Történet a Europe szájából kiénekelt sajtról: Europe, Snakecharmer, Lord - FEZEN, 2014.08.01.

írta CsiGabiGa | 2014.08.03.

Rég jártam a FEZEN-en. Azóta sok minden megváltozott. Vége a vadregényes útszéli parkolásnak, leszabályozták a kocsiknak még a haladását is, már messziről security-s emberek terelik a népet, de ez rendezettebb jelleget ad az egyre nagyobbra duzzadó fesztiválnak. Másrészt szponzorok nevét kapták a színpadok, amire azt mondom: bánja kánya, ha egy Sziget napijegy áráért itt fesztiválbérletet vehetsz! De a fő motiváló tényező az, hogy a Szigettel ellentétben ez megmaradt annak, aminek indult: rockfesztiválnak.

A fesztiválérzésről nem nagyon tudok beszámolni, helyette egy atyai jótanács minden gyakorló és leendő férjnek: Ne menj feleséggel fesztiválozni! „Éhes vagyok, menjünk enni!” „Szomjas vagyok, hozzál vizet!” „Fáradt vagyok, üljünk le!” „Pisilni kell, kísérj el!” És persze mindezt koncert közben, véletlenül sem két fellépő között. Mintha egy gyereket vittem volna a strandra, nem az asszonyt koncertre. De magára vessen, aki nem tájékozódik időben a barátnője nemi vagy zenei identitásáról!

A Kalinka Nagyszínpadon a Lord csak ránk várt a kezdéssel, mert alig két szót tudtam váltani Tomkával, máris belecsaptak a Miért jó, ami nem jó?-ba. És ez lehetne a nap mottója is a fentiek tükrében, mert minden viszontagságom ellenére igen jól éreztem magam, hála a fellépő zenekaroknak. Emlékeztek, mivel zártam legutóbbi Lord beszámolómat? „Csak az a szép zöld gyep, az hiányzott nagyon! Meg a Tépett álmok!” Itt a székesfehérvári MÁV pályán volt szép zöld gyep is (részben ugyan letakarva, de azért bőven maradt hely a természetnek), és volt Tépett álmok is. Mindjárt másodiknak! Gondolhatnám, hogy: nini! A lordosok olvasták a cikkemet és betették a programba a régóta hiányolt dalt! De nem csak írok, olvasok is. Nemrég olvastam egy Pohl Misi interjúban, hogy két műsort tartanak repertoáron, hogy a zenekart mindenhová elkísérő fanatikus rajongók ne ugyanazt kapják estéről estére. Nem nagyon hallottam hasonló törődést még zenekartól. Szóval: le a kalappal a Lord előtt! Még akkor is, ha Misi és Gidó nem is volt aznap a topon (utóbbi talán az előző napi Karthago koncert miatt volt fáradt), az ismert dalok és a két gitáros lendülete eladta a bulit. Azt a mai napig nem értem, miért kell két Nem kell egy zenekarnak, főleg egy koncerten belül. Ezzel együtt jó hangulat volt, minden rockzenész álma, ahogy ezer ember énekelte a capella a Virágdal refrénjét.

Setlist:

Miért jó, ami nem jó? / Tépett álmok / Megváltás nélkül / Neked soha nem elég! / Az utca kövén / Nem kell (Bármerre lépsz, bárhova érsz, a végtelen megtalál!) / Próbáld meg újra / Rossz fiúk / Új nemzedék / Itthon vagy otthon / Képzeld el! / Nincs bocsánat / Örökké / Ördög és angyal / Engem ne várjatok / Virágdal / Érezzél engem / Szóljon a rock / Vándor /// Szállj szabadon / Kifutok a világból / Nem kell (Hazugsághoz a szép mosoly, józansághoz az alkohol: kevés)

