RockPart, 1. és 2. nap: Behemoth, Ensiferum, Wisdom, Auróra - Balatonszemes, 2014.07.26-27.

Elképesztő, hogy a harminc kapujában már nem úgy működik a szervezeted, mint ahogy az elmúlt tíz évben megszoktad. Hiába viselkedtem jófiúként, s fogadtam szeszcölibátust a fesztivált megelőző napokban, péntek reggel ugyanolyan cefetül néztem ki, mint bármelyik átmulatott éjszaka után. Kínkeserv volt levonatozni Pestről Szemesre, de egy jó kis black metal buli ígérete hamar eltörölt mindent, ami nyavajgásra adna okot.

Balatonszemes egy átlagos déli-parti falu a maga 1500 lakójával. Úgy reklámozzák, mint a nyugalom szigetét, nem csoda, hogy néhányan istenkáromlással egyenértékűnek tartották a fesztivál idehozatalát. Tény, hogy ugrásszerűen megnőtt az egy négyzetkilométerre eső fekete pólósok száma a településen, de messze nem volt sáskajárás, még a meglehetősen olcsó italbolt és a főúton található cigisüzlet sem kereste halálra magát. A fesztiválozók ugyanis a fesztivállal voltak elfoglalva, néhány pokolra jutott lelket leszámítva senki sem tört, senki sem zúzott. És ezzel bele is kezdek a pozitívumok hosszú sorába. Arra számítottam, hogy ez egy semmirekellő fesztivál lesz. A szervezők nem győzték hangoztatni, hogy ez egy születőfélben lévő rockertalálkozó, s remélik, épségben világra jön. Éppen ezért nem hágtak a magasba az elvárások, de tévedtem, mint már oly sokszor életemben. A helyszín tökéletes (bár nem egészen a parton van, és Szemes szabadstrandja finom szólva sem túl kiépült), a fesztivál belső infrastruktúrája kompakt és praktikus, az árak barátiak, a koncertek pedig jól szólnak. Kérdés, hogy ha növekedésnek indul, hogy bírja el a terület, mert igencsak végesnek tűnik a zöld rész, illetve mit szólnának ahhoz a lakók, ha netán több naposra duzzadna az orgia? Sz.v.sz nem fog, de nálam sokkal okosabbak és hozzáértőbbek dolgoznak azon, hogy ez ne így legyen.

Szemerkélő esőben kezdődött meg számunkra a fesztivál, addigra már lehetett egyet aludni a Lord, Kalapács Józsi, Deák Bill és a P. Mobil koncertjeire – az Ensiferum veselkedik éppen, finn motyogással vesznek gyors ízelítőt a hangosításból. Szemben a saját személyzet kever, s nagyon úgy látszik, itt minden a helyén lesz. A harcosok berobbannak az 'Unsung Heroes' nyitópárosával, a Symbols intróval és az In My Sword I Trusttal. Petri Lindroos a jóságos hős, Markus Toivonen a marcona gonosz benyomását kelti, bár kétlem, hogy egymásnak esnének a koncert közben. A közönség jókora, de azért érződik, hogy nem Wackenben vagyunk, kár is lenne az ellenkezőjét bizonygatni. Az Ensiferum viszont hasít, jobbára váltogatva az előző album és a 2007-es 'Victory Songs' dalait. Hogy a hősi énekek miatt jött meg a kedve avagy sem, de az eső rázendített, így behúzódtunk a Don Gattóra, és onnan sasoltuk Lindroosékat. Már csak azért sem tudtunk a Don Gattóra figyelni, mert ahogy beléptünk, be is fejezték a bulit.

Mit egy kis eső a true fanoknak, ropták tovább rendesen, mint ha mi sem történt volna. Mi sajnos a kényszerszünet után elvesztettük a fonalat, és az első pár szám okozta libabőr gyorsan és tökéletesen visszasimult a karomba. A ráadásban előkapott Wrathchild azonban ismét odaszegezte a tekintetünket a színpadra, miközben egy szemesi arccal beszélgetek a helyiek és a fesztivál viszonyáról. "Nem is tudom, mióta várok a Biohazardra, erre idehozzák a kertem végébe" – ő nagyon nincs ellene a párnapos metalkodásnak. Ensiferum el.

