"Soha nem voltak kicsinyes egoharcaink": Interjú a Skid Row gitárosával, Dave Sabóval

írta Tomka | 2014.07.27.

Jövő héten először játszik Magyarországon a Skid Row. Aligha különleges alkalom ez a szinte folyamatosan úton lévő zenekar számára. Mégis van valaki, aki legalább annyira várja ezt a koncertet, mint a Youth Gone Wildra és Monkey Businessre éhes hazai rajongótábor. Ez pedig Dave Sabo, akinek nevét látva jól sejtjük: ősei földjére fog lépni, mikor a székesfehérvári FEZEN Fesztiválra érkezik augusztus másodikán. A Skid Row gitárosával magyar származásáról, Jon Bon Jovival töltött gyerekorráról, a zenekar kezdeteiről és a magyar koncert előtti napon megjelenő új EP-jükről beszélgettünk.

Hard Rock Magazin: Ha jól tudom, magyar felmenőkkel rendelkezel.

Dave Sabo: Igen, az apai ágról félig magyar, félig lengyel vagyok. Az édesapám árva volt, ezért nem tudjuk biztosan, a szülei vagy a nagyszülei éltek Magyarországon és annak melyik részén. Pár évvel ezelőtt tudtam meg azt is, hogy a vezetéknevem ismert Magyarországon, egy étteremben mondták, hogy még egy Z betűnek is kéne lennie benne. Akkor törölték ki a nevünkből a Z-t, amikor apám valamelyik felmenője bevándorolt az Egyesült Államokba, valószínűleg Ellis Islandnél. Annyit tudok csak, hogy a magyarországi ágon sok művész volt a családunkban, amire nagyon büszke vagyok.

HRM: Jártál már Magyarországon?

DS: Ez lesz az első alkalom. El sem tudom mondani, mennyire izgatott vagyok. Mindig is el akartam menni Magyarországra, de egyelőre csak hallomásból és képekből tudom, hogy milyen gyönyörű ország. Szerencsére lesz egy kis időnk körülnézni. Szörnyű lenne, ha nem lenne esélyem megnézni a helyet, ahonnan a családom származik.

HRM: Beszélgettél esetleg Gene Simmonsszal a közös magyar gyökereitekről?

DS: (nevet) Valamikor biztosan. Ha jól számolom, 1989 óta ismerem Gene-t, azóta rengeteget beszélgettünk, és érintettünk minden lehetséges témát, úgyhogy valószínűleg feljött már ez is.

„Jon [Bon Jovival] nagyon sok közös volt bennünk, olyan volt számomra, mint a bátyám.”

HRM: New Jerseyben nőttél fel, John Francis Bongiovi Jr.-ral, aki az utcátokban lakott.

DS: Fantasztikus idők voltak… nagyszerű volt a környék, közel álltak az emberek egymáshoz. Nagyon sok hasonló korú gyerek élt arrafele, úgyhogy sosem unatkoztunk. Jonnal nagyon sok közös volt bennünk, olyan volt számomra, mint a bátyám. Amikor idősebbek lettünk, és elkezdett gitározni meg dalokat írni, már lehetett érezni, hogy sztár lesz belőle. Ez értelemszerűen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy én is gitárt ragadjak, Jon sok mindenben segített, amikor elkezdtem zenélni.

HRM: Be is kerültél a Bon Joviba, még mielőtt felvették volna az első lemezüket.

DS: Nagyon gyorsan kellett összedobni azt a lemezt Bon Jovi különböző kötelezettségei miatt. Nem volt róla szó, hogy hosszútávon játszok náluk, csak segítettem összehozni a zenekart. Van néhány zene, amely mindkettőnkre nagyban hatott, de azért sok eltérő hatásunk van. Jon zenéje nagyon más irányba ment el, mint az enyém és a Skid Row-é, elég nagy különbség van például a ’Slippery When Wet’ és a ’Slave to the Grind’ között.

HRM: A Cinderellába mégis be akartál kerülni, 1985-ben el is mentél egy meghallgatásra.