A záró akkordokat meg sem várva rohantunk át a HammerWorld Csarnoknak átkeresztelt Fezen Klubba, ahol az öreg kígyóbűvölő, Micky Moody pontban nyolckor belecsapott a húrokba, hogy Snakecharmer nevű új bandájával bemutatkozzon a magyar közönség előtt. Nos, ennyi rocktörténelem cirka 10 négyzetméteren ritkán jön össze. Ott volt mindenekelőtt a Whitesnake alapító gitárosa, a vicces mozgású, de igen technikás Micky Moody, akiről elsősörben szólt ez a történet. Kedvenc feleségem csak annyit mondott rá: Ez a virágmintás fejkendős a fekete izompólóban olyan, mint a házmester Sanyi felmosáshoz készülődve. Aztán ott volt öreg róka (vagy ősz haja miatt inkább ezüstróka) zenészkollégája, az ex-Whitesnake, ex-Black Sabbath, ex-Michael Schenker Group, ex-mittudoménminem basszer, Neil Murray, aki a háttérben rezzenetlen arccal nyomta végig a bulit. A másik gitáros az ex-Wishbone Ash húrnyűvő, Laurie Wisefield, aki úgy fogta a Les Pault, mintha túl nagy lenne neki. Ez persze a játékán egyáltalán nem látszott, remek szólókat nyomott, és a Whitesnake klasszikusok ikergitár-szólóiban is tökéletesen helyettesítette Bernie Marsdent. A doboknál az ex-Thunder, jelenleg Magnum dobos Harry James hozta a precíz alapokat, Neil Murrayhez hasonlóan minden feltűnősködés nélkül tette a dolgát. A jóképű énekes, Chris Ousey (akiről most megtudtam, hogy a nevét Uzinak kell ejteni) rögtön eltalálta óvodásból hirtelen nővé visszaváltozó feleségem szívét. Ő a Heartland nevű AOR formációban nyomta éveken át Steve Morris oldalán, majd 2011 végén kiadott egy szólólemezt, amit korábban a Dionysosrisingon majdnem az év AOR albumának tituláltam. A zenekar hatodik tagja, Adam Wakeman valamiért nem tudott részt venni ebben a turnéban, őt a dobos zenészkollégája, a Magnum-billentyűs Mark Stanway helyettesítette, aki ősz hajával és fehér pöttyös fekete selyemingében, de még a zeneszerszámának hangszíneiben is inkább az idősb Wakemanre hasonlított. Neki csak az új dalokat kellett megtanulnia, mert a Whitesnake nótákat már korábban együtt játszotta Moodyval és Murrayvel az M3-ben. Ami ugye nem a hármas metró, annál sokkal jobb projekt volt. Szóval két Magnum és egy Uzi a bandában, nem beszélve a két géppuskakezű gitárosról. Veszélyes felállás!

A jól felépített műsorban két-három saját nóta közé mindig beillesztették a nagy fehér kígyó egy-egy régi klasszikusát. A Dirty White Boy-szerű nyitó nóta és az azt követő lassított rock and roll után mindjárt a Ready an’ Willinget. Nagy „Sweet satisfaction”-énekeltetés lett belőle, nem törődtünk az ad hoc szaunával, melyet a zsúfolt kis klubban megrekedt levegő hozott létre. A videoklipes Accident Prone és kedvenc balladám, a Falling Leaves után (mely mintha Ousey szólóalbumáról maradt volna le) egy kis séta a blues árnyékában, és rá kellett döbbenünk, hogy a stúdióban „nagypapásan” szóló új dalok élőben bizony nagyon ütősek tudnak lenni! Illettek a nóták egymáshoz, csak az különböztette meg őket, hogy a régi klasszikusokat már mindenki kívülről fújta, míg az újakkal csak páran voltak közelebbi ismeretségben. Ousey jó hangú énekes, az más kérdés, hogy az a jó hangja nem illik ehhez a zenéhez. De ez ugyanúgy igaz az új számokra, mint a ’80-as években készült örökzöldekre. Ő is bugyinedvesítő hangú pacsirta (mint az említett példa mutatta), de másképpen, mint Coverdale.

Majdnem egy órának kellett eltelnie, mire a Moody's Blues című szólóban végre előkerült a híres slide-gitár technika. Micky bohóckodott, ugrált, grimaszolt, közben meg csak húzogatta a slide gyűrűt a gitárnyakon, mi meg csak ámultunk és bámultunk, míg a hosszúra nyúlt (és ezt nem negatív értelemben mondom) szóló Micky cinikus „Here's a song for you” felkiáltása után át nem csapott a Slow An' Easy-be, hogy még egy utolsó saját szerzemény után jöjjön a Whitesnake talán két legnagyobb slágere (nem véletlen, hogy Coverdale éppen e kettőt dolgozta fel újra a későbbi felállásokkal), a Here I Go Again, majd a ráadásban a Fool For Your Loving. De mindkettő az eredeti megszólalásban, a közepén ikergitárszólóval! Annyira megszoktam már a Vandenberg szólót (amit azóta is használnak az őt követő gityósok) a Here I Go Againben, hogy elsőre furcsa is volt, de aztán hamar helyére tettem magamban a dolgokat: Hiszen ez az eredeti!

Nagy zenészek nagy produkciója egy kis színpadon. Hihetetlenül szomorú, hogy ide szorultak, miközben az amerikai-magyar Ignite az A csitári hegyek alatt rockosított változatával hülyítette a népet a nagyszínpadon.

