Füstölt csülök Staropramenre és bluesra: Kenny Wayne Shepherd - Lucerna Bár, Prága, 2014.05.18.

írta Hard Rock Magazin | 2014.06.13.

Május közepén hozzánk legközelebb Prágában a Lucerna bárban zárta európai turnéját Kenny Wayne Shepherd, az újvilág egyik legígéretesebb fiatal blues-rock gitárosa. Ez a mini turné volt a bemelegítő a hivatalos május 19-i amerikai lemezbemutatót követő koncertsorozatnak.

Ez a történet a kétezres évek közepén kezdődött az Almássy téren egy Imperial Crowns koncerten. Egyik kezemben sör, másikban videokamera forgott, hirtelen ki kellett mennem a közös helyiségbe, de a kamerát nem szívesen állítottam volna le. Belenyomtam a mellettem csápoló kezébe, hogy mindig fordítsa az énekes felé. Az illemhelyről visszajövet, a pultnál ismét a kezembe nyomtak egy korsóval rég nem látott barátaim. A kamera ki is ment a fejemből… később láttam, amint egy fickó meg a csaja tanácstalanul nézeget egy kütyüt az első sorokban, akkor esett le, hogy az én kamerám van náluk. Jánossal azóta tartó bor- és bluesbarátságban vagyunk. Két éve már rágta a fülemet, hogy van egy fiatal amerikai bluesgitáros, akit látni kell, akkor nem jutottunk el Prágába. Utánanéztem, hogy ki is az a fickó, akiért ennyire lelkesedik a barátom. Mit ne mondjak, imponáló anyagot találtam róla.

K.W.S. 1977-ben született Shreveportban, Lousiana állam egyik kisvárosában. Autodidakta módon kezdett gitározni hétéves korában, blues-rajongó apja lemezgyűjteményét hallgatva. Nyolcéves korától már Stevie Ray Vaughan koncertjeit látogatta. Már akkor nagy hatással voltak rá Muddy Waters és kortársai lemezei. Apja üzleti kapcsolatait kihasználva segített neki az első lemezszerződés megkötésében. 1995-ben jelent meg az album a Giant Recordsnál ’Ledbetter Heights’ címmel. Ekkoriban az Eagles és Bob Dylan előtt játszott, ami meghozta az ismertséget. Aztán jöttek sorban a lemezek a 1997-es ’Trouble is…’-től a 2011-es remek ’How I Go’-ig, és 22 évesen már Grammy-díjra jelölték, 33 évesen pedig életműlemezt adott ki. Nemrég katolikus hitre tért, felesége pedig Mel Gibson lánya, Hanna Gibson. Irigylem is kicsit Mad Maxet a családi összejöveteleken feltételezhető dzsemborik miatt. Talán a megtérés és a drogoktól való megszabadulás jelképe is az új album, a ’Goin’ Home’, azaz hazatérés, vissza a gyökerekhez a zenében is.

Idén megint szólt az én barátom, hogy döntsek: Stuttgart vagy Prága. Nekem igazából egyik sem volt ideális, mert túl voltam egy hosszabb utazáson és hát a büdzsé elég lapos mostanában. Az esemény előtti napokban felhívott, hogy szomorú, mert nem találtak fapadost Stuttgartba, Prága meg azért nem játszik, mert a koncert utáni reggelen már Budapesten kell lenni. Erre én gondoltam egyet és mondtam, hogy hazavezetek a buli után, ha kiegészítjük a túrát egy kis sörözéssel és nézelődéssel előtte nap. Gyors telefonálgatás, email váltás és már indultunk is a zord időben az előeste helyszínére Cesky Krumlovba. Esőben is mesebeli hely, a füstös sör, a csülök, a párolt káposzta, a knédli… Na, de inkább tessék kipróbálni!

Jó tanács: ha Ausztrián keresztül mennétek, GPS nélkül tegyétek, mert nekem már másodszor sikerült úgy beállítanom, hogy minden bokor és szénakazal meg lett nézve… Volt idő végighallgatni majdnem az összes lemezt a szakadó esőben. Ettünk, ittunk, császkáltunk az ódon házfalak között, kicsit belehallgattunk a cseh underground zenei életbe, aztán jót aludtunk a liliputi mesékből ismerős hotelben.

