Ez egy remek FEZEN lett (élménybeszámoló, Skid Row, és lányok a ví­zben) - Székesfehérvár, MÁV pálya, 2014.07.30-08.02.

írta ProblemChild | 2014.08.13.

Se drámai hang, se vörös szőnyeg, se testfestett lányok hada nem várt (ez utóbbit különösen bánom), ahogy átléptem a kaput. Két karszalag – egy a tábort nyitja –, egy pass, egy erősebb mozdulat, majd bent vagyok, jöhet a kéj. Oly sok év várakozás után végre megtörtént: elvesztettem FEZEN-szüzességem. Innentől a feladat, hogy olyan legyek, mint a jó címsor: félkövér és dőlt.

Na jó, bevallom, nem számítok teljesen újoncnak az iparban, a csuklómba 33 hetijegy nyoma égett bele kitörölhetetlenül. Tanúja voltam, ahogy Szigetből gizdulda, EFOTT-ból KisSziget, ExCsörgéből pedig monot… izé, Maraton lett. Éreztem – sajna csak egyszer – a Hegyalja túlárazott gyrosai szagát keveredve a környékbeli pincékből vehető mennyei furmint aromájával, voltam a világ legkisebb fesztiválján (vagy legnagyobb házibuliján, tudja kánya), de a nagykorúságát Skid Row-val ünneplő FEZEN eddig kimaradt a szórásból. Hát, mit mondjak, igazi tizennyolc éves. Vannak hibái, néha bosszantó, de bele lehet zúgni… Rám ezúttal hálás feladat várt: hangulatjelentés/élménybeszámoló, persze sok-sok koncerttel. Elvégre azért mentem…

0. NAP

Belépve egyből egy kellemes meglepetés fogadott: a tábort a koncertrészlegtől külön bejárattal leválasztották. Ennek kisebbik előnye a sátrakon keresztüleső tajtrészeg-arány redukciója, nagyobb, hogy – ellentétben a színpadok környékével – sasszemű elárusítók nem átkoznak ki titkos szertartásokon, ha meglátnak a kezedben szendvicset/konzervet, urambocsá’ kétliteres palackot. Szerény táborom a napsütötte rét helyett (melyen reggel nyolckor humanoid grillcsirkékként gőzölögsz elő a sátradból) egy árnyas ligetbe került, melynek megközelítési módja 150 cm felett kissé trükkös volt ugyan, de ki megy haza egy sátorba szálfaegyenesen? (Persze akkor még nem tudtam, hogy a festői zug hagyományosan közületi WC-ként is funkcionál.)

Némi ismerős, barát, sör és pálinka után beirányoztam személyes FEZEN-nyitó zajaim: a Full Fighters nevű tribute csapat koncertjét. Nirvana ide vagy oda, Dave Grohlt kevesen sorolják a kemény rockerek közé (pedig volt ő már Ördög és Lemmy dobosa is*), valószínűleg kellemesen lágy hangja okán. Mátyás Gábor torka szerencsére kissé sorjásabb maradt gyártáskor, így a koncerten a dalok úgy szóltak, ahogy vártam. Döggel, karcolva. A koncert lendületét jelzi, hogy valahol középtájon az frontembernek sikerült kivégezni gitárjának két legvastagabb (!) húrját. Helyszűkében mit mondhatnék? Soha rosszabb fesztiválkezdést! (Én kezdtem velük, a Fezen korábban nyitott.)

Viszont az ég, na az leszakadt. Talán nem szóltak neki, hogy errefelé a hideg vizet borral, a langyosat meg tusfürdővel és meztelen lányokkal kérik, esetleg a portól akart megkímélni, mindenesetre olyat csapott a nyakunkba, hogy kis időre még a központi fesztiválterületet is lezárták. Így ragadtam bent egy startoló Magashegyin, ami biztosan szép, meg érdekes, de kb. négy óra tömény zúzás előtt nem illeszkedett a hangulatomhoz. Odafent szerencsére elfogyott a lé – gyakori jelenség fesztiválon –, tehát a kapuk megnyíltak, én pedig mehettem életem első Hellyeah koncertjére.

