Egypercesek #5: Neal Morse, Gregg Allman, Ted Nugent, Ginger Baker, Hundred Seventy Split

Szeptemberi Egypercesünkben ismét a bluesé és a rocké a főszerep (Ginger Baker, Gregg Allman és Ted Nugent vezérletével), kiegészítve Neal Morse új albumával, amely már a novemberre reflektál. Vegyük hát górcső alá, hogy mivel készültek nekünk a nagy öregek!

Ahogy véget ért a Transatlantic ’Kaleidoscope’-ot bemutató turnéja, Neal Morse úgy érezte, hogy valami másba szeretne kezdeni, mint amit tőle megszokhattunk. A monumentális ’Momentum’ után még az elvetemült progresszív rajongóknak is szüksége volt némi füleket pihentető muzsikára. Neal a megérdemelt pihenő után az ötleteit szépen egy csokorba gyűjtötte és néhány helybéli zenésszel látott neki a felvételeknek. A munkálatok végeredménye 21 olyan dal lett, ami a progresszív rock kedvelői számára korábban nem ismert oldaláról mutatja be az egykori Spock’s Beard frontembert. Barátai segítségével kiválasztotta a legjobb tizenegyet, ami végül felkerült a ’Songs From November’ című új kiadványra. A kiváló muzsikusról évek óta köztudott, hogy vallásos életet él és ez lemezein is központi téma, ehhez képest „worship” kiadványait csak kevesen hallották. Egy rövid számolás után magam is összegeztem, hogy az egyik kedvenc zeneszerzőm kilenc ilyen lemezt adott ki. Azok, akik ismerik a ’Lead Me Lord’ vagy a ’God Won’t Give Up’ szerzeményeit, azoknak nem lesz újdonság ez fajta muzsika, amit a Neal Morse megosztott most velük.

A ’Songs From November’ dalait is csak több részletben sikerült meghallgatnom. Ezúttal nem a komplexitás és a művek hossza volt az akadály, inkább az, hogy egy bizonyos hangulat kell ahhoz, hogy az ilyen töltetű zenét meg tudjam emészteni. Több hallgatás után világosan láttam, hogy a szerző ismét a lelkének egy darabját küldte el nekünk. A Whatever Days pont a fúvós hangszereknek köszönhetően egy igazán hangulatos örömzene. A Heaven Smiled jó választás volt arra, hogy klip formájában a megjelenés előtt ízelítőt adjon. Ha ez valakinek tetszett, akkor az egész lemez is fog, ezt garantálhatom.

Egy-egy különleges megoldás, kiegészítő énekszólam, vagy hangszer hangja felül tudta írni bennem az akadályt, amit a melankólia miatt éreztem. A legnagyobb meglepetést a country zenében rengeteget használt hawaii gitár jelentette, amely a Flower In A Vase című dalt az album legizgalmasabb dalává varázsolta. A balladák, mint a Tell Me Annabelle vagy a Daddy’s Daughter, mondanivalójukban nagyon megérintettek, ennyire talán csak a ’Testimony 2’-n Jayda dala hatott meg, ahol Neal saját lányának történetét öntötte dalba. Az új dal talán valahol ennek a történetnek egy jelenkori folytatása. Kevés olyan vidám szerzemény került erre a kiadványra, mint a Song For The Free. Remélem a többi novemberi szerzemény, amikor majd publikus lesz, több ilyen pozitív töltetet hordoz majd.

Zenei értelemben egy könnyebben emészthető lemezt kaptunk, de a szomorkás hangulathoz kell ezúttal erő, hogy az ember be tudja fogadni. Véleményem szerint Neal Morset a jövőben majd úgy fogják őt emlegetni, mint a XXI. század Paul McCartney-ja. Nála is az ész, a szív és az érzék együtt van ahhoz, hogy valami „isteni” szülessen a kezei nyomán. Mindegy, hogy éppen a Transatlantic vagy a rövidesen új lemezzel jelentkező Flying Colors, vagy épp saját maga áll elő valami különleges produkcióval. Amíg ilyen a minőség, addig a lelkes rajongóknak egy szava sem lehet.