Setlist:

Guilty As Charged / A Little Rock & Roll / Ready An' Willing / Cover Me In You / Accident Prone / Falling Leaves / Walking In The Shadow Of The Blues / My Angel / Moody's Blues / Slow An' Easy / Nothing To Lose / Here I Go Again /// Fool For Your Loving

Azt mondják, nincs rossz nő, csak nem ittál még eleget! Szerintem ez a zenére is igaz. És mivel én újabban kvázi absztinens koncertlátogató vagyok (a kvázi az érkezés után bedobott egyetlen korsó sörre utal), nem etetnek meg velem akármit. Az Ignite koncertjéből hátralévő egy óra alatt hagytam magam leültetni a sörsátor elé, és beszélgetésbe elegyedtünk egy Svájcból éppen hazatért (és azóta már rendesen elázott) fiatalemberrel, aki ha már itthon volt, kijött a FEZEN-re. Jól tette! Mi örültünk, hogy találkoztunk egy olyan emberrel, aki legalább megtalálta a számítását a mai világban, ha a határon kívül is, ő meg őrült, bármit mondtunk, csak magyar szót halljon végre! Búcsúzóul azért mondtam neki, hogy óvatosan a döntögetéssel, nehogy holnap ő is megkérdezze a barátait: Te, én láttam a tegnapi Europe koncertet?

Ja tényleg, Europe! A Riches To Rags-hez készített idegesítő intrót kétszer kellett végighallgatnunk, mert elsőre elfelejtett bejönni a zenekar négyötöde, csak a basszusgitáros John Leven végezte el a házi feladatot, és lépett be időben. A színpadra és a zenébe egyaránt. A többiek sehol. Sebaj! (De baj!) Ismétlés! Másodszorra már előkerültek a többiek is, és innen gördülékenyen mentek a dolgok. Joey Tempest kirobbanóan jó formában volt, hangilag is és kinézetre is, kedvenc feleségem rögtön beleszeretett az 51 éves énekesbe (és gyorsan dobta Ouseyt). Én John Norum játékába szerettem bele (de nem a lárvaképébe, mely a pár évvel ezelőtti felvarratása óta borzalmas). Nem most, már a 'The Final Countdown' lemezen. Schenker rajongóként nagyon jól leszedte nemcsak a manírokat, de a szólóépítést is kedvencétől, úgyhogy már a nyolcvanas évektől kezdve olyan szólókat ír és játszik, mely technikás, ugyanakkor akár dalolhatóan dallamos egyszerre. Most viszont nem hozta a csúcsformáját, a szólója sem volt túl izgalmas (különösen nem Micky Moody teljesítménye után), és a Let the Good Times Rockban is csúnyán belebakizott Kee Marcello remekül megírt futamába. (Viszont az X-lábazást a Flying V-vel, azt nagyon eltanulta!) Persze ezt az elkápráztatott és egyébként is erősen illuminált tömeg észre sem vette. Ők még a Tell Vilmos nyitányra rittyentett kamu dobszólót is kajálták. Szerintem teljesen felesleges volt. (Úgyhogy erre időzítettük a kötelező pisiszünetet.)

A műsor az áttörést jelentő két klasszikus album ('The Final Countdown' és 'Out Of This World') mellett az utolsó két lemezre koncentrált, a 'Secret Society'-ről csak a Love Is Not The Enemy volt a programban, a borongósabb (és zúzósabb) hangvételű 'Start From The Dark'-ot pedig teljesen hanyagolták. Pedig jó lemez az! Furcsa volt a Superstitiousba beépítve aznap másodszor hallani a Here I Go Againt, a koncert végén viszont a Rock The Nightsba ágyazott Heaven And Hellt boldogan énekeltük közösen az énekessel. Nagyon tetszett a zenekar fényeit kiegészítő UFO-szerű LED-rács a fejük felett, a ’84-es Iron Maiden fénycuccát juttatta eszembe, amit leengedtek a zenekarra a koncert közepén. Csak ez modernebb. Hol a Tejút áramlását, hol a protonok cikázását szimbolizáló fényeket kaptunk a képünkbe, máskor az elektromos kisülések villámszerű effektjei, a koncert végén pedig egy virtuális tűzijáték szórakoztatott. Joey megtanult pár magyar mondatot, „Szevasztok! Hogy vagytok!”, meg ilyenek. De a „Kurvajó a bulli!”-t (így, két l-lel) többször is elmondta, látva a közönség reakcióját. Összességében tetszett a koncert, de inkább a régi dalok adták el magukat, a 'Bag Of Bones' nekem nem jött be annyira, mint látszólag a zenekarnak. (A 'Last Look At Eden' viszont tényleg jó!) A nagy csalódás a ráadásban jött, amikor a The Final Countdown elején mutatták a billentyűs kezét, és látszott, hogy a híres dallam samplerről megy.

Józanul mérlegelve a nap teljesítményeit, a Kígyóbűvölők kiénekelték a sajtot a Europe szájából. Persze ezt csak néhány beavatott tudta, aki végigszaunázta a másfél órát a Snakecharmer társaságában.

Setlist:

Riches To Rags / Firebox / Superstitious / Scream Of Anger / No Stone Unturned / New Love In Town / Wasted Time / Gitárszóló / Girl From Lebanon / Dobszóló / Sign Of The Times / Demon Head / Carrie / Love Is Not The Enemy / Let The Good Times Rock / The Beast / Rock The Night /// Last Look At Eden / The Final Countdown

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Török Hajni & Mahunka Balázs
További képek ITT.