Vasárnap délelőtt még egy rövid séta Krumlov utcáin, aztán irány Prága, már a nap is kikandikált a felhők közül. Útközben meghallgattuk a hivatalosan két nappal később megjelenő albumot. Gyorsan fogytak a kilométerek, délután érkeztünk Prágába. A Stare Mestón nem egyszerű parkolóhelyet találni, el is szédültünk a körözésben. A sör mellett a délutáni hűvösben megfért a forralt bor is, amit kis faházikóból mértek az egyik sétálóutca végében. Pár órás császkálás után, megvacsorázva, a hivatalos kapunyitás előtt fél órával érkeztünk a koncertnek helyet adó Lucerna kulturális központhoz. Ez egy komplex intézmény, régi gyönyörű moziteremmel, kiállító terekkel és koncertteremmel, bárokkal. A bár bejáratánál már sorban álltak a rajongók és bizony öröm volt kihallani a tömegből a magyar hangokat. Sőt, magyar blues zenészek is próbáltak helyezkedni a pozíciókért. Jó volt látni azt is, hogy a fiatalabb generáció is szép számmal képviseltette magát. A plakáton nem volt felvezető zenekar hirdetve, viszont a bejáratnál egy lapon ki volt írva, hogy a főhős egy órával később kezd. Gondoltuk, ez nekünk nem olyan nyerő, mivel éjszaka vissza akartunk autózni Budapestre. Aztán 21 órakor megjelent három fickó a színpadon és belecsaptak a húrok közé. Egyből a legdögösebb Hendrixekkel és más blues klasszikusokkal nyitottak. Fiatal prágai zenészek nyomták eszeveszettül a bluest, fúziós rockkal spékelve. Lukas Martinek & Private Earthquake, a név kötelez, mondhatnánk, rengett a színpad a ritmustól. Két évvel korábban K.W.S. már koncertezett a Lucernában, akkor is ezt a zenekart bízták meg a közönség felmelegítésével. Gondolom, nem kis lelki teher egy ilyen gitárvirtuóz előtt fellépni, de megoldották a fiúk, képzett sokat foglalkoztatott zenészek lévén. Jó felvezetés volt.

Rövid átszerelést követően ismét mozgásba jött minden. A sorok hirtelen tömötté váltak a színpad előtt. Igazi füstös, kocsmai hangulat uralkodott. Prágában dohányoznak a kocsmákban, klubokban az emberek, nekünk ez már furcsa volt. Bejött egy egyszerű öltözékű szőke fickó egy kopott gitárral a nyakán, aztán mikor a Fender húrjai közé csapott, elkezdett ömleni az energia színpadról. A Never Lookin’ Back szólt az előző, 2011-es lemezről. Hihetetlenül lazán, de mégis elegánsan, kifinomultan volt brutális. Igazi musthangos életérzés jött le a színpadról, amit mi európaiak csak sejthetünk. Talán nem véletlen, hogy ennek az embernek külön legyártott egy másolatgitárt a Fender cég, amit a koncerteken használ, hogy kímélje a muzeális értékű eredeti hangszerét. Sőt, K.W.S. önálló márkanévként is megjelent a hangszergyártó óriás palettáján. A következő szám egy Bob Dylan szerzemény volt a 97’-es lemezről, az Everything Is Broken, szerintem Dylan büszke erre a feldolgozásra…

Butterfly, ez megint egy lendületes rock & roll a ’How I Go’ lemezről, itt már megfigyelhettük emberünk virtuóz gitártechnikáját. Aztán következett a példakép Stevie Ray Vaughan ’89-es legendás szerzeménye, The House Is Rockin’. A lendület meg tovább fokozódott, nagyon élvezték a zenészek és persze a közönség is. Sheperd énekelt is, az énekes meg ritmust nyomott gitáron. Mintha gyorsvonat robogott volna velünk az arizonai sivatagban, csak a háttérben bevillanó hatalmas K.W.S. pengető kivetített képe jelezte a számok közötti lélegzetvételnyi szünetben, hogy a suhanás érzése a zene és az agyunk különös játéka. A valóságban egy hús-vér ember koncertjét hallgattuk. Ötödikként a Never Mind szólalt fel, ismét egy 2000 előtti blues a ’Live On’ albumról, finom dallamos gitárfutamokkal. Aztán ismét egy feldolgozás a Search and Destroy következett, amit anno, Iggy Pop jegyzett. Már kezdtünk kifáradni a nagy tempótól, de jól felépített program lévén jött a megmentő lírai szerzemény, a Heart of the Sun, kitartott gitár-riffekkel, kitűnő vokállal, finom dobolással. Persze ez nem véletlen, hiszen a doboknál Chris Layton ül, aki Stevie Ray Vaughan zenekarában is kezelte ezt a szekciót.

Következőként egy Elmore James nóta került terítékre, a Talk to Me Baby-ben az énekes ismét gitárt fogott, és ebben a számban Sheperd énekelt újra. Következett a Born With a Broken Heart, az 1995-ös első album nyitó szerzeménye. Kőkemény blues. Igazi klasszikussal folytatódott az este, a Come On, Earl King szerzeménye. Ebben a számban a gitárszólók mellett már az indián énekes, Noah Hunt képességeiről is pontos képet kaptunk. Immár 13 éve tagja a zenekarnak, jó hangi adottságokkal rendelkező fickó, aki nem riad vissza holmi hangszálgyulladástól sem, kis torokspray, aztán már mehet is tovább a buli. A folytatásban ismét az énekes csilloghatott egy B.B. King egyvelegben, na meg persze az ütött kopott Fender ejtette bámulatba a nézőket. Még most sem értem azokat a ritmusváltásokat hogyan lehet húros hangszeren ennyire simán lenyomni. Az előrészben a Woke Up This Morning (My Baby’s Gone) szólt, majd szünet nélkül átment a lassú You Done Lost Your Good Thing Now-ba. Ismét pihenhettek a lábak, lágy hullámzásban élvezte a tömeg a síró gitár hangját, na és persze a többi hangszer is lenyomta a maga szólóját. A basszusokat az a Tony Franklin pengeti, aki több mint százötven lemezen közreműködött már, játszott többek között Jimmy Page, Paul Rodgers, David Gilmore, Kate Bush zenekarában, stúdiófelvételeinél.

Megint váltás következett, a 2011-es lemezről a Dark Side Of Love. Hihetetlenül gyorsan repült az idő, már a 14. számnál jártunk, ami megint egy texasi blues volt a 99’-es ’Live On’ albumról. Még mindig a kezdeti lendülettel, nagy energiákkal nyomták a fiúk. Aztán előkerült egy fekete keresztes, csillogó Fender a végére, ezzel nyomta el a While We Cry szerzeményét, ami az első lemezen jelent meg. Egy igazi lírai instrumentális szerzemény, ami szépen lassan építkezik, főleg a tiszta gitárhangra fokuszálva. Kész, vége. Lement a zenekar, de az érezhető volt, hogy lesz ráadás, mert így nem lehet abbahagyni egy ilyen estét. A nézőtéren vastaps és elégedett arcok. Jöttek is gyorsan a ráadásra, amiben négy számot játszottak még el. Kezdték a második lemezen található Blue On Blackkel, ami egy könnyed gitáralapú zene, valószínűleg az ilyen szerzeményei is segítik abban, hogy blueselőadóhoz képest nagyon jók a lemezeladási statisztikái.

Az Oh Well című egykori Fleetwood Mac-sláger feldolgozása következett, ami igen dögösre sikerült. Ismét megbizonyosodhattunk a hangszeres tudásukról az előadóknak, de szerintem ebben már az első szám után sem kételkedett senki a teremben. Még nem volt vége, mert egy ősrégi Slim Harpo szerzemény következett I’m King Bee címmel, amit anno még a Rolling Stones is bemutatott ’63-ban. Teljesen belefeledkeztek az örömzenélésbe, néztem az idősebb pofákat a közönségből, mintha infúziót nyomtak volna beléjük, úgy beindultak. A vége pedig tényleg földrengésszerű volt. Örök klasszikus Jimi Hendrixtől a Voodoo Child (Slight Return), ugye ezt a számot nehéz elrontani, de lehet a jobbnál is jobban nyomni. Ezen az estén ez a még csak 37 éves gitárvirtuóz fiatalember azt is megmutatta, hogyan.

Az új lemezről végül csak pár nóta szólalt meg, de az alázat és az energia, amivel előadja ezeket a szerzeményeket, mindenképpen példaértékű. Ajánlom meghallgatásra a ’Goin’ Home’ lemezt mindenkinek. Bízom benne, hogy a magyar koncertszervezők is ráéreznek egyszer arra, hogy ezt a zenekart meg kell mutatni a magyar közönségnek, mert megérdemlik.

Zárásképpen csak egy gondolat, amit a koncert után csíptem el az egyik legkiválóbb magyar blues gitáros szájából – bocsánat, ha nem pontosan idézem, de valami ilyesmi hangzott el Petendi Tamástól –: „Ilyen koncertekre kellene vinni az összes magyar, magát és a világot mindenáron megváltani akaró zenészkollégát…” Egyetértek. Koncert után a társaságból mindenki elégedett mosollyal vette a kabátját. Kicsit már bántam, hogy bevállaltam az éjszakai hazavezetést Budapestre, de Böbének reggel 7-re be kellett volna érnie a munkába. Pedig jó lett volna még üldögélni egy Staropramen Dark mellett valamelyik prágai kocsmában és vissza-visszapörgetni az esti élményeket. Köszönöm Zsunak az infógyűjtést, közreműködést, az ébrentartást útközben, Jancsinak a setlistet, a fotókat. Böbe végül elkésett a munkából, de hát kit érdekel az, egy ilyen zenei élmény után.

Setlist:

Never Lookin' Back / Everything Is Broken / Butterfly / The House Is Rockin' / Never Mind / Search and Destroy / Heat of the Sun / Talk to Me Baby / Born With A Broken Heart / Come On / Woke Up This Morning / You Done Lost Your Good Thing Now / Dark Side Of Love / Shotgun Blues / While We Cry /// Blue On Black / Oh Well / I'm a King Bee / Voodoo Child (Slight Return)

Szerző: Dini
Köszönet az United Islands of Prague-nek!