"Időt és pénzt nem sajnálva": Interjú Veress Mártonnal, a Pokolgép egykori és az Armageddon jelenlegi dobosával

írta Csemény | 2014.08.08.

Ritkán ível magyar zenész pályája olyan töretlenül és meredeken fölfelé, mint Veress Marcié. Az Armageddon újdonsült dobosa körül szédítő sebességgel pörögnek az események: a Pokolgép-jubileumot, az amerikai ösztöndíjat és szakmai gyakorlatot Chris Amott hívó szava koronázta meg. Karrierfejlesztés szempontjából oktatni lehetne Marci példáját, de mi mindenre van még szükség a szerencsén és azon kívül, hogy jókor jó helyen legyen az ember? Hogyan jut el valaki egy gimnáziumi zenekarból a Pokolgépen keresztül az ex-Arch Enemy gitáros amerikai zenekarába? Marci mesél az amerikai zenészképzésről, felejthetetlen élményekről, nehézségekről, az új bandájáról és a kilátásokról is.

Hard Rock Magazin: Hogyan telt az első menet, azaz a tavaszi féléved Amerikában? Mennyire tudtál zeneközelben maradni?

Veress Márton: Jelenleg a Nemzetközi Üzleti Főiskola (IBS) hallgatója vagyok. Most leszek harmadéves és művészeti menedzsmentet tanulok. Ez a tavaszi félév pedig úgy alakult, hogy kaptunk egy köremailt még tavaly szeptemberben egy lehetőségről, amire mindegyik évfolyamról lehetett pályázni. Ez egy cserediák program, ahova két diákot választottak ki az egész egyetemről, és én erre adtam be a pályázatot. A motivációs levél, a tanulmányi átlag és a szakmai önéletrajz alapján választottak ki engem, így jutottam ki. A SUNY Purchase College-ben tanultam januártól május közepéig egy fél évet, és óriási élmény volt egy amerikai egyetemen megtapasztalni, hogy milyen a diákélet.

Ezen az egyetemen van egyébként egy elég híres zenekonzervatórium, ahol olyan zenészek tanítanak, mint a Guns N’ Roses gitárosa, de például Moby is innen került ki. Az iskola pedig benne van a tíz legjobb művészet iskolában az Államokban, és magába foglal még egy színművészeti főiskolát, egy képzőművészeti részleget, tánciskola is van, a színész részlegen pedig olyanok szerepelnek a tablókon, mint például Wesley Snipes. Elképesztő kapcsolatrendszerrel rendelkezik az iskola, úgyhogy ez egy nagyon jó alkalom volt arra, hogy továbblendítsem a karrieremet. Megismerkedtem olyan emberekkel is, tanárokkal, zenészekkel, akikkel máshol nem lehet. Én elsősorban művészeti menedzsmentet tanultam, tehát nem a zenekonzervatóriumi részben voltam, ezért a dobgyakorlást nem volt túl egyszerű megoldani, mert nem használhattam a konzervatórium termeket, csak az odajáró diákok. Az egész egyetem másfél óra vonatútra volt New Yorktól, tehát nem a városban volt, hanem egy másik megyében – úgy kell elképzelni, mint mondjuk egy Cegléd–Budapest menetet. Én a városba tudtam bejárni hétvégente egyszer vagy kétszer gyakorolni, és akkor egész napos programot jelentett, hogy bementem dobolni egy-két órát, majd vissza.

HRM: Találtál próbahelyet, amit lehetett bérelni, vagy hogyan oldottad meg?

VM: A Drummers Collective-be mentem. Ez egy zeneiskola, ahova két éve jártam, őket ismerem, és most ide megyek vissza szakmai gyakorlatra is. Az Armageddon pedig csak hab a tortán, mert én amúgy is mentem volna 11 hónapos szakmai gyakorlatra a Drummers Collective-be.

HRM: A távozásodat jubileumi koncertek foglalták keretbe, hiszen a Pokolgéppel felléptél tavaly decemberben a Barba Negrában, és ott volt a június 7-i nagykoncert is. Hogyan tudtad elengedni a Pokolgépet és a Poison of Marvelt?

