Égindulás, földszakadás: Black Sabbath - Stadion Essen, Németország, 2014.06.27.

A véletlenek, ha szerencsések, épp kiszámíthatatlanságuknak köszönhetően színezik különlegesebbé az eseményeket. Ez történt a barátnőm doktori védése miatt beiktatott, négynapos németországi kiránduláson is. Aznap este játszották a Németország–USA meccset, ami pont egy szerencsétlen véletlen volt, mivel az egész város felbolydult, és a rémgyenge játékkal kiizzadott továbbjutás után még a közlekedés is leállt, a rendőrök hagyták a buszpályaudvar kereszteződésében ünnepelni az embereket. Másnap viszont nem volt más dolgunk, mint élvezni a végtelenül zöld Észak-Rajna-Vesztfália esőbe burkolózó időjárását (biztosan itt találták volna fel a doom metalt, ha négy birminghami munkáskölök meg nem előz mindenkit…). Előzetesen – lustaságból – nem is néztem szét, milyen koncertek lesznek a hétvégén, így a 71-88 eurós jegyár miatt rövid tanácskozás is kellett, mikor kiszúrtuk, hogy a Sabbath tőlünk egyórányira, Essenben játszik. Aztán győzött a józan ész (vagy sem), és megnéztük minden idők legjobb rock- és metalzenekarát élőben. Mit mondjak, megérte: taglózott a koncert, mint a süvölvény Ozzy a vágóhídon.

Persze, ez így túl szép volt ahhoz, hogy csak úgy, szimplán igaz legyen. A téli európai turnéval szemben nem az Uncle Acid & The Deadbeats – kiknek füstön szálló zenéjét szintén szívesen hallgattam volna élőben –, hanem a Black Label Society és az Alice In Chains nyitott Iommiéknak, nekünk pedig ezt sikerült lekésni, mikor a helyszínen – az esseni focistadionban – kiderült, hogy a Sparkassét ("a német OTP-t") a lelátókon óriásbetűkkel reklámozó sportlétesítményben nem lehet kártyával fizetni a belépőért, és még csak pénzautomata sincs a közelben. Zakk Wylde és bagázsa produkcióját így csak foszlányokban és távolról hallgattuk, amíg lóhalálában feltúrtuk a környéket egy ATM-ért (amúgy ezt játszották), és az Alice In Chains koncertjének is csak egy töredékét sikerült megnézni. Röviden: a grunge-hősök topformában zenéltek, visszarepítve mindenkit az MTV fénykorába, William DuVallnál pedig – Layne Stanley hiányában – jobb frontembert nem is kívánhatnánk. A We Die Youngra már tényleg nem maradt olyan szakáll-lobogtató ősrocker, aki ne indult volna be a produkcióra.

A jelenlevőket nem, csak a szervezőket kezdte el zavarni az időközben rákezdő eső, ami az AIC és a Sabbath közti átszerelés alatt záporrá fajult. Olyan alapossá, hogy a fedett lelátók első pár sorába is beesett, így minket is felállítottak és arrébb tessékeltek. Persze így elszalasztottuk a lehetőséget, hogy lefotózkodjunk azzal a hollóhajú, hosszúkabátos fazonnal, aki kiköpöttül hasonlított egy bizonyos John Michael Osbourne-ra, és még a kékeslila napszemüveg is stimmelt. Gyanús volt az alak: az eső okozta kavarodást kihasználva lelépett, és nem is jött vissza a Black Sabbath koncertjére… Nem tért vissza a híres-hírhedt német precizitás sem, ettől fogva merő káosz volt a koncert. A Sportarénában mindig is idegesített, hogy ülőjeggyel egy pillanatra sem lehetett megállni és elmélázni a koncert alatt, ha a megvett sörrel be- vagy ha a megivott sörrel kifele igyekszel, mert a biztonságiak rögtön a helyedre tessékelnek. Az esseni koncert után viszont teljes mértékben respektálom ezt a húzásukat: itt a töketlen biztonsági emberek a zuhé miatti kavarodás után nem tudták leültetni az embereket, így sok ülőhelyről szinte semmit se lehetett látni. Emiatt pedig mindenki felállt a helyén, és ezért feljebb sem lehetett látni… Volt, aki az egész koncertet azzal töltötte, hogy az elé beállókra ripakodott – szerencsére egy ukrán behajtó fazonú úriember elvégezte helyettünk a piszkos munkát, így nekünk nem volt más dolgunk, minthogy pislogjunk a Tony Iommi eregette zivatarfakasztó, talajporlasztó riffekre.

