"Szeretem látni, ahogy a nagy, kövér sátánista metalos csávók sí­rva fakadnak": Interjú a Sólstafir énekes-gitárosával, Aí°albjörn Tryggvasonnal

írta P.A. | 2014.09.20.

'Ótta' címmel az ötödik nagylemezét jelentette meg a napokban Izland legismertebb metal zenekara, a Sólstafir. A nagyszerűen sikerült 'Svartir Sandar' című dupla albumot követő friss dalcsokor újabb elemeket iktatott be a Sólstafir muzsikájába, így volt miről kérdezni Addit, azaz Aðalbjörn Tryggvason gitáros-énekest, aki jó emlékeket őriz Magyarországról is, ahol november 19-én ad koncertet a banda.

Aðalbjörn Tryggvason: Mielőtt elkezdjük, áruld el, a te neved tényleg Pálinkás?

Hard Rock Magazin: Igen, az. Ezek szerint tudod, mi az a pálinka.

Addi: Hogyne tudnám! Marha jó neved van. (nevet)

HRM: Szerintem is, de beszéljünk inkább az új lemezetekről, az 'Ótta'-ról. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez az eddigi legfogósabb és legváltozatosabb kiadványotok. Meséld el, hogyan kerül bendzsó, zongora és vonósok egy Sólstafir-lemezre?

Addi: A zongora nem is annyira újdonág nálunk, hiszen használtunk már korábban, bár mostanában tényleg hanyagoltuk. A bendzsó még minket is meglepett, de gyakran a legabszurdabb ötletek lesznek a legjobbak. Sosem terveztük, hogy bendzsót fogunk használni, ez csak úgy jött. Egy napon éppen a dalokon dolgoztunk, mikor Gringo [Sæþór Maríus Sæþórsson], a gitárosunk egyszer csak előjött egy érdekes melódiával. Szinte azonnal tudtuk, hogy ezt bendzsón kéne játszani. Nem is hallottuk előtte ezt a dallamot bendzsón egészen addig, amíg fel nem vettük. Így voltunk a vonósokkal is. Ott a stúdióban kerültek a dalokba. Persze nagyjából kész számokkal mentünk a stúdióba, de ott még sok mindenen változtattunk.

A zongora más történet, hiszen tudok zongorázni, még gyerekként tanultam, sőt a többiek is tudnak egy picit zongorázni. Nagyjából ugyanúgy írtuk a dalokat, mint az előző lemezünknél. Zongorán kezdtük a komponálást, mert zongorán másképp ír az ember. A próbatermünkben is volt egy zongora. Egy nap, mikor már majdnem kész voltunk a lemezzel, de még egy dalra szükségünk volt, pont azon szöszöltem, amikor beugrott ez a remek zongorarész, amiből aztán a lemezen hallható első dal született. Olyan könnyen ment, hogy két próba alatt készre is formáltuk a dalt. A vonós részek pedig úgy kerültek a dalokba, hogy ugyanabban a stúdióban dolgozott ez a vonósnégyes, amiben mi, és megkértük őket, hogy csatlakozzanak. Mi ezt szeretjük csinálni: írunk egy dalt, majd addig főzzük, amíg valami különleges nem lesz belőle, majd a stúdióban hozzáadunk még egy kis varázslatot. De az egész nagyon természetes számunkra, nem igazán tervezünk előre.

HRM: Azt olvastam egy interjútokban, hogy sokat veszekedtek a dalok megírásakor. Ez igaz?

Addi: Igen, rengeteget veszekedünk, majdnem kinyírjuk egymást egy-egy lemez megírásakor. Elég unalmas folyton veszekedni, de mindannyian jó célért küzdünk, hogy a lehető legjobb zenét hozzuk létre, és ha valakinek nem tetszik valami, azt elmondja. De ez sosem arról szól, hogy az én témáim jobbak, mint a te témáid. Valaki előjön egy ötlettel, amit együtt kidolgozunk. Nálunk nincs olyan, hogy ez az én dalom, az meg másé, bár a korai lemezeinken én írtam a dalokat, de ma már mindenki kiveszi a részét a munkából. Persze van úgy, hogy valaki már majdnem egy teljes dallal áll elő. Ahogy már meséltem, az első dalt az albumon utolsóként írtuk meg, mielőtt stúdióba vonultunk. A stúdióban írtunk egy másikat, a Dagmált, legalábbis azt hiszem, hogy azt. (nevet) A negyedik dal a lemezen. Gringo állt elő a gitáralapokkal, én pedig csak ráénekeltem és kész is volt. Az első dal, amit írtunk, a Tilberi aztán fel sem került a lemezre. A bónusz EP-n kapott helyet, ami a deluxe verzióval jelent meg.

