (sajnos) a Feel My Painnel egészítették ki a műsort. Nagyon kellett ez a végére, mert így a sokadik best of helyett tényleg egy különleges műsort kaptunk, amire lehet miért emlékezni. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a jubileum utánra beígért szünet alatt a Rage képes lesz megújulni. Újfent, ki tudja már hányadszor. (Tomka)

Setlist:

Carved in Stone / Sent by the Devil / War of Worlds / Great Old Ones / Enough Is Enough / Invisible Horizons / Down / Gitárszóló / Unity / Forever Dead / Straight to Hell / The Missing Link / Don't Fear the Winter / Higher Than the Sky /// Set This World on Fire / Soundchaser /// Into the Light / Feel My Pain / Turn the Page / Empty Hollow

Képek: Savafan
Köszönet a Livesoundnak!