Addig viszont még le kellett húzni húsz percet, míg elapadt az eső, mert a szervezők nem engedték színpadra a zenekart. A kiemelt állóhelyeseket is próbálták beterelni a fedett térre saját biztonságuk érdekében, de azok hozzánőttek a korláthoz, esélytelen próbálkozás volt. Ez a kis intermezzo, mint később kiderült, három dalba került, és a Sabbath Essenben is a fesztiválokra kalibrált, 13 számos műsorával lépett fel. A programból ezáltal a hat klasszikus Sabbath-lemezből kvázi három hiányzott: a ’Vol.4’-ről ugyan érkezett az elmaradhatatlan Snowblind, de az elmetágító-földindító Under The Sun („az élet egy hosszú túladagolás”) kimaradt. De kiesett a ’Technical Ecstasy’ is a Dirty Woman elhagyásával, és nem jött a ’13’ egyik legjobb és nyitó száma, az End of the Beginning sem. A ’Sabbath Bloody Sabbath’ hanyagolása előtt pedig teljesen értetlenül állok, ha más nem, a címadó megérdemelte volna, hogy ne redukálják pusztán az egy szem ráadás, a Paranoid intrójává.

Persze érthető a koncepció, nettó best of ez a búcsúturnéféleségnek szánt, de Tony Iommi minapi üzenete szerint mégsem annak bizonyuló körút, amelyen a leghíresebb, legtipikusabb számaikat sorjáztatták, hogy afféle Sabbath-esszenciával adagolják túl a rajongókat. A mutatvány pedig működött: ahogy a Sportarénában az Iron Maiden is bizonyította, hogy huszonháromezer-kétszázötvenhetedjére is lehet élvezni a Troopert, úgy a Sabbath is egy karakán mozdulattal indította el a hidegrázós libabőrhullámot a publikum hátán a War Pigsszel. Élőben látni azt a bandát, amelyik minden metal zene alfája és ómegája, kábé olyan volt, mint amikor hózentróglis lurkóként a nálad nagyobbak bevesznek a brancsba, és hosszú várakozás után felszippanthatod az élményt, hogy milyen is köztük lenni. Belépni Tony Iommi aurájába – még messziről is olyan gyomorliftezős tapasztalat, amit a zenészek arcába fúrt kamerákkal rögzített DVD-k nem tudnak szállítani. Ez a gyermeki, zsigeri izgalom keveredett azzal a jóleső érzéssel, amit egy hajdani baráttal való találkozás jelent, akiről kiderül, még most is bőven van mit mondanotok egymásnak. Tömegével hevültek fel a régi-új Sabbath-barátságok ezen az estén a 30-40 éves slágerek hallatán.

A Sabbath újat persze nem mondott, de ezt nem is várta tőle senki. A rajongótábor többségének már lemezen is elég volt az, hogy Iommiék képesek voltak arra, amire a legtöbb mai metal banda, és tökéletesen levették az első Sabbath-albumok stílusát. A fénymásolóknál természetesen magasabb nívón, de ez alapvetően nem változtatott azon, hogy míg a Sabbath korábban lemezről lemezre formálta saját profilját, addig a ’13’-nel a saját magukról alkotott képnek akartak megfelelni. Ez sikerült is, a ’13’ egy nagyon erős, bár korántsem tökéletes lemez, melynek dalai élőben talán még tetszetősebbek. A lemezt övező népszerűség nyilván annak is szól, hogy a legutolsó Ozzy-val készült album után 35 évvel született, de elgondolkodtató, hogy a stadionhoz vezető buszút során oda is és vissza is a God Is Dead? tapadós énektémáit dúdolta egy-egy delikvens. A ’13’ megjelenése viszont azért is volt fontos, mert az ott kihozott hangkép – a korai koszos, bolyhos és fésületlen hangzást ércesebb, metalosabb megszólalásra cserélő sound – a koncerten is visszaköszönt. Ha vitatható is, hogy a korai Sabbath-lemezek rock- vagy metalzenének minősülnek-e, a Sabbath 2014-ben bizony metalos keménységgel szólal meg. És mivel a rockzenét elemi szinten definiálja a hangzás – hiszen a műfaj alapkövetelménye a torzítók, erősítők által megváltoztatott és felerősített, „természetellenes” hang –, ez korántsem elhanyagolható tényező.