HRM: Miért hagytátok le a Tilberit a lemezről?

Addi: Rengeteget dolgoztunk rajta, nagyon nehezen született meg. A lemez koncepciója miatt tudtuk, hogy nyolc dalra van szükségünk. Két választásunk volt, vagy az új dalt használjuk, amit a stúdióban írtunk, vagy ezt, amin már nagyon hosszú ideje dolgoztunk. Végül az újabbat választottuk, mert úgy éreztük, hogy jobban passzol a lemez többi dalához. Jó érzés, hogy van egy bónusz dalunk is.

HRM: A Tilberin kívül maradt más anyagotok is?

Addi: Újravettük a Til Valhallar című számunkat, amit még 1996-ban írtunk. 18 éves voltam akkor, most már 37 vagyok. Az eltelt időben nagy utat jártunk be. Közben játszottuk párszor élőben is ezt a dalt, és egy picit változott is az évek során. Emellett a címadó dal egy elég érdekes verzióját is rögzítettük, így lett végül is három bónusz dalunk a kislemezre.

HRM: Már szóba hoztad a lemez koncepcióját. Elmesélnéd pontosan miről is van szó?

Addi: Ez egy régi időszámítási mód, amely az egy teljes napot nyolc egyenlő részre osztja. Tehát háromórás periódusokra. Az Ótta például hajnali 3 órától reggel 6-ig tart, és így tovább. A szövegek viszont nem kapcsolódnak közvetlenül ehhez a koncepcióhoz, viszont nyolc különböző történetet mondanak el, melyek mindegyike köthető egy bizonyos napszakhoz. Szóval a történeteket beleillesztettük ezekbe a napszakokba. Egyébként ez az időszámítási mód még abból az időből származik, amikor az emberek nem ismerték az órát, és utazásaik során a napot használták a tájékozódáshoz.

HRM: Korábban gyakran írtál angol nyelvű szövegeket, viszont az utolsó két lemezeteken kizárólag izlandiul énekelsz. Miért hagytál fel az angol szövegekkel?

Addi: Pályafutásunk legelején izlandiul írtuk a szövegeket. Az első demónk, az első kislemezünk és még az első lemezünk is teljesen izlandi nyelven íródott. Aztán 2004-ben írtunk egy angol nyelvű lemezt [2005-ben jelent meg az említett 'Masterpiece of Bitterness' – P.A.], majd 2007-ben egy másikat, ez volt a 'Köld' [a 'Köld' 2009-ben jelent meg – P.A.], amely nagyrészt angol nyelvű, kivéve a címadó dalt. A stúdiózás során jött az ötlet, hogy a Köldöt próbáljuk meg izlandiul. Akkor nagyon sebezhetőnek tűnt a dolog, hiszen tisztán és gyengéden énekeltem és a szöveg is személyes. Nem is igazán szerettem, mert nem volt meg a megfelelő önbizalmam hozzá, hogy így énekeljek. Az angol verzió biztosabbnak, rock 'n' rollosabbnak tűnt. De a többieknek nagyon bejött így a dal, szóval végül leszavaztak, és maradt az izlandi verzió. Ezután megváltozott számomra a dolog. Valahogy természetesebb az anyanyelvemen énekelni, könnyebben fejezem ki így magam. Ez olyasmi, mint amikor egy új gitárpedált kezdesz el használni, ami nagyon jó hangzást biztosít. Az izlandi nyelv is ilyen számunkra, egy új pedál, ami baromi jól szól, új távlatokat nyit a hangzás terén, ettől még autentikusabb, még organikusabb vagy éppen még egyedibbek leszünk.

HRM: A hallgatóknak viszont sokkal könnyebb lenne megérteni a lemezetek koncepcióját, ha a szövegeiteket angolul írnád.

