A magyar rockzene új nemzedéke: Apey and the Pea, Grand Mexican Warlock - A38, 2014.07.18.

írta Bazsa | 2014.08.06.

Nem is olyan régen, a hármas Turbo-lemez kapcsán került szóba, hogy Magyarországon is kiépülőben van egy lassan, de annál biztosabban növekvő és fejlődő színtér, melynek képviselőire napjainkra már elavulttá vált (vagy annak nyilvánított) zenék autentikus megszólaltatása jellemző. Esetükben nem újraértelmezésről, nem az innováció önértékké emeléséről van szó elsősorban, hanem tolmácsolásról, a múlt felfrissítéséről és aktuálissá tételéről.

És bár az egyes zenekarok más és más műfajokban mozognak, valamint az alapanyag felhasználásának módjában is eltérések mutatkoznak – attól függően, hogy mennyire nyúlnak hozzá és formálják azt saját képükre –, három dolog feltétlenül összekapcsolja őket: a zenei gyökerek nyílt vállalása, a rendkívül magas minőség és a megkérdőjelezhetetlen hitelesség. E közös pontok mentén egy műfajok tekintetében korántsem egységes, mégis jól beazonosítható színtér rajzolódik ki, melynek éppúgy tagja a már említett Turbo, mint a Run Over Dogs, az Ozone Mama, a Grand Mexican Warlock, valamint az Apey and the Pea is. Utóbbi kettő közös koncertje tulajdonképpen reprezentatív értékkel bírt, hiszen egyazon helyen és időben mutatta be a közösség koherenciáját megteremtő azonos, valamint a sokszínűséget biztosító eltérő vonásokat. Emellett egy ilyen bulin valamennyire az is lemérhető, hogy mekkora az érdeklődés a színtér iránt, és bár a laza félház önmagában sem egy rossz eredmény (figyelembe véve, hogy a fesztiválszezonban amúgy is alacsonyabbak a klubbulik nézőszámai), valószínűleg ennél lényegesen nagyobb a megmozgatható közönségbázis. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az este főszereplői mégiscsak Apiék voltak, akik ’Hellish’ című második, várhatóan még a nyár folyamán megjelenő lemezüket mutatták be, így a megjelentek közül sokan elsősorban rájuk voltak kíváncsiak (noha a két csapat tábora között valószínűleg elég nagy az átfedés) és csupán a trió kezdésére értek az A38-ra.

A Grand Mexican Warlock tehát még igen szellős közönség előtt csapott bele szűk egyórás műsorába. Nincs összehasonlítási alapom a zenekar koncertteljesítményét illetően, hiszen utoljára még valamikor a kezdet kezdetén láttam őket élőben, de még így is szinte azonnal feltűnt, hogy valami nincs rendben a színpadon. Azt már korábban tudni lehetett, hogy a zenekarvezető Szabó Laci balesete miatt egy gitárral állnak ki ezen az estén, ami valamelyest rá is nyomta a bélyegét a megszólalásra. Szellősebb lett így a GMW hangzása, de korántsem annyira, hogy zavaró legyen a hiány, maximum azok érezhették némileg problémásnak, akik hangról hangra ismerik a csapat munkásságát. A valódi gond azonban sokkal inkább a buli lebonyolításában volt: a dalok közti hangolások kínosan hosszúra sikerültek, Undos értelmetlen összekötő szövegei pedig csak még kellemetlenebbé tették az amúgy is zavarbaejtő üresjáratokat. Végeredményben azért mégiscsak a zene az, ami számít, és ebből a szempontból teljesítményébe nem lehetett belekötni, gyakorlatilag lemezminőségben, egyetlen hamis hang nélkül hozta az ’Aeons’-on és a ’Hell Sweet Hell’-en hallható, korántsem egyszerű énektémákat. Emellett pedig a showt is egyedül vitte a hátán, egy helyben álló, hangszereikbe mélyedő társai ugyanis nem tettek hozzá túl sokat ahhoz, hogy történjen is valami a színpadon.

Az viszont minden negatívum ellenére is tisztán látszott, hogy mennyi potenciál van ebben a műfaji kategóriák közé nehezen besorolható, kreativitással és ambícióval teli csapatban. A fentebb említett zenekarokhoz hasonlóan náluk is igen erőteljes a garázshangulat és a retró feeling, legalábbis alapkarakter szempontjából, ám zenei értelemben sokkal szélesebb spektrumot járnak be, mely a hatvanas-hetvenes évek progresszív és pszichedelikus rockjától a funkys hangokon át a (poszt-)grunge-on keresztül a modern rockig (helyenként egészen a metalig) terjed. Ami mégis koherenssé teszi ezt a meglehetősen széttartó stíluskavalkádot, az az egyértelmű hatások ellenére is átütő egyéni hang. A koncertteljesítményen viszont van még mit csiszolni (elsősorban a színpadi munka, az átkötések és a fegyelmezettség terén), bár lehet, hogy csupán a módosult körülményeknek estek áldozatul.

