"Soha életemben nem találkoztam még akkora idiótával, mint Joey DeMaio": Interjú Chris Boltendahllal, a Grave Digger énekesével

írta Tomka | 2014.08.22.

Valami van a levegőben. Heavy metal van, hogy egészen pontosak legyünk. Annyi jó HM-lemez született ebben az évben az Accepttől a HammerFallon át a Grave Diggerig, hogy csak győzni kell hallgatni. Pedig egyik zenekar sem csinált mást, mint újramelegítette régi sikereinek receptjét, és modernebb hangköntösben tárta a rajongók elé. A sokadik albumukat író klasszikus heavy metal csapatok mégis a legújabb aranykorukat élik, élükön a germán sírásóval, aki karrierje egyik legerősebb lemezét készítette el a ’The Return of the Reaper’-rel. A frontember Chris Boltendahllal készített interjúnkból mindent megtudhatsz, amit az új korongról tudni kell, és még többet is: klasszikus zenei rajongásáról, tetkómagazinnal való együttműködéséről, a droghoz és régi gitárosaikhoz való viszonyáról vall az énekes, és azt is elárulja, hogyan nem lépett be a Brainstorm gitárosa a Grave Diggerbe.

Hard Rock Magazin: A ’The Return of the Reaper’ egy klasszikus zenei darabbal nyit, a címadó intróba beleszőttétek Chopin Gyászindulóját.

Chris Boltendahl: (nevet) H.P. Katzenburg, a billentyűsünk írta meg, amikor megtudta, hogy a Reaper lesz a központi alakja az albumnak, és kellett egy intro a Hell Funeral című számhoz. Mivel a többieknek is nagyon tetszett ez a darab, ezért megtartottuk.

HRM: Te is szereted a klasszikus zenét?

CB: Igen. Havonta egyszer elmegyek az operába, és megnézek valamilyen klasszikus zenei előadást.

HRM: A ’Return of the Reaper’-t a gyökereitekhez való visszatérésként dicsérik, de szerintem már a ’Clash of the Gods’ is erre az oldszkúlabb heavy metal vonalra állt rá a ’Tunes of War’ második részeként elkönyvelhető ’The Clans Will Rise Again’ után. Mi változott a 2010-es lemezetek kiadása után?

CB: Csak azt tudom megmondani neked, hogy mi változott a ‘Clash of the Gods’ után. Belefáradtunk a konceptlemezekbe, és úgy döntöttünk, hogy visszatérünk azokhoz a védjegyekhez, amik híressé tették a Grave Diggert. Az olyan 80-as évekbeli lemezekre gondolok, mint a ‘Heavy Metal Breakdown’, a ‘Witch Hunter’ és a ‘War Games’. Inkább arra az agresszívabb metal zenére feküdtünk rá, amit a nyolcvanas években is játszottunk, és ennek jegyében írtuk a számokat.

HRM: Szerintem még súlyosabb anyaggal rukkoltatok elő, mint akkoriban, a Hell Funeral és a War God a legkeményebb Grave Digger számok között van, még a thrash metalhoz is közel állnak.

CB: Köszönöm, ezt bóknak veszem. (nevet) Szívből-lélekből jött ez a keményebb stílus. Ezen az úton voltunk már eleve az előző album óta, de nem terveztünk előre el semmit. Sokan azt hiszik, hogy csak követjük az aktuális trendet és csak ezért nyúlunk vissza a nyolcvanas évekhez, pedig ez inkább annak köszönhető, hogy élveztük, hogy ezúttal nem kell semmilyen koncepciót követnünk, és szabadabban írhattunk.

HRM: A War Godban is a védjegyszerű egysoros kórustémádat hozod, és ez most pokolian fogósra sikeredett.