Fesztiválokon, ha program engedi, mászkálok ismeretlen bandák koncertjeire (mekkora baromság, hogy csak azokat nézed meg, akiket rég ismersz, aztán meg megy a siralom, hogy semmi jó zene nincs mostanság), Vinnie Paul bandája mégis csupán a név miatt** került a listámra. Ha a Pantera dobosának jelenléte nem lenne elég, a mázsa környéki, szakállas-loboncos félmeztelen pasik és szilfid, de démoni lányok köröttem egyértelműen mutatják, ne sok finomkodásra számítsak a következőkben. Hellyeah! A srácok belevágtak. Nagyon. Nem stílem a duplázóval megeresztett hörgés/üvöltés, de ezen a koncerten megértettem, miért szeretik ezt a műfajt. A tömeg közepén állva olyan dühös, szinte gonosz energiát éreztem, ami szinte kisöpört belőlem minden felesleget. Ez nem repítő, ez földrengető erő. A banda zenéjében egyébként ugrálós/házrobbantó groove és pogóra termett darálás váltakozik, ez utóbbi oly sikerrel, hogy szerda este úgy fél 12 tájékán felfedeztem az ass-driving-ot. Életemben talán harmadjára kivágódtam a pogóból, tettem ezt oly sikerrel, hogy a sörcsuszamos padlón mintegy két métert csiklottam hátra, alighanem szikrázó farpofákkal. Minekután komolyabb kár nem esett, természetesen mentem vissza darálni.

Subscribe-ékat aligha kell bemutatnom, ha mégis: végy egy adag RATM-et, adj hozzá kis hörgést, dallamot, csipet progresszív elemet, jó adag energiát, aztán menj el egy koncertjükre. „Subiék” az ezredfordulón egy olyan crossover műfajban indultak (ráadásul angolul), amely itthon klubszinten is alig létezett, mára viszont nagyszínpadokat töltenek meg, díjakat nyernek, nem mellesleg szép számú hölgyrajongó tombol a koncertjeiken. Teszem hozzá, Csongor Bálint a lelkét is kiőrjöngi a színpadon, rohangál, lámpákra mászik, mikrofont teker, pózolás nélkül, természetesen. Simán jön a tömegbe énekelni, süt róla a jóindulat, öröm, mindez egy fanatikus kubai bérgyilkos külsejével társítva. Külön pozitívum, hogy pogóra bíztat, sőt, hírhangok szerint vezényelt már kisebbfajta wall of deathet is. Jelen esetben lámparide- és halálfalmentes buli volt, mégse panaszkodott senki. A jó dalok és a zenekar simán adták, én meg már a magzatvíz emlékét is kiizzadtam a dühöngőben.

Ez óriási hiba volt, tekintettel, hogy sem a fesztiválsátrak közt, sem a kemping területén nem leltem ivóvizet. Szeretném hinni, hogy véletlen, figyelmetlenség (ellenkező esetben közvetett gyilkossági kísérletről beszélünk), vagy maguk a szervezők is tudták, úgyis rábukunk a „nem ivóvíz” feliratú csapokra és nem lesz bajunk – nem is lett –, mégis, kéretik erre kicsit jobban figyelni. Ez egy állat fesztivál, mumifikálódott tetemeket kerülgetni a füvön meg olyan illúzióromboló. (Mielőtt beszólsz: a sör kiszárít.)

A Metal Hammer színpad (normál néven FEZEN klub, köztünk szólva: Szauna) működő vízcsapja így áldás volt az űrből, mégis csupán a második a sorban, ami vonzóvá tette éjjel ezt a félreeső fesztiválhelyszínt, DJ Paplan rockbulijai ugyanis mindent vittek. Furán hangzik, de egy jó rockmixer kb. megduplázza a fesztiválélményt hajnalban, Paplan (miért pont Paplan?) pedig méltán név a szakmában. Tud bulit csinálni, élvezi, és jó arányban keveri az ismert slágereket a kevéssé hypeolt, de jó számokkal. Mikor a Man in The Box után meghallottam a My Girlfriend’s Girlfriend-et, már tudtam, maradok. A buli egyébként nem volt zsúfolt, a tömeg zöme a szabadtéri karaoke-t tolt a centrumban, ám a legelvetemültebb arcok tagadhatatlanul itt voltak.

„Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, PLACCS”. így lehetne jellemezni hajnali hazatérésem. Az amúgy perfekt vízhatlan sátor néhány liter méltatlankodással jelezte, nem szeret lazulni (cövek, I miss U), így újraértelmezve a vizespólóverseny fogalmát, cirka harminc perc alatt állítottam helyre a víz-sátor-ProblemChild sorrendet fals énekek édes özönében. Ehm… hadd mondjak valamit. A karaoke jó dolog, imádom, fesztiválon reggel ötig meg aludjanak a lúzerek, mégis, aki a sátortáborral szemben állít fel egy karaoke-t, azt be kéne csukni állatkínzásért. Csapda, Mobil és Istvánakirály váltotta egymást órákig, hangnemet tekintve leginkább Kan-Dúrban…

1. NAP

Déli sörciccentés ébreszt, némi totó a zuhanyzóban (nem folyik- forró-jéghideg, csapszaktól függetlenül), és nemsokára kialakulnak az első másnapos haverságok. Nappali programok tekintetében a civil sátrakat ajánlom, társasok, agytornák, tesztek, ám ami a prímet vitte, a drogsátor „részeg” és „belőtt” szemüvegei, melyekben úgy kell ugrani/dobni/labdázni, hogy a világról körülötted pusztán téveszméid vannak. Legyen elég annyi, hogy az eldobott teniszlabdámat a NASA tisztje szolgáltatta vissza, talán kissé morcosan. Nekiindultam kávét vadászni, és itt futottam bele a FEZEN második (és utolsó) negatívumába.

Rég volt Woodstock, tudjuk, ma egy fesztivál kissé vagy teljesen, de üzlet. Kinti kaját/nagy palackot legtöbbször be se vihetsz (szemetebb helyeken a táborba se), az árak fent, a mérleg inog a „választék” és a „tukmálás” közt. Cserébe egyre komolyabb fellépőket/szervezést/miegymást kapunk. Szeretjük vagy nem, ez egy folyamat. A pofátlanság viszont állapot, és az, mikor XY ledumálja, hogy CSAK Ő árulhat pl. kávét egy fesztiválon, kétségtelen ide tartozik. A hevenyészett pult mögül felém áradó „úgyisittveszed, köcsög” érzés annyira irritált, hogy szépen felkerekedtem, átalmentem a hídon és gyalogoltam tíz percet a restiig, ahol ennyiért még egy kisfröccsöt is kaptam a meglepően sűrű feketéhez. A módszert javaslom mindenkinek, ugyanis – bizony ám – rajtunk áll, mi fut. Fesztivál/gyros/sőrfőzde/bármi, ha jó és tehetjük, éljünk vele. Így egyrészt megmarad, másrészt példa lehet: megéri a minőség. Másik oldalnak pedig mutatjuk: buktad öreg: így lehet, jövőre módszert vált, vagy jön más, aki olyat produkál, ami versenyben is képes működni, nem csak monopolban. A fenti eset azért ütött, mert maga a FEZEN egyénként nem a lehúzásról szól. Folytatva: visszafelé összespanoltam egy társasággal, akik – szabályoknak megfelelően – kapun kívül fogyasztottak jóféle hazait és a rosszféle hattablettást szimultán, majd még néhány random arccal kiegészülve nekikerekedtünk fesztiválnak/részegszemüvegnek/söröknek egyaránt.

Ejtsünk szót a koncertekről. A csütörtöki nap az én műfajomban nem ígért olyan masszív dömpinget, mint az előző, így több esélyem volt olyat látni, amire egyébként nem mennék. Ilyen volt a Media-sátorban fellépő szövegelősereg is. Noha csak bele-belepillantottam a Beatkoho, a Hősök, és az Akkezdet Phiai koncertjeibe, kívülállóként úgy vélem, a magyar underground rap lassan megérik. Nyilván a társadalmi közeg kedvez a műfajnak – van miről szólni, na –, ezzel együtt egykori, a zs-kategóriás mintákból esetlenül összeollózott monoton alapra „baszom-faszom” rímeket vigéckedő hülyegyerekek helyett hangszeresek, zenészek vannak a színpadon. Olyan arcok, akik komolyan veszik, amit csinálnak, mondanivalóval, amit el is tudnak mondani (még ezt az erőltetett akcentust lehetne skippelni, de ez már tényleg apróság).