VM: Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Nekem a Poison of Marvel volt az első zenekarom, amelyik úgymond komolyabb lett. Gimnáziumi zenekarnak indult, de szerencsére egy kicsit kinőtte magát. Ők a mai napig a legjobb barátaim, egy nagyon szoros baráti zenekar volt, és bár tudtam, hogy egyszer ez lesz, mert láttam, hogy mindenki egyetemen van, meg egy kezdő zenekarnak szűkösek a perspektívái, nehéz volt megélni a távozást. A Pokolgép meg egy óriási élményt jelentett, nagyon megtisztelő volt ott játszani három éven keresztül. Az pedig hatalmas szerencse, hogy pont most jöttek a jubileumi nagy bulik, amikor már kilépni készültem. Jól jött ki az én szempontomból, hogy részt vehettem ezeken. Életreszóló élmény volt látni a régi felállást is, és nyilván játszani is velük. Ez mindenképpen egy rocktörténeti pillanat, és örülök, hogy a részese lehettem, pláne hogy még DVD is készül belőle.

Én viszont mindig úgy gondoltam, hogy a dobolást egyszer majd nemzetközi szinten szeretném csinálni, nem csak otthon. Most jött ez a lehetőség, és baromira örülök neki, de ez ezzel jár, hogy sok mindent itt kell hagyni. Épp a minap költöztem ki a próbateremből, ahova 14 éves korom óta járok napi szinten, azt is itt kellett hagyni, ill. barátnőt, családot, barátokat. Nehéz, mert át kell szervezni az egész életemet, és egy új fejezetet kezdeni. Nagyon remélem, hogy meg fog térülni. Hazajönni bármikor tudok, kimenni viszont csak most lehet. Én ezt így próbálom felfogni.

HRM: Ha nem lett volna az ösztöndíj és a Drummers Collective, akkor is belevágtál volna egy külföldi kalandba?

VM: Igen, úgyhogy ez most nagyon kapóra jött. Két éve is voltam kint a Collective-ben dobolni részösztöndíjjal, és már akkor beleszerettem. Engem mindig is vonzott Amerika, mert ott a legnagyobb a nyüzsgés, és az összes példaképem, a kedvenc dobosaim is mind ott mozognak, állandóan ott vannak. Amikor először kimentem, találkozhattam is velük személyesen, ami óriási inspirációt és élményt jelentett. Láttam ezt a pörgést, meg mondták is kinti dobosok és híresebb zenészek, akikkel beszélgettem, hogy ott kell lenni a körforgásban, ahol a dolgok történnek, mert arra elég kevés esély van, hogy engem Amerikából felhív majd valaki, hogy „helló, gyere dobolni”. Ott kell lenni, ott kell ismerkedni, ezek általában beajánlásos alapon működnek, mint ahogy korábban a Pokolgépbe én is így kerültem be. Amikor dobost kerestek, megkérdeztek különböző zenészeket, és szerencsére egy olyan embernél is érdeklődtek, aki ismert, és többek között engem is ajánlott. Kint nyilván nagyobb a piac, több az ember, magasabb a színvonal, ezért nehezebb a dolog, de ott lehet nagyobbat ugrani, úgyhogy mindenképpen meg akarom próbálni, és remélem, hogy felnövök a feladathoz. (nevet)

HRM: Hogyan kerültél be az Armageddonba?

VM: Az Armageddon teljesen véletlenül jött. Elkezdtem egy amerikai apróhirdetéses oldalt olvasgatni, néztem, hogy milyen zenekarok keresnek dobost, és több százat végigkattintgattam. Az Armageddoné egy teljesen noname hirdetés volt, a zenekarnév sem volt beírva, még az sem, hogy ki adta fel. Csak annyi, hogy „metal dobost keresünk, erre és erre hasonlít a zene, amit játszunk, és legyen útleveled, mert szeretnénk menni koncertezni”. Úgy voltam vele, hogy nem történik semmi, ha küldök egy e-mailt, úgyhogy jelentkeztem rá. Megírtam, ki vagyok, mi vagyok, hol zenéltem, persze beírtam a Pokolgépet, csatoltam videót, képeket magamról. Pár nappal később az egyik órámon olvastam a válaszemailt, az ex-Arch Enemy-s Chris Amott írt vissza, és gratulált a Pokolgéphez, merthogy hallott róla, tök jó. Én meg néztem, hogy ilyen nincs, hogy ezt nem én csináltam, hanem valami felsőbb erő, vagy nem is tudom… Én csak írtam egy e-mailt egy hirdetésre, és ez lett belőle.

Nem tudtam mit mondani, teljesen kivoltam. Chris meg azt mondta, hogy küldenek két számot az új lemezről, az egyik már meg is jelent (Captivity & Devourment), a másik még nem. Ezeket kellett meghallgatnom, hogy tetszik-e, meg menne-e egyáltalán. Én azonnal rávágtam, hogy persze, baromira tetszik, és nekiálltam gyakorolni. Időt és pénzt nem sajnálva jártam be a városba hetente többször próbálni a számokat, de önszorgalomból hozzávettem még egy Arch Enemy számot is, a Nemesist, ami az egyik leghíresebb nótájuk, plusz még az előző Armageddon-lemezről a kettes nótát, a Burn The Sunt. Így négy számmal készültem, meg akartam mutatni, hogy azon felül, amit ő küldött, én mellévettem az ő régi dolgait is.

HRM: És hogy nézett ki a próba, Chris hallgatott meg egyedül?

VM: Igen, ő volt egyedül, és a Drummers Collective-ben volt a meghallgatás. Kérdezte, hogy tudok-e valami helyet, én meg mondtam, hogy ott vannak próbatermek. Én úgy mentem oda, hogy se cuccom, se semmim. Két szál dobverővel jelentem meg a meghallgatáson. Eltoltuk a számokat kétszer, aztán beszéltünk egyet, elmentünk ebédelni, és azt mondta, hogy eddig azok közül, akiket meghallgatott, én bizonyultam a legjobbnak, és hogy ő ezt nyomatná, csak mi a helyzet azzal, hogy én nem itt élek, mi a helyzet a vízummal és a többivel. Még többször találkoztunk, mire úgy volt vele, hogy jó, nem érdekli mi lesz, most már nyomjuk. Gyakorlatilag egy meghallgatáson vagyok túl, próba még nem volt, de a többiekkel már találkoztam.

Egy zenekari fotózáson mondta meg, hogy eldöntötte, akármi lesz, én leszek a dobos. Mondtam neki, hogy a problémákkal ne foglalkozzon, én meg fogom oldani az adminisztratív részét. Szerzek dobot is, hát istenem, nem egy nagy „was ist das”, eladtam otthon a cuccom, kimegyek és veszek ott egyet. Minden vágyam, hogy egy ilyen összejöjjön, nem fogok attól megijedni, hogy dobot kell venni, meg ki kell repülni. Ő látta, hogy komolyan gondolom és tényleg nagyon szeretném, és akkor mondta, hogy oké. Úgyhogy holnap utazom, pont tegnap beszéltem vele [az interjú július 31-én készült – Csemény], most ő is visszament Svédországba a nyárra kicsit pihenni, mert két éve csinálja ezt a lemezt, és most lett kész. Jelenleg még kiadót is keres, és még idén meg szeretné jelentetni. Eddig két szám ment ki, de tíz nóta lesz a lemezen. A kiadó- és menedzsmentkeresés mellett szeretne minél több koncertet lekötni idénre. 2003-ban jött ki az utolsó lemez, aztán szünetelt a projekt 2012-ig, amikor is otthagyta az Arch Enemy-t. Azóta készül ez az új anyag. Chris megírta az albumot, összeszedte rá a zenészeket, mert ugye az Armageddonban hárman voltak régen, ő, az Arch Enemy-dobos, meg egy basszusgitáros, most már pedig csak ő a régi tag, és teljesen újraformálta a zenekart. Zeneileg is más lett, korábban ez egy klasszikusabb, heavy metalosabb történet volt, amiben ő énekelt végig tisztán, ez pedig most egy atompusztulat halálmetal. Lesznek benne tiszta énekrészek, lesz pár olyan nóta, ahol ő énekel megint, ami szerintem jót tesz neki, mert jobban kinyílik a dolog, nem csak gyalu végig az egész. Én három hete megkaptam a számokat, begyakoroltam, és most úgy megyek ki, hogy tudom a lemezt és indulnak a próbák.

HRM: Három nemzet is ad zenészt az Armageddonba. Mennyire jönnek felszínre a köztetek húzódó különbségek?

VM: Angolul megy minden, ez ilyen szinten már nem lehet probléma. Az IBS-en amúgy is angolul hallgatom az órákat már harmadik éve, és tizeniksz éve tanulom a nyelvet. Szerencsére a svédek is nagyon jól beszélnek angolul, gyerekkoruk óta tanulják, úgyhogy nincsen semmi probléma.

HRM: Már a Pokolgépbe is nagyon fiatalon kerültél be. A korkülönbség tekintetében mi a helyzet az Armageddonnál, hogyan viszonyulnak hozzád?

VM: Én úgy érzem, hogy a rockzene kortalan dolog. A Pokolgépben is megvoltak a közös elhajlások, bulizások, ahol nem annyira érződött a korkülönbség. Nyilván adódott egy-két súrlódás is, és olyan dolog, amit ők a korukból adódóan másképp gondoltak. De akkor ők voltak a főnökök, én voltam az új tag, nem volt ebből semmi probléma, mindent meg tudtunk beszélni. Az Armageddonnál pedig az az érdekes, hogy Joey, a második gitáros és Matt, az énekes egy évvel fiatalabbak nálam, vagyis huszonegy évesek. Chris 36, a felesége, a basszusgitárosunk pedig 30 körül lehet. Viszont őket még annyira nem ismerem, mert eddig csak egyszer találkoztunk a fotózáson, most fog beindulni a dolog. Bizakodó vagyok, eddig nagyon aranyos volt mindenki.

HRM: Említetted, hogy az Armageddon magához képest is más lett zeneileg. Egy klasszikus heavy metal banda után, mint a Pokolgép, mennyire nehéz átállnod az „atompusztulatra”?

VM: Én a Pokolgép mellett mindig is csináltam a saját zenekaromat, a Poison of Marvelt, ami a dobjáték szempontjából mindenképpen sűrűbb, modernebb felfogású. Csináltam a saját dobosvideóimat, tanulgattam más zenekarok számait is. Ezzel együtt az Armageddon technikailag teljesen más jellegű, mint a Pokolgép, ami egy klasszikusabb rockosabb vonal volt. Az Armageddon death metal, így sokkal gyorsabb, sokkal több hangot kell játszani (nevet), az egyik szám pedig például egy blastbeattel indul, ami a Pokolgépben nincs. Egyébként játszottam itthon Slipknot tribute-ban is, ami például közelebb áll ehhez, tehát nyomtam ezeket a témákat, és otthon magamnak is szoktam játszani ilyeneket.

HRM: Mennyire volt időd eljárni koncertekre, és feltérképezni a helyszíneket? Milyen várakozásokkal tekintesz egy esetleges turné elé?

VM: Fogalmam sincs. Én nézőként még csak nagy helyeken jártam, azt még nem tudom, hogy a kisebb klubokban milyen az élet. Egyelőre nem tudom, hogy mire számítsak. Teli vagyok várakozásokkal, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen helyeken fogunk játszani. Most egyelőre arra koncentrálunk, hogy jól összepróbáljuk a műsort.

HRM: Milyen koncerteket tudtál megtekinteni?

VM: Két éve elmentem Nickelbackre a Madison Square Gardenben, ami egy óriási buli volt, voltam Winery Dogs-on, ami Mike Portnoy új zenekara Richie Kotzennel. Teljesen véletlenszerűen jött. Amikor mentünk az utcán, láttuk kiírva, hogy pont aznap este játszanak, és úgy mentünk be, egyébként nem is tudtam, hogy lesz. Voltam modern metalos, metalcore-os történeten is, az August Burns Red és az Asking Alexandria játszott együtt a Time Square-nél, azt is meglestük. Figyeltem a kedvenc zenekaraimat, hogy merre turnéznak, mennyi a jegy, és ha a „belefér” kategóriába esett, igyekeztem elmenni megnézni őket.

HRM: Melyik példaképeiddel tudtál összefutni vagy lekezelni?