CB: Nincs külön módszerem arra, hogyan lehet fogóssá tenni az egysoros refréneket. Az a lényeg, hogy szerintem jól szóljon. Azért megmutatom a többieknek is, és kikérem a véleményüket. Megmutatom, hogyan képzeltem el magát a dalt, majd másnap megkérdezem, hogy emlékeznek-e rá. Ha igen, akkor jó a dal. (nevet) Otthon is ezt csinálom, amikor az éneksávokon dolgozok. Ha írok egy dallamot, akkor azt elrakom egy hétre, és ha azután is hallom még a fejemben, akkor jó lesz.

HRM: A Bang Your Head Fesztiválon már játszottatok új számokat. A Hell Funeral, a Grave Desecrator, a Tattooed Rider és a Season of the Witch közül melyik működött a legjobban élőben?

CB: Most játszottuk először a Hell Funeralt, és csak kb. 70 %-os teljesítményt nyújtottunk. A monitorhang szar volt, alig hallottam valamit a számból. A másik három dalnál viszont már jobb volt, úgyhogy azok már jól sikerültek. Nagyon élvezzük ezeket az új számokat játszani, és a koncerten már jobban szóltak, mint pár nappal előtte a próbán. A közönség pedig észreveszi, hogy mennyire élvezzük, úgyhogy ők is jobban érzik magukat.

HRM: Amikor élőben is eljátszotok egy új számot, felfedezitek valamilyen új oldalát a dalnak?

CB: Persze, mert a koncert az koncert, a stúdió meg stúdió. Mielőtt stúdióba vonulunk, mindig begyakoroljuk a dalokat a próbateremben, hogy megnézzük, hogyan szólnak, amikor közösen játsszuk azokat. És habár nagyon jó, élőben mégis más játszani, más aspektusait ismerjük meg a daloknak. Én például néha változtatni szoktam a dallamokon egyes koncerteken, mindig ahogy érzem.

HRM: A Tattooed Ridernek van egy kikapós, rockos „ízirájder” hangulata. Hogyan született meg ez a dal a sok keménykötésűbb szám között?

CB: Egy ausztrál tetkómagazin kért fel minket, hogy írjunk egy speciális számot a témában. De túl jól sikerült, úgyhogy inkább ráraktuk a lemezre.

HRM: A Satan’s Host is a magazin számára íródott először, ugye?

CB: Igen, de az is túl jó volt nekik. (nevet)

HRM: Amikor megírtad ennek a motörheades számnak a szövegét, eszedbe jutott a Satan’s Host nevű heavy/black metal banda?

CB: Nem, nem hallottam róluk, csak miután megírtam a számot. Ez volt a második cím, amelyik megszületett a lemezhez, és a vallási gyűlöletről, az elvakult hívőkről szól.

HRM: A lemezt egy balladával zárjátok, a Nothing to Believe Innel. Szerinted miért kell mindig balladákat rakni egy tökös heavy metal lemezre?

CB: Azért, mert a sok acélszívű férfi szereti a balladákat. (nevet) Sok banda szokott írni balladákat, néha mi is, de részünkről ez nem kötelező. Lehet, hogy a következőn nem lesz, most azért raktunk rá egyet, mert volt egy nagyon jó ötletünk. Vitatkoztunk rajta, hogy bonusz dal legyen vagy sem, de mivel nagyon jól működött, ezért úgy döntöttünk, hogy berakjuk az album végére rendes számként.

HRM: Énekelni is szereted a balladákat?

CB: Tisztán énekelni, mint régen, már nem szeretem ezeket, inkább csak az „öööeerghh” hangomon nyomom. Úgy már jól működnek számomra is a balladák. Nagy Tom Waits-rajongó vagyok, szerintem ez a rá emlékeztető stílus jól illik a hangomhoz.

HRM: Tom Waits ezek szerint hatással volt rád a karriered elején, amikor kialakítottad az énekstílusodat?

CB: Nem. Az idoljaim, mint például Ronnie James Dio vagy Rob Halford hatásából teremtettem meg a saját stílusomat, a saját karakteremet. És ezt hallhatod egészen 1984 óta.

HRM: A ’Return of the Reaper’-t a kritikusok és a rajongók egyaránt dicsérték. Tizensok nagylemez után érzitek még, ha az aktuális CD-tek jobban vagy rosszabbul sikerül a szokottnál?