A zenekar úgy tört a mai igényekhez igazodó megszólalásra, hogy közben a hetvenes évek antik grúvjába leheltek életet: elég volt csak megfülelni Geezer Butler ropogós, búgó basszusgitárját, majd a pszichedelikus LSD-trippel felérő Bassically-t, hogy Marty McFly-nál is sebesebben repüljünk vissza az időben. A hetvenes évekbeli stílt és a keménykötésűbb kiállást párosító attitűd valójában már az – egyébként borzalmasan összevágott – ’The Last Supper’-en is felütötte a fejét, és ha megnézzük, a setlist se nagyon különbözik attól a produkciótól, mindössze bővült egy-két kuriózummal (amik ugye elmaradtak Essenben) és a ’13’ szerzeményeivel. Az Into The Void már brutál durva volt ’98-ban is, és most is skalpolt, mint a hallucinogén bogyóktól megvadult indiáncsimota Little Big Hornnál. Igazán kolosszálisat viszont a N.I.B. zúzott, amely a Sabbath legizmosabb riffjével szedálta a hallgatóságot.

Tony Iommin most sem látszott, hogy a kemoterápiás kezelések bármilyen szinten is befolyásolnák a játékát. Szembeszökő hiba és mellényúlás nélkül nyomta végig a bulit, letapadva a színpad jobb szélére. Nincs mese: tökéletes formában voltak az ujjprotézisei, az eső sem rozsdálta el őket. A kritikus pont a csapatban persze nem is a világvégeváró riffek nagymestere, hanem az örök virgonc frontember. Ozzy a vártnál jobban teljesített, mivel prekoncepcióimat a budapesti szólókoncertjéből és a neten terjengő turnévideókból tákoltam. A pesti produkciónál jobbat, a nyilván kozmetikázott ’Live… Gathered In Their Masses’-nél rosszabbat nyújtott, de legalább énekelt, és nem csinált karaokét még a Paranoidból sem, ellentétben például Halforddal és a Breaking The Law-val (szólt volna be erre Dickinson!). Hamisnak hamis volt, ez nem is kérdés, és az a karc, vagy ahogy "science fiction főgonosszá" (doctor designatusszá) érett barátnőm mondta, az a speciális, fátyolos hangszín kiveszett a torkából, de láthatólag mindent megtett, hogy kiizzadja magából a klasszikus sorokat – inkább több, mint kevesebb sikerrel. Nem volt viszont olyan mozgékony, mint szokott, a védjegyszerű majomugrásokat, a kerge fel-lekutyagolásokat és a vízzel való locsolást is hanyagolta, igaz, utóbbira volt oka (azért magára spriccelt egy kis ásványvizet „csatlakozom hozzátok” felkiáltással).

Ha túllépek azon, hogy Iommi riffelésének földi hívság nemigen tud a közelébe férkőzni, akkor azt kell mondjam, a ritmusszekció vitte a prímet az estén. Elsősorban Geezer Butler, aki ismét bizonyította, bizony ő (is) a Sabbath lelke, hiszen kanyargós basszusfutamai nemcsak a Sabbath-hangzás kitöltésében, kiteljesítésében játszanak kulcsszerepet, de a rockzenében nélkülözhetetlen stenket is belepörkölik a dalokba. Ahogy Geezer dolgozott a basszusgitárján – mert ő úgy hajol rá hangszerére, mint egy kézműves, aki épp a mesterművét formázza –, az felért Iommi egy-egy idegborzoló riffjével. Tommy Clufetos pedig a legpozitívabb meglepetést nyújtotta: perfektül oldotta meg feladatát (nem pótolta Wardot, hiszen– a fiatalt legalábbis – nem lehet), kicsit modernebb, nyersebb felfogásban interpretálva Bill szellős, szeszélyes játékát. Clufetos frappánsan hozta a dobkiállásokba szólisztikus elemeket vegyítő, cingyilkos stílust, ráadásul villantós, látványos és kifejezetten hosszú – értelemszerűen a Rat Saladba simított – dobszólójával végleg meggyőzte a rajongótábort arról, hogy jó választás volt a cájg mögé.

