Masters of Rock 2014 4. nap: Sebastian Bach, Unisonic, Eluveitie, Terrana, Bonfire - Vizovice, 2014.07.13.

írta Hard Rock Magazin | 2014.08.12.

Németország vagy Argentína. Németország vagy USA. Ezen agyaltam a fesztivál utolsó napjára menet, ugyanis az este folyamán játszották Brazíliában a labdarúgó vb döntőjét, illetve a két kontinens ikonikus frontembere egymás után lépett fel. Rossz látni, amikor a biztonságos parkolót jelentő fatelepről sétál be az ember a fesztiválra, hogy sokan már bontják a sátrat, az utolsó koncert után a cseh fesztiválozók egy része hazaindul. De sokan már korábban így tesznek, másnap mégiscsak munka van. Ez általában meg szokott látszódni az utolsó napi létszámon, kivéve, ha valami überszuper produkciót tartogatnak a szervezők aznapra. Az járt jól, aki maradt még egy keveset, mert a vége igen erősre sikeredett!

De ne szaladjunk ennyire előre, megfáradt testünket már délután bevonszoltuk a likőrgyárba, mivel egy kis cserebere miatt már korán jelenésünk volt. Az első napon az Axxis menedzsere mesélte, hogy sajnos a Krokus egyik zenésze nem tud fellépni, így beugrós bandát keresnek. Több zenekar is felvetődött, végül a Bonfire lett a befutó, amit nem is bántam, mivel nem vagyok nagy Krokus fan, viszont a németek pár éve hatalmas bulit nyomtak ugyanitt. Most sem tettek másként, nagyon jól tolták ezt az Amerika-ízű rockot. Nem nagyon foglalkoztak új lemezek bemutatásával, tudják, hogy a nép többnyire a régi klasszikusokra kíváncsi, így elsősorban azokat tolták ezerrel. Korukat meghazudtolóan pörögtek a tagok és folyamatosan figyeltek rá, hogy egy mosoly, egy kacsintás vagy egy integetés is beleférjen a közönségnek. Nem is maradt hálátlan a közönség, már az elejétől nagyon jó kis hangulat alakult ki, főleg a Chris LimburgUwe Köhler páros volt elemében, folyamatosan vigyorogtak, ezzel szemben az igazán régi motoros Hans Ziller inkább „a kevesebb több” elve alapján mozgott.

A szinte megállás nélkül mászkáló Claus Lessmann nagyon jó formában volt, hiba nélkül hozta a régen felénekelt lemezek hangulatát és minőségét. Szépen hömpölygött a műsor a kellemes rocktémákkal, majd elérkeztünk a vége felé a dobszólóhoz. Harry Reischmann kinézetre szinte a fia lehetne bármelyik tagnak, de jól és látványosan is játszott az egész buli alatt, majd a szólónál mindezt még meg is fejelte. A roadok két lángoló fejű dobverőt adtak neki és úgy kezdte el verni a cájgot, gondolom a sebesség miatt nem tudott begyulladni a dobhártya, majd átment tűzfújóba, két ütem közt a levegőbe fújt egy hatalmas lángcsóvát. Egy korty „gyújtós”, egy fújás, egy dobolás. Piszok látványos volt, igaz, késő este, a sötétben mutatott volna baromi jól, de azért így is az átlag dobszóló fölé emelte a produkciót. Anno amikor a MOR-on játszottak, a bulijuk alatt esett az eső, most ugyanezt megkaptuk, ugyanis az Under Blue Skies alatt minden volt az ég, csak nem kék: olyan zivatart kaptunk a nyakunkba, hogy csak a nagyon fanatikusok vagy a „már úgyis mindegy” emberek maradtak a nézőtéren. Szerencsénkre a megbízható Red Bull sátrunk alatt volt elég hely még számunkra. Ezek után azt hiszem, ha a Bonfire kezd a fesztiválon, érdemes lesz előre esőkabátot venni… Zárásként persze mi mást kaphattunk volna, mint a zenekar legnagyobb slágerét, a Sweet Obsessiont, ami méltó módon koronázta meg a bulit. A Bonfire megint pofás műsort adott, magas színvonalon.