Addi: Persze, hogy könnyebb lenne nekik, de őszintén szólva mi magunknak készítjük a lemezeket. A Sólstafir a kedvenc zenekarunk – ne érts félre, de ez tényleg így van. Ha az Iron Maiden lenne a kedvenc zenekarom, akkor olyan zenét írnék, amilyet ők. Ahhoz hogy olyan zenét írjak, amit én szeretek, olyan módszerekkel kell írjam, ahogy nekem a legjobb és nekem egyszerűen jobb izlandiul énekelni, mint angolul. Legalábbis most mindenképpen. Természetesen az embereknek egyszerűbb lenne megérteni a szövegeinket angolul, de a többség sosem panaszkodik emiatt. Inkább úgy gondolnak rá, mint egy extra hangszerre, hiszen új ízeket ad a zenéhez.

HRM: Januárban kiadtatok egy split lemezt a szintén izlandi Legenddel. Honnan jött az együttműködés ötlete?

Addi: A Legend egy izlandi dark indusztriális pop/rock zenekar és nagyon jó barátaink. A billentyűsük játszotta fel az összes billentyűs témát az előző lemezünkön. A 'Fearless' albumukon hallható Runaway Train hatalmas kedvencünk. Szóval a lengendes srácok előálltak ezzel az ötlettel, hogy felkérnek zenekarokat, hogy dolgozzák fel a számaikat erről a lemezről. Minket is megkérdeztek, és naná, hogy igent mondtunk. Aztán az egész lemez nem jött össze, így végül egy split kiadványt készítettünk. Nagyszerű móka volt, mert újra angolul énekeltem és ráadásul nem az én szövegeimet. (nevet) Ne érts félre, de néha hiányzik, hogy angolul énekeljek, mert a rock 'n' roll nyelve mégiscsak az angol. Mi egy metal rock 'n' roll zenekar vagyunk Izlandról és néha tényleg hiányzik, hogy angolul énekelhessek, mert imádom a rock ’n’ rollt.

HRM: Az elmúlt néhány évben láthattuk, hogy növekszik az izlandi metal színtér. Hónapról hónapra bukkannak elő jobb és jobb metal zenekarok. A ti sikereitek milyen szerepet játszottak az izlandi metal szcéna fejlődésében?

Addi: Korábban is sok metal zenekar játszott jó zenét, de előttünk senkinek nem sikerült áttörni ezt a korlátot, amit az izlandiságunkkal együtt járó elszigetelődés okozott. Sokszor láttuk, hogy külföldi zenekarok jöttek játszani Izlandra, és a helyi bandák szinte lemészárolták őket, de mégsem sikerült senkinek a nemzetközi áttörés. Tudom, hogy jó néhány zenekar van, akik látták, hogy mi komolyabban vesszük ezt az egészet, és követték a példánkat, így most már ők is ismertebbek külföldön is. Néhány banda nemcsak a mi lábnyomunkban jár, hanem még jobbak is nálunk. Ez egy ilyen játék, természetes, hogy befolyásolják egymást a zenekarok. Mi például több árut adunk el, mint az izlandi zene történetében korábban bármelyik zenekar, és ez példaként áll a többi banda előtt. Nem akarok egy egoista idiótának tűnni, de úgy gondolom, hogy a mi sikereink ösztönzik a többi zenekart, hogy magasabb szinten álljanak a zenéléshez. Ma már sokkal több banda dolgozik professzionális szinten, és nem csak részegen zajong valami kocsmában, mint régebben (nevet), abból nem is lehet megélni. Mi már régóta csináljuk ezt, az undergroudból indultunk, de a sok turnézás meghozta a gyümölcsét. Néha arra használjuk ezeket a metal fesztiválokat, hogy kitűnjünk a zenekarok közül. Nem vagyunk egy extrém metal zenekar, de amikor mondjuk a Watain előtt játszunk, az emberek felkapják a fejüket, mert mi másként szólunk.

HRM: Ha már a fesztiválokról van szó, elég mozgalmas nyár van mögöttetek, sok helyen játszottatok. A nyári fesztiválok mennyire működnek számotokra? A Sólstafir zenéje nem az a kimondott bulizene.