Setlist:

Birds in Cage / Love Struggle / Serpentine / Fragments / Crack the Stone / Fisherman’s Tale / Losses / Reborn With the Sun

Alig egy év telt el az Apey and the Pea debütjének megjelenése óta, az Áron András énekes-gitáros vezette trió azonban nem ült sokáig a babérjain, és hamarosan (talán már a napokban) érkezik is a ’Hellish’ című kettes korong. A tét nem csekély, nem csupán azért, mert a ’Devil’s Nectar’ minden kisebb-nagyobb hibája ellenére a 2013-as év egyik legjobb magyar metallemeze volt, hanem azért is, mert a bemutatkozással egy időben a csapat kapásból műfajának elsőszámú hazai képviselőjévé vált. Bizony, azt a stílust, amiben Apiék utaznak, ma senki sem csinálja jobban ebben az országban, és talán nem túlzás azt állítani, hogy a nemzetközi színtéren is komoly érdeklődésre tarthatnak számot.

Őserő és hitelesség. Ezek azok a tulajdonságok, melyek kiemelik őket a manapság újra reneszánszát élő doom/stoner/sludge hullám zenekarai közül. Tipikusan ez az a műfaj, ami papíron marha egyszerűnek tűnik, hiszen viszonylag szerény eszköztárral dolgozik, és nem nagyon ad lehetőséget innovatív megoldásokra. Éppen ezért sokan gondolják úgy, hogy a mélyre hangolt gitárok, néhány paraszt riff, pár üveghang, a hörgés-morgás, egy nagy adag Jack Daniel’s és egy marék fű már elég a sikerhez, holott ez a legkisebb mértékben sem fedi a valóságot. Tény, hogy az alapvető panelek könnyen elsajátíthatók, ezt a zenét azonban elsősorban érezni kell – márpedig Apinak a zsigereiben van ez a műfaj, és épp így nem tanulható az az elementáris erő sem, ami az ő esetében egyfelől adottság, másfelől pedig ennek a zenei hagyománynak a maximális átéléséből ered. Emellett egy karizmatikus és végtelenül hiteles fazon, ami mindennél fontosabb ahhoz, hogy ebben a stílusban érvényesülni lehessen. Egy rendkívül autentikus produkcióval van tehát dolgunk, melyet a legmélyebb szintekig áthat a kilencvenes évek hangulata, ebben az értelemben állja meg a helyét, ha velük kapcsolatban retróról beszélünk.

Mindez élőben még átütőbb, mint lemezen, többek közt ezért sem volt zavaró, hogy a műsor felét képező új dalok jelentős részét – a néhány nappal a buli előtt publikált Leprechaun Skin és az Abraham kivételével – nem ismerte a közönség, bár nyilvánvalóan szerencsésebb lett volna a bulit a ’Hellish’ megjelenését követő hetekre/hónapokra időzíteni. A felvételek megcsúszása miatt erre még egy kicsit várnunk kell, az azonban első hallásra is egyértelmű, hogy nem távolodtak el a leginkább a Down nevével fémjelzett, de nyomokban az old school seattle-i grunge csapatok hatását is magán viselő zenei világtól, viszont egy az elődjénél keményebb, és talán egy kicsivel technikásabb anyag készült az Apey-műhelyben. Ez utóbbi különösen örömteli fejlemény, hiszen a ’Devil’s Nectar’-ral éppen ezen a téren voltak a legnagyobb problémák – de mindezekre majd a lemezkritikában térünk ki részletesebben. Ami pedig az élő teljesítményt illeti, nagyon egyben van a trió, tele stenkkel és energiával, ami nem is meglepő, hiszen a ritmusszekciót (Makai László dobos, illetve Prepelicza Zoltán basszusgitáros) is rutinos, a műfajt kiválóan ismerő arcok alkotják, és Api ereje is jobban érvényesül koncertkörülmények között. Ennek ellenére nem döngöltek úgy bele a földbe, mint ahogy abban előzetesen reménykedtem, azt viszont nehéz volna megmondani, hogy ennek a zenekar játéka, megszólalása (az alapok beállítása, a dalok hangszerelése stb.), vagy csak az éppen aktuálisan kikevert sound volt-e az oka. A félreértések elkerülése végett: ezen a szinten már messze nem a jó és a rossz/középszerű, hanem a nagyon jó és a kurva jó közti különbségről beszélünk, és mivel egy átlagon felüli képességekkel rendelkező csapatról van szó, ne szégyelljünk ennek megfelelő – azaz: a megszokottnál nagyobb – elvárásokat támasztani velük szemben.

Összességében nagyon jól sült el ez a lemez nélküli lemezbemutató, azt pedig külön élmény volt látni, hogy már most milyen lelkes tábor áll Apeyék mögött. A hazai metal underground nagy reménységei ők, és minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy komoly esélyük van a nemzetközi színtér meghódítására is.

Setlist:

Nazareth / Nay / The Four Horsemen / Devil’s Nectar / Leprechaun Skin / Owl / Timeless / Pothead / Abraham / Judas / Hellish / Black Lamb

Szerző: Bazsa
Képek: Zsiga Pál (NOWmagazin)