A „miértne”-kategóriába tartozik (szigorúan csak nálam) a csütörtöki nap főattrackiója: Tarja Turunen is. Az egykori Nightwish-pacsirta szólómunkássága szőr mentén volt meg, így itt az alakalom, hogy kialakítsak egy saját véleményt. Első: Tarja tényleg tündéri. Mosolygott, örült, őszintén szerette a rajongóit. Az általam eddig látott imidzs helyett egy szeretnivaló énekesnő állt a színpadon, nehéz volt nem mosolyogni rá. És – nyilván – nagyon jó hangja van. Viszont a koncert... először azt hittem, velem van a baj. Tarja új dalai komplexebbek, nehezebben befogadhatóak talán, esetleg én nem értem. Behunytam a szemem, és akkor jöttem rá, mi a zavar az erőben. A dalok több mint fele háttérsávokról szólt! A billentyűs mögötti laptop szépen tette a dolgát. Míg a nagyzenekart adta, nem is volt baj, de mikor egyszerre vagy öt Tarja énekelt ötfelől, felgyulladt bennem a Mi-a-Fenének tábla. Az egész egy agyonrendezett negyedplayback volt, annyira, hogy soha nem tudtam, mikor hallom a színpadon pódiumra helyezett csellóst, mikor megy billentyűről, és mikor megy felvételről a vonós. Pedig a zenészek nagyon ott voltak (a dobos egyedül megérne egy filmet), átöltöző-szünetben amilyen show-t csaptak magukban, fenomenális, Tarja hangja pedig bőven elvinné a bulit. Így viszont mintha egy közepes üzleti- és nulla zenei érzékkel bíró rendező – néhány sikerreceptet összeollózva – próbált volna önmegvalósítani, minimális teret hagyva zenének/zenésznek egyaránt. Végig vártam, hogy egyszer csak lecsapják a laptopot, összegyűrik a percre kidolgozott timetable-t, és elkezdenek végre igazán zenélni. Álmodozom... már megint.

Viszont álmodni kell, valószínűleg így gondolja a FEZEN-re Veled tehetségkutató győztese, a Prey is, akinek díja: fél óra a nagyszínpadon. Hajtott a kíváncsiság, kik ma a legjobb újak? Nyilván szubjektív, de hogy a Prey mocsok jó, kétség nem fér hozzá. Tempós, karcos, dögös, mégis elég dallam van benne, hogy vigyen, mint a szél. A banda nem veterán, van még hova fejlődni, de az indulók minden lendülete ott van benne és penge zenét csinálnak. Jó néhányan egyetértettünk abban, hogy inkább hallgattuk volna őket még egy darabig, mint… szóval mást. (A srácok most vették fel első albumukat érdemes meghallgatni.)

Maradva a nagyszínpadnál: Ossian. Csak röviden: olyan, mint volt. Paksi Endréékkel kapcsolatban mindig úgy éreztem, akkora a szándék, hogy nem hagy helyet a formának. Néhány fenomenális számot kivéve az összes dal amolyan katonás, fegyelmezett, nagyon mondós zakatolás. Persze akinek ez bejön… ők simán megtöltik a nagyszínpad körüli teret. Az Ossian őszinte, és ez nagyon sokat jelent. Amit vársz tőle, pontosan azt kapod. Paksi egy darab rocktörténelem. És még alig politizál…

Az este természetesen sörökkel, új és régi cimborákkal, alvás helyett Paplannal, és néhány kisebb sztorival folytatódik, ezeket helyszűke okán a fantáziátokra bízom, de van benne punk, lányok, sátor és papírzsebkendő.

2. NAP

„Lemerült a telefonom.” „Töltsd fel.” „Nem úgy, a víz alá.” Szerintem ez vicces. Még akkor is, ha saját káromon tapasztaltam: mindig van még egy pocsolya, a sátorban is. Szóval old schoolban nyomom tovább, bár egy lámpa jó lenne. A nap fesztiválosan indult, tegnapi arcok, konzervbab (mindenkitől bocs…), civilsátras lődörgés, sörök (köszi!), majd hozzácsapódok új ismerősökhöz. Fesztiválon az alkoholfogyasztás módja: fogsz egy üveg valamit, és keresel pár embert, akivel megiszod. Mivel a dolog rendszerint kölcsönös, egyszerre iszol/dumálsz/ismerkedsz, és – a legfőbb – jól érzitek magatokat. Drink in, chill out.