Symbols / In My Sword I Trust / One More Magic Potion / From Afar / Token of Time / Blood is the Price of Glory / Victory Song / Pohjola / Lai Lai Hei / Twilight Tavern / Burning Leaves / Battle Song /// Wrathchild (Iron Maiden) / Iron

Mohó kortyok a söritalból, némi hotdog, nehogy gyomorsavat kapjunk a mézsárga nedűtől; kezdődhet az istentisztelet. A Behemoth nem viccel. A fotósárokból csak ámulok, hogy milyen impozánsan és tekintélyt parancsolóan lépnek fel, megjelenésükben van valami nem evilági. Minderre rájátszanak a kezdetben gyér fények. Nergal két fáklyával érkezik, és teátrálisan jelt ad a kezdésre. Nem kímélnek ezek se istent, se élőt, se holtat. Csak darálnak és kárognak, kárognak és darálnak, szinte egy hatamas masszává áll össze mindaz, amit kipréselnek a hangszerekből. Inferno úgy veri a dobot, mint őrjöngő gyilkos az áldozatát, ennyi ütem talán nem is létezik egy másodpercben. Nem vitték túlzásba az effekteket, de a hol vörösben, hol pedig fekete-fehérben úszó színpad még gonoszabbá varázsolta Nergalékat. Valami fröcsögött rám a színpad felől, de nem vér volt az; talán az extra szűz olivaolaj, amit a főszervező hozott nekik a Tescóból. Letelik a három szám, szigorúan kifelé vezet az út, a lengyelek menedzsere zéró toleranciát hirdetett. Nincs ebben semmi meglepő: olyan ő, mint ügyfelének zenéje.

Az asszony földbe gyökerezve áll, aztán ül, aztán legszívesebben kifutna a világból. Nyomasztó, amit a Behemoth művel, nem is csodálom, hogy a vasárnap reggeli úszás felé tartva kétszer annyi gyertyát láttam előkészítve a szabadtéri misére, mint egy sima, sátánmentes hétvégén. Megkaptam már azt, hogy ezeket nem lehet szeretni, mert még csak nem is barátságosak, hogy minden számuk ugyanolyan, meg azt is, hogy egyszerűen egy rakat szar. Se eddig nem jutott eszembe és se ezután nem fog eszembe jutni, hogy otthon black metallal kínozzam magam, de ez a másfél óra egy igazi adrenalinfröccs volt. Aki vidám vasárnapot várt, annak ott volt a Freedom Call, szombaton.

Blow Your Trumpets Gabriel / Ora Pro Nobis Lucifer / Conquer All / As Above so Below / Slaves Shaell Serve / Christians to the Lions / The Satanist / Ov Fire and the Void / Alas, Lord is Upon Me / At the Left Hand ov God / Chant for Eschaton 2000 / O Father O Satan O Sun!

Elég is volt ez egy napra és kettő még előttünk tornyosult. Szombaton a heavy/happy metal hívek dörzsölhették a tenyerüket, de az icipici punkok is kaptak az arcukba a kis sátorban. Nem a HRM lapjaira kívánkozik, de a történet hű visszaadásának szempontjából letagadhatatlan, hogy hatalmasat csápoltunk a Rózsaszín Pittbull baromkodására. Elég érdekes Kassai nélkül és két énekessel látni őket, de tény, hogy a két srác jó bulit csinál. Volt Metalmackó, Buzibár és Isten ... meg! is, szóval csak úgy ömlöttek a "slágerek". Nem egy intellektüell zene, maradjunk annyiban, de arra tökéletesen jó, hogy néhány sörrel a bendőben kitombold magad. Ekkor még csak délután öt óra volt, de zajlottak az események, így a kajavadászatot egy kicsit későbbre toltuk. A "Balatonszemes Nagyszínpadon", vagyis a kisnagyszínpadon a Tales of Evening ropta, velük a múltkori Wisdom buli előtt ismerkedtem meg. Nem volt hiba a gépezetben itt sem, nagyjából annyian voltak rájuk kíváncsiak, mint a Trackben. Egyébként nem zavarták egymást a színpadok, annak ellenére, hogy igen közel voltak egymáshoz. A Tales-nek nem jutott sok idő, 17.45 után már a Bloody Rootsnak kellett átadni a szűkös helyet.

A tényleges nagyszínpad programját a Wisdom nyitotta, tűző napon, gyér közönség előtt kezték szórni a fejünkre az überdallamos heavy metalt. NG napszemüvegben tolta, NPJ-re hajazott némely megmozdulásakor, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy megint odatette magát. Megkockáztatom, szebben is szóltak, mint másfél hete, és talán felszabadultabban is játszottak, a korai időpont ellenére. Valahogy éreztem, hogy ez lesz: a Kreator, a Biohazard, a Behemoth és az Ensiferum elcsalta a népet, és szombatra nem látogatott ki ennyi ember. Nem mondom, hogy a Depresszió és a Tiamat kevés embernek játszott, de szemre nem voltak annyian, mint az első és a harmadik napon.

