A tökéletes hangmás: Yes - Aegon Arena, Pozsony, 2014.05.31.

írta Tomka | 2014.07.11.

„A Yes a legrégebb óta futó szappanopera a progresszív rock történetében” – írja csípősen a Rolling Stone az egyik cikkében, és az ironikus megfogalmazás mögött bizony rejlik igazság. Ősrajongó legyen a talpán, aki a zenekar összes felállását fejből tudja sorolni, és még azóta is követi a csapat pályafutását, hogy 2008-ban kirakták a betegeskedő Jon Andersont, helyére pedig Yes tribute bandák énekeseit kezdték el szerződtetni. Az éteri énekdallamok és a Yest egyénítő kozmikus-misztikus-vallásos dalszövegek jegyzője nélkül sokan el is fordultak a bandától. A 2011-es ’Fly From Here’ a Mysteryből ismerhető Benoit Daviddel és a ’Drama’ idejéből fennmaradt címadó átdolgozásával nem sokat tett azért, hogy újratoborozza a rajongóegyletet. Nem úgy a 2013 márciusától rajtoló retro turnék, amelyek során a Yes komplett klasszikus lemezeit rakja ki a terítékre. A két éve a Glass Hammer énekesével, Jon Davisonnal felálló zenekar a ’The Yes Album’–’Close to the Edge’–’Going For The One’ mesterhármasával koncertezett a szomszédban, és bebizonyította: ennek a formációban bizony van létjogosultsága. Legalábbis élőben.

Chris Squire-nek és bandájának mindenképp jár az elismerés, hogy pár évnyi hiátust leszámítva immár 46 éve tolják a Yes égiszekerét. Míg a progrock-óriások az egók összeütközése (Pink Floyd), a siker hozta elidegenedés (Genesis) vagy szimplán csak az alkotói öntörvényűség (King Crimson) miatt, de nem voltak olyan kitartóak, addig a Yes hullámvölgyeivel együtt is életben maradt, és magas nívót képviselt még a gyengébb albumain is. A legkonzisztensebb progrock alapbanda címet persze gondolkodás nélkül a Rushnak osztanánk ki, de egy majd’ félszázados pályafutást bizony nehéz átvészelni olyan melléfogások nélkül, mint például a ’Big Generator’. Pláne, ha épp a nyolcvanas évek mainstream könnyűzenéjében próbál megújulni egy, a műfaját invenciókkal szaporító, korábban merészen gondolkodó együttes.

Ez a banda pedig aktuális turnéival pont ehhez a hippi korszak idealista filozófiájában és az ehhez fűzött, légies és harmonikus progresszív zenében gazdag korhoz nyúl vissza. Vagyis amíg a lemezeken – igen, a most júliusban megjelenő ’Heaven & Earth’-ön is – inkább a ’Drama’ hangulatiságát és stílusát folytató, már-már poposan könnyed zenét formálnak az „öregfiúk”, addig élőben másfél éve azon fáradoznak, hogy korai lemezeik változatos hangszínekben, hangzásokban és persze csavaros hangszeres játékban dúskáló dalait kreálják újra. Ahogy felfénylik az Aegon Arénában a ’Close to the Edge’ címadójának kezdő szólófüzére, világossá válik: a Yes nem fiatalít a muzsikán, inkább hagyja, hogy a zene fiatalítsa meg a hallgatóságot. Nosztalgiakörútjukon a korabeli hangzás újrateremtésén szorgoskodnak, vagyis az Uriah Heep vagy a Black Sabbath húzásával ellentétben nem veszik se feszesebbre, se keményebbre a zenét, és az ELP billentyűvezényelt zenéjét gitárra átíró Carl Palmerrel szemben nem ércesítik progresszív metallá dalaikat. Howe-nak saját road is dukál, aki ellátja hangszerekkel a híresen sokfajta gitáron játszó zenészt, hogy a rengeteg gitáros trükköt és soundot élőben is produkálni tudja – Howe így Anderson hiányában a Yes karmesterévé, vezérfigurájává lép elő.

A dalközi konferálás ugyan a basszusgitáros reszortja, aki az albumblokkok előtt rövid történetekkel, érdekességekkel repít vissza a ’The Yes Album’ vagy a ’Going For The One’ idejébe, sőt egyszer még szlovákul is megszólal. Bár a keményvonalas rajongóknak újdonságot nem mond azzal, hogy az 1971-es lemezt egy vidéki házba visszavonulva komponálták meg, a ’Going For The One’-on pedig különféle hangzásokkal kísérleteztek (ugyan, melyik hetvenes évekbeli albumon nem kísérleteztek?). A nagytestű Squire az előadás során is a Yes sarokköve – ő az egyetlen tag, aki minden lemezen játszott, bár a sokak által „Yes-albumnak” tekintett ’Anderson Bruford Wakeman Howe’ buliból kihagyták –, gyakran külön utakon járó, szólisztikus megoldásokat sem nélkülöző játéka mit sem kopott. Míg Howe inkább az apró finomságokra, a hangolásokra és a sokféleségre figyel (játékából a rockosabb számokban hiányzik is némi kraft), addig a ritmusszekció gond nélkül „rockol”. Alan White a tőle szokott módon erős svunggal játszik, s bár Bruford néhány jazzes finomsága áldozatul esik ennek (például a Close to the Edge eleji komplex tört ütemeket valamelyest kisimítja), óriáscájgja mögött a kortárs Yesnek is a húzóereje.