A csütörtök lazulásával szemben a péntek koncertmenet, hasítsunk bele. A Dorothy pályafutását egy ideje figyelem, a csajok szögegyenes, arcbamászós rockot tolnak, fílingesen, jól. Nem ritka, hogy a Road zenei irányát emlegetik velük kapcsolatban, nem véletlen: közösen turnézták körbe az országot, (itt is kvázi Mátéék előzenekaraként léptek fel a lányok). Egyébként: Road! A nagyon korai – fél ötös – kezdés dacára, egész pofás a tömeg a színpad előtt. Nagyot tévedni nem fogunk, banda mindig jó koncerteket ad. A meleg persze bágyaszt, de egy Ne Monddra nem lehet nem ugrálni, az Aki szabad még mindig interuniverzális pogóindukátor (sőt, büszkén jelenthetem, még egy kezdetleges circle pit is kialakult), a Nem Kell Más pedig a legjobb Bon Jovi-feldolgozás, ami létezik (a Go meg Gloria Gaynor, ha nem tudná valaki). A domoszlói négyesfogat a tíz éves siker ellenére sem szállt el magától, a közvetlen „szomszéd srác” érzés ugyanaz, mint anno rég, mikor először zúztak szembe velem. Örök elem még náluk a gyűszűnyi pálesz, amit minden szám után bedobnak – bár most Goya közvetlen üvegből adagolt –, ráadásul az első X örömére ezt megosztották tízünkkel. Új látvány volt a nézők közt viszont az a magentaszínű vibrátor, amit az egyik lány – dunsztom sincs, miért – lóbált folyamat a fejek felett.

Ha már itt tartunk, mély fő- és sörhajtás a fesztivál szeku-ricsi osztagának. A nem kis darab srácok tudták a helyük, dolguk. A legvadabb pogóról is látták, micsoda, viszont elég hamar észrevették, ha valaki tényleg zavaró volt a faszságával. Korrektek voltak, ha tudtak, segítettek, nem ritkán jókat röhögtünk együtt, türelmükről pedig annyit, hogy egyikük még akkor is mosolygott a fent említett hölgyre, mikor az vagy húsz percen át akarta a műbrokit a biztonsági őr arcába helyezni. Fesztiválmúltam során belefutottam pár őrbe, voltak jó nagy parasztok (rájuk is borították a Toi-Toi-t, ha igaz) és korrekt, képzett profik, a FEZEN őrei (keressétek ki, nem reklámozom) a legjobbak közt vannak. Jövőre is őket, ha lehet.

Na de vissza a zenéhez. Kis regenerációs pálesz után benéztünk még Lordra. Rövidre fogva: ha még nem voltál Lordon, pótold. A Vándor. Azt hiszed, ismered, pedig nem. Az érzés, mikor több száz ember térdel, ezredjére is meghatottan, majd valahol „kelettől nyugatig”-ra talpra áll… ezt nem adhatja vissza lemez. Át kell élni.

Felkeredtünk Snakecharmert nézni. A „szauna” már tömve, csak az emeleti korlátnál volt hely, de még ilyen messziről is átjött a hamisítatlan Gibson-Marshall érzés. A zenekar, amiben a Heartland torkára a Whitesnake tíz húrja kontráz, nyilván blues-zal kevert AOR-ban mozog, de ezt úgy teszi, hogy a leesett államat headbang közben vertem a szegycsontomba. Veszett jók! Élőben meg pláne. Dallamos hard rock, hair metal, AOR (hívd, ahogy szeretnéd), ez a műfaj, amit ’95-ben már szorgosan temettek, aztán máig születnek az újabb és újabb, állat lemezek, szóval kösz szépen, megvagyunk. Viszont a nyakam komolyan kezd kikészülni. Pedig a java még csak most jön.

Ritkábban, mint máshol, de a time crash itt sem marad el: valami vandál egy időpontra rakta Subiék RATM-tributjét a Europe-pal, nekem meg nem megy az osztódás. Nehéz az élet, mondom, és beállok a második sorba. Körülöttem csupa rajongó, rengeteg dolgot megtudok – Wikipédia elbújhat –, de abban hamar megegyezünk, hogy a Final Countdown voltaképp a csapat leggyengébb száma. Tudom, hogy azt ismeri mindenki, de az egész dal egy jó szintiszólam és ennyi. Akkor már inkább egy Carrie vagy egy Rock The Night. Na de kuss, mert kezdenek.

Hát nem egy múltidéző banda. A számok nagy részét (ne túlozz, három kivételével egyiket sem) ismerem, szóval nem sok bennem a nosztalgia, de körbeért a vigyorom, míg tolták a rock ’n’ rollt. A ’79-es zenekar, aki tíz évig nem is létezett, színpad- és bulipozitív, csak az első sor népsűrűsége tartott vissza egy komolyabb ugrálástól (egy ideig…). Kis érdekesség: ezen az estén másodjára hallottam a Here I Go Againt, a ’Charmer coverje után a svédek a Superstitiousbe csempészték bele Coverdale klasszikusát. Joey Tempest külön a koncert kedvéért megtanult [felolvasott egy papírról – a szerk.] pár szót magyarul – nem vagyok patrióta, de köszi –, John Norum szólóját meg reggelig simán hallgattam volna. „Az egyik legnagyobb dallamos rockgitáros”, mondta mellettem valaki, nekem meg nem igazán voltak érveim egy vitára. Aki a ’Countdown miatt jött, lehet, hogy szívta a fogát – a sláger a végére maradt –, de aki simán jó zenére és/vagy bulira várt, aligha távozott csalódottan. Nem azért, mert Europe, hanem mert jó. Ez a koncert egy Red Raspberry and Steelball Stars (copyright nálam) bandától is ugyanilyen odaütős lett volna.