Setlist:

Bells of Freedom / Tony’s Roulette / But We Still Rock / Never Mind / Hot to Rock / Don’t Touch the Light / Fantasy / Sword and Stone / Give It a Try / Dobszóló / Under Blue Skies / Sweet Obsession

Amikor kiderült, hogy a Krokus nem lép fel, úgy döntöttek a szervezők, hogy picit megvariálják a fellépők sorát és a beugró Bonfire kezdi a nekem való fellépő sort. Örültem is neki, mert Mike Terrana a kedvenc dobosom, mindig nagy élmény látni a show-ját! Belőle sosem elég, kivéve most: MOR-jaim történetének talán legunalmasabb koncertjét láttam, igazi szenvedés volt végigélni a műsort. Utólag sajnálom, hogy a Bonfire nem a Krokus eredeti időpontjában játszott, mert akkor Terrana bandája is kevesebb időt kapott volna. Voltam már számomra nem tetsző koncerteken az évek alatt, de akkor nagyjából tudtam, hogy mi vár rám, most viszont arra készültem, hogy biztosan jó lesz. Egy pozitív dolgot tudnék megemlíteni ezzel a koncerttel kapcsolatban: Mike Terrana dobcucca gyönyörű! A személyre szabott, hófehér (nem Jaguar) cájg igen impozáns látványt nyújtott, pláne a dupla „hosszú” lábdob, aminek még nem sikerült a miértjét megfejtenem, majd a szakértők megmondják, miért jó. De a Terrana-lemezre megkomponált számok unalmasak, gyengék és sajnos most Terrana nem akarta magára irányítani a figyelmet, ezért nem verte szét a cájgot, csak komótosan elpüfölgetett. Volt egy rövidke dobszóló féle, de én tőle ilyen semmitmondó szólót még nem láttam. A két bérzenész is semmilyen volt, az énekes-gitáros srácnak talán az első számban még elviselhető volt a hangja, azután gyors romlásnak indult az is, az amúgy nem túl szimpatikus basszeros pedig akkora elánnal vetette bele magát a buliba, mintha életében most játszana először színpadon. Elsősorban mindkét zenész egy helyben nyomta, a gitáros az éneklés miatt nem tudott mozdulni, de a basszeros helyben mozgott akkorákat, ami nem igazán volt összhangban a zene stílusával és tempójával. Nagyon zavaró volt. Csalódás volt számomra a koncert és nem fogok rohanni a boltba megvenni a lemezt. Terranát minden más projektben örömmel meg fogom nézni, de ebben nem, az biztos!

Az Eluveitie-t nem is tudom, hányadik alkalommal láttam már, pedig nem vagyok nagy rajongójuk, de valahogy mindig szerepelnek azon a turnékon, amelyeket megnézek. Emellett minden nagyobb fesztiválon jelen vannak, nem is véletlenül, hiszen méretes rajongói bázisra tettek szert az évek során. A svájciak most is az első perctől megfogták a közönséget és nem eresztették – a fotós árokban hallottam, ahogy pár centire a hátam mögött, teli torokból énekelték a sorokat a rajongók. A hangzással sem volt túl sok baj, a népi hangszereket is jól lehetett hallani. A legutóbbi (nem a legfrissebb) ’Helvetios’ albumot jócskán bemutatták, a koncert felét ennek a lemeznek a dalai tették ki. A friss lemezről is bemutattak pár számot, mindjárt az elején kettőt is egymás után, és meglepő volt számomra, hogy a The Call of the Mountainst Anna Murphy teljesen egyedül énekelte. Tekerős lantját letette és mikrofont ragadott, nem emlékszem, hogy eddig ilyet láttam volna tőlük, de igen kellemes meglepetés volt. Nagyon szép hangja van, igaz, picit „idegenül” mozgott ebben a szerepben, mint általában azok a zenészek, akik átmenetileg leteszik a lantot (jelen esetben szó szerint), és csak az énekléssel törődnek.

Majd visszatértünk a megszokott mederbe, Glanzmann hörgött tovább, a többiek pedig tették a dolgukat. Ha nem mozognak fel-alá a zenekar tagjai, akkor is szépen kitöltik a rendelkezésre álló teret, így nem is zavaró, hogy az énekes Glanzmann kivételével szinte az előre-hátra lépegetés adja a színpadi mozgást. És ő el is viszi a hátán a produkciót, ha éppen nem énekel, mindig valamilyen népi hangszert szorongat. Mivel nem annyira az én világom ez a zene, így a buli második fele alatt inkább a seggére vertem a megmaradt koronáim nagy részének, illetve meglestem a hátsó kivetítőnél már gyülekező drukker hadat is. A nap folyamán az is feltűnő volt azon kívül, hogy kevesebben vannak a megszokottnál, hogy többen is német válogatott focimezt húztak magukra, ezzel is jelezvén, kinek drukkolnak a nagy estén.