A kényes pont inkább Geoff Downes, akit a legtöbben – tudtukon kívül – a Video Killed The Radio Star fedőnevű „MTV-slágerből” ismernek, amit a Yesnél anno producerként és énekesként is bedolgozó Trevor Hornnal közösen jegyez. Downes az 1980-as lemezen kezelte a billentyűket, majd a ’Fly From Here’ munkálatai között került vissza a bandába, mivel a ’Drama’ idején született címadó dal eredeti verziójában közreműködött. Ám élőben – többnyire – azt a Rick Wakemant kellene pótolnia, aki nemcsak a humort és a sörfogyasztási kedvet hozta a Yesbe, de a klasszikus zene iránti fogékonyságukat (ld. Cans and Brahms) is elmélyítette, valamint sokkal előremutatóbbá tette a billentyűs játékot a Hammondjához ragaszkodó Tony Kaye-nél. Downes viszont érzésem szerint nem tud felnőni ehhez a feladathoz: hiába sáncolja el magát billentyűparkja mögé, amely ugyanakkora játékteret biztosít számára, mint Rick Wakemannek a sajátja, a ’Going For The One’-t már nem tudja – vagy nem akarja? – olyan erőteljes billentyűjátékkal megszólaltatni, ahogy azt megszokhattuk. Az 1977-es lemezt, amely a ’Relayer’ után az Artúr király legendájából grandiózus jégrevüt fabrikáló billentyűs visszatérése volt, erősen dominálja Rick személyisége, Downes viszont háttérbe szorul, egyedül a Yes katalógus egyik csúcsalkotósának számító Awakenben bontakozhat ki jobban. (Érdekesség: a Yesből kiebrudalt Anderson és Wakeman 2011-es akusztikus turnéra indult, kettőjük előadásában sokkal lélektelibb az Awaken. Bár a Yes prezentációjának is méltó megkoronázása volt ez a spirituális szerzemény.)

Tagadhatatlan, hogy Andersonékkal lenne az igazi és teljes a felállás, hiszen Jon volt az, aki papírra vetette a banda szellemiségét olyannyira visszatükröző dalszövegeket, és a mennybolt felé repítette a Yest csillagvizsgáló magasaival. De be kell ismerni: ha már Squire-ék vaskalapossága – vagy ki tudja, mi – miatt, de nélkülöznünk kell Jont, akkor névrokonánál jobban nem pótolhatja őt senki. Jon Davison olyan, mintha Jon Anderson fia lenne, mintha azokat a tétova, szédelgő mozgásokat a hippikorszakban úszó énekestől örökölte volna meg, annak pszichedelikus ruhatárával együtt. És az a hang… Nem sok énekes tudná ennyire precízen, és igen, ennyire hitelesen előadni a Yes-dalokat. Davison át- és megéli az olyan számokat, mint az And You And I és a Going For The One, melyekben a legjobb teljesítményét nyújtja. Ő most, 43 évesen van a csúcson, mikor hangjátékát áthatja az érettség, és teljes hangterjedelmének birtokában bontakoztathatja ki ezeket az androgün dallamokat.

Ahogy ez az öt úriember felsétál a színpadra, és nekifog a ’Close to the Edge’ előadásának, már a Solid Time of Change tételével felhúzzák azt az időkaput, amelyen végleg az I Get Up, I Get Down tétellel tessékelnek át. Nem kell ugyan a karomba csípnem és emlékeztetni magam, hogy nem a ’Yessongs’-ot nézem, de Davison még azokat a sűrűn egymásra pakolt hajlításokat is úgy hozza, ahogy Anderson, s talán csak a vokálmunka marad el az eredetitől. Csak az okoz némi disszonanciát, hogy egy teniszcsarnokban rendezték meg a koncertet, a szünetben pedig mindössze pattogatott kukoricát és sört lehet kapni, mintha tényleg egy sportmeccset néznénk… de a Yes stiláris gazdagságát őrző előadás feledteti a nem éppen ideális körülményeket. A szerzeményeket a zenekar fölé elhelyezett képernyőn végig vetítés kíséri (ez az egyetlen „látványelem” a méretes dob- és billentyűfalon kívül), amelyen az éppen játszott számok (al)címét is kiírják. És azt is bemutatják, milyen könnyű giccsbe fordítani a Yes zenéjét: az elején még csak a nosztalgikus érzéseket keltegetik a korabeli fotók és koncertjegyek bevágásával, ám a kozmoszban kóborló dalok alatt már a legmanipulatívabb reklámokra emlékeztető képekkel próbálják „visszaadni” a dalok és szövegek témáit. Búzamezőn sétáló és a kalászokat simogató lány, összekulcsolt kezek, lehulló falevelek… Most komolyan?!