DS: Igen, a végére Jeff Labar és én maradtunk. Mindketten háromszor mentünk vissza, és végül ő kapta meg a melót. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem fogok meghallgatásra menni, inkább megalapítom a saját zenekaromat. Szerencsére találkoztam Rachel Bolannel, és elkezdtünk dalokat írni.

„[A ’Skid Row’ felvételei során] volt valami megismételhetetlen a levegőben.”

HRM: Mai fejjel milyen tanácsot adnál a 22 éves Dave Sabónak, aki épp most indította el a Skid Row-t?

DS: „Ne csinálj semmit másképp! Járd a saját utadat, mert az vezetett oda, ahol most is vagy.” Ha igazán hiszel önmagadban – márpedig én mindig hittem –, akkor az út, amelyet bejársz, meg fogja mutatni, milyen ember vagy.

HRM: Ezek szerint nem volt olyan egyéni vagy csoportos döntés a Skid Row-ban, amit megbántál?

DS: Nem volt. Néhány dolog persze alakulhatott volna jobban, de nem panaszkodhatok, mert nagyszerű életem van. Minden embernek van olyan döntése, amit ha alaposabban elemez, akkor másképp csinált volna, de végeredményben mi a fontos? Mindennap zenélhetek, ráadásul meg is élek belőle, és nagyszerű családom, remek barátaim vannak. Van egy házam és nem kell segélyen élnem, úgyhogy nem tudom, mit kellett volna másképp csinálom, hogy ennél is szerencsésebb legyek.

HRM: Az első lemezetek idén januárban volt 25 éves. Az akkori produceretek, Michael Wagener nemrég posztolt egy közös képet veletek a felvételekről. Hogyan emlékszel arra a stúdiózásra?

DS: Már önmagában az, hogy megvalósult a dolog, és elmentünk New Jerseyből ebbe a városba, Lake Genevába, amiről még csak nem is hallottunk korábban, és felvehettük a saját lemezünket – ez volt a célunk azóta, hogy először kézbe vettük a hangszereinket –, már több volt, mint amire számítottunk. A megérkezés, a nyári idő, a gyönyörű környék… Úgy mentünk be a stúdióba Michael Wagenerrel, hogy azt hittük, a világon mindenre tudjuk a választ, majd rájöttünk, hogy valójában milyen fiatalok és naivak voltunk. Nagy lépés volt számunkra, hogy megbíztunk benne, illetve a menedzserünkben, Don McGhee-ben és egymásban mint üzlettársakban, de hallgattunk az ösztöneinkre, és csak játszottuk a zenét, amit szeretünk. Minden egyes pillanat inspirált minket; volt valami megismételhetetlen a levegőben. Amikor meghallgattam anno a nyers felvételeket, akkor éreztem, hogy ebből valami jó fog kisülni, sokkal jobb, mint amire eredetileg számítottunk. Ráadásul nagyon jó volt a közösség azon a helyen, minden héten voltak arrafele koncertek, és a fellépő zenészek abban a hotelben szálltak meg, amelyhez a stúdió is tartozott. Mondják, hogy a sikert meg lehet szokni, de mi akkor még csak nem is gondoltunk erre, örültünk, hogy megvalósult a gyerekkori álmunk, és arra koncentráltunk, hogy megcsináljuk a legjobb lemezt, amit tudunk.

„A dalszerzés egy kölcsönös engedményekre épülő kapcsolat, és ha össze is kapunk valamin, azt a minél jobb végeredményért tesszük.”

HRM: A Skid Row titka mindig is a jó dalokban rejlett, köszönhetően a Bolan és közted működő kémiának. Hogyan működik a legendás dalszerző párosotok?

