Tánc a lemenő napnak: Queens of the Stone Age - Sziget Fesztivál, 2014.08.12.

írta StonerCsab | 2014.08.18.

Ez a nyár sem múlhatott el Queens of the Stone Age koncert nélkül, hiszen tavaly Sopronban, most pedig a 2014-es Sziget Nagyszínpadán hívta Josh Homme egy kis lázadásra a Köztársaság lakóit.

Pont úgy érkeztünk meg a Nagyszínpad elé, hogy még a spanyol Ska-P tolta, ami műfajilag nem az én zeném, de meg kell hagyni, nagyon nagy hangulatot teremtettek. A koncert utáni lufieregetést is sikerült még elkapni, ami egyedülálló látvány és szociális tevékenységnek is nagyszerű. Jó azért látni, hogy mennyi különbözőnek vélt ember megfér egymás mellett minden konfliktus nélkül. Tanulható!

Nem sokkal fél nyolc előtt megindult a színpadi visszaszámláló, majd lazában, ahogy kell, megérkezett Josh Homme brigádja, hogy az általam legjobban széthallgatott albumuk, a 'Song For The Deaf ' kezdő számával, a Millionaire-rel nyissanak. Kellően húzták az elejét, így volt ideje minden porban ugrálónak észrevenni, hogy a „Napisten-imádók” megérkeztek a színpadra. Az albumon ezt a számot eredetileg Nick Oliveri énekli kissé agresszívebben, aki sokáig a basszeros posztot töltötte be zenekarban, de személye híján nem kevésbé erőtlenül, inkább dallamosabban már Josh énekli régóta. A régebbi koncerteket nézegetve amúgy ez az egyik kedvenc kezdőszámuk. Az mondjuk merész húzás volt, hogy az albumhoz hasonlóan másodikként az egyik legismertebb dalukat, a No One Knows-t vették elő, de igazuk volt, nem kell itt tökölni, rock koncertről van szó, túrjunk oda!

Ezt a közönség is vette, mert csak gyűltek a zajra, ment az ugrálás, a közös tátárara-tátárara kántálás, és a szám végén Josh is elismerő mosollyal szólt oda nekünk a masszív tömeg láttán. Már akkor feltűnt, hogy mintha jobb hangulatban lennének, mint egy évvel ezelőtt, és ez a gyanúm be is igazolódott. Aztán, hogy megint a koncepciónál maradjanak, az album sorrendjéhez igazodva a First it Giveth következett, ami alatt már én se bírtam ki, előkerült a „pogó-paróka”, és ráztam én is a körülöttem lévőkkel együtt szorgalmasan. Mint ahogy az albumuk megjelenése előtt beharangozó számként, itt is elsőnek a My God Is the Sunt játszották az új '...Like Clockwork' lemezről, amelynek a címe elég sablonosnak hatott akkor, de azóta már megbarátkoztam vele. Az igazat megvallva azért bíztam benne, hogy ennek a számnak a hatására időzített színpadi effektként talán kisüt a nap, de ez most elmaradt... De legalább nem esett! Troy Van Leeuwen gitáros szinte végig váltogatta a gitárjait, ebben a dalban elővett egy nagyon szép dupla nyakú Fendert, és ha éppen nem játszott rajta, akkor a maracast is ő kezelte.

Majd egy újabb visszanyúlás következett a Burn The Witch-csel, amelynek kezdését ezúttal Dean Fertitára bízták, aki billentyűsként és pluszgitárosként is működik a zenekarban. Amíg Troy Van Leeuwen fekvő slide gitárra váltott – ami szerintem hangzásban itt most annyira nem érvényesült –, addig Dean az ütemes kezdő riffel hergelte az addigra már kellően szörfingelős embereket. Ez a szám a 'Lullabies to Paralyze' album egyik legjobb száma, aminek tavaly és most is nagyon örültem. Meg kell jegyeznem, azért a tömegben is viselkedett egy-két boszi, akit meg lehetett volna égetni – köhöm-köhöm –, de erről az épségem állapotának megtartása miatt többet nem mondanék. Annyi bizonyos, hogy nagy érzés énekesként, amikor együtt kiabálják veled a kiállásban, hogy „ohohóó-áhhahaáá”! És ez már a zenekar színpadi mozgására és jelenlétére nagy is hatással volt, hiszen láthatóan inspirálva mozdultak meg ők is. Ment Joshnál az Elvis-bemozgás, meg az egymást buzdító pózgitározás, egyszóval jól érezték magukat.

Majd egy beteg effekt-kezdéssel belefogtak a szintén új albumos Smooth Sailingbe, amelynek klipjében ázsiai üzletemberek alakulnak át bulizós fenevadakká, de itt most a szigetlakókat vitték ütemes bűnbe. Kicsit visszafogott, érzelmesebb blokk következett ezután az I Sat by the Oceannel és a Make it Wit Chu-val, csakhogy a táncolós lányoknak is kedvezzenek. Az If I Had a Taillel a koncert második része kezdődött, ahol nem volt menekvés, mert olyan régi darabokat szedtek elő, amiket az is mind ismert, aki csak a klipes nótákat követte az együttestől. Ilyen volt a Little Sister, a Feel Good Hit of the Summer, ami mindig aktuális nyáron, a The Lost Art of Keeping a Secret, majd kicsit pihentettek minket egy új darabbal, a Fairweather Friendsszel, hogy a Sick, Sick, Sick, a Go With the Flow és az A Song for the Dead slágertriójával zárják az estét.

Számomra egyértelműen főszerepet kapott a QOTSA a Sziget keddi napján, amit ők is így gondolhattak, mert teljes mértékben kihasználták a helyzetüket. A tavalyinál szerényebb színpadképpel, mögöttük semmi kivetítéssel, csak fényjátékkal, de így is a nyár egyik legjobb buliját láthattuk. Kommunikatívak voltak, dicsérték a helyet, a közönséget, és a felszabadult tánc/mozgás ezúttal náluk sem maradt el. Nyoma sem volt a tavalyi flegma, kötelezőnek tűnő játéknak. Két szám között, mintha most érdemes lenne, Josh még a zenekart is bemutatta. Utolsó szám előtt még ki is ment cigizve-játszva a kifutóra kicsit pózerkedni, integetni, majd a cigit lazán maga mögé dobva sétált vissza és úgy énekelte el a zárószámot. A mostani koncerten az elköszönés is megvolt, sűrű thank you-val egybekötve, szóval annyit: jöhetnek még!

Fura, hogy bár a szetlistában szerepel a Vampyre of Time and Memory, ami ha jól tudom, Homme egyik kedvenc száma és tavaly is játszotta, most kimaradt a programból. Szerintem látván a közönség hangulatát, és a szám elég melankolikus mivoltát, inkább kihagyták. Ami még nagyon elismerésre méltó és most ezt a közönségnek köszönöm, hogy még egy tolókocsis srácot is megszörföztettek a tömeg fölött, ami nagyon jó érzés volt – élőben ilyet még nem láttam. Köszönjük, Sziget!

Szerző: StonerCsab
Fotók: Mohai Balázs
(Forrás: Sziget Facebook)