A kezdés tehát merész, hiszen az egyik legsokrétűbb darabjukkal nyitnak, hogy aztán a ’Going For The One’-nal folytassák, amely 1977-ben a rockosabb gyökerekhez és a letisztultabb megközelítéshez vezette vissza az együttest a ’74-es ’Relayer’ után, amelynek Sound Chaserében ott csírázott az egész technikás, villantós progmetal. A ’Close to the Edge’ alatt is kézen vezeti a hallgatóságot a néhol akusztikus gitárt is ragadó Davison, az atmoszférára pedig a bíborszínű megvilágítás és némi köd segít rá. A kritikusok által legjobban körbeudvarolt Yes-lemezről egyértelműen a címadó magasodik ki leginkább, ám a progresszív űrutazás után még jobban esik a masszív basszusalapokra ültetett Siberian Khatru. A ’Going For The One’-ról a Howe steel gitáros riffjével startoló címadó süt, amelyben Davison olyat énekel, amitől Ted Neeley – a szupersztárrá érett Jézus Krisztus – is alapos kúrára fogná hangszálait. A lemezen is kissé túlhúzott Turn of the Century itt is kellemesen andalít, a Wonderous Stories (újfent) megmutatja, hogy izgalmasan is lehet művelni azt a fajta kicsit progos, de inkább popos muzsikát, amivel manapság is kísérletezik a Yes. Az Awaken pedig Downes visszafogottabb játéka ellenére is dimenziókapukat nyitogat, röviden: varázsol. (Chris híres háromnyakú basszgitárja is előkerül közben, ez is kell a „mágiához”.)

A végére nem véletlenül a ’The Yes Album’-ot hagyják: tekintsék a kritikusok és a fanok a ’Close to the Edge’-t a mesterműnek, ebben a ’71-es, áttörést hozó albumban még több az élet, több a rock and roll. „Beindulás” is erre van, no meg a ráadásban hozott Roundaboutra, amelynél kollektíven özönlik a színpad elé az addig a lerakott székeken békésen üldögélő, és amúgy elég foghíjas nézősereg. Yes-történeti pillanatra is ebben a blokkban kerül sor, ugyanis ezen a turnén hangzott el élőben először az A Venture (a többi dal mind szerepelt már, nem is keveset, a koncertprogramokban), bár talán egyik rajongó sem verte amiatt az asztalt, hogy hallhassa élőben Anderson ezen, kissé szürkébb szerzeményét. A Yes névjegyének is tekinthető Yours Is No Disgrace-szel viszont már semmi nem vetekedhet, a zenekar első teljesen közös szerzeményében minden ott lapul, amit (csak) a Yes tudott. A beatleses hatású I’ve Seen All Good People és a Starship Trooper azért még versenyben vannak, a Perpetual Change-dzsel viszont túl hirtelen szakad vége az estnek…

Itt mutatkozik meg a sokalbumos szett hibája: habár különleges élményt nyújt, hogy ezeket a dalokat ilyen sorrendben, vagyis az eredetileg megálmodott kontextusukban hallhatjuk, az egymás után játszott lemezek nem adnak ki olyan katartikus ívet, mint egy gondosan felépített program. Hiányzik a katarzis felé történő, fokról fokra való haladás, az önálló blokkokra tagolt albumok inkább egy szinten tartják a koncertet, amit hossza miatt a ’Going For The One’ és a ’The Yes Album’ között még egy szünet is megszakít. A ráadás a már említett Roundabout, egymagában, de kell ez a fesztelenebb rockzene a végére, hogy kicsit felpörögjenek az események.

A júliusban indult amerikai turnén immár a ’Fragile’-t játsszák a ’Close to the Edge’ mellett, ami legalább ilyen érdekes párosítás, az új albumról pedig egy számot helyeznek el a műsorban. Nincs is szükség ennél többre, így a látszólag nosztalgiaturné-zenekarrá avanzsáló Yes végre megtalálhatja a helyét. Maguknak is megadják, amire szükségük van, és a rajongóknak is kedveskednek. Mert bizony Jon kiköpött Jon, s bár a Youtube-on böngészve láthatjuk, hogy a jó öreg Anderson is egyre jobb formába lendül 2008-as betegeskedése óta, amíg újra össze nem jön a klasszikus Yes-felállás (talán egy újbóli „unióra”?), addig Davisonnál megfelelőbb ember aligha állhat a mikrofon mögött. Billentyűsre viszont lenne pár tippem…

Setlist:

Close to the Edge / And You and I / Siberian Khatru / Going For The One / Turn of the Century / Parallels / Wonderous Stories / Awaken /// Yours Is No Disgrace / Clap / Starship Trooper / I've Seen All Good People / A Venture / Perpetual Change /// Roundabout

Szerző: Tomka
Képek: Yes Facebook
(A fotók nem a pozsonyi koncerten készültek.)
Köszönet a szlovák XL Groupnak!