Sh*t, F*ck and a Zombie: Limp Bizkit, Rob Zombie - Aerodrome Festival, Budapest Park, 2014.06.16.

írta Adamwarlock | 2014.06.18.

Általában az olyan zenét kedvelem, aminek a gyökerei a ’70-es, ’80-as évekből eredeztethetőek, ezért van egy sajátságos hangulat vagy még inkább sajátságos embertípusok (akik közé magam is tartozom), akik a koncertekre látogatnak. Ezúttal másképp volt. Az Aerodrome fesztivál közönsége merőben más, mint amihez szokva vagyok. Itt zömében nem fekete pólókat látok legendás zenekarok felirataival, hanem atlétatrikókat és baseball sapkákat. Lekopott motoros tetkók helyett itt friss, színes teljes testet fedő bőr alatti minták akadnak a szemembe. Itt nem a hosszú haj megy, hanem a felnyírt, furcsára zselézett, féloldalas vagy színes. Oldallánc és bőrgatyó sincs, de vannak fültágítók és deszkás nacik. A ’90-es és 2000-res évek grunge, alter, nu és deszkás színterének tagjait látom magam előtt. Egy másik generáció, a saját hagyományaival, a saját zenéjével. Ilyenkor mindig azt mondom magamban, hogy igen, ezért csodálatos dolog a zene: mert itt ténylegesen sokan vagyunk sokfélék.

Jó hely ez a Park. De tényleg! A szervezői nagyon helyesen rájöttek, hogy egy minőségi, közepesen nagy szabadtéri szórakozóhelyet aztán frankó koncertekkel lehet telepakolni. A Parknak pedig rohadt jó színpada van. A mérete arra is megfelelő, hogy igazán neves bandák se érezzék magukat beszorítva, a hangzása pedig majdhogynem tökéletes. Megfordultam már itt ilyen-olyan alkalmakkor, de rosszul szólni nem hallottam még egyszer sem a berendezést. Ez most is így volt. Mindkét általam megtekintett koncert teljesen tisztán, erőteljesen, kemény mélyekkel, hozzá mérten hallható énekkel, bivaly ritmusgitárral szólt.

Nagyon sajnáltam, hogy a Megadeth lemondta a teljes turnéját, de hát sajnos az élet ugye közbe tud szólni. Kár, pedig a fesztivál három húzóneve közül számomra az övék csengett a legszebben, de ez van, a Fred Durst csapatát is komáltam mindig is. Rob Zombie meg olyan amilyen… na de milyen is? Én nem voltam igazán rajongója a hórihorgas élőhalott munkásságának, viszont néhány számát kifejezetten kedveltem. Ami mindig feltűnt, hogy rengeteg effektet használ a hangjára, ezért nem igazán tudtam, hogy mit is várjak egy élő produkciótól. Bevallom, kellemesen csalódtam. Bár Zombie urat nem igazán érdekelte, hogy mikorra van kiírva a kezdés, hiszen negyed órával előbb lépett színpadra az előzetesen beharangozottnál, meglepően nagy vehemenciával vetette magát a pódiumra. A hátteret régi horrorfilmek közismert figuráinak arcképe díszítette, míg az előtérben teljesen idióta felszerelésben pózolt a négy zenész. A látvány önmagáért beszélt.

Jó értelemben vett cirkuszt láttunk, mert ugye az kell az istenadta népnek. Ezt bizony meg is kaptuk. Rob egy meglehetősen szuggesztív, energikus frontember, aki egy másodpercre sem áll meg. Hol rohangászik a zenészek között, hol felpattan egy emelvényre pózolni, máskor meg a közönség között vagy a keverőpultnál láthattuk. Ezen felül pedig átöltözött vagy ötször. Zenészei tisztes iparosmunkát perezentáltak, a hangulatnak tökéletesen megfelelő attitűddel és előadásmóddal. A gitárosa, John 5 engem nem kápráztatott el. Tényleg jók voltak a riffjei, és nagyon szépen bemutatta  a Fender cég támogatásával a létező összes variációját a Telecasternek, és tudom, hogy a pasas nagy májszternek számít, de a szólói számomra elég tescósak voltak. Telenyomta azokat effekttel, így akárhol hozzáérhet a húrokhoz a nyakon, jött az égzengés, halálhörgés, földomlás, amikor meg végre tisztán játszott volna valamit, az elég iskolás volt.

Zombie elvtárs azért rendesen adta: mindenkinek járt a feje, kezek az égben, ment rendesen a tombolás, pedig szerintem a közönség jó része nem a maszkírozott csapatért csengette ki a belépő borsos árát. A Sick Bubble-Gumban még szépen csatasorba is állította a publikum jobb és bal oldalát egy egymás elleni üvöltözés-ütközet erejéig. Nagyjából slágeresre sikerült a történet, rögtön be is kezdett a ’Hellbilly Deluxe’ első három számával, de egy Diamond Head és egy Alice Cooper feldolgozásra is futotta. Először láttam Rob Zombie-t, de legközelebb is szívesen megnézem. Teljesen rendben volt ez a történet.

Setlist:

Dragula / Superbeast / Living Dead Girl / Dead City Radio and the New Gods of Supertown / Dobszóló / More Human Than Human / Sick Bubble-Gum / Never Gonna Stop (The Red, Red Kroovy) / House of 1000 Corpses / Am I Evil? / Thunder Kiss '65 / Gitárszóló / School's Out /// The Lords of Salem

A főzenekarra aztán várhattunk bő háromnegyed órát. Jócskán átalakították a színpadot, hogy a Limp Bizkit lámpáit és állványait be tudják tuszkolni az így sem kicsi színpadra. Mindenki eljutott a reterátra, feltöltötte a kiürült alkoholraktárakat, beállt szépen a tömegbe, és várta a megváltást. Ami pedig jött, méghozzá Fred Durst és Wes Borland személyében. Igazából a többiek (pedig a szerepük éppen olyan fontos) úgy tűnt, csak asszisztálnak a két ikonikus figura mellett, de ez nem is baj, viszik ők ketten a show-t a hátukon. Indítottak egy mérsékelt sikerű Why Try-jal a szintén mérsékelt sikerű ’Gold Cobra’-ról, hogy aztán a már bemelegedett közönséget piszkosul kemény kardiózásnak vessék alá a ’Rolling’-nal. Brutális látvány volt az egy emberként fel-le mozgó tömeg, amely úgy festett, mint valami hullámzó óceán, ami bármikor képes elborítani a színpadot.

Természetesen lenyomták a teljes slágerarzenáljukat My Generation-östül, My Way-estül. Persze, jött a Hot Dog, ami nemes egyszerűséggel összefoglalja a banda mondanivalóját egy „f”-fel kezdődő négy betűs szóban, a Livin’ It Up pedig még jobban kidomborított a csapat hip-hop oldalát, ami cseppet sem baj, mert talán az egyik legjobb számukat hallhattuk. Velük is úgy vagyok, mint a Zombie-val: ez cirkusz. A legnemesebb értelemben természetesen, de a Limp Bizkitnél hatásvadászabb zene maximum a Manowar lehet, csak egy homlokegyenest más műfajban. Minden számuk a fogósságról szól (tökéletes ritmusszekció nélkül ez lehetetlen), az egyszerű szövegekről, és arról, hogy aztán a refrén lecsavarja a fejedet a nyakadról, mint a söröskupakot. A recept majdnem minden számnál ugyanez. Ezt persze el kell adni, erre pedig ott van Durst és Borland. A frontember minden tekintetben vérprofi. Teljesen tudatosan, felépítetten járkált fel s alá a susinacijában, a végiggombolt ingében, a golfkesztyűkben és a baseball sapiban. A mozgása pedig görbe háta ellenére valami hihetetlenül laza. Táncol ugrál, teszi az agyát, miközben végig kapcsolatban van a közönséggel.

Ha John 5-ot lehordtam a vetítés miatt, akkor Wes Borland egyenesen a parasztvakítás királya. Gitárszólót konkrétan egyetlen Limp Bizkit koncerten se várjon senki. A pasi a világ legegyszerűbb akkordjait fogja le, egy olyan mértékben túlvezérelt gitáron, hogy szerintem az effektjeinek külön generátort kell fenntartani a színfalak mögött. Most azt gondolná a kedves olvasó, hogy lehúzom Borlandet, de cseppet sem. A sikerhez több út vezet. Nem kell Malmsteennek, vagy Satrianinak lenni virtuozitás terén, hogy jól szóljon egy szám (bár, aki ehhez van szokva, az valószínűleg szívná a fogát Wes játékán), ha egyedi, saját hangzású, hatásos riffeket tudunk gyártani. Ez a kifestett, elmaszkírozott fiatalember pedig akárhogy is nézzük, meglehetősen egyéni stílussal bír, és olyan hatást vált ki a közönségből, amit nem sokan képesek elérni. Továbbá ennek a koncepciónak a kitalálásához nem kevés kreativitásra van szükség. Ezekkel a kvalitásokkal pedig simán lehet pótolni egy villámgyors kézberendezést. Ez itten zene, nem pedig zeneiskola: az élmény számít. A záró Take a Look Around és Break Stuff meg már csak hab volt a tortán.

Ennek ellenére számomra kicsit felemássá vált a dolog a végére, tekintettel arra, hogy rengeteg volt az üresjárat. Volt, hogy percekre elsötétült a színpad, és beadtak valami zenebonát, Durst pedig majd minden szám után pofázott vagy fél órát. Ha azt veszem, hogy játszottak 13 dalt, amiből kettő eleve feldolgozás volt (egyszer egy Faith George Michaeltől, aztán meg egy Metallica-GNR-Nirvana medley), marad 11 saját dal, ráadásul az egész vircsaft nem tett ki másfél órát. Szerintem ez ilyen jegyár mellett, még a másik három zenekar fellépése mellett is elég vékony. Azt meg tegyük hozzá, hogy hakniszaga is volt a dolognak, mert ebből a 11 dalból is 7 a csapat legsikeresebb lemezéről, ’Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavoured Water’-ről ment le. Tegyük hozzá, hogy a közönség nagy része is ezekre a dalokra kíváncsi a leginkább. És valóban, a publikum rendesen be is kajálta, ami nem csoda, hiszen Fred Durst és csapata utoljára 10 évvel ezelőtt járt nálunk. Ebből a szempontból maximum a rövid játékidőre és az üresjáratokra lehet panasz. De az sajnos jogos. Összességében azért egy több mint tisztességes bulit nyomott le a Limp Bizkit, a rajongók garantáltan izomlázzal ébredtek másnap, és valljuk be: ezekkel a számokkal és ilyen minőségi előadásmóddal nem lehet nagyot hibázni.

Setlist:

Why Try / Rollin' (Air Raid Vehicle) / Gold Cobra / Hot Dog / Nookie / My Generation / Livin' It Up/ My Way / Covers Medley (Master of Puppets–Welcome to the Jungle–Heart-Shaped Box–Smells Like Teen Spirit) / Boiler / Faith / Take a Look Around / Break Stuff

Szerző: Adamwarlock
Képek: T T
További képek ITT
Köszönet a Skalarnak!