Hobbizenélésből ötös! - Made of Metal Fesztivál 2. nap: Dream Evil, Haggard, Leaves' Eyes, Stream of Passion, Crucified Barbara, Orden Ogan, Pathfinder, Krampus, Eagleheart - Hodonin, Csehország, 2014.08.16.

Az első napi erőltetett menetet követően kevés alvás és egy lájtos reggeli után már indultam is a fesztiválra...

...mert az Eagleheartra kíváncsi voltam. Már többször meg akartam nézni a cseh bandát, mert valamiért Strato-fajta szintis power muzsikában reménykedtem, persze ebben közrejátszott a névválasztás is. Valamiért mindig elmaradt a találkozás, így most időben ott voltam. Több mint a felét megint nem sikerült látnom, mert a 4–5. szám környékén olyan zuhé szakadt a nyakunkba – illetve csak azokra, akik kint maradtak a színpad előtt –, hogy alig lehetett kilátni a fedett csarnokból. Amúgy nem csalatkoztam a névben, tényleg hasonló muzsikát toltak, mint a finnek, csak picit gyengébb énekkel és kevesebb szintiszőnyeggel. Ezen a napon nekem feltűnően sok problémám volt az énekesekkel, bár lehet, hogy bennem volt a hiba.

A Roland Grapow bábáskodása alatt működő zenekar szintis nélkül lépett színpadra, itt azt hittem, hogy nem is lesz közük az elképzeléseimhez, de aztán megérkezett a sampler, bár sokkal észrevétlenebbül, mint azt vártam. A gitáros fazonilag még hasonlított is a finnek új bárdistájára, bár a szólókból kevésbé vette ki a részét, mivel elsősorban Michal Kus szolgáltatta azokat (aki mellette folyamatosan vokálozott, nálam ő volt a zenekar húzóembere). A basszeros srácot szinte észre sem lehetett venni, annyira semmilyen volt, végig a háttérben megbújva pengetett. Roman Sacek énekes viszont nem az a kiforrott hang, bőven lenne még mit csiszolni rajta. Amúgy voltak jópofa részletek, sőt kifejezetten erős számra is emlékszem, de az ének és a szakadó eső kicsit elvette a kedvemet tőlük.

A Krampus meghozta újra a napsütést, amit az énekes, Filippo Gianotti meg is jegyzett a koncertjük elején. A zenekar hörgős, már-már death metalos muzsikát tol, rajta egy kis folkos színesítéssel, de amikor az énekes átvált tiszta énekre, akkor baromi kellemes ez a muzsika. Igaz ezt ritkábban teszi, de azok tök jó részek voltak, emellett pedig néhol olyan érzésem volt, mintha a folkos témákat egy kis deszkás zenével vegyítették volna (amit mozgásban is lekövettek – csak a deszkák meg a rámpák hiányoztak a színpadról).

Fazonilag is igen vegyes a zenekar, az öltözködésük alapján senki meg nem mondta volna, hogy folkos témákkal operálnak: semmi gúnya, szoknya, lemészárolt állatszőrök, a hegedűs csaj valami trendi felsőben zenélt (és headbangelt, ha úgy hozta a sors). Amúgy a showt jelentős mértékben megdobta a furulyás srác produkciója, aki igazi olaszos temperamentummal mozogta be a színpad minden pontját. Szinte egy perc nyugta sem volt, talán a balladás résznél volt egy kis megállás, amikor Filippóval leültek a színpad elejére, és úgy kezdték el az egyik számot. Mindent egybevéve, ha kiveszem a hörgős részeket, akkor egészen kellemes volt az összkép.