Setlist:

Helvetios / Nil / The Nameless / The Call of the Mountains / Thousandfolds / Luxtos / Inis Mona / Neverland / Kingdom Come Undone / A Rose for Epona / Omnos / The Siege / King / Havoc

Lehet lemezminőségnél jobban énekelni koncerten? Normális esetben nem, de Kiske ezt is tudja! Lehet, hogy 20 évig konzerválta a hangját és vigyázott rá, de ha a nagy pihenőnek ez lett az eredménye, akkor nem érdekel. Egy zseni a pali, és mindezt úgy adja elő, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ilyen kurva jól énekel és mindenkit kenterbe ver a hétvége alatt. Jelen pillanatban a Unisonic nagyon erős élőben! Nem kell ecsetelnem, kik játszanak a zenekarban, nem gyenge kvalitású zenészek, akik élőben is tudják hozni a kiváló minőséget. És ezt a biztos alapot még megfejelik a világ egyik legjobb rocktorkával: gyilkos kombináció. Kezdésként Kai meglobogtatta a hangfalra tett kis német zászlóját, ezzel is jelezve, hogy nagyon drukkol a nemzet fiainak a messzi Brazíliában, de Kiske is kijelentette, hogy folyamatosan kapják az infót a meccs eredményének alakulásáról.

Mindjárt bele is vágtunk a csodába, az első lemez egyik legjobb tételével, a zenekar nevét viselő számmal. Kai Hansen a nálunk már megcsodált párduc mintás sálját most nem a nyakába tekerte, hanem olyan glamesen a gatyájába tűrte. Nekem még mindig furcsa tőle ez a fajta kinézet, de nem is ez a lényeg, hanem amit és ahogyan játszik. Mert abban baromi erős, hihetetlen lazán hozza a témákat, folyamatosan bohóckodva Kiskével. A színpad másik, komolyabb oldalának produkciójában sem lehet hibát találni, Dennis Ward azon kívül, hogy folyamatosan vokálozik, tolja a betonbiztos alapokat a gitármágusok alá. Mandy Meyer sem kezdő, baromi jól teszi a dolgát ő is, csak számomra sokkal visszafogottabb megjelenésben, mint Kai. Nem olyan laza, pedig mesésen nyomja ő is. Kosta pedig végig mosolyogva veri szét a bőröket. Úgy van vele az ember, hogy mind iszonyat jó zenészek, de ott van Ő. Besétált a színpadra és úgy járt-kelt a színpadon, mint aki azt se tudja, hol van, és igazából mit keres itt. Csak mintha véletlenül arra járna, és ha már ott van, a kezébe nyomtak egy mikrofont, hogy „Nesze, öcsém próbáld meg!” Teljesen laza stílusban, abszolút nem feszkózta túl a dolgokat, elsétálgatott a színpadon, jó néha azért a közönséget is bevonta a csodába, de nem éreztem rajta egy pillanatig sem, hogy ő itt most bemutatja a frontemberkedés non plus ultráját. Néha olyan volt, mint aki azt élvezi, hogy ilyen közelről láthatja ezeket a zenészeket és élvezi a zene minden pillanatát, közben beleénekel valamit a mikrofonba, ha már megtalálták vele.

Az új lemez felvezető dalára sem kellett sokat várni, a For the Kingdom nagyon király nóta és élőben is egyből hat. Bár akik ott voltak, szerintem úgy voltak vele, hogy tök mindegy mit énekel, csak énekeljen. Két szám közötti hangszerhangolás alatt, magát és minket szórakoztatva, átment Elvisbe, tisztára olyanokat „búgott”, mint a király. És közben jókat mosolygott magának, hogy „Na, ilyet is tudok, akkor itt baj nem lesz az este folyamán”. Nem is volt. Az első Unisonic-lemez szerintem a vártnál gyengébbre sikerült, bár vannak nagyon jó témák a lemezen, s mivel a koncert időpontjában még nem jelent meg a teljesen friss album, nagyrészt az első lemezről játszottak. A már említett For the Kingdomon kívül elnyomták az Exceptionalt is, ami nagyon kellemes kis hallgatnivaló. Világpremiernek is szem- és fültanúja lehetett a közönség, az új lemezről addig még sehol sem lehetett hallani a Throne of the Dawn számot, ami egy jó kis döngölős tétel, az új lemez egyik erőssége.