CB: Amikor már a végső keverést hallgattuk, éreztük, hogy egy jó lemezt készítettünk, az előzőeknél talán egy picivel jobbat. A zenekarban mindenki odáig volt, hogy ejha, ez nagyon jó lett. Stefan [Arnold dobos] a legnagyobb kritikus a bandában, de most ő is azt mondta, hogy ne kérdezzük tőle, melyik számok kerüljenek fel a lemezre, mert mind nagyon jó. Ekkor tudtuk, hogy tényleg valami különlegeset hoztunk létre. (nevet)

HRM: Axel Ritt szerintem az eddigi legjobb riffjeivel állt elő az új lemezen.

CB: A riffeket és a zenét Jens [Becker basszusgitáros], Axel és én közösen írtuk, de igen, Axel nagyon kitett magáért ezúttal. Lemezről lemezre jobb lett, és mostanra ért bele a családba, és érzett rá, hogyan dolgozzon együtt velünk.

HRM: Axel stílusa miben különbözik a korábbi Grave Digger gitárosokétól?

CB: Axelben egyesülnek a korábbi két fő gitárosunk erényei: úgy tud riffelni, mint [Uwe] Lulis, de nagyon jó szólókat tud játszani, mint Manni [Schmidt]. Nagyon jól kombinálja ezeket, úgyhogy örülök, hogy Axel játszik a zenekarban.

HRM: A ’The Clans Are Still Marching’ DVD bonusz anyagai között lévő interjúban azt mondtad, hogy Manni távozása után írtál egy listát, hogy mely gitárosokat látnád szívesen a Grave Diggerben. Axel mellett kik szerepeltek még rajta?

CB: Mathias Lange a Metaliumból és Thorsten [Ihlenfeld] a Brainstormból. De Axelt kérdeztem meg először, úgyhogy a többieket nem is hívtam fel.

HRM: A ’Return of the Reaper’ egyértelmű utalás az 1993-as lemezetekre, amivel a rosszemlékű Digger-album után tértetek vissza, Uwe Lulisszal a gitáros fronton. Szerinted folytattátok volna azt a „Grave Digger Bon Jovit játszik” stílust, ha sikeres lett volna a Digger-lemez Németországban vagy Amerikában?

CB: Jó kérdés... Nem tudom. (nevet) Nehéz belegondolni ebbe most már. Ki tudja, talán folytattuk volna. (nevet)

HRM: Ehelyett inkább egy Hawaii nevű bandát alapítottatok Uwe Lullisszal.

CB: Nagyszerű idők voltak azok, egész nap részegek voltak és folyton idióta ötleteink támadtak. Teljesen őrültek voltunk akkoriban. Ezután hoztuk össze újra a Grave Diggert, a Hawaii-lemezen lévő dalok aztán felbukkantak a ’The Reaper’-en.

HRM: Miért neveztetek el egy metal bandát Hawaii-nak?

CB: Látod, pont ezért voltunk őrültek. (nevet) Szerintem túl sokat ittunk akkoriban.

HRM: A ’The Reaper’ utáni Grave Digger-stílus mennyit köszönhet Uwe Lulis gitárjátékának?

CB: Uwe egy nagyon jó gitáros, és a stílusa hozzá is járult a sikerhez, de a folytatás nem egy emberen múlik, hanem az egész zenekaron. Miután kilépett, mit ért el? Talán egy jól menő zenekarban gitározik most? Nem. A Grave Digger az én gyermekem, ez a szenvedélyem, amit mindig is folytatni fogok. Ez az életem, és nagyon keményen megküzdöttem és megdolgoztam érte. Ha mások nem hisznek a zenében, akkor nem fognak elérni semmit, mint például Uwe és Manni.

HRM: A ’Ballads of a Hangman’ album speciális volt abban a tekintetben, hogy a karrieretek során ezen játszott egyedül két gitáros. Miért bomlott fel ez a felállás?