DS: Amikor barátok lettünk és elkezdtünk dalokat írni, rájöttünk, hogy a dalszerzésnél bizonyos dolgokban ő, másokban pedig én vagyok a jobb. Úgyhogy megpróbáltuk kombinálni kettőnk tehetségét. Rachel nagyszerű szövegíró, és bár én segítek neki csiszolni a dalszövegeket, de ő hozza azok gerincét. Én a riffekből írok többet, a dallamokon pedig közösen dolgozunk. A dalszerzés egy kölcsönös engedményekre épülő kapcsolat, és ha össze is kapunk valamin, azt a minél jobb végeredményért tesszük. Ma már talán jobban félre tudjuk tenni az egónkat, mint régen, de mindig is tisztában voltunk egymás képességeivel és tiszteltük azokat. Igyekeztünk mindig megbizonyosodni arról, hogy a dal, amit felveszünk a stúdióban, a legjobb dal, amit meg tudunk írni. Őrület, de a Quicksand Jesust három hónapig tartott megírni, mert mindig változtattunk rajta valamit, amíg azt nem gondoltuk, hogy valami jobbal rukkoltunk elő, mint korábban. Van valami a fejedben vagy a lelkedben, amihez keresed a megfelelő kórust, dallamot, hogy formát adj neki, és ez egy nehéz és hosszú procedúra. De annyira szeretjük az egészet, hogy a végén mindig azt mondjuk, hogy megérte. Ez a folyamat mit sem változott, ma is úgy írunk, hogy bevesszük magunkat egy szobába pár gitárral és sörrel, majd dumálunk és jammelgetünk, riffeket dobálunk egymásnak. Örülök, hogy még mindig meg tudjuk ezt csinálni ennyi év után is: két srác, akik egymás legjobb barátai lettek még régen, leül egy szobában, és élvezi ezt a kreatív folyamatot.

HRM: Az, hogy majdnem három évtized után még mindig ilyen jó barátok vagytok, talán nagyobb eredmény, mint az első két lemezetekkel produkált milliós lemezeladásaitok.

DS: Ugyanabból a fából faragtak minket. Ugyanolyan nevelést kaptunk, mindketten a legfiatalabbak voltunk a családunkban, és a szüleink idősek voltak, amikor megszülettünk, 39-40 évesek, úgyhogy nagy volt a korkülönbség köztünk és a család többi tagja között. Mindketten kemény munkásosztálybeli városokban nőttünk fel, ezért a nevelésünk során nagyon erős alapértékeket kaptunk. Kemény munka és tisztelet, ez a legfontosabb. Mindig tegyél jót a másikkal és ne színlelj, legyél hű önmagadhoz – ez számunkra mind természetes. Emellett pedig ugyanazokon a zenéken nőttünk fel, és mindig is azonos céljaink voltak a Skid Row-val. Ne érts félre, természetesen nekünk is voltak nézeteltéréseink az évek során, de ez a zenekarosdival jár. A trükk az, hogyan lépsz túl ezeken – ez mindig az adott ember jellemétől függ. Mi túl tudtunk tenni magunkat a konfliktusainkon, mert tiszteltük és csodáltuk egymást.

„Soha nem vitáztunk azon, hogy melyik dalban ki játssza a szólót.”

HRM: Ha Skid Row, akkor mindig Snake és Bolan… De mi a helyzet Snake-kel és Scottival?

DS: Scotti a kedvenc gitárosom, valószínűleg én vagyok a legnagyobb rajongója! Amikor meghallgatáson volt nálunk, azt mondta: „Srácok, be akarok kerülni a bandába, nekem jó lesz az is, ha csak ritmusgitározok”. Mire én: „Kizárt, ember, te egy elképesztő gitáros vagy! Szeretném, ha még egy szólógitáros lenne a zenekarban.” Scottival egyenlőek vagyunk a bandában. Soha nem vitáztunk azon, hogy melyik dalban ki játssza a szólót. A dal mindig eldöntötte, hogy kinek kell szólóznia benne. Soha nem voltak kicsinyes egoharcaink. Amióta csak belépett a zenekarba, rengeteget tanultam Scottitól, annyira más a játékstílusa. Ő tanított meg arra, hogy türelmesebb legyek, ha szólózok. A vibrátója gyönyörű, soha nem a villantásra megy, hanem arra, hogy megjegyezhető legyen a szólója. Ez talán annak is köszönhető, hogy mindketten rajongunk Ace Frehley játékáért, mert neki az összes szólóját el tudod dúdolni, olyan emlékezetesek. Scotti mindig ezt idézi fel bennem a játékával. Nagyon sokkal tartozom neki.