Ha már hülye nevek, a pénteki koncertsort számomra a Ganxsta Zolee és a Kartell zárta. Nyilván már ásnátok el („ez egy rockmagazin, hé!”), ám a valóság az, hogy Döglégy csak kicsit rap, de nagyon buli. Ha annyit mondok, hogy simán tolták a Killing In The Name-et, lehet fogalmad, mi történt kb. a koncerten. De hasonló lendülettel vitték az Jumpot, az Ice Ice Baby-t is, meg a rakat saját számot. Aki látta a Jack Jack c. filmet, tisztában van vele, hogy Zoli trú arc, Sex Action-rajongóknak meg aligha újdonság, hogy „El Scorpio” körül nem áll le a légkör. A Kartell egy olyan rap-metal, aminek a koncertjén punk ugrál diszkóssal, raszta és heavy szinkron lóbál sörényt, és úgy általában: kib*szott a hangulat.

A folytatás Paplan, mi más? Buli, ugrál, headbang, táncol, ég a zsír és folyik a sör. Felejtsd el a  gyurmaterem lábgépét meg Norbit a harminc grammos rudijával (erre meg miért büszke...), Fear of the Darkot, Last Resortot meg Open Your Eyes-t ide, és máris lemozogtad a reggeli töltött káposztát (benne főtt disznókarajjal, Rejtő módra).

És lőn este és lőn reggel.

3. NAP

Egy fesztivál utolsó napja: fogalom. Már ez az otthonom, ismerek mindenkit – mindig ezt hiszem –, még bőven bírom és már nincs mire tartalékolni. Enyhe üröm a nyakizomláz (érzésre: hét törpe túlórázik a nyúltagyamban), de jófej EÜ-sök átsegítenek a nehéz pillanaton, a pozitív őrültek egymásra ható gravitációja pedig tévedhetetlenül mutatja az irányt: a srácok és lányok felé, kik szatyornyi vizekkel szaladnak szorgosan. Mint kiderül, tűzzsonglőrök építenek víztározót, mely enyhet és vigadalmat ad a melegben, így vizescsőre töltött penny-s szatyrommal én is csatarendbe állok. Kisvártatva sok jó fej ember, szép adag tőtike’, néhány gitár kerekedik a medence köré, topkategóriába emelve a délutánt, és egyszerűen… állat a fíling! Ahogy dumálunk, poénkodunk, zenélünk (iszunk… trallalala), az nagyon adja. A pillanat pedig, mikor dögmelegben, a hűvös vízben fekszem, gitárom a kezemben, fejem egy csábos, ifjú leány combján, ki készségesen tölti a számba a hideg sört, azt hiszem, nem igényel kommentárt (gondolom, MOST menjek a francba).

Sajna az esti tusfürdőparty-ról lemaradtan a Nevergreen okán, bár a Hammerworld klímája azért hozta annyira a szauna-érzést, hogy még én is nekivetkőztem. A Sohazöld dörmögő goth/doom metálja méltatlanul kevés figyelmet kap a hazai közegben – csak igényeseknek! –, ám a csarnokot így is megtöltötték. A zenekar hangsúlya Matláry Miklós billentyűin és Simon Valentina énekén van – ez az, amit kevés hangosító vesz figyelembe –, a basszus, a gitár, és Macura mély hangja a tömeget, keménységet adagolja a nagy ívű dallamok alá (dob, az meg mindig kell). A zenekar jó arányban keverte a régi dalokat (pl. Új sötét kor), a nemrég megjelent ’Vendetta’ trackjeivel, kellően sötét, súlyos, föld alatt szárnyaló volt a koncert.