Addi: Hát nem bulizenét játszunk, az biztos. (nevet) De az emberek szeretik a depressziós meg az atmoszférikus zenéket. Régebben én is sokat jártam fesztiválokra, és az emberek nem akarnak Napalm Death-t meg hasonlókat hallgatni sorban egymás után. Ha csak nem az Obscene Extreme fesztiválra mennek. A lányok annyira nem kedvelik a grindcore-t, ők a Sólstafirt szeretik. (nevet) Komolyra fordítva a szót, az emberek nyitottabbak manapság. Régebben csak nyomták a black metalt és még csak nem is mosolyogtak. Persze még mindig sok a szűklátókörű ember a metal közösségben, de mi nem csak a metalosoknak játszunk. Más fesztiválokon is fellépünk, de imádjuk a metal fesztiválokat. Szeretem sokkolni az embereket, látom az arcukon, hogy azt gondolják, hogy „ti meg minek játszotok itt, úgy szólaltok meg a black metal zenekarok között, mint a Deep Purple”. (nevet) Persze még mindig tudunk súlyosak lenni. Megvannak az elektromos gitárjaink, tudunk üvölteni és gyorsan játszani. Holnap akár elmehetünk turnézni a Watainnal, de akár Neil Young előtt is játszhatnánk.

HRM: Melyiket élvezed jobban, metal fesztiválon játszani, vagy egy olyan közönség előtt, akik még sosem hallottak ilyen zenét?

Addi: Mindkettőt szeretem, de erre nem is igazán lehet válaszolni. Olyan, mintha azt kérdeznéd, melyik gyerekedet szereted jobban. Szeretek olyanoknak játszani, akik nem ismernek minket és szeretem látni, ahogy a nagy, kövér sátánista metalos csávók sírva fakadnak, mert megérinti őket a muzsikánk. Tudod, hogy van ez: minél hosszabb a szakáll, minél nagyobb a csávó, minél brutálisabban néz ki, annál nagyobb szíve van. Mindannyian tudjuk, hogy ez csak egy álca. (nevet) Az emberek szeretik a jó zenét, mindegy milyen nevet aggatsz rá, vagy milyen skatulyába teszed bele.

HRM: Készítetek videóklipet valamelyik új számhoz?

Addi: Igen, épp most fejeztük be, a Lágnætti című dalhoz készítettük. Izland nyugati részén, az egyik fjordnál vettük fel. Tulajdonképpen kibéreltük az egész fjordot a forgatásra. Volt egy öreg orosz terepjárónk, meg zongora a tengerparton, marha jó lesz. Ugyanazzal a sráccal dolgoztunk, akivel a Fjara videóját készítettük. Három teljes napon át forgattunk, reggeltől késő estig, de jó móka volt. Tiszta Guns N’ Roses lett, égő zongora, helikopteres felvételek meg minden szarság, ami kell. (nevet) Ezenkívül még egy vagy két klipet akarunk csinálni.

HRM: Ősszel pedig egy hosszabb turnéra indultok.

Addi: Igen, október végén indul az európai turné, ahol mi leszünk a főzenekar, aminek már épp itt volt az ideje, mert már mindenki panaszkodik, hogy csak négy-öt számot játszunk. Ezúttal teljes lesz a műsoridő, amit nagyon várunk már. December elején pedig átrepülünk Amerikába és a nyugati parton nyomunk egy három hetes körutat, de ott csak előzenekar leszünk.

HRM: Magyarországon is felléptek majd, de nem ez lesz az első alkalom, hogy errefele jártok.

Addi: Igen, jártunk már nálatok háromszor is. Először Budapesten játszottunk a Secrets Of The Moon és a Code társaságában, remek volt. Előtte még sosem jártam Magyarországon és nagyon tetszett a főváros. Ha jól emlékszem, Diesel Club volt a hely neve, ahol felléptünk, találkoztunk pár emberrel és szereztünk néhány jó barátot is. Aztán valami fesztiválon is játszottunk, de nem emlékszem a hely nevére.

HRM: A Fekete Zaj fesztivál volt szerintem.

Addi: Igen, az. Baromi jó volt, sokat játszottunk és a környék is gyönyörű volt. Aztán turnéztunk az Audrey Horne-nal, de Magyarországon már nem játszottunk. Ott a Long Distance Calling és a Sahg társaságában léptünk fel.

HRM: Nyugat-Európában viszont sokkal kevesebbet játszottatok. A kelet- és közép-európai rockerek jobban szeretik a zenéteket?