Lengyel zenekar még nem volt a fesztiválon, most ez következett. A Pathfinder zenéje mondhatni nekem való, tipikus „Bundesliga 3”, de megvan benne a száguldozás, megvan benne a szimfonikus vonal, és kellően vastag szintialapot is kapnak a számaik. De mégsem fogtak meg, mert az énekes nálam itt is elvérzett. Nem vagyok egy hangszálakrobata-fetisiszta, ha valaki egész tűrhetően énekel, vagy valami egyedi van a hangjában, akkor már tudok lelkesedni. Itt viszont sajnos nem jött vissza az azóta meghallgatott lemezek minősége. Erőtlen volt, a sorok végére elfogyott a levegője, illetve a sikolyok is inkább vészjóslóak voltak, mint élvezetesek. Pedig a többi számomra egész kellemes meglepetés volt, a hangszeres szekció rendesen odatette magát, látványosan és jól játszottak. Két szám erejéig egy hölgy is feljött a színpadra áriázni egyet, ami viszont inkább csak zavaró volt. Aki szereti az ilyesfajta epikus power metalt, az próbálkozzon a lemezeikkel, ha lesz szerencsém még hozzájuk, akkor tőlem is kapnak még egy esélyt, mert zeneileg tetszett, amit láttam és hallottam. Remélem Uliczka legközelebb jobb formában lesz!

A fesztivál egyik nagy piros pontja – amint azt az első nap elején írtam –, hogy a délutáni bandák is megfelelően hosszú műsoridőt kaptak, ami olykor szerencsés volt, mint a soron következő bandánál. Az Orden Ogant eddig egyszer láttam, az utolsó lemezük pedig nagyon tetszett. Bíztam benne, hogy fesztiválra való tekintettel ezt helyezik előtérbe, és szerencsémre a program majdnem felét a ’To the End’ dalai tették ki. Impozáns molinó, egységes megjelenés, látszott, hogy a németek odafigyelnek a részletekre. A már nálunk is megcsodált autógumi most sem hiányozhatott Sebastian Levermann válláról, de a többiek is hasonló gúnyát öltöttek magukra. Az énekes még megtoldotta annyival, hogy az egész koncert alatt egy csuklyát is magára kapott, ami persze gyakran útban volt éneklés közben, és folyamatosan igazgatta.

Két régebbi tétellel kezdték a bulit, ekkor még azt hittem, hogy nem kapom meg az új lemez számait, de aztán szépen lassan előjöttek a friss dalok. A To the End refrénjében a „FATE”-re hamar ráérzett a közönség, és egy emberként ordítottuk, kézlendítéssel egybekötve. A We are Pirates számukat nem ismertem, de engem nagyon a Running Wildra emlékeztetett, nem is annyira a kalózos szövegvilág, hanem inkább a gitár hangzása miatt, olyan érzésem volt, mintha Rock ’n’ Rolf hangszerét kapták volna elő a sufniból. Az utolsó lemez számomra legjobb tételét sem hagyták ki, persze nem is illik, a The Things We Believe In előtt pedig az énekes felszólította a közönséget, hogy a refrénnél segítsünk neki. Nem túl nehéz a feladatunk, mivel a molinókra fel volt írva a négy szó, amit énekelnünk kellett. És amikor Seeb elért az „and so we are”-hoz, mi teli torokból üvöltöttük a molinón látható „COLD, DEAD AND GONE” szöveget. Jópofa közönségénekeltetés volt, legalább nem kellett csak simán „óóóóóznunk” vagy valami primitív hujjogást másolnunk. Gyorsan elröpült a közel egy órányi játékidő, de újra remek koncertet adtak a németek, és remélem, hogy hamarosan találkozunk valahol!

Setlist:

To New Shores of Sadness / The Lords of the Flies / Land of the Dead / Masks / To the End / We Are Pirates / The Things We Believe In / Angels War / This World of Ice

Sok tekintetben kakukktojás volt a soron következő banda, a svéd Crucified Barbara a hétvége egyetlen csak csajos bandája volt, és talán az egyetlen, akik igazi hard rockot nyomtak – nagyon kellemes volt a fülnek a sok „póver” meg folk után egy kis dögös rock. Az pedig, hogy mindezt dögös MILF-ek adták elő, csak dobott az élvezeti értéken. A kezdetektől ez a négy lány alkotja a zenekart, és ez érződik is rajtuk, teljesen összeszokott már a társaság. Nincsenek nagy rohangálások a színpadon, Mia Coldheart énekes szinte el sem hagyta a mikrofon előtti területet, de Klara Force gitáros és Ida Evileye (ezek a művésznevek, anyám!) basszeros sem nagyon mozgott el a saját jól belakott komfortzónájából. Az is igaz, hogy vokálos témákkal alaposan megspékelt zenéjükben szinte mindig rásegít valaki a frontasszonyra.