Persze egy Unisonic-bulin jelenleg még nem maradhat ki pár Helloween-téma és ezen az estén a March of Time-ra és a koncertet záró I Want Outra esett a választás. A March szerintem jobb volt, mint az eredeti, ha ez egyáltalán lehetséges, és úgy látszik az I Want Outot arra találták ki, hogy amolyan koncertzáró, időhúzó tétellé váljon. Előző nap a tökfejek is így tettek, de itt azért a hang sokkal jobb volt. Nem vagyok Kiske-fetisiszta, nagyon sok énekest imádok, valakit a hangja miatt, mást a színpadi produkciója miatt, de azt gondolom, Kiske köröket ver nagyon sok énekesre. Nemcsak a hangja miatt, mert azt lehet szeretni vagy nem szeretni, hanem ezt a túl jól ismert frontemberi megnyilvánulások teljes tárházának mellőzése mellett teszi, bár az Over the Rainbow elején Kaival ketten maradtak a fényben és úgy kezdte a dalt, hogy közben leült lábat lógatni a színpad elejére. Zseniális koncert volt, és azt nagyon sajnálom, hogy a zenekari tagok nagy nevei miatt igen drága a banda ahhoz, hogy sikerüljön elhozni hozzánk, mert hatalmas élmény látni és hallani őket. Remélem, egyszer valaki bevállalja!

Setlist:

Unisonic / Never Too Late / For the Kingdom / Star Rider / My Sanctuary / King for a Day / Exceptional / Throne of the Dawn / March of Time / Souls Alive / Over the Rainbow / We Rise / I Want Out

A záró akció előtt elnéztem, hogy megy a vb döntő és láttam, hogy Kai és Kiske is megnyugodhatott, nem maradtak le semmiről, mivel gól nélkül álltak a csapatok. A kivetítő környékén futottam össze Gergő barátommal, aki vágyálmát így fogalmazta meg az utolsó fellépővel kapcsolatban: „Én csak annyit kívánok, trappoljon be elefánt lépteivel, kezdésnek tolja el a Slave to the Grindot és szakítsa le a fejemet!”. Így is történt szóról-szóra, Sebastian Bach jellegzetes járásával berontott a színpadra, a Skid Row zúzós slágerével kezdett és olyan vehemenciával vetette bele magát a buliba, hogy a jellegzetes mikrofonpörgetések majdnem leszakították a hallgatóság fejét. Itt nem volt kecmec, bumm, egyből a közepébe vágtunk a bulinak. A pali szöges ellentéte Kiskének, a hangja az évek folyamán ugyan már kopott a fiatalkori nívóhoz képest, de ezen a bulin egész jó formában volt, még a sikolyok is rendben kijöttek belőle. Egy perc nyugta nem volt a közel másfél óra alatt, folyamatosan pörgött, rohangált, gesztikulált, mikrofont pörgetett és a senki más által nem tudott, „bokából headbangelés”-t is bemutatta. Tudomásom szerint még sosem lépett fel a cseheknél, ennek megfelelően hatalmas várakozás előzte meg a bulit: bár a vb-döntő végkifejlete és a vasárnap esti fellépés nem neki kedvezett, elég szépen összejöttünk , ráadásul sok korábbi fellépő nézte végig a fotós árok széléről a produkciót.