Addi: Igen, Közép- és Kelet-Európa nagyszerű. Jártunk Lettországban, Litvániában, Lengyelországban, Magyarországon és Romániában is, és nagyszerű bulik voltak mindenhol, a közönség nagyon jó arrafelé.

HRM: Két koncert között mivel szeretitek elütni az időt?

Addi: Mi éjszaka vagyunk aktívabbak, így természetes, hogy sokat bulizunk. Persze ha heteken át nyomatod, akkor előbb-utóbb kicsinálod magad, szóval azért már mi is finomabban bulizunk, mint korábban. Utazunk egy csomót, könyvet olvasunk közben, beszélgetünk, kávézunk, túl sokat dohányzunk (nevet), és próbálunk néha valami jót enni. Amikor megérkezünk az adott helyre, kipakoljuk a cuccokat, aztán csak várunk, várunk és várunk, majd 15 perc beállás, aztán megint várunk, játszunk 40 percet, aztán berúgunk, összepakolunk és újra útra kelünk, majd másnap kezdődik az egész elölről. (nevet)

HRM: Szerinted hol lesztek, mit fogtok csinálni 10-15 év múlva?

Addi: Nem tudom. Azt sem tudom, a következő évben mi lesz. Nem merem azt mondani, hogy még mindig itt leszek, és ugyanezt fogom csinálni. Ebben a bizniszben bármi megtörténhet. Az első lemezünk 2000-ben kellett volna, hogy megjelenjen, de csak 2002-ben jött ki. Utána mindenki azt mondta, hogy „lenyomtok egy európai turnét és minden jól fog alakulni”. Fiatal fejjel mi ezt el is hittük. Ez volt 12 éve, és 12 év elteltével még mindig ugyanazt csinálom. Persze nem panaszkodok, mert ezt választottam, nem csak úgy eladtam magam a rock 'n' rollnak. Szeretem, amit csinálok. Jobb azt csinálni, amit szeretsz és nem kapni érte pénzt, mint csinálni valamit, amit utálsz és pénzt keresni vele. Az utóbbi években csomót turnéztunk szar pénzért vagy éppen ingyen, most megpróbálunk egy fokkal feljebb lépni. Főzenekar leszünk, megírtuk a tőlünk telhető legjobb lemezt. Remélem túl is éljük a turnét (nevet), hiszen nem egyszerű négy-öt felnőtt férfinak összezárva lenni ilyen hosszú ideig. Ugyanazért a célért dolgozunk, imádjuk, amit csinálunk, baromi büszkék is vagyunk a zenénkre, és szeretnénk megosztani ezt az emberekkel.

HRM: Otthon mivel töltöd az időd, amikor éppen nem a Sólstafirral vagy elfoglalva?

Addi: Ha az időm engedi, akkor lovagolni járok apámmal és dolgozom egy produkciós irodának is. Tegnap például Justin Timberlake volt itt. Neki dolgoztunk, színpadot raktunk össze, meg a hangrendszert és hasonlókat. Azért azt be kell látni, hogy a Sólstafirból nem tudom kifizetni a számláimat, tehát ha tehetem, akkor dolgozom. Nem olcsó dolog egy zenekarban zenélni és turnézni. De mi nem panaszkodunk, mert szeretjük, amit csinálunk. A legkönnyebb dolog panaszkodni, hogy nincs állandó bevételed, mert ez a realitás. Ki kell fizetni a hiteled, fenn kell tartani a családod. De mi nem a valóságban élünk, hanem a rock 'n' rollban, és amikor hazajössz, vagy szembenézel a valósággal, vagy leiszod magad. Próbáltam mindkettőt, egy hónapos turné után itthon leinni magad nem a legokosabb dolog, de nagyon könnyű.

HRM: Köszönöm, hogy időt szakítottál rám és sikeres koncertezést kívánok.

Addi: Mielőtt mész, még azt áruld el, hogy a kereszt- vagy a vezetékneved a Pálinkás?

HRM: Nekünk, magyaroknak az első nevünk a vezetéknevünk és a második a keresztnevünk. Szóval a Pálinkás a vezetéknevem.

Addi: Nekünk nincs is vezetéknevünk itt Izlandon. Apukádnak mi a keresztneve?

HRM: István.

Addi: Akkor téged András Istvánsonnak hívnának izlandiul.

HRM: Ez egész jól hangzik. Még a végén lehet, hogy nevet változtatok.

Készítette: Pálinkás András