Pokoli szí­njáték két felvonásban: Pokolgép jubileum, Omen, Words of Blood - PeCsa, 2014.06.07.

írta Hard Rock Magazin | 2014.06.10.

EPIC, AWESOME, MAJESTIC! Nincs kétségem afelől, hogy ezt olvashatnánk az angolszász sajtótermékek címlapjain, ha ezek a zenészek nem Magyarországon születnek és nőnek fel. De a lényeget ott találjuk az Újra születnék szövegében: ennek így kellett lennie.

Nem ritka, hogy Pokolgép-koncertek ünnepekre esnek. Gondoljunk csak a metálkarácsonyokra, vagy a szilveszter közeli év végi bulira, de tavaly húsvétkor is kijutott a jóból. Ezúttal pünkösdöt sikerült kifogni, ám június 7. önmagában is ünnep, metalünnep volt, és fokozott várakozással telt. Már délelőtt is szép számmal találtam szembe magam Pokolgép-pólósokkal a belvárosban, de persze a Városligetben a PeCsába tartván is zengett az Az a szép kezdetű dalocska már jóval a koncert előtt. Az „A” kapun betoppanva rögtön a standokhoz vezetett az utam, ahol hosszú sorok kígyóztak. Nem egy rajongónak hátizsákokba pakolva fértek el a frissen vásárolt pólói. Rengetegen öltötték magukra az új jubileumi pólót is, ami még egy kis kalauzként is szolgált, hiszen mindkét setlist ott állt a hátoldalon. Aztán a piacfelmérésből egy kedves hölgyemény zökkent ki, egy kék szórólappal. A pólók és a DVD-felvétel bejelentése mellé még egy remek hír, melynek hallatán újabb esemény került a koncertes naptárba: augusztus 23. A szervezők ugyanis még egy koncertet tető alá hoztak, így Agárdon újra látható lesz a teljes műsor.

A teltháztól azért még messze voltunk, mikor a Words of Blood a húrok közé csapott. Sokan nem értették, miért rájuk esett a választás, hiszen amellett, hogy fiatalabbak, a thrash metaljuk is elüt kissé a Pokolgép és az Omen zenéjétől, ami Kalapács Józsi és Nagyfi Laci révén szervesen összefonódik. Pedig a WoB is meglepően sok szállal kötődik a Pokolgéphez. A Seiben Sándor dobos, Kiss Károly és Krisztán Tamás gitárosok alkotta triumvirátus által alapított zenekar eddigi kétéves fennállása alatt több turnét is nyomott a Pokolgéppel. Az alapítóatyák pedig még anno a Postumus tagjaként is nem egyszer színpadra álltak Kukóék előtt.

És mit mondott szombaton a „vér szava”? A tavaly megjelent debütalbum, az ’Ingyen Isten’ szókimondó és őszinte dalai kerültek terítékre, ám kifejezetten jól sült el a Moby Dick Gazember című számának feldolgozása is. A pokoli hangulathoz az énekes Szaládi Károly is sokat hozzátett, aki már a nevében is ördög. Devilnek nincs könnyű dolga, hiszen egy ilyen mértékig gitár- és riffcentrikus zenekarban frontemberként kiállni komoly kihívás. Az ’Ingyen Isten’-en valahogy nem fogott meg, de élőben már meggyőzött a karakán kiállásával. De tetszetős volt az énekstílus váltogatása is, a keményebb, darálósabb, füstös hangok mellett a fojtott lágy hangok sem okoznak gondot Devilnek. Erre talán a koncertet záró A Hazugság Kertje az egyik legjobb  példa, amely a lemez egyik legjobban eltalált dala. Nem véletlen, hogy videoklip is ehhez a számhoz készült.

A WoB koncertje alatt inkább még pokolgépes közönségtalálkozó zajlott, és elérzékenyülten csüngtek egymás kebelén a régi cimborák. Azért kialakult egy szoftosabb pogó a színpad előtti sorokban, és a rekkenő hőségben inkább az árnyékot favorizáló hallgatóságból is sikerült tapsot kiváltani. De érződött, hogy hosszú még a nap, és a „Régigép” iránt a legélénkebb az érdeklődés. (Csemény)

Az Omen felléptetése több szempontból is kézenfekvő megoldásnak tűnt: a rokoni szálak ugyebár adottak, és az esemény jellege is megkívánta, hogy az ünnepelt előtt egy patináns, klasszikus heavy/power metal csapat melegítse a hangulatot. A megannyi huzavona, tagcsere, és ingadozó minőségű lemez után immár ismét ereje teljében muzsikál a Nagyfi László vezette ötös, ami jelentős mértékben köszönhető annak, hogy a hosszú évek óta szilárdan kitartó keménymag (a Nagyfi testvérek, illetve Vörös Gábor) mellé a P. Boxból ismert Koroknai Árpi személyében végre a legkritikusabb posztra is sikerült megtalálni a megfelelő embert, aki technikailag, stílusban és kiállásban is méltó a zenekar múltjához.