Ha emlékeim nem csalnak, a The Crucifierrel kezdtek, és aki jófajta dögös rockra vágyott, az az egész buli alatt jól érezhette magát. Szerencsére itt nem voltak agyoneffektezve meg samplerelve a dalok, Mia rekedtes hangja úgy hömpölygött ki a hangfalakból, ahogy a jóisten azt megalkotta. A két szőke lány arcát szinte csak pillanatokig láttuk, folyamatosan headbangeltek. A Sell My Kids For Rock n’ Roll szám maradt még meg az emlékezetemben, mert nagyon fülberagadós volt a refrénje. A lányok az ősz folyamán Pesten is fellépnek, és aki jó kis dögös hard rock muzsikára vágyik, az tegyen egy próbát velük, jobban fognak mutatni a koncert utáni közös fotókon, mint a szőrös rockzenészek.

A Stream of Passion teljes koncertjét kihagytam, mivel a dedikáló- és a sajtósátorban volt jelenésem. Ami még apró jó pont volt a szervezők részéről, hogy szinte mindegyik bandánál megadták a médiának a lehetőséget interjúkra vagy beszélgetésekre, de sajnos a médiahad a fesztiválon elsősorban fotósokból állt, így szinte kivétel nélkül mindegyik bandának kimaradt ez a lefoglalt fél óra. De ha már ott voltam, nem hagyhattam ki, hogy az egyik régi nagy kedvencem, a Dream Evil tagsága csak úgy elszaladjon, és sikerült egy miniinterjút csinálnom a zenekarral.

A lehetőséget a dedikálás után, kb. egy perccel a kezdés előtt tudtam meg, annyi mindenesetre kiderült, hogy ha minden jól alakul, az ősz folyamán elkészül a következő lemez, ami 2015 elején fog megjelenni. Vagy 2020-ban. És elmondták, hogy egy biztos: nem olyan lesz, mint egy Mötley Crüe-lemez. Komoly társaság… komoly mondatot keveset sikerült csak kicsikarnom a zenekar tagjaiból. Azért adnak amúgy ilyen kevés koncertet egy évben, mert a Dream Evil igazából csak hobbizenekarként funkcionál – aktív banda, de nem folyamatosan koncertező. Ha minden jól megy, az első lemez megjelenésének 15. évfordulójáról terveik szerint egy különleges koncerttel is megemlékeznek majd, de az biztos, hogy Gus G. nem lesz ott, Snowy Shawra viszont nagy sansz van, aki a jelenlegi dobos egyik jó barátja és példaképe.

A Leaves’ Eyes koncertjei eddig mindig a pihenőidőt jelentették számomra. Valahogy Liv Kristine hangja nagyon zavar, és most sem volt ez másként. Valamitől most eléggé dörmögve, már-már egy indusztriális zenekar keménységével szólaltak meg, és Krull is gyakori vendég volt a színpadon. Az előző nap már látott Atrocity-legénység volt jelen újra, természetesen megint basszeros nélkül, de igazából mindegy is, hogy kik zenélnek Liv mellett, hiszen a közönség elsősorban a főhősnőre kíváncsi. Olyan hangorkánnal üdvözölték, hogy még ő is meghatódott. El nem tudom képzelni, hogy miként talált egymásra Krull és Liv a való életben is, annyira az ellentétei egymásnak, ugyanakkor a színpadon remek kontrasztot alkot Krull agresszív, vadállat műsora és Liv angyali stílusa. A duettjeiken is érezni, hogy jól működik köztük a kémia. Megpróbáltam Liv hangját „elengedni” a fülem mellett, és csak a zenére és Krullra fókuszálni, és így egész élvezhető volt a buli, viszont amikor csak az énekesnő volt a színpadon, akkor annyira tudtak lekötni. De megértem, miért övezi őket ekkora rajongás, Liv tényleg kilóra megveszi a közönséget, bármit csinál, pillanatok alatt az ujjai köré csavarja a közönséget. A bulin szinte az összes kötelező klipes nótát elnyomták, bennem két szám maradt, meg nagyon pozitívan, az újlemezes Hell to the Heavens és egy Mike Oldfield-feldolgozás, a To France. Nagyon szeretem ezt a dalt, és ezért egy hatalmas piros pontot adok a zenekarnak! Csak a női éneket tudnám kivenni a zenéből…

