Masters of Rock 3. nap: Helloween, Arch Enemy, Michael Schenker's Temple of Rock, Civil War, Freedom Call, Grand Magus - Vizovice, 2014.07.12.

írta Hard Rock Magazin | 2014.07.26.

Szombat délután, a nap még bőven ereje teljében, a fesztiválvonat zsúfolásig tele, a veríték lassan csorog le a bordáimon. Csak nem indulunk. Öt perc késés, tíz, húsz, egy örökkévalóság: térben csak pár kilométerre, de időben ki tudja, milyen távol innen, a Grand Magus mindjárt kezd. Végre lassan rezegni kezd alattam az ülés, a kis vagonon átfut a megkönnyebbülés. És úton vagyunk, megálló megálló után, leszálló nemigen akad, egyre többen nyomorgunk. Velem szemben két X-generációs nő, öröm nézni őket, ahogy köpnek a haladó időre, és éppúgy nevetgélnek és jól érzik magukat, mint mögöttünk a tizenéves csapat. Hamarosan férfitársaságuk is akad: ismerősök szállnak fel, a „lányok” maguk alá engedik a kissé illuminált két kollégát, ölben utaznak tovább. Vicces és szívet melengető látvány. Egészen addig, amíg az egyik, amúgy kifejezetten jó kiállású ötvenes pasi nem mond valami nagyon vicceset. Mind rámnéznek, és hatalmas hahotában törnek ki.

Nem értettem, ne haragudjatok – dadogom csehül, alig kivehetően. Aha, külföldi! Még jobban röhögnek. A mellettem ülő csaj végre megsajnálja a cékla színt öltött idegent. „Azt mondta a fickó, cserélj helyet az ölében ülő csajjal, biztos újra beindulna a vérkeringése”. Rögtön jobban érzem magam. Beszédbe elegyedünk, Irena táskájából előkerül egy gyöngyöző üveg fehér Rulandska Seda. A hőségben nincs is, ami jobban esne. Mire leszállunk, az üvegből rendesen hiányzik, a kedvem viszont kiváló.

Egyenesen a színpadhoz sietek, beveszem magam a nem túl zsúfolt nézőtérre. A Grand Magus már a szett felénél jár, de legalább a Steel Versus Steelt nem késtem le, ami az új albumról a kedvenc számaim egyike. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna a csapatot élőben,  persze lehet, hogy csak nem tettek nagy benyomást. Nyilván a trió verzió is teszi, de a színpadkép finoman szólva is nem túl impresszív. Sem Fox, sem az énekes-gitáros JB nem erőlteti túl magát: időnként kicsit sétálgatnak, oldalt cserélnek, aztán vissza, és ennyi. Igaz, legalább rendes heavy metalos benyomását keltik egyszerű, fekete cuccaikban, tiszteletre méltó szakállaikkal. És a lényeg úgyis a zene, a zene pedig jó. Meg is szólal rendesen, ami idén persze már nem igazán meglepő, és bár nincs virtuózkodás, öncélú szólózgatás, csak egy sima banda zenél együtt, a rekkenő hőség ellenére szépen visszaadják a lemezminőséget. Csak az Iron Will kerül elő 2008-ból, az első négy albumról pedig semmi: a program törzsét az utolsó három lemez adja, a ’Triumph and Power’-ről még elnyomják a címadót is. Mire épp belejönnénk a headbangelésbe, villázásba, már el is tűntek a svédek, legnagyobb bánatomra.

Setlist:

I, the Jury / On Hooves of Gold / Valhalla Rising / Sword of the Ocean / Ravens Guide Our Way / Steel Versus Steel / Iron Will / Triumph and Power / Hammer Of The North

Jön a Freedom Call, akik nekem – minden tiszteletem ellenére – egy kicsit a műfaj túl könnyű vége, a Grand Magus után főleg valami komolyabbra vágynék. Ha tízszer nem láttam őket még élőben, akkor egyszer sem: ők a kvintesszenciális fesztiválbanda, sehonnan sem hiányozhatnak. Persze nem véletlen, nagyon tudnak hangulatot kelteni, tömegeket megmozgatni, lelkesíteni. De az első szám közben már tudom, nekem ma nem kell a happy meal. Megvárom a We Are One végét, aztán elindulok a csomagtároló felé, csak hogy fennakadjak a merchandise sátornál. Sajnos jobbnál jobb cuccokat lehet itt kapni, a zenekaros trikókat egységesen 500 cseh pénzért vesztegetik, úgyhogy nem fogom pénzkivétel nélkül megúszni. Automata viszont összesen egy van a fesztivál területén, így a Freedom Call fennmaradó játékidejét ennek felkutatásával töltöm. Kívülről, félkörben kerülöm a nézőteret: a bajszom alatt a The Questet énekelgetem, mikor eljut a tudatomig a felismerés: rég kinn vagyok a szeszfőzde udvaráról, fordultam is vagy 100 fokot, de még mindig tökéletes a hangzás, minden szót érteni, minden hangszert hallani. A nevetséges határát súrolja a hangminőség. Ahogy egymást érik a Freedom Call legnagyobb slágerei, adja magát az összehasonlítás: két, nagyjából egyidős banda – az egyik befutott, a másik maradt az undergroundban – két totál különböző problámával küzd. A Grand Magus, miután az előző évezredben nem tudta magát jól eladni, nem mer régi számokhoz nyúlni; a Freedom Call, bár bizonyára szeretné új albumát jobban promótálni, nem meri kivágni a programból ezredfordulós klasszikusait. Automata fellelve, kilyukadok a legnagyobb sörsátornál – a Power and Glory-t kivetítőn nézem, majd visszaindulok, hogy találjak még helyet, mielőtt Michael Schenker belecsapna a levesbe.