HRM: Augusztus elsején jelenik meg az új EP-tek, a ’Rise of the Damnation Army – United World Rebellion: Chapter Two’. Szerintem valamivel súlyosabb lett ez a korong, mint az előző, ahogy a ’Slave to the Grind’ is keményebb volt a ’Skid Row’ után.

DS: Van egy közös téma, ami végigfut mindkét lemezen, de az újban mintha lenne valami sürgető érzés, mintha valamivel precízebb és nyersebb lenne. Mindenképpen volt egy természetes fejlődés az első EP óta. Számomra egyébként ezt a Skid Row lemezt volt a legszórakoztatóbb elkészíteni. A dalszerzés során annyira egymásra hangolódtunk Rachellel, és a felvételek során is nagyon egy hullámhosszon volt a csapat, mindannyian jól el tudtunk merülni a pillanatban, és nem gondolkodtunk más dolgokon. Azzal, hogy nem normál hosszú lemezt, hanem EP-ket csinálunk, megvan a lehetőségünk, hogy elmerüljünk minden dalnak minden részletében, anélkül, hogy túlzásokba esnénk. Egyszerűen jó érzésem van az egész EP-vel kapcsolatban: nem azt mondom, hogy könnyen, de nagyon simán ment minden.

HRM: Bolan mondta az egyik interjúban, hogy nem olyan könnyű visszatérni egy zenekarnak a gyökereihez, még akkor sem, ha ez már egy rockklisé lett.

DS: Mielőtt megírunk egy lemezt, mindig leülünk beszélgetni. Ezúttal le akartuk egyszerűsíteni a dolgokat. 28 éve csináljuk már ezt, jobban ismerjük egymást még a feleségeinknél is, mivel a fél életünket együtt töltöttük, és nem telik el úgy nap, hogy ne lógnánk együtt, vagy ne beszélnénk telefonon. Úgyhogy tudtuk, mi zajlik a másik életében, mi van ránk éppen hatással. Amikor elkezdtünk a lemezről beszélgetni, nyilván szóba került az is, mi befolyásolja az életünket. Az EP-k kapcsán pedig az volt az egyik dolog, amiről beszéltünk, hogy elsősorban miért is csináljuk ezt az egészet? Mi az alapvető oka annak, hogy ennyi idő után is még zenélünk? Azért kezdtünk el zenélni és dalokat írni, mert az volt az egyetlen lehetőség arra, hogy kifejezzük magunkat. Kicsit félénkek voltunk, nem tudtunk olyan jól kommunikálni társaságban, mint a zenén keresztül. A zenével sokkal jobban ki tudtuk fejezni az érzéseinket. És ez mit sem változott: a zene a mi önkifejezési formánk, amin keresztül egy sokkal tisztább formában kommunikálhatunk a világgal. Amikor erről beszéltünk, akkor indult be a kreativitás, akkor kezdtek el áramlani az ötletek. Az a lényeg, hogy hű maradj ahhoz, amiért csinálod az egészet. Nálunk az egésznek az alapját azok a 16 éves gyerekek adják, akik a tükör előtt gitározva Ace Frehley-nek vagy Gene Simmonsnak képzelték magukat. A világ életre kel, az ég kitágul és minden lehetséges… A zene még mindig megadja azt az érzetet nekünk, hogy minden lehetséges. A zenében nincsenek határok, kifejezheted magad, bárki vagy és bárhol is vagy. Ez nagyon önző dolog, de jó értelemben, hiszen elsősorban magadnak írsz számokat és ettől lesz az egész őszinte. Ettől nem is szabad eltérni, mi is mindig itt kezdtük el és ide lyukadtunk ki, mielőtt felmerült volna az, hogy tetszeni fog-e ez a közönségnek vagy sem.