Setlist:

Galswintha / Take the Devil in Me / Fading Earth / Farewell Proud Men / My Destiny / Hell to the Heavens / Symphony of the Night / Melusine / To France / Maid of Lorraine / Elegy / Froya’s Theme

Egyszer már volt szerencsém a Haggardhoz, szintén Csehországban, akkor gyorsan elhagytam a terepet, mert nagyon untam a muzsikát. Itt kitartottam a végéig, és nem a főnöknek köszönhetően. Ha kihagyták volna Asis hörgéseit, akkor tök jó lett volna a buli. De hát a Haggard zenéje nagyban épül a gitáros-énekes főnök hörgéseire.

Amúgy nagyon látványos volt a buli, mindenki alaposan odatette magát, a vokalista és a furulyás szekció úgy tűnt, mintha a headbangelés mennyisége alapján kapta volna a gázsit. Mondjuk nagyon furcsán hatottak a szoprán énekes hölgy nagyestélyiben előadott bólogatási kísérletei és metalos mozgása is, de így voltam a tiszta énekért felelős sráccal is, picit idegen volt az öltönyös propellerezés. Tudom, a Trans-Siberian Orchestra tagjai is frakkban lépnek föl, de az teljesen más muzsika. Ami viszont nagy pozitívuma volt a koncertnek, az a megszólalás. Több mint tíz ember volt a színpadon, de nagyon királyul szólt a cucc, a fotósárokban a pólóm is lobogott a dögtől, mindent kristálytisztán lehetett hallani, még a klasszikus hangszereket is.

A megszokott rock-felálláson kívül a színpad hátsó részén, középen egy emelvényen volt két hegedűs lány és egy csellista, a szoprán lány és a tiszta énekért felelős srác mögött pedig két vokalista, akik néha furulyát is ragadtak, meg egy idősödő, szemüveges, zongoratanár fizimiskájú hölgy a szinti mögött, ülve. Na tőle aztán végképp idegen volt a headbangelés, néha olyan érzésem volt, mintha véletlenül került volna bele a krédóba, és a buli előtt mutatták meg neki, hogy mit szoktak a zenészek csinálni egy metalkoncerten. Asis nem sokat mozgolódott, gitárját pocakján pihentetve játszott, de amit a másik gitáros, Caludio Quarta produkált, az viszont nagyon jó volt. Látványosan és jól látszott, és ha egy téma úgy kívánta, széles terpeszbe vágta magát, és úgy hajlongott, de szinte folyamatosan mozgott, egy pillanatra sem állt meg. A zenekarban éppen ekkor debütáló basszeros is igen mozgékony volt, és gyakran kokettált a mellette-mögötte álló énekesekkel.

Annak ellenére, hogy nem igazán vagyok képben a Haggard munkásságával, azért egy ismerős szám így is volt: a Herr Manneliget eddig csak az In Extremótól hallottam, most egy újabb verzióval sikerült megbarátkoznom, nem tudtam, hogy ezt a számot ennyi német zenekar is feldolgozta. A dal közben a gitáros és a basszeros lejött az első sor elé, kellően feldobva ezzel a hangulatot – a gitárost a végén alig sikerült visszacsalogatni a színpadra. Ezen kívül még egy dal maradt meg, az Awaking the Centuries, nem is annyira a belassulós, hanem a pörgősebb részek miatt. Egyébként rájuk is ugyanaz igaz, mint az előző zenekarra: hörgés nélkül sokkal jobban tetszene a produkció. A szinte tökéletes megszólalásért jár a dicséret, azért viszont nem, hogy kicsit nagyobbnak képzelik magukat, mint amekkorák. A backstage-ben mesélték, hogy Asis 4 (!) biztonsági őrt kért a zenekar zavartalan átsétálásához az öltözőtől a színpadig, ami alig volt 20-30 méter. Nem tudom, ki zavarta volna meg a zenekart azon a rövid szakaszon…