A nosztalgiázásra összegyűlt tömeg feltehetően az Omentől is a régi dalokat akarta hallani, a zenekar pedig nem okozott csalódást, hiszen a rendelkezésre álló 45 perc a retro jegyében telt. Nincs ezen mit csodálkozni: a Könnyű szívvel, a Pokoli évek, a Vámpírváros, vagy a Várom a napot majdhogynem akkora klasszikusok, mint bármi a Pokolgép első négy lemezéről, nem is beszélve a Padlón vagyokFagyott világ párosról. Ezekkel a dalokkal alapból is nehéz nagyot hibázni, pláne egy alapvetően a múltidézés kedvéért megjelent közönség előtt. A program persze nem számított igazán különlegesnek, hiszen az elhangzottak betonbiztos részét képezik a mindenkori koncertműsornak, de a rövid játékidő egyébként sem tette lehetővé az életmű alapos bemutatását, így pláne természetes, hogy a legismertebb/legsikeresebb korszakra fektették a hangsúlyt. Éppen ezért a legutóbbi, 2012-ben megjelent ’Nomen est Omen’-ről csupán két dalt vezettek elő, és a következő időszakban is hasonló arányokra számíthatunk, hiszen idén az 1994-es ’Jelek’, jövőre pedig a zenekar megalakulásának 25. évfordulója ad okot az intenzív nosztalgiázásra.

Ami a koncertteljesítményt illeti, a zenekar nem okozott meglepetést: a Nagyfi–Vörös páros minden kétséget kizáróan a hazai színtér legjobb ritmusszekciója, ez a két ember együtt olyan húzós és feszes alapot hoz, hogy azzal erőműveket lehetne üzemeltetni. Kori kiváló frontember, aki remekül bánik a közönséggel, és bár hard rockosabb hangja picit átformálja a Kalapács Józsival megismert és megszokott hangzást, így is nagyon passzol az Omen zenei világához. Nagy Máté személyében pedig sikerült megtalálni azt a gitárost, akire ennek a zenekarnak mindig is szüksége volt. Ez a Zakk Wylde-iskolán nevelkedett 26 éves srác a fiatal generáció egyik legtehetségesebb gitárosa; játékában a rendkívül magas szintű technikai tudás elképesztő döggel keveredik, legyen szó feelinges nyújtásokról vagy nagy virgázásokról. Nem mellesleg azon kevesek közé tartozik, akik nem parasztvakítással próbálnak többet mutatni magukból, mint amennyit képességeik engednek; nála bizony nyoma sincs a magyar metalgitárosok túlnyomó többségére jellemző maszatolásnak és a tekerések gátlástalan elkummantásának: itt kérem minden ki van játszva úgy, ahogy kell.

A koncert után többen úgy vélték, hogy a Pokolgép klasszikus felállása kíméletlenül lemosta a jelenlegit, és a magam részéről ezzel tökéletesen egyet is értek. Ennek fényében talán nem minősül szentségtörésnek, ha azt gondolom: jubileum ide vagy oda, a középszerű első Gép-blokk helyett talán mindannyian jobban jártunk volna egy teljes értékű, másfél órás Omen-koncerttel. (Bazsa)

Setlist:

Könnyű szívvel / Pokoli évek / Eltűnt 2007-ben / Kurva vagy angyal / Vámpírváros / Padlón vagyok / Fagyott világ / Világvége talponálló / Várom a napot

Láss csodát, bevált Tarca Laci jóslata, és pár nappal a Maiden után teljesen megtelt a Petőfi Csarnok szabadtéri színpada. Ez csak az Omen-koncert végére tűnt fel, amikor is lehetetlen volt már közlekedni. Nem is adatott sok idő az ügyes-bajos dolgok intézésére, este hét óra után pár perccel már a Carmina Burana szólt. Szemmel láthatóan próbáltak a szervezők mindent előre elintézni, hogy a beállásokat a lehető leggyorsabban le lehessen tudni. Kicsit olyan volt, mint amikor úszóversenyeken próbálják tartani a versenyzők a lépést a sárga vonallal jelzett csúcsidővel. Egy idő után azért már lehetett sejteni, hogy nem fog menni a dolog. Kukovecz Gábor amolyan „Demaio-san” ki is kérte később a közönség véleményét a csendrendeletről, ami azért nem a „fuck you” volt, de mindenki elégedetten nyugtázhatta magában, hogy ez a buli végig lesz játszva, ha törik, ha szakad.

Az első dolog, ami feltűnt a Pokolgéppel kapcsolatban, hogy sokkal hangosabban szóltak, mint az Omen és a Words of Blood. Az Omen alatt például a küzdőtér közepén csak halkan lehetett hallani a gitárokat, úgy elnyomta a közönség, amikor jobban belejöttek az éneklésbe. Viszont a Pokolgép olyan erővel dörrent meg, hogy egy idő után már nehezen volt értelmezhető az érzékszerveknek. Ehhez párosult a színpadkép, az előre bekészített két dobszerkó, a LED-fal, a pirotechnikai elemek, és az elképesztő mennyiségű reflektor. A két dob mellett pedig brutálisan tornyosuló Marshall-erősítőkkel pakolták meg a színpadot, szóval megalapozták a koncert monumentalitását.

Várható volt, hogy a Pokoli színjáték helyett valami mást találnak ki Kukóék kezdésnek, de a Pokolgépre talán kevesen számítottak (persze csak a pólók beszerