Masters of Rock 2014 (1. nap): Dream Theater, Anthrax, Stryper, Airbourne, Axxis, Russkaja - Vizovice, 2014.07.10.

Rocker rocker hátán, vidám iszogatás, hangos zene. Részeg kislány erőnek erejével próbálja betörni a vezetőfülke ajtaját, hiába mondjuk neki, nem WC. Ahogy a „fesztivál-expressz“ – kis zsuzsivonat – ablakaiban kifele lógó, villázó metalosokkal begördül Vizovicébe, mint eddig hiányzó puzzle-darab illeszkedünk be rögtön a Masters of Rock kis híján kész képébe. Az első nap kora délutánján a sátrak már glédában állnak, az üres parkolóhely a fesztiválnak otthont adó R.Jelinek szeszfőzde területének több kilométeres körzetben már csak szép álom. Lelépek a vonatról, magamba szívom a fesztivál-illatot. Vitejte doma.

Passz felmarva, táska gyorsan lead, és már bent is vagyok a sajtós sátorban, ahol épp az Airbourne alapító O’Keeffe-tesók állják a kérdések árját. Hátra ülök és csendben somolygok a klisé fogalmát többszörösen kimerítő kérdésekre adott cseles válaszaikon. Vérprofik a srácok: a szemük még a „van még új a rock napja alatt?” arcizomrángatója hallatán sem rezdül, simán hárítják az AC/DC-s utalásokat, mosolyognak. Innen egy közös fotó után egyenesen a R.J. Dio színpad elé vezet az utam, ahol a Russkaja fújja utolsó akkordjait. Az „akkord” mondjuk némileg csúsztatás, orosz népzenét és a szocialista indulók világát ötvöző partizenéjük csak hírből ismeri az összhangzattant, ami viszont semmit sem ront a szórakoztató-fokozatukon: a koncentrikus körökben táncoló fiataloknak legalább is látványosan nem hiányzik a zenei virtuozitás. Ahogy a durván ijesztő, tarajos brútuszok és rajongóik elhagyják a színteret, besiklom az első sorba, és – legalábbis képzeletben – észrevétlenül elvegyülök a tizenéves lánykák között.

Percre pontosan a kiírt időpontban felcsendül a Kingdom of the Night II, és színpadon az Axxis, a kedvenc bandáim egyike. A 25 éves jubileumát ünneplő dortmundi ötös ragyogó napsütésben kezd, de ez kevéssé zavarja őket: Berny (Weiss) olyan ugrálással és futkosással nyit, ami egy huszonévesnek is becsületére válna. Annyira vártam ezt a koncertet, és úgy élvezem a legendás hangot élőben, hogy még azt is hajlandó vagyok elnézni, hogy a színpadkép – optikailag – több sebből vérzik. A jóérzés nevében nem térek ki a részletekre: a látvány napszemüvegben és összeszorított szemmel épp kibírható. És mi van, ha nem szépek és gáz a szerkójuk? A precíz, feszes játék, beleéléssel való zenélés, kiváló hangzás simán feledteti a vizuális sokkot. Berny hosszú cseh szöveggel készült, és már a második szám után énekelteti is a tömeget: a nagy színpad, több ezer ember egyértelműen az ő eleme. Aktívan kommunikál a rajongókkal, ami az elején szimpatikus, de aztán lassan kérdésesbe fordul: lányoknak mutogat fura kézjeleket, az egész testbeszéde (szándékosan?) felfokozottan szexuális jellegű, nekem hamar a torkomon akad a dolog. A Touch the Rainbow előtt konkrétan lemegy egy kiszemelt csajt a színpadra rángatni, majd mivel az áldozat elmenekül, felhajt egy másikat. Veronika mondjuk állja a sarat: csörgődobon, majd egy nagyobb dobon kíséri a bandát egy hosszabb jammelésen keresztül, miközben sikeresen oltja le Berny közeledését, mosolyog, táncol és még jól is néz ki. Szóval le a kalappal előtte, nem szerettem volna a helyében lenni…

Számomra a Living in a Dreamben csúcsosodik ki a banda élő teljesítménye: a kórust négyen éneklik élőben, precízen, tisztán, a hangszerek hasítanak, mindeközben Rob Schomaker a basszusgitárral gépfegyvert imitálva aprítja a tömeget. Nincs az az isten, hogy ennyi pozitívumot egy kis ízléstelenséggel ki lehessen nullázni, túlteszem magam az émelygésen. A setlist viszont sajnos nem túl változatos: az új dupla album számai között alig marad hely egy-egy régebbi klasszikusnak. A ’Doom of Destiny’-ről, ami a banda – vitathatóan – legjobb újkori lemeze, egyedül a Blood Angel kerül elő, míg az ’Utopia’ aránytalanul nagy súllyal szerepel. Szerencsére így is minden szám telibe talál, nincs üresjárat. A Little Look Backre mindenki megőrül, az utolsó három dal már sprint a célegyenesben. A napsütés még tart, mire végez az Axxis, de a hangulat több fokozatot ugrott. Én a magam részéről már most készen vagyok a headlinerre. Érdekes kis marketing szösszenettel zárnak a németek: az átpakolás közben újra előjönnek, 12 fokos Radegasttal a kezükben, amit látványos élvezettel ízlelgetnek, a sajtós Cik pedig egy rövid reklámszöveget is mond alá. A szponzor biztosra ment: itt kap valamit a pénzéért.

Setlist:

Kingdom of the Night II / Venom / Heavy Rain / Tales of Glory Island / Living in a Dream / Hall of Fame / Heaven in Paradise / Touch the Rainbow / Blood Angel / Little Look Back / Living in a World / Kingdom of the Night

Ha készen voltam a főbandára, mindjárt meg is kapom, az arcomba, 200 fokon. Gyors és hatékony átpakolás után 24 Marshall láda és vérprofi színpadkép elé robban be percre pontosan az Airbourne, hogy rögtön a Ready to Rockkal lefújják rólunk a gatyát. Még magamhoz se térek, már belecsaptak a Too Much…-ba, a hangulat rögtön a tetőfokára hág, és ott is marad majd a következő másfél órában. Bár a ’Black Dog Barking’ az egyik kedvenc új albumom volt tavaly, eddig még nem volt szerencsém élőben a fiúkhoz. Most újraírják számomra a szexi fogalmát: mármint, az övéknél szexibb – élő – rockzene nemigen létezik 2014-ben (ha igen… könyörgöm, mutassátok!). Rendes ösztrogén/tesztoszteronfelhő teríti be a népet, az ausztrál fenegyerekek pedig minden dalban még rátesznek egy lapáttal. Olyan autentikus rock and roll őrületet prezentálnak, amivel simán méltók az annyit emlegetett AC/DC-örökséghez. Joel O’Keeffe egyszemélyes cirkusz, egyedül lekörözi a teljes AC/DC tagságot: fel alá fut, ugrál, Angus trademark-szökellését kisujjból rázza ki. Nagyon intenzív fickó, nem egykönnyen veszed le róla a szemedet…

Rövidke diszkográfiájuk legjobbjai sorjáznak itt: a Diamond in the Rough, Black Dog Barking, No Way but…, Stand Up for Rock’n’Roll hibátlan lánca hangzásra is simán veri a lemezeket: minden a helyén van, a gitárok masszívan röfögnek és visítanak, a ritmusszekció rendesen aláver, az ének pedig… az ének mindent visz. A fickó hangja pokoli! És mindezt úgy, hogy az idő felét a nép feje felett szörfözve, roadie-nyakban lovagolva, hangfalakról ugrálva tölti, sörösdobozt verve a fejéhez, majd a minden irányba spriccelő sört a tömegbe dobálva. Mire a Running Wild utolsó taktusai elhallgatnak, az enyém közel sem az egyetlen összetört szív a környéken…

Setlist:

Ready to Rock / Too Much, Too Young, Too Fast / Diamond in the Rough / Back in the Game / Girls In Black / Black Dog Barking / Cheap Wine & Cheaper Women / No Way But the Hard Way / Stand Up for Rock 'N' Roll /// Live It Up / Runnin' Wild

Gyógyír a sebekre: a Stryper kezdi a dedikálást, és csodával határos módon sorra is kerülök. Michael Sweet keze meleg és puha, miközben a kézfogása acélkemény; az illata kíméletlenül lerohanja receptoraimat. Khmm, nyilván még az Airbourne show varázsa alatt állok. Sweet pedig valóban sweet, nem akar továbbterelni, leáll velem beszélgetni – a legjobbkor teszi. Tiszta szerencse, hogy kéznél a lírai vödör hideg víz: erőnek erejével emlékeztetem magam egyik-másik durván vallásos Stryper szövegre, és máris kijózanodtam. A kajásstandok fele veszem az irányt: reggel óta elfelejtettem enni, itt az ideje az energiafeltöltésnek, ha túl akarom élni a következő 5 órát…

Mire a hurka, virsli, sültkrumpli, pizzahegyek között találok valamit, amitől nem kapok instant koronaérszűkületet, és le is gyűröm, a Dream Theater már javában játszik. Őket mondjuk utoljára kb. 10 éve láttam élőben, de akkor bírtam őket utoljára huzamosabban hallgatni is. Így aztán nem bánom különösebben, hogy csak az utolsó 40 percre érek vissza. Ez pont három számra lesz elegendő idő, amiket csodával határos módon ismerek is, ennyi a DT-féle jammelős előadásból épp elég is nekem. A hangzásuk amúgy tökéletes, a színpadkép és a fényjáték impresszív, LaBrie mérsékelt lelkesedéssel, de technikailag kiválóan hozza a vokálokat. Myung és Petrucci virtuozitása nyilván semmit nem kopott, mióta utoljára láttam őket. Az Overture 1928 / Strange Deja Vu kombót mondjuk valamiért kicsit gyorsabb tempóban tolják, mint a lemezen, ami a türelmetlenség illúzióját kelti, de lehet, hogy csak a rövidke játékidőt próbálják a lehető legjobban kihasználni.

Setlist:

False Awakening Suite / The Enemy Inside / The Mirror / Lie / On the Backs of Angels / The Looking Glass / Enigma Machine / Along for the Ride / Breaking All Illusions / Lifting Shadows Off a Dream / Overture 1928 / Strange Déjà Vu / Pull Me Under

A fél órás átpakolásra elvonulok a sajtósátorba pihenni, ami utólag szerencsés döntésnek bizonyul: épp este 10-kor leszakad az ég: a sátorban vacogva hallgatom, ahogy az eső veri a tetőt, a távolban pedig az Anthrax küzd az elemekkel. Mire eláll a zápor, a fél koncert lement, ami megint lehet, hogy szerencsés is, mert mire kiérek, már csak klasszikus Belladonna-érás számok követik egymást, AC/DC dalokkal tűzdelve. N.F.L., Madhouse, I am the Law, Antisocial – klasszikus best of program. A hangzás (megint) pöpec, és most hátul állok: itt valaki tényleg érti a dolgát.  Joey hozza szokásos rebellis formáját, simán gúnyt űz a hallgatóság fáradtabb részeiből, ahol nem folyik nagy villázás, tapsolás. Monitorokon mászkál, bemutat a kamerának. Vicces fazon, nagy karakterrel. Már majdnem elfelejtettem, mennyire erős élőben az Anthrax. A 45 perc simán elrepül, és még az álom is kiment a szememből.

Az este utolsó fellépője a Stryper, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva rettenetesen amatőr módon szólalnak meg: ez az elejétől rányomja a bélyegét az egész show-ra. Sem a gondosan megtervezett színpadkép, kosztümök, sem a teljesen jó számlista nem menti meg a dolgot. Hiába a Shout it Out Loud, Marching into Battle, még a Breaking the Law segít: a tömeg lassan, de biztosan oszlani kezd, az első sorban való helyért korábban hajbakapott magyar és cseh lány most már bőven megférne egymás mellett. Előttem egy fickó valami nagyon masszívat vacsorázhatott: hamarosan a komfortérzetem győzedelmeskedik, lassan de biztosan hátrálni kezdek, majd 45 perc után végleg elhagyom a terepet. Sajnálom a Strypert, mert látszik, hogy nagyon igyekeznek, de a hangzás mellett a hajnali egy órás kezdés sem nekik dolgozik. A fesztiválvonat már az állomáson pöfög, arra veszem az irányt. Rocker rocker hátán – meggyötört, lepukkant arcok mindenfele. De élünk. Ahogy Joel O’Keeffe mondta búcsúzóul: „Ne felejtsétek el: amíg mi élünk, és amíg ti mind éltek – A rock ’n’ roll nem fog meghalni!”

Szerző: baumann
Képek: Savafan