Kénytelenek voltunk behúzódni egy ernyő alá a nap gyilkos sugaraitól, nagyjából 60 méterre a színpadtól, de tökéletesen láttuk és hallottuk Gáborék produkcióját. A padnál ülve a cigik mellett a nótákra is rágyújtottunk, a Wisdomot még a sok sörzabától megszédülő punkgyerek is hangosan fújta. A színpadképet is próbálták átmenekíteni a korábbi koncertekből, a háttérben a 'MfL' borítója állt, s újra láttunk karón varjút. Kettőt is. A bölcseletek után felfedeztük a helyi gasztronómiát, azaz hamburgert ettünk gyrosszal, sült krumplit pizzával. Nem bent, kint a faluban. Egyéni szociális probléma, de sok helyen az országban nagyon lebutult a kiszolgálás minősége, s lehet, hogy 20 évvel ezelőtt még kuriózumnak számított a döner meg a duplasajtos, a McDonald'sok és a török éttermek világában forogni kezd az ember gyomra a tudattól, hogy még nyaraláskor is azt kell enni, mint a mindennapokban.

Épphogy visszaértünk a Freedom Callra, Chris Bay-ék hatalmas vigyorral a képükön nyomták a happy metalt. Kár, hogy nekünk hamar lefagyott az arcunkról a mosoly. Egyszerűen semmi nem jött át a buliból. Még a Wisdom közönsége is megtizedelődött, nem sokan voltak vevők a németek előadására. Ezen a fesztiválon nem a heavy metalé, főleg nem a poweré volt a főszerep. Különösen szerencsétlennek éreztem, hogy most láttam először a Freedom Callt, nem ilyen első találkozásra számítottam. Hogy ők voltak-e a hunyók, vagy csak rosszkor voltak rossz helyen? Nem tudom. Nem jöttek át a 'Beyond' amúgy egyáltalán nem rossz dalai, Bay-ék pedig elvesztek a színpadon. Nem erőltettük, inkább átmentünk a 'Rórára, Vigiék a sátorban hirdették az igét. Addigra már végzett az Akela, Imre Norbi pedig még kint bandázott a sátor előtti padoknál. Az Auróra sosem veszi félvállról a bulit, de egy vérfrissítés nagyon ráférne már a dallistára. Persze huszadjára is üt a Kurvák, gengszterek, vagy a Viszlát Iván!, de például a Munkanélküliek dalától már önkéntelenül is összerándul a gyomrom. Persze Vigit és Kisbét ez aligha izgatja fel, harmincadik Auróra-koncertembe is ugyanolyan hévvel vetem bele magam, mint az előző 29-be. A korlátot markoljuk, mögöttünk beindul a cséphadaró. Cimborám Ramones-pólóját szorongatja, egy szépséghiba, hogy ez azt is feltételezi, hogy a felsőtestét nem fedi semmi. Nincs is szebb, mint amikor csupasz férfitestek összesimulnak, szokták volt mondani. Barátnőm meg is jegyezte: "Feltűnt, hogy Pittbullon csak pasik voltak?" – azért itt akadtak csajok is bőven, de tény, hogy nagy valószínűséggel nem punkkoncerten fogsz belenyúlni a tutiba...

Le is metszették volna a férfiasságom, ha ilyenre vetemedem, épp ezért semmi okát nem láttam annak, hogy távozzak a punksátorból, annak ellenére, hogy már alig bírtam ébren tartani magam. Egyszerűen elfogyott az erő, így idő kérdése volt, hogy meddig fogjuk húzni. A Prosecturát azonban sosem hagyjuk ki. Az Auróra mellett talán Prosi-koncerten voltam a legtöbbször, és az időközben ismét előkerülő Imre Norbi már a színpadon szórja a poénokat. Egy igazi flúgos, a jó értelemben, néha komolyan gondolom, hogy tudatmódosító szerek hatása alatt áll. Máshogy nem is lehet hitelesen előadni olyan dalokat, mint az Iszok (sic!), a Felperzselt szív (a vivienes) vagy minden Prosectura szám non plusz ultrája, a Károly. Itt is egymásnak feszülnek a férfitestek, így inkább kivonszolom magam és nekidőlök az egyik kordonnak. Mintha el is billenne a fejem percekre, de egy jól irányzott ütéssel helyre teszem magam. Ne aludj el, mert még itt ér a hajnal! A cimbi sem szomjas már, az evés viszont annál inkább ráférne, pedig egy húszassal tuti súlyosabb, mint én. A szektásoktól kapott zsíros kenyér azonban nem bizonyult elegendőnek. 900-ért mérik a burgert, viszont cserébe akkora, mint az öklöm kétszer, csak kicsit sok benne a káposzta. A háttérben Halász Feri ekézi az Indexet, a hamburgerből egyre több hiányzik. Egy gyors fotó a nagyszínpad irányába, hátha jó lesz valamire. Nem lett az. Bármennyire is fájó belegondolni, de az évek tényleg ellenünk dolgoznak: képtelenek vagyunk belevágni az Alvinba és a Tiamatba, máskülönben nem értük volna meg a másnapot... (to be continued)

Beszámoló & képek: Jocke
Köszönet a RockPartnak!