Az ez év januárjában rögzített koncerten, melyre az atlantai Fox Theaterben került sor, a legendás amerikai rocker előtt tisztelegnek pályatársai. Gyakorlatilag mindenki fellép, aki valamit is számított Gregg Allman pályafutása során. Az életmű-hangversenyen maga az ünnepelt eleinte nem bukkan fel, annál inkább híres kollégái. Warren Hayes és Derek Trucks megadják a kezdősebességet, az utóbbihoz aztán az asszony, Susan Tedeschi is csatlakozik. Ugyan Hayes és Trucks azt ígérték, ebben az évben elbúcsúznak Allman Mestertől, úgy fest a dolog, a búcsú tart még egy darabig, ez már csak így szokás rockberkekben, máshol is ugyanezt látjuk.

Grandiózus buli, rengeteg előadó bazsevál a színpadon, gazdagon hangszerelve adják elő ezt a hamisítatlan amerikai rockzenét, mely egy kicsit funkos, jobban bluesos, nem nyers, köszönhetően a fúvós szekciónak, a női vokalistáknak. Remek muzsikában van részünk két és fél órán keresztül. Nem takarékoskodnak a hangszerszólókkal, de azért nem viszik túlzásba, azonban a négy és félezer néző nagyon élvezi, végigtáncolja a bulit. A színpadon levők pedig jammelnek, tényleg játszanak, szeretik a zenét.

A fent említett muzsikusokon kívül talán pár név – Dr. John, Jackson Browne, maga az Allman Brothers Band – lehet ismerős, a többi előadó inkább az újvilágban ismertebb, az öreg kontinensen kevésbé. Egy arc azonban nagyon ismerős lehet: a billentyűk mögött Chuck Leavell évtizedek óta hozzátartozik a Rolling Stones garnitúrájához, és bizony az ABB-nek is tagja volt. Ezzel a DVD-vel egy kis betekintést kaphatunk a hetvenes évtized amerikai rockzenéjének sikerszériájából, amely nem szirupos, nem műanyag, nem kalkulált, hanem árad belőle a spontaneitás, a műfaj szeretete.

Az album címe nem valami nagy intellektuális tartalékokról árulkodik, de legalább őszinte. A nagy hazafi gitáros hét éve nem adott ki albumot, de azért nem vonult passzivitásba: sokat koncertezett, és magabiztosan hangoztatta die-hard konzervatív nézeteit, amit nem egyszer túlzásba is vitt. Néhány magvas kijelentése miatt a bíróságon találta magát, aztán súlyos ezreket kellett fizetnie. Talán önkritikát gyakorolt, ha az album címét szemléljük.

Ted Nugent nem vált gitárhőssé, számomra egyértelmű, miért. Bár villámkezű, hatalmas showman, arca sem kicsi, mégsem olyan eredeti játékos, mint azok, akiket most nem sorolnék fel kortársai közül, hosszú lenne a lista. Ha meghallgatok egy Ted Nugent LP-t a hetvenes évek második feléből, vagy a nyolcvanas évtizedből, akár ezt a mostanit, sok különbséget nem hallok rajta. Amihez ért, az a gyors, vad, gitártépős rock and roll, és ez nekem is bejött harmincakárhány évvel ezelőtt, amikor pár albumát sikerült elcsípni a rádióból, hála Komjáthy Gyuri Bácsinak.

Bár az elmúlt huszonöt évben jóval ritkábban készített lemezeket, mint régebben, játékával nem vált eredetivé most sem. Talán egy kis változatosság jót tett volna neki is és megítélésének is. Nem tud érzéssel, finoman odanyúlni a hangszerhez, nem írt örökzöldeket, nem vált példaképpé, nem alakult ki kultusz személye körül.

Más irányba most sem néz, de ezzel semmi baj nincs, sok előadó vívott ki sikert azzal, hogy évtizedeken keresztül ugyanazt művelték (több eredetiséggel). Nugent teker, folyamatosan szólózik, nem túl nagy hangterjedelemben ingázó hangja megtölti a ritmusos dalokat. Jó buli, egy koncerten maximálisan beindult a hallgatóság ilyen zenére. Ennyi. Egy apró fény az éjszakában, hogy ráadásként megismétli a Never Stop Believinget, ezúttal lassú bluesos ritmusban. Ez némileg javít az összképen.