Butler szerint a Sabbath volt az első banda, amelyik a stúdióban élből tízesre tekerte a hangerőt – amit tudjuk, csak a Spinal Tap tudott tizenegyesre csavarni –, a zenekar ennek megfelelően most is egy természeti jelenség erejével szólalt meg. Szó szerint: a Black Sabbath három hangjára, melynél félelmetesebb metalriffet azóta sem hordott hátán a világ, és melynek hallatán Bőrpofa táncra perdül, Chucky békésen eljátszogat, Norman Bates tébolyult mosolyra húzza száját, Fray Wray pedig olyan sikolyt reptet, amitől a fél énekesnős metalszíntér feloszlik, szóval erre a lélekremegtető riffre, minutumra pontosan újból rázendített az eső, és csak pisált kitartóan, ahogy Nick Cave mondaná. A Black Sabbath minden szempontból a koncert tetőpontja volt, még ha a beindulós második etapja nem is volt annyira ütős, mint szokott – igazából csak a N.I.B. versenyezhetett vele, meg a kezdésként elővezetett War Pigs.

Az új számok közül hiányzott nagyon az End of the Beginning, sokkal jobb választás lett volna az Age of Reason helyére, de a God Is Dead? felnőtt a pályatársaihoz. A koncert viszont inkább volt a ’Paranoid’, mintsem a ’13’ lemezbemutatója, hiszen Iommiék a ’70-es sikerlemezüknek több mint a felét eljátszották. A zenekar arra törekedett, hogy summázza az életművét, bemutatva a Black Sabbath nevű márka legjobb tulajdonságait, és ezzel nem is vallottak kudarcot. Hatásosan jelezték, mi is az, ami nagyon ment a zenekaroknak a rockzene aranykorában, és amivel mostanában már komoly gondok vannak. A ’80-as évek rádiókonformmá váló rockjával szemben ekkor még nem a populáris énektéma, hanem a dúdolható riff jelentette a siker zálogát. Nincs is ahhoz fogható, amikor rád kapcsolják az Iron Man ördöglakatját, miközben 15 ezer ember énekli Iommi gitártémáját… Be is csomagolták ezzel a katarzist, lényegtelenné téve, hogy a kivetítőt leszámítva nem igazán volt színpadkép (ebből a szempontból atmoszférikusabb volt a ’98-as reunion-show), hogy Ozzy nem volt olyan mozgékony, hogy visszanyesett programot kaptunk, és hogy Osbourne az előző napi német győzelem miatt folyamatosan focirigmusokkal olléztatta a népet.

Ha a Sabbath nagyfokú változatosságát nem is, a fenomént– ahogy Ward nevezte a bandát, mondván a zenéjük mintha magát írta volna meg – azért jó alaposan körbetapogathattuk. A Sabbath tényleg meg akart felelni a róla kialakított képnek, és mivel a keményebbre vett hangzással metal zenekarrá értek, valójában a világ legjobb és legnagyobb metal bandájával támasztott elvárásoknak kellett megfelelniük. Ehhez kellettek az elnyűhetetlen régi slágerek (a Paranoid huszonháromezer-kétszázötvennyolcadjára is sütött) és az újak is, hogy megmutassák: lobog még bennük a spiritusz. Na meg azt is, hogy hiába kérdezi Ozzy, él-e még az isten. Jelentjük: él, és a kemoterápia után még mindig jól gitározik.

Setlist:

War Pigs / Into the Void / Snowblind / Age of Reason / Black Sabbath / Behind the Wall of Sleep / Bassically – N.I.B. / Fairies Wear Boots / Rat Salad (dobszólóval) / Iron Man / God Is Dead? / Children of the Grave /// Paranoid

Szerző: Tomka

A képek nem az esseni koncerten készültek, hanem a Sabbath tavalyi DVD-jéből származnak. Képek az esseni buliról a Lokalkompass oldalán.