Setlist:

Union of the Strong / We Are One / Freedom Call / Farewell / The Quest / Heart of a Warrior / Power & Glory / Come on Home / Tears of Babylon / Warriors / Land of Light

A MSG ki tudja, hányadik variációja kiszámítható módon UFO-slágerrel indít, a tömeg rendesen be is indul a Doctor Doctorra. Schenker ezúttal sem ismeretlen gárdát szedett össze: Herman Rarebell és Francis Buchholz még a Scorpionsban voltak kollégái, a mikrofont meg nem kisebb név, mint Doogie White (ex-Rainbow, ex-Malmsteen) kezeli. A ritmusgitáros szerep az egyetlen, amit Michael mellett lehetetlen ismert (és/vagy saját egóval rendelkező) zenésznek delegálni: Wayne Findlay az egyetlen „saját nevelés”, ki is lóg kicsit a színpadképből, korra és látványra egyaránt.  A tömeg még be sem melegedett igazán, már jönnek a saját (és új) számok, nem rengeteg, de nekem még kicsit korai a dolog.  Nem mondom, hogy rossz a Where the Wild Wind Blows, ahogy például az Assault Attack sem, de nem csípnek nagyot elsőre. Ami viszont ennél nagyobb baj, az az, hogy a Scorpions és UFO számokra is többször csak a refrénben ismerünk, és itt nem ismeretlen, elfelejtett dalokról beszélünk. Szerintem Doogie hangja az egyik problémaforrás, bár itt biztos lesz, aki vitatkozni fog velem: nekem nagyon egyhangúnak, egysíkúnak tűnik a vokálja, csak a sikolyok dobják fel valamelyest. Nem mondom, tiszta és jó hangja van, csak nem variálja a hangszíneket, nincs az éneke mögött inspiráció.

Persze egy ilyen best of jellegű programmal azért nehéz hibázni, és szép lassan én is ellazulok ebben az ismerős, újításmentes hard rock közegben. Nincs ezzel semmi gond, ilyen is kell. Kicsit vicces módon számomra a koncert csúcspontja az instrumentális tétel, amin persze nem tudom, miért csodálkozom: Schenker tényleg nagyon tud; érzéssel teli virtuóz, de nem öncélú játéka üdítő szellő a nagy gitárhősök állott szagú csarnokában. Az egész bandára elmondható, hogy mind a játékuk, mind a kiállásuk és színpadi munkájuk profi, stílusos, öröm nézni ezeket az „öregfiúkat”, ahogy leckét adnak klasszisteljesítményből. Michael mondjuk csontsovány, és az arca is egy élet hosszúságú rocksztárkodásról mesél, nem hiába nyerte el pár éve a Marshall „11” díjat, amivel a rock ’n’ roll életstílust leghatásosabban túlzásba vivőket tüntetik ki. A Rock You Like a Hurricane gyönyörűen vezeti le ezt a másfél órát, a Rock Bottom után teljes elégedettséggel hagyom el a harcteret.

Setlist:

Doctor Doctor / Where the Wild Wind Blows / Lovedrive / Another Piece of Meat / Assault Attack / Armed and Ready / Instrumental / Before the Devil Knows You're Dead / Shoot Shoot / Lights Out / Too Hot to Handle / Rock You Like a Hurricane / Rock Bottom

A szabad két óra jól is jön, az evés és pihenés számomra az Arch Enemy-nél sokkal vonzóbb kilátás [AE-beszámoló lentebb – a szerk.]. Helloweenre viszont jóval idő előtt visszatérek, sejtem, hogy itt nem lesz szellős a nézőtér. Középtájt találok egy üres fél négyzetmétert, ahol a kilátást öt, jóval 180 feletti fickó blokkolja. Az átlaghalandó számára! Nekem nem okoz gondot, majdnem egymagas vagyok velük, a vállaik felett jól látok, és valahogy megnyugtató is erős, magas emberek közt állni. Ráadásul, mint később kiderül, az a valószínűtlen helyzet áll elő, hogy a kulturált emberi viselkedés ezen a kis szigetén mindenki ura az emésztésének, senki nem fújja a füstöt a pofámba, nem locsolkodik sörrel, nem rúgdos fejbe crowdsurfing címszó alatt, nem fogdossa „véletlenül” a seggemet... viszont villáznak, énekelnek, rockerlány mennyország, na. Lehet, mindig hátrébb kéne állnom?!

A Helloween viszont csak nem kezd. Vajon miért van, hogy egy vérpontos lefolyású fesztiválon egyedül nekik ne sikerüljön időben előjönni? Mielőtt meglincseltek, ráülök a számra, mert a magánvéleményem erről a bandáról, illetve egyes tagjairól nem fog túl népszerűvé tenni. Inkább beismerem, amit be kell: hogy a Helloween még mindig tudja, hogy kell egy magasabb szférába transzportálni az élő koncert műfajt. Mikor végre belecsapnak a húrokba, instant forralják fel a hangulatot, még úgy is, hogy az Eagle Fly Free első felében Deris hangja valahol TÖK máshol jár. Nem is csak, hogy hamis, még a regisztert sem találja el, nem hogy a kezdőhangot. Szegény, lehet, hogy nem hallja magát a monitorban, vagy valami hangosításprobléma okozza, de szerencsére a szám vége felé belejön, és innentől kiemelkedő teljesítményt nyújt. Jó kis szettet nyomnak, változatos, előszednek ritkábban játszott tételeket is, mint a Ride the Sky, vagy a Where the Rain Grows, legnagyobb örömömre.

Sajnos a hangzás az első négy szám alatt elég gyatra, a ritmusszekció teljesen elnyomja a gitárokat, de szerencsére sikerül időközben helyrehozni. A Starlight, amit a közelmúltban Afganisztánban elesett cseh katonáknak dedikálnak, már gyönyörűen szólal meg, és innentől a hangzás, csakúgy, mint az ének, elsőrendű. A Live Now alatt Deris nagy össznépi játékokat hirdet, a klasszikus bal vs jobb oldal meglepően jó fogadtatásra talál. Ahogy körbenézek, és látom, ahogy meglett emberek lelkesen próbálják egymást túlüvölteni, valahogy én is elengedek: elhajítva a fintorgó, intellektualista hozzáállást, teli tüdőből kiabálok és segítem a jobb oldalt győzelemre. Nem rossz néha öt percre újra lelkes fiatalnak érezni magamat... Sajnos a Helloween nem hajlandó az idők szavát meghallani, továbbra is ragaszkodnak a dobszólóhoz; Löble teljesítménye még a műfaj keretein belül is idejétmúlt, gyors, technikás, csak erőfitogtatás, nulla interaktív értékkel. Szerencsére nem túl hosszú, így befér még egy hosszabb ráadás a klasszikus Halloween-Future World-I Want Out trióval, ami alatt persze mindenki megőrül, így közvetlenül a csúcspont elérése után zár a Helloween, igazi profik módjára. Utójátéknak a hangszórókból az A Tale That Wasn’t Right... csitít, az oszló tömegek szemeiben még csillagok.

Setlist:

Eagle Fly Free / Nabataea / Where the Sinners Go / Waiting for the Thunder / Starlight / Ride the Sky / Drum Solo / Where the Rain Grows / Live Now! / Power / Are You Metal? / Dr. Stein ///  Halloween / Future World / I Want Out 

Sajnos rendesen megcsúsztunk, így a Civil War is később kezd a tervezettnél, ami a hajnali egy órás időpont szemszögéből nézve kifejezetten előnytelen helyzet. A Civil War viszont olyan profin kezeli a helyzetet, ahogy az egy instant sikersztorit író szupergrouphoz méltó: villámátszerelés után a sértődöttség legkisebb jele nélkül robbanak a színpadra, és már pörgetik is a műsort, hogy minél több zene férjen ebbe a maradék órácskába. Azon, hogy a hangzás pöpec, a zenészek teljesítménye hibátlan, vagy hogy Nils Patrik hangja fantasztikus, nem lepődöm meg. Viszont az, hogy NPJ-n nincs napszemüveg, nem folyamatosan háttal áll a nézőknek, már annál inkább: a meglepetésem csak fokozódik a vicces és végiggondolt átkötő szövegek hallatán. A fickó hatalmasat fejlődött frontemberi mivoltában, mióta tavaly a MetalWar Festen láttam őket. Egyértelmű, hogy dolgozik a kommunikációs képességein, le a kalappal előtte. Bár mindenki ilyen vehemenciával ugrana a saját gyengeségei javításának! A válogatás ugyebár egyelőre nem téma, de azt azért még mindig viccesnek találom, hogy egy egylemezes banda egyórás koncertet tudjon nyomni, különösebb üresjáratok nélkül. Sajnos a csúszás miatt a Rome Is Fallingot már nem hallhatom: sietnem kell, hogy elérjem az éjszakai fesztiválvonatot. A számban mézíz, fejemben jó emlékek nyüzsögnek, ahogy elbólintok az egyenletes zakatolás hatására. Nashledanou, Masters of  Rock – jövőre ugyanitt! (baumann)

Setlist:

Saint Patrick's Day / Sons of Avalon / Gettysburg / Brother Judas / Lucifer's Court / I Will Rule the Universe / King of the Sun / Civil War / Rome Is Falling

Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom, hogy éreztem magam az Arch Enemy bulin, akkor Attila barátomat idézném, aki szintén olyan dallamfanatikus, mint én, és ő is a kiemelkedő képességű frontemberekért van oda. „Sosem gondoltam volna, hogy egymás mellett fogunk bólogatni egy Arch Enemy koncerten” – mondta, mert igenis végigbólogattam a bulit, pedig pár héttel ezelőtt még pihenést terveztem az Arch Enemy koncertjének idejére. A megjelenés óta viszont nagyon eltalált az új lemez, aminek az okát ugyan magam sem tudom megmondani, de sokszor megfordult az mp3 lejátszómban és a kocsiban egyaránt. És nem a szemrevaló frontasszony miatt: első körben megpróbáltam úgy hallgatni a számokat, hogy ha lehetséges, elengedtem a fülem mellett a hörgéseket, mert valami iszonyat jó zene megy alattuk. Aztán kezdtem megbarátkozni a kék-sárga hajú lány hörgésével, picit át kellett állítani az agyamat arra, hogy a leányzó most nem a Kamelottal turnézik, de gyorsan ment és abszolút nem zavart az extrém vokalizálás.

Alissa feltűnő jelenség színes hajával és törékeny alkatával a tetőtől talpig feketébe öltözött marcona legények közt, az biztos. Folyamatos mozgásban volt, headbangelt, gesztikulált és tök jól hörgött, már amennyire meg tudtam állapítani, nézze el nekem az olvasó, hogy még nem vagyok hörgésspecialista. Nem is leszek, de ez a buli megmutatta, hogy az ízlésemmel ellentétes „ének” is tetszhet. Persze még nem vagyok képben a zenekari diszkográfiát illetően, így elsősorban az új lemez dalai voltak ismerősek, amiből három jutott erre az estére, igaz, azok a ’War Eternal’ talán legerősebb tételei. Előzetesen azt hittem, hogy a méretes munkásságukat picit hanyagolják, és elsősorban az új dalokra fókuszálnak, ha azokat már az új énekesnek írták és nem másét kell előadnia. De nem így történt, hat lemezről is szemezgettek, és csak mellékesen volt pár új szám.

Szerintem Alissa a régebbi számokat is jól hozta, és a közönség is a tenyeréből evett pár perc után. Adott volt egy csinos hölgy, mellé jófajta dallamos riffek és kellően intenzív buli, mert a srácok is mindent megtettek – bár a főnök Amott egy picit visszahúzódóbb volt, nem tolta magát annyira előtérbe. Nekem úgy tűnt, hogy inkább az új bárdista, Nick Cordle kapott több figyelmet és több teret. A szólók alatt kellően megvilágították, ami Amottról nem mondható el, sokszor a sötétbe burkolózva tolta gyilkos riffjeit. Sharlee D’Angelo pedig eleve egy állat, már a nap folyamán volt alkalmam elhaladni mellette, amikor éppen az egyik bandát figyelte az árokból. Hatalmas pali, hatalmas fekete rőzsével, ráadásul rendesen beindult a buli alatt. Alissa amúgy a konferálásoknál elővette az angyali hangját és azon vezette fel az épp aktuális számot, bár mint a velük interjúzóktól megtudtam, tiszta énekre nem számíthatunk tőle, mert a zenekar ragaszkodik az eddigi stílusához. Sajnálom, pedig kihasználhatnák, hogy Alissa tud énekelni is. Fanatikus nem lettem, de ha önálló koncerttel jönnek, esetleg jobban előtérbe tolva az új lemezt, akkor biztosan elmegyek megnézni, mert nagyon élveztem a buli minden pillanatát. (Savafan)

Setlist:

Yesterday Is Dead and Gone / War Eternal / Ravenous / My Apocalypse / You Will Know My Name / Bloodstained Cross / Under Black Flags We March / As the Pages Burn / Dead Eyes See No Future / No Gods, No Masters / We Will Rise // Snow Bound / Nemesis / Fields of Desolation

Képek: Savafan