HRM: A mostani kiadványra is került két feldolgozás, ezúttal a Queentől a Sheer Heart Attacket és az Aerosmith-től a Rats in the Cellart gyúrtátok át.

DS: Az EP-k esetében mindig a feldolgozásdalok kiválasztása a legnehezebb. Mindenkinek megvan az elképzelése arról, melyik számot kéne eljátszanunk. Mindig olyan dalokat választunk, amelyek hatással voltak ránk, és közben illeszkednek az EP-k lázadás témájához, a szó általános értelmében. De annyi zenész volt ránk hatással, hogy kész csoda, ha öt srác meg tud egyezni, melyik legyen ez a két dal. (nevet) Olyan sok lehetséges jelölt volt, hogy az kezdett frusztrálóvá válni mindenki számára, és csak egy hosszú folyamat végén sikerült választanunk. Mindannyian nagy Queen- és nagy Aerosmith-rajongók vagyunk, a Rats in the Cellar nekem ráadásul különösen fontos szám, mert ezzel szerettem meg a bandát fiatalkoromban. A Sheer Heart Attack ötlete talán Scottitól származik, gitárosként nagyon izgalmas volt eljátszani ezt is.

HRM: A ’United World Rebellion’ EP-k dalait ugyanaz a vehemens attitűd teszi érdekessé, ami az első lemezeitek is jellemezte. Most, hogy nemsokára betöltöd az ötvenet, mit jelent számodra a lázadás?

DS: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy számtalanszor körbeutazhattam a Földet, és nagyon sok kultúrát és vallást ismerhettem meg. Az évek során rájöttem, hogy mindannyiunknak van hangja, és mindannyiunk azt akarja, hogy ezt meghallják. Az a fontos, hogy ismerd a saját környezetedet, és tisztában legyél a közösségben betöltött szerepeddel. Például ahogy én viselkedek és amiket mondok a családom körében, az közvetlen hatással van rájuk. Ezért számomra az a fontos, hogy az emberek hallassák a hangjukat, kiálljanak magukért és a hitükért. Apaként is része vagyok egy közösségnek, és a zenekar is része egy még nagyobb közösségnek. A zenekar lehetőséget ad arra, hogy kifejezd az egyéniségedet, de közben csomó ember mögétek áll, és ebben hatalmas erő rejlik. Megvan a lehetőséged arra, hogy változtass dolgokon.

HRM: „Annyit turnézunk, hogy akár már álmomban is le tudnám nyomni a koncerteket” – mondta Bolan nemrég. Nem válik egy idő után túl repetitívvé a koncertezés? Bizonyára nagyon szerettek turnézni, de mit tesztek azért, hogy még mindig frissek maradjanak a koncertjeitek?

DS: Tisztában vagyunk azzal, hogy ennyi ember előtt koncertezni nem velünk született jog, hanem kiváltság. Számunkra nincs nagyobb ajándék annál, hogy megélhetünk a zenélésből. Minden, ami napközben történik, csupán előétel a koncert előtt. Az esti show a legfontosabb. Mindig is zenélni akartam, és imádom az életemet, hogy ezt továbbra is megtehetem. Az emberek valamiért szeretik annyira a zenénket, hogy eljönnek megnézni minket élőben, ezért ha szarul érzem magam, hasogat a hátam vagy fáj a lábam, elég belegondolni abba, hogy csak az a fontos, hogy zenélhetek.

HRM: Fogtok játszani a második EP-ről valamit Magyarországon?

DS: Igen, a We Are The Damnedet. Csak most kezdtük el játszani a számot, a legutóbbi négy-öt koncerten vettük elő itt az Államokban, de játszani fogjuk az összes európai állomáson. Miután megjelenik a lemez, be fogunk rakni még egy dalt róla, de még nem tudom, hogy melyiket.

Készítette: Tomka