CB: Mert a vége felé Manni már nem bírta Thilót. Nem is tudott beilleszkedni a zenekarba. Aztán később Manni már engem sem bírt, és kilépett. (nevet)

HRM: Miután Manni is kilépett, gondoltál rá, hogy újra összehozz egy kétgitáros felállást?

CB: Nem. Ez soha nem jutna eszembe még egyszer.

HRM: Amikor egy gitáros távozott a Grave Diggerből, általában személyes okokra hivatkozott. Nehéz lenne kijönni veled?

CB: Kérdezd meg Mr. Arnoldot, Mr. Beckert és Mr. Katzenburgot, akik már 17-18 éve játszanak velem. Szerinted itt lennének még, ha olyan problémás ember lennék? (nevet) Ez olyan, mint amikor jársz egy lánnyal: lehet, hogy életed végéig fog tartani, de lehet, hogy csak öt vagy tíz évig. A zenekari tagokkal ugyanez a helyzet. A kémiának működnie kell. Arról nem is beszélve, hogy az emberek változnak. Ha valaki drasztikusan megváltozik, az mindig problémát jelent, ha pedig több emberről van szó, akkor pláne.

HRM: Mennyire demokratikus banda a Grave Digger? A többieknek mennyi beleszólása van a dolgokba?

CB: (nevet) A Grave Digger nem demokratikus banda, mert enyém az utolsó szó. De nagyon is érdekel a többiek véleménye, és nem mondom azt, hogy minden, amit én gondolok, az jó. Szükségem van a visszajelzésekre, és tiszteletben tartom a többiek véleményét.

HRM: A nyolcvanas években több kultikus turnén is részt vettetek. A ’Witch Hunter’ megjelenése után például a Helloweennal turnéztatok, akik abban az évben hozták ki a debütlemezüket. Hogyan emlékszel ezekre a koncertekre?

CB: Általában véve nagyon szórakoztatóak volt, mert sokat piáltunk és szétröhögtük az agyunkat és szívattuk egymást a turnébuszban. Ó, azok a nyolcvanas évek... (nevet)

HRM: Egy évvel később a Helloween mellett már a Celtic Frosttal turnéztatok. Tom G. Warriorral is jókat lehetett bulizni?

CB: Nem. (nevet) Egyáltalán nem. Soha nem volt vicces, a zenéje is elég depresszív. Mindenki jól szórakozott, de Tom nem. Ő egy elég különleges srác, aki a saját világában él. Elég csak meghallgatnod a zenéjét.

HRM: Az 1994-es ’Symphony of Death’ EP megjelenése után a Manowarral indultatok turnéra, akik akkoriban a szabados heavy metal életmódjukról voltak híresek.

CB: (nevet) Manowar... az egy viccszínház. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Joey DeMaio olyan messzire van a metaltól, mint ide a Mars. Soha életemben nem találkoztam még akkora idiótával. Csak a pénz érdekli, a rajongók nem. Egyszerűen nem tudom komolyan venni azt az embert. Amikor elkezdtem zenét hallgatni, a Manowar volt az egyik kedvenc együttesem, de miután találkoztam vele, eladtam az összes Manowar-lemezemet. Amit ő művel, az nagyon távol áll az én elveimtől.

HRM: Te nemcsak a rajongókkal, de a fiaddal is sokat törődsz, aki kisiskolás létére már nagy Grave Digger-rajongó.

CB: Az új lemezt is hallotta, és nagyon tetszett neki. Van egy barátnője, 7 éves, aki szintén hallotta az új CD-t. Remélem, nem ijesztette el. (nevet) A fiam szereti a metalgitárokat és az apját, ha sikít. És nagyon szereti a videóinkat a Kaszással. Már ötször vagy hatszor járt a koncertjeinken is, és el is kezdett már tanulni gitározni.

HRM: Milyen tanácsot adnál neki, ha metal zenész akarna lenni?

CB: Ne drogozz! (nevet) Az apád drogozott, de te ne tedd.

Készítette: Tomka