Ez bizony nem félfamentes: Walking Papers, Frogshow - Roncsbár, Debrecen, 2014.06.14.

írta TAZ | 2014.06.19.

Ritkaságszámba megy (sajnos) az, hogy Debrecenbe érkezik egy híres banda, bár nem példátlan, hiszen nemrég Tim ’Ripper’ Owens lépett fel a Roncsban, az elmúlt körülbelül tíz évben pedig megfordult a városban az Iron Maiden, a Deep Purple, a Nightwish, sőt ha idevesszük a Vekeri fesztivált is, akkor ezt a sort két-három bandával még biztos, hogy ki lehet egészíteni. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy több nagyobb koncertet kellene leszervezni vidékre, mert ahogy a szombati Walking Papers buli is bizonyította, van igény az ilyen kaliberű bandákra. Jó érzés volt látni, hogy a Roncsbár előtt már a kapunyitás előtt kígyózó sorok álltak, persze legtöbben Guns-pólóban és CD-vel vártak a bejutásra, de azért akadt jó pár elkötelezett WP-fan is, aki elsősorban nem Duff McKagan éltetésért érkezett.

Minden az előre megtervezett menetrendben zajlott, pontos kapunyitással, a fel-alá sertepertélő biztonságiak miatt pedig lehetett érezni, hogy nem egy hétköznapi koncertnek leszünk szem- és fültanúi. A koncertterem hivatalos információk szerint 300 fős, ennyien lazán összejöttünk, így hamar ki is alakult egy elég forró hangulat az egyébként sem hűvös szombat estén. Az előzenekar egy helyi banda, a Frogshow volt, akik régi motorosnak számítanak a debreceni rockéletben, hiszen ’98 óta tolják az alter-rock, post-grunge jellegű zenéjüket. Műsorukban szép számban találhattunk feldolgozásokat is, bár engem inkább saját dalaikkal tudtak jobban meggyőzni, melyek egyébként nagyon fülbemászóak. A frontember, Rábold Ákos és Szegedi Károly basszusgitáros remek párost alakít a mikrofonok mögött, igazán jót tesz a daloknak a kiváló vokálmunka, ami a basszeros felől érkezik. A két zenekar cucca és a mikrofonok miatt kicsit be volt határolva a mozgásterük a srácoknak, úgyhogy nem volt valami magas fokú a színpadi aktivitás, mindenesetre a közönség hálás volt azért a fél óráért, amit együtt tölthettek a csapattal. Javaslom, hogy hallgassatok bele egy kicsit a zenéjükbe, nagyon kellemes, megéri!

Egy nem túl hosszú átszerelés után jött el az idő, amikor a közönség egy része elkezdte skandálni, hogy: „Duff, Duff, Duff”… hogy mi van? Akkor most nem Walking Papers koncerten vagyok? A technikus srác hamar kapcsolt és inkább azt javasolta az első sorokban álló fiataloknak, hogy a csapat nevét kiabálják, mert az fog eredményre vezetni. Ennek (is) köszönhetően fél tízkor színpadra lépett a négy zenész, akik hatalmas iramot diktálva ontották magukból a muzsikát. Ha azt gondoljátok, hogy ez a banda Duffról szól, akkor nagyon el vagytok tévedve. A csapat motorja a kalapban és napszemüvegben nyomuló énekes-gitáros, Jeff Angell, aki iszonyat nagy figura. Olykor lerakta a gitárt és a dalok közben előadott egy kis mini táncperformanszt is, megspékelve a Michel Jacksont megszégyenítő kalapforgatással.

Megmondom őszintén, nagyon féltem attól, hogy bukta lesz a buli, hiszen valljuk be, nem lett túl kiugró, figyelemfelhívó a csapat bemutatkozó albuma. Nekigyürkőztem sokszor – persze végig is hallgattam –, de nem volt rám olyan nagy hatással. Jóféle rockzene ez, alapvetően nyugodt, néha kicsit hard rockosabb a Hammond miatt, máskor pedig grunge-ba hajlik át, esetenként pedig egy kis bluest is fel lehet benne fedezni, ezen kívül azonban semmi extra. Valami oknál fogva, a koncerten viszont sütött mindegyik dal. Lehet, hogy ehhez kell a Duff-faktor? Még a lábdob monoton puffanásaira is egy emberként rezdült a nép, nem is értettem az egészet, de hozzá kell tenni, engem is megvettek kilóra. Teljes extázis lett úrrá mindenkin, olykor Jeff felmászott a kordonra és a levegőbe emeltette magát a közönséggel, volt ekkor riadalom dögivel, a biztonságiak csak úgy rohantak utána, hogy el ne vigyék őt jó messzire. De a korábban említett táncoláson túl bebizonyította, hogy mikrofonpörgetésben is jó, bár amikor velem állt szembe, akkor imádkoztam erősen, hogy a fehér szigszalag ne akkor engedje el a mikrofon végét a csatlakozótól. Sokat nem beszéltek a zenészek a dalok közben, csak tolták azokat egymás után, ettől függetlenül nagyon bensőséges, igazi klubbuli volt ez a javából, mert a kontakt végső soron megvolt a srácok és a közönség között. Persze Duff is kereste az alkalmat, hogy megtalálja a közös nevezőt a rajongókkal, rengetegszer állt a kordon színpad felőli oldalán levő emelvényére, ilyenkor gyakorlatilag mi tartottuk, hogy ne boruljon hátra. A buli vége felé pedig nemes egyszerűséggel pont az orrom elé, a korlátra tette a hangszer szélét és onnan pengetett.

Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki ismerte a nótákat, mégis el tudta varázsolni a nagyérdeműt a négy zenész az alázatával és profi előadásával, meg persze ne felejtsük el McKagan mester hírnevét sem, ami vélhetően nagymértékben megdobta a hangulatot. Nem mindennapi élmény az, amikor a rocktörténelem egy szelete ott játszik előtted, ez már megemeli a pulzusszámot. Egyébként az estén lenyomták a teljes album műsorát – természetesen nem sorrendben –, plusz hat feldolgozás is terítékre került, mondjuk ezeket nem ismertem, mindenesetre abszolút beleillettek a csapat zenei világába. A dobos Barrett Martin olykor kézzel csapott oda a cineknek, hihetetlen átéléssel ütötte a bőrt, sőt még vokálozott is a dalokban, csakúgy, mint a billentyűs Benjamin Anderson. Érdekes fazon ám ő is, végig ülve tolta a játszanivalót, azonban a videókból – amiket a minap megosztottam veletek – láthattátok, hogy úgy ugrált a széken a húzósabb részeknél, hogy az majd kiesett alóla. Persze ennek meg is lett a böjtje, szegény roadnak ha háromszor nem kellett kicserélnie az ülőalkalmatosságot, akkor egyszer sem. Azért ez nem akadályozta meg abban, hogy kiválóan hozza a Hammond alapokat, amire a többiek rápakolták a saját részüket, Duff is mesterien alapozott, Barrett dobolt becsülettel, Jeff pedig megadta az egésznek a fazonját. Szerencsére ezúttal a hangzásra sem lehetett panasz, legutóbb, amikor a P.Box játszott, annyira hangos volt a cucc, hogy három napig zúgott a fülem, most azért nem ez volt a helyzet, megfelelő hangerővel és kristálytisztán lehetett hallani mindent. Bő egy óra után vonult le a banda először a színpadról, majd egy rövid átöltözés után már száraz felsőben – Jeff egy Tankcsapda pólóban feszített – játszották végig a ráadást, amiben két saját dal is elhangzott. Jó hangulatban, mosolygósan, kedvesen pacsiztak le a srácok a közönséggel a három számos repeta után, nem kérdés: a Walking Papers bevette Debrecent!

A történethez hozzátartozik a koncert utáni dedikálás is, ami szimpatikus húzás volt a szervezőktől, bár akadt egy negatívuma: nem lehetett fotózkodni. Persze a leleményesebbek ezt is megoldották – nekem is beszaladt egy közös kép Jeff-fel –, Duffra azonban nagyon vigyáztak, úgyhogy csak egy pár mondatot tudtunk váltani, de azért ez is nagy élmény volt.

Setlist:

Climber / Rumble / Leave Me In The Dark / King Hooker / Red & White / Afro Beat / I’ll Stick Around / Your Secret’s Safe With Me / Capital T / Two Tickets And The Room / The Butcher / Already Dead / The Whole World’s Watcing / Independence Day /// A Place Like This / Red Envelopes / Unforgiven

Szöveg és képek: TAZ
Köszönet a Roncsbárnak!