Setlist:

Per Aspera Ad Astra / Prophecy Fulfilled / Tales of Ithiria / Eppur Si Muove / Herr Mannelig / You Suffer / Awaking the Centuries / In a Fullmoon Procession / Upon Fallen Autumn Leaves

„Tizenöt gyerekes hobbizenekar” – így aposztrofálták magukat délután a Dream Evil tagjai. Számomra ez a zenekar volt a fő vonzerő ezen a fesztiválon, még sosem volt szerencsém hozzájuk, pedig nagyon régóta szerettem volna látni őket. De sajnos évente csak pár bulit nyomnak, így szerencsésnek mondhatja magát, aki láthatja őket élőben. A 12 éve kiadott első lemez óta csak két helyen változott a felállásuk, az eredeti tagok közül Gus G. és Snowy Shaw nincsenek már a zenekarban, utódjaik azonban már évek óta játszanak itt. Anno amikor az ’Evilized’ lemez megjelent, egy lemezkritikában olvastam először róluk, apám éppen akkor utazott a németekhez, és kértem is, hogy hozza el valamelyik lemezüket. Az újat sikerült megszerezni, és amikor belehallgattam, a fejemet majd leszakította. Sosem hallottam még ennyire állatul szóló lemezt, egyből a banda rabja lettem. Azóta persze már minden anyaguk a polcomon pihen, immár dedikált verzióban, hála ennek a fesztiválnak, és most ott álltam a fotósárokban, egy olyan bulira várva, amitől nem tudtam, hogy mit kaphatok. Nem szántották fel a színpadot, ez tény, de a technikai tudás nagyon rendben volt. És szerencsére ki is hozták, amit a technika engedett – nagyon sajnáltam, hogy míg a Haggard úgy szólt, hogy lobogott a gatyám, addig a Dream Evil alatt a színpad előtti hangfalakat kikapcsolták, vagy valami gond volt velük. Egyszerűen nem szóltak, így egy picit halk volt a banda, és az elején egyéb technikai zűrök is hátráltatták őket, Fredrik Nordström folyamatosan a háta mögé tekintgetett, miközben a technikusok próbáltak életet lehelni a felszerelésbe. Majd valahogy helyrehozták a hangcuccot, hangosabb nem lett, de legalább mindegyik hangszert lehetett hallani.

Az utolsó, négy éve megjelent lemez első két dalával nyitottak, az Immortallal és a címadóval, az In the Nighttal. Elég pörgős kezdés volt, nem vezették fel szépen lassan a bulit, hanem mindjárt bele a sűrűjébe! És megnyugodhattam, a kevés fellépésnek nyoma sem volt a játékukban, azt hozták, amit a lemezen hallhatunk, és Niklas Isfeldt torka is rendben volt. Bár néha úgy éreztem, hogy picit spórol, aztán a 2–3. szám környékére bemelegedett, és onnantól úgy énekelt, ahogyan vártam. Gyorsan visszarepültünk az időben, egészen az első lemezig: a balladisztikusan indító In Flames You Burn következett, a refrén alatt bevallom, hogy nehezen tudtam a fényképezésre koncentrálni, hiszen olyan régóta vártam arra, hogy élőben, az eredeti tagokkal halljam ezeket a dalokat, nem valami feldolgozásbandától. A hangszeres szekcióból Peter Stalfors basszeros mozgott a legtöbbet, a két gitáros pedig folyamatosan vokálozott, így baromi jól szóltak a lemezeken megszokott témák. Az ütős kezdés után megérdemeltünk egy kis szusszanást a Crusader’s Anthem képében, utána viszont nem sokat lacafacáztak, egy ökölrázós, pörgős tétel jött, és a „Fire! Battle! In Metal” refrént a közönség egy emberként üvöltötte. Sajnos közel sem volt annyi néző ezen a késői órán, mint amennyit a zenekar megérdemelt volna, hiszen sok fiatalnak semmit sem mond a zenekar neve, ráadásul nem forog folyamatosan a banda neve a köztudatban. Pedig a dalok és a tudás miatt bőven ott lenne a helyük a legnagyobbak között, de ha tényleg készen lesz az új lemez, remélem, hogy ez is megváltozik, és megkapják az őket megillető elismerést. Megérdemelnék, mert ez igazi színtiszta, minőségi HEAVY METAL!

Fredrik Nordstörm és a tavalyi év végén visszatért gitáros, Markus Fristedt nagyon jól kiegészítették egymást, megosztották a szólókat és a gyilkos riffeket. Pat Power dobos már sokkal régebb óta zenél itt, mint az alapító Shaw, ennek megfelelően betonbiztos alapot szolgáltatott az előrébb állóknak – nem annyira látványos a játéka, viszont amit kell, azt hibátlanul hozza. Folyamatosan jöttek az olyan nóták, melyeknek a refrénjei annyira fülbemászóak és könnyen megjegyezhetők, hogy a közönség már a második hallásra együtt üvöltheti őket a bandával. A vége felé közeledve Niklas az egyik legjobb számukat úgy vezette fel, hogy ez az a dal, amire a legtöbb találatot adja ki a Youtube, és szavak helyett álljon itt a felvétel, amit a fesztiválon rögzítettem – ahogy Redneck IMI barátomtól megtanultuk, a jelentősebb eseményeket illik megörökíteni.

Imádom ezt a dalt, szerintem a banda legjobbja, ekkor már a hideg futkosott a hátamon azoktól a kórusoktól (és nem a hidegtől, pedig már a leheletünk is látszódott a cseh éjszakában). Valami gyönyörű volt, ráadásul az előző estét is jellemző gyönyörű fényekkel támogatták meg a számot. És így volt szinte TÖKÉLETES! Majd jött a fesztivál „himnusza” (Niklas meg is említette, hogy mivel a Made of Metal fesztiválon vagyunk, így ez a szám következik), a koncertet befejező The Book of Heavy Metal felvezetése gyanánt. Ötletünk sem volt, hogy a dal közepén hallható női részt miként fogják megoldani, de sajnos nem is derült ki, Niklas egyszerűen kiszaladt a színpad szélére, a lefüggönyözött részre, ahol egy lány énekelte el a kívánt sort. A koncert végét jelentő szám előtt Gábor barátommal arra voltunk kíváncsiak, hogy mennek majd Niklasnak a sikolyok, de semmi gond nem volt, simán jöttek a refrénben hallható hisztérikus „METAL” szavak. Méltó lezárása volt ez a napnak.

Setlist:

Immortal / In the Night / In Flames You Burn / Crusader’s Anthem / Fire! Battle! In Metal! / Children of the Night / Heavy Metal in the Night / Bang Your Head / United / The Chosen Ones / Made of Metal / The Book of Heavy Metal

Sok fehér folt van még a kívánságlistámon, melyek szépen lassan fogynak, de vannak olyanok, amik a fehérnél is fehérebbek. Néhány ilyen banda van csak, akiket nagyon szeretnék még látni, de nem egyszerű őket elcsípni. Pár évvel ezelőtt valami hasonlót éreztem az első TSO-bulim alkalmával, akkor vártam ennyire egy koncertet. Ez a mostani buli nem volt tökéletes, hála a halk megszólalásnak és az egyéb technikai problémáknak, de az érzelmi töltet annyira erős volt, hogy ez minden negatívumot felülírt. Remélem, hogy a jubileumi koncertet megtartják, és nem olyan távol tőlünk, hogy ne lehessen eljutni rá!

Szöveg és képek: Savafan

Külön köszönet Hartmann Kristófnak és a Made of Metal szervezőinek!