A nap folyamán Bach semmit sem vállalt el, a nagy nemzetközi fellépők közül talán egyedül ő nem dedikált, a napi egy sajtótájékoztatót is Terrana vitte el, de ha ezek is kellenek a jó koncerthez, akkor legyen. Legalább óvta a torkát és a koncert vége felé is tök jól nyomta a slágereket. Amikből nem volt hiány, a koncert magját a Skid Row-témák alkották, megfejelve pár saját szerzeménnyel. Azért az új lemezt, a 'Give 'Em Hell'-t is promotálta egy kicsit, gondolom, szólóbulin többet is játszik róla. De itt az emberek a Skid Row-slágerekre voltak kíváncsiak az eredeti énekestől és kísérőzenekarától. Azt nem lehet mondani, hogy Sebastian csak kirángatott pár embert lakóhelyének valamelyik rockkocsmájából, hogy jöjjön el vele a csehekhez: tapasztalt harcosokkal vette magát körbe. Ha nem is sikerült a lemezt feljátszó szuper bandáját elhozni, azért cinkostársa, Bobby Jarzombek már lassan 10 éve látja a hátát a bulikon. Sokszor meg is szólította őt Bach, hogy „na, látod Bobby” vagy „akkor nyomjuk Bobby”, és Bobby a többi zenekarában már megszokott elánnal vetette bele magát a számokba. A basszusgitáros szerepet sem akárki kapta, Rob De Luca, a Spread Eagles alapítója, aki többek közt az UFO-ban is játszott. Folyamatosan vokálozott és közben igen látványosan pengetett, néha teljesen kifacsart pózban állt a mikrofonállvány körül. Brent Woods gitáros pedig, ha már a nagy havernak, Vince Neilnek is bevált, akkor Bachnak is jó lesz, ő egy szem gitárral hozta a Skid Row kétgitáros témáit.

Szerencsére a zenészek nem vettek le az élményből, de a lényeg amúgy is ott trappolt középen, szélen, mindenhol. A harmadik számnál már konkrétan csuromvíz volt az inge, a roadjuk alig bírta lerángatni róla a dzsekit, de közben még mindig énekelt és pörgette a mikrofont. A koncert előtt volt szerencsém látni, amint a technikus ellenőrzi a két bekészített mikrofont, hogy pörgetésbiztosak-e. Úgy rángatta az összeragasztott mikrofonokat, hogy azt hittem, magát a kábelt is simán szétszakítja az ürge. Amikor teljesen kiengedte, a mikrofon szinte a közönség feje felett pörgött, pedig van pár méter a színpad és a nézők között. Ahogy mondtam, a setlistben a legnagyobb Skid Row slágerek kaptak helyet és többször is libabőrös lettem attól, hogy újra az eredeti toroktól hallom ezeket a sorokat.

Emlékszem, amikor családilag Törökországban nyaraltunk, az egyik bazári boltban megláttam a Skid Row akkor pár hete megjelent első lemezének kazettás változatát, és az utazás rám eső zsebpénz részét azon nyomban el is költöttem és sokáig kirobbanthatatlan volt a magnómból. És most ott bólogat az ember, aki felénekelte azokat a dalokat, majdnem bele az arcomba… nagy élmény volt! Közben a németek egy góllal verték az argentinokat és a sok drukker a koncert második felére ért vissza, de azt hiszem, sokat veszítettek. A fesztivált lezáró nóta nem is lehetett más, mint a metal klasszikus Youth Gone Wild, ahol, mint máskor, a régi zenekar nevének kimondását a közönségre bízta, tökéletes lezárást adva a fesztiválnak. Azt nem tudnám megmondani, hogy a deszkákon is a németek nyertek-e, én egy döntetlent javaslok, mert mindkét csapat kimagaslót nyújtott, de mindegyiknek más az erőssége, a tiziket meg majd lejátsszák máshol.

Setlist:

Slave to the Grind / Temptation / The Threat / Big Guns / Piece of Me / Harmony / 18 and Life / American Metalhead / Tunnelvision / Taking Back Tomorrow / In a Darkened Room / Monkey Business / I Remember You / All My Friends Are Dead / Youth Gone Wild

Jövőre, ha minden jól megy, jubilálok, a 10. MOR-om lesz. Az évek folyamán egyre több honfitársam tette tiszteletét a fesztiválon, lassan olyan arányban leszünk a „külföldiekkel” szemben, mint itthon a Szigeten. A fesztivál, szemben sok nyugat-európai fesztivállal, bőven a megfizethető kategóriába tartozik, a felhozatal ár-érték aránya az egyik legjobb, és az infrastruktúra sem romlott az évek alatt. Külön magyar kolónia van már a kempingekben, és mint azt az alábbi csoportkép is bizonyítja, idén is igen méretes magyar kontingens bulizta végig a Masters of Rockot.

Kép és szöveg: Savafan
Külön köszönet Zdenek Ciknek és a Pragokoncertnek!