VM: Két éve John Petruccival találkoztam a Guitar Centre hangszerboltban. Legutóbb Matt Greinerrel futottam össze az August Burns Redből, aki nekem nagyon nagy kedvencem most. Egyébként nagyon közvetlen volt, és utána még az Instagram képem alá is kommentelt. Nagyon jóba lettünk J.P. Bouvet-val, aki egy fiatal és nagyon tehetséges dobos srác. Ő nyerte meg 2011-ben a Guitar Centre Drum-Off versenyt, az egyik legnívósabb dobversenyt Amerikában. Azóta sokat beszélgettem vele, és nagyon jófej és segítőkész volt. Amúgy a Collective-ben havi rendszerességgel jönnek híres zenészek kurzust tartani. Jött például a Hatebreed és a Godsmack dobosa, de voltak jazzes zenészek is, például Mike Stern, de viszonylag gyakran jön a Red Hot Chilli Peppers dobosa is, Chad Smith, de találkoztam Jojo Mayerrel is még a suliban. Nemrég hallottam, hogy a Metallica basszusgitárosa csak úgy besétált a suliba megnézni, hogy mi újság, de én akkor sajnos pont nem voltam bent. Azért az elég inspiráló, hogy a Metallica basszerosa csak úgy besétál a sulidba. (nevet) Szóval ez egy más világ.

HRM: Mesélj a Drummers Collectiveről és az ott betöltött szerepedről!

VM: A Collective több mint harminc éve létezik, és az egyik legnevesebb dobosiskola, illetve zeneiskola. Egy szinten említik sokszor a Berklee-vel vagy a Music Institute-tal, ami Hollywoodban van, tehát ott van az A-kategóriás iskolák között. Ez egy kicsi intézmény, de nagyon magas szinten folyik a tanítás. Az egyhetes intenzív programoktól egészen a kétéves diplomaprogramig rengeteg lehetőség van arra, hogy igény szerint mindenki kapjon akár személyre szabott oktatást. A kétéves teljes programban vannak kötelező körök, amiket le kell futni, de nagyon jó az összes tanár, az összes zenekari gyakorlat, az összes zenész, akikkel gyakorlaton összefuthat az ember, mind nagyon magas színvonalon oktatnak és játszanak. De szerveznek fellépéseket is klubokban minden szemeszter végén.

Én egy tízhetes kurzuson vettem részt két éve, és nagyon jóba lettem az igazgatóval. Nem is tudom már, de valahol megtalálta a videóimat, és még a hazautazásom előtt felkért arra, hogy legyek az iskola itthoni képviselője. Úgyhogy most ezt csinálom, aki érdeklődik az iskolával kapcsolatban, annak én segítek, felvilágosítom, elmagyarázom, mit hol talál, milyen programra érdemes menni. Ez segítséget nyújt abban, hogy minél több diák jusson ki minél könnyebben, és én nagyon szívesen csinálom. Nagyon megtisztelő, hogy egy amerikai iskolának eszébe jutott egyáltalán, hogy itt Magyarországon csináljunk bármit is. Egyébként én a Szendőfi Péter által kerültem képbe az iskolával, és ő is ugyanezt csinálja, a Collective képviselője itthon. Tartott egyébként kint két kurzust, épp most volt a második. Ő is jóban van a Collective-esekkel, és én általa ismertem meg ezt az egészet, így alakult a szakmai gyakorlat is, hogy mivel már úgyis ismerem őket, megkérdeztem, nem mehetnék-e oda gyakorlatra dolgozni. És bár ez nem volt meghirdetett állás, közölték, hogy semmi akadálya, és ez nekem nagyon jól jött ki, mert zeneközelben maradok, tudok gyakorolni is, ha pedig koncert lesz az Armageddonnal, ők rugalmasan fognak ehhez állni. Sőt, az igazgató is dobol, és még turnézott is az Arch Enemy-vel 2006-ban, úgyhogy képben volt, és nagyon örült ennek a lehetőségnek. Úgy tűnik, szépen összeállnak a dolgok.

HRM: A szakmai gyakorlaton túl körvonalazódik már a jövőképed? Vannak konkrét hosszú távú terveid mondjuk az Armageddonnal?

VM: Teljesen képlékeny még ez a dolog. Nem tudom, mi lesz az Armageddonnal, mi lesz a szakmai gyakorlattal. Remélem, hogy beindul a zenekar, kint tudok maradni, és tudom majd csinálni.

HRM: Azt azért megfogalmazhatjuk célként, hogy profiként a zenélésből élj meg?

VM: Igen, ez lenne a cél. (nevet) Minden erőmmel azon leszek, hogy ez összejöjjön.

Készítette: Csemény