És jött. Vártam. Nitrós kolibriként rohangáltam fel-alá. Az előző zenekar utolsó hangja még rezgette a membránt, én már ott voltam – sajna így is csak a második sorra voltam jó. Fejeket le, hangerőt fel, csillogó szemű áhítat, kimondom a két szót: Skid Row!!! (Rockvilla, őrjöngés, rock ’n’ roll). Amíg szerelnek, álljunk meg egy pillanatra. Mit keres, még egyszer megkérdem, mit keres a Skid Row a kisszínpadon? Csak hétszeres platinalemezes banda, élő legendák, a Mötley és a G’N’R vonalában –nem mellesleg húzónév a fesztiválon –, miért raknánk őket nagyszínpadra? Ott a Quimby van! Félreértés ne essék, Kiss Tibiék bandája jó, népszerű, és klassz bulikat csinál, de meg nem fordulna bennem, hogy a Skid helyett ők zárják a nagyszínpadot. Nem beszélve, hogy Sabóék először járnak az országban! A Quimby meg…. szóval nyár van, meg fesztiválszezon, meg fellépések, ha random bedőlsz egy bokorba, jó eséllyel épp elkapsz egy Quimby-bulit. No mindegy vissza a koncerthez.

Ugyan még csak a roadok hangolnak, de páran már sikoltozni kezdenek. A tömeg komoly méreteket ölt, és természetesen megjelenik pár kis(agyú)csaj furakodni , méltatlankodni, odalenni önmagától. Ők egy ideig nagyon fognak zavarni (mindenkit), míg rá nem jövök, a műfajban a dögös groupie-k mellett a hülyepicsapat is szériatartozék, ettől kezdve egész szórakoztató a szenvedés, ahogy – esély nélkül – elénk próbálnak kerülni. Mondjuk azért nélkülük jobb lett volna.

Fülig ér a szám és zakatol a szívem. Ahogy lemegy a Blitzkrieg Pop – ez az intro –, és odaállnak a hangszerek mögé, már négy méterrel a föld felett járok. A nyitószám (Let’s Go) nem kicsit dörren, és egyből tisztába teszi a dolgokat. A tavalyi album második trackjébe a fiúk mindent beletettek, szó nincs róla, hogy Bolan, Hill és Sabo tölteléket gyártana két régi slágerük közé. A ’United World Rebellion’ olyan lázadó erővel szólal meg, mintha dühös tinédzserek írnák, Solinger hangja pedig kifejezetten passzol a stílushoz. Apropó, Solinger! A novemberi koncert kapcsán írtam, hogy a Skid Row énekese kissé elveszni látszik a három húrnyűvő  ős-tag közt, na ezt a kijelentést tesszük most múlt időbe. Nem tudom Solinger – és egyáltalán az egész banda – mit csinált magával most (vagy akkor), de (f)ezen a kis fesztiválkoncerten a Skid Row olyat pirított, ami köröket vert az egyébként állat bécsi koncertre. Solinger úgy állt bele a frontemberi szerepbe, hogy vontatni se lehetne, Bolan még mindig jelenség, Scotti és Sabo megint új szintre emeli a közönséggel való kommunikáció fogalmát. Eközben a tempó feszes, a srácok lazák, és fogalmam sincs, tinédzsereket, kiérlelt zenészeket, bulizó rockereket vagy mit látok színpadon, de hogy kicseszett rock ’n’ roll, az biztos.

A zenekar most sem tartogatja a bigslágert (18 and Life) sokáig, a setlist egyébként a ’Subhuman Race’ és a ’Revolution’ kivételével minden albumot megidéz. A ’Remember-t Snake most is akusztikuson játssza, a ’Darkened még mindig a világ legjobb gitárszólója, a Monkey Buisness meg… oké, oké, abbahagyom. Rohadt jók a számaik, értve? Skidék lazaságát meg mi sem mutatja jobban, mint a koncert közepe felé ellőtt gitárblokk. Scotti és Sabo vagy tíz percen át oda-vissza felelgetnek egymásnak, mint két vásott, kurva tehetséges kölyök, közben fülig ér a szájuk, ugratják egymást, poénkodnak. Sabo játszik, Scotti sörözik, majd Scotti farzsebeli a sört és nekiáll pengetni, Sabo pedig lenyúlja az ale-t, kortyol, visszateszi, és újra rámarkol a gitárnyakra. Mindeközben úgy játszanak, hogy a mögöttem álló prog-metálos jóbarátomat újra kellett indítani, mert lefagyott. Amit csináltak, ahogy csinálták, amit éreztek… ro… sztá… ze.. bocs, elfogytak a szavak. Az új abszolút mértékegység ezentúl: 1 Skid Row. (Kb. mint a Kelvin, csak közelíteni lehet.)