Szóval, ez az új album is olyan, mint a többi. Aki eddig is kedvelte őt, annak biztos tetszenek az új dalok. Ennyi és nem több.

Én már azt hittem, nyugdíjba vonult a vén csataló, erre mit tesz isten, kiad egy új albumot, igaz, sok év eltelt a legutóbbi óta, és még turnéra is indul.

Egy jazzalbumot adott ki Baker – a banda neve is Ginger Baker Jazz Confusion –, amely elég tradicionálisra sikerült. Jellegzetes dobolása azonnal felismerhető, egy kis kongával megspékelve. Furcsa leírni, de a Creamnél is hasonló ritmusképletekkel találkoztunk, csak ott Eric Clapton és Jack Bruce máig élő slágereket játszott rá a jellegzetes dobjátékra. Ezen kívül a szaxofon és a nagybőgő hallatszik még a felvételeken. Annyiban bolondította meg ezt az igencsak tradicionális zenét, hogy afrikai ritmusokat, világzenei dallamokat adott hozzá, így sokkal érdekesebbé, talán fogyaszthatóbbá téve muzsikáját. Semmi meglepő nincs, hiszen Baker évtizedek óta Dél-Afrikában él, és eddig is felvett olyan albumokat, melyeket helyi zenészekkel rögzített. Persze, itt is vannak egyéni részek, minden zenész részesül a rivaldafényből. El tudom ezt a produkciót képzelni egy olyan fesztiválon, ahol a büfében együtt fogyasztok a buli fellépőivel, esetleg egy kis beszédbe elegyedek velük. Ez egy olyan lemez, ahol a technikának gyakorlatilag semmi szerepe nincs, mindent a zenészek döntenek el. A dalok improvizatívak, biztos vagyok benne, ha a következő nap vették volna fel, már nem így szólnának. Hallunk egy népszerű melódiát is, Sonny Rollins St Thomas című slágerét is feldolgozták. Írjuk már ide a zenészek nevét, megérdemlik: Baker mellett Pee Wee Ellis szaxofonozik, Alec Dankworth bőgőzik, és Abass Dodoo kongázik.

Nem olyan ez a produkció, ahol a zenészek sportot űznek a hangszeres játékból, sokkal elmélyültebb, meditativ, ugyanakkor mégis hallatlan izgalmas.

A zenekar első albuma, a ’The World Won’t Stop’ még 2011-ben jelent meg, akkor, amikor Leo Lyons basszusgitáros és Joe Gooch gitáros-énekes a Ten Years After berkeiben is tevékenykedett. Azonban ez év elején mindketten úgy döntöttek, elhagyják a kissé megfáradt kultikus brit blues-rock bandát, és a jövőben erre a formációra helyezik a zenei hangsúlyt.

Elsőre talán annyit, hogy ez az anyag rockosabb, retrospektív anyag, szóval nem igazán hajaz a TYA-re. Az az érzésem, hogy Lyons és Gooch nem akarnak a múltba révedni, ugyanakkor hallom a bluest, de nem olyan nagy dózisban. Modernebb, könnyebben emészthetőbb ez a zene. Az első fele a gyengébb, itt néhány slágergyanús elem, kevésbé értékelhető nóta is felhangzik. A másik fele már húzósabb, jobban érvényesül a bluesos hatás.

Viszont Joe Gooch megmutatja, hogy remek érzéke van a finomságokhoz, nem csak veszett módon tépi a húrt, kifejezetten érzelmes szólókat játszik, leheletfinom hangokkal, dallamsorokkal. Egész fantáziadús gitárbetétekkel spékelt meg egyes dalokat.

A legfőbb problémám az, hogy nem elég markáns, az ember elevenjébe markoló a zene. Valószínű szándékos, hogy visszafogottabb produkcióval álltak elő, hogy minél fogyaszthatóbb legyen, azonban én hiányolom a dögöt. Mert a dalok nem rosszak, de harapósabbra keverve nagyobbat szóltak volna. Azért én több értékelhető pillanatot hallok rajta, mint a legutóbbi két Ten Year After lemezen, ahol Gooch pengette a húrokat.

Mindenestre kíváncsi lennék rájuk élőben. Kérdés, mennyi esély és igény van arra, hogy itthon is lássuk őket. Egész ősszel Európában játszanak.