Bevallom, előnyben voltam. Egyrészt mert a Snake-interjúból tudtam, új szám is lesz a koncerten, másrészt, mivel már írtam az akkor még meg nem jelent albumról, betéve tudtam a dalt. Ahogy Johnny kimondta: We Are The Damned, még négy kezem nőtt, és mindegyikkel csápolni akartam. Aljasul jó a dal, olyan refrénnel, amire végig tudnám ugrálni a hátralévő éveim. És ha fogós refrén a zárószám, a Youth Gonna Wild még ma is, egy héttel a koncert után itt kering az ereimben. A dal gyárilag tökély (na mitől lettem ProblemChild?), de az, ahogy élőben előadták… szerintem megragadt a téridőben. Ha valaki esetleg Székesfehérvár közelében jár, menjen ki a MÁV pályára, forgolódjon egy kicsit a rét ellipszisének egyik gyújtópontjában, hétszentség, hogy hallani fogja: „They Call Us Problem Child”. És mielőtt elfogultsággal vádolnátok (egyébként jogosan), másik jóbarát – aki megfordult már Kiss-en, Metallicán, jóég tudja min – ezzel fordult hozzám: „Oké. Ez életem három legjobb koncertjének az egyike.”

Őszintén szólva, nekem a Skid Row volt a zárókoncert. Kizárt, hogy ezt bárki überelni tudja, szóval bocs, nem érdekel ki, hol, mit játszik. Éjfél után amúgy is volt egy nagyon gáz fellépő, egy hangot nem talált el, csapzott volt, folyt róla a víz, úgy hívták: én a Karaoke sátorban. (Talán nem azt a dalt kellett volna választanom, amit feszt előtt is alig tudtam kiénekelni. Utólag is elnézést.) Viszont a társaság nagyon jó volt, igazi utolsó napi, szóval darabig még rontottam a levegőt (külön köszönet D.H. Cecilnek a setlistért, és utálva irigylem a pengető miatt), majd muszáj volt még egy kicsit bulizni Paplan mellett (ennél közelebb ma úgyse jutok az alváshoz). Hajnali öt felé aztán lecsengett az utolsó hang, és már csak a jól bejáratott Fals-csapda és Biki-nee maradt. Mivel ennél hamisabb már én sem lehettem, úgy döntöttem, pohárpiramisban döntök csúcsot, ami remek alkalom volt, hogy megismerjek új őrülteket, elfogadjak új söröket – szomjankórász vagyok – és folyatódjék minden.  Történt még 2,5 m-es pohárgúla, gitár, délig tartó afterparty, tanulság, hogy miért ne aludj el társaságban (összefirkálnak és rád rakják a széket), de ezt majd személyesen. (Így is kivégeznek a terjedelem miatt.)

Szóval: milyen volt FEZEN? Zsííír. Minden (jó) fesztiválnak van egy saját íze, a FEZEN-nek is. És finom. A szervezés nem rossz (néhány hiba), helyenként kiváló, a fellépők jók és jól el vannak osztva, az üzlet nem könyököl a pofámba (egy kivétel), és úgy fest valaki/valakik tényleg tudják, miről szól egy ilyen rendezvény. Ami még fontosabb: van egy célközönsége, amit jó aránnyal lőtt be. A FEZEN az egyik legbarátságosabb fesztivál, amin jártam. Az emberek nagy része nyitott, szinte bárkihez odamehetsz, és ez, hozzáadva a Zenéhez olyan alap, amire felhúzhatsz egy négynapos bulit. Szóval köszönet a Fesztiválnak, a barátaimnak, a Skid Row-nak, aztán vidéki srácoknak a kapu előtt, a Skid Row-nak, a tüzes vizes baráti körnek, a hajnali pohárcsapatnak, meg a Skid Row-nak, meg a sátorszomszédoknak meg a… (Menjetek csak, én jövő augusztusig folytatom.)

* Dave Grohl játszotta a Sátánt a Tenacious D filmben. Ha minden igaz, a végső rock-párbajban ő énekel, dobol, gitározik. Továbbá ő az életre hívója a Probot c. kőkemény rockalbumnak is, amiről a Lemmyvel közös Shake Your Blood kötelező darab mindenkinek.

** Személyes kedvencem a Rev Theory Hell Yeah c száma.

Szerző: ProblemChild
Képek: Savafan, Török Hajni, Mahunka Balázs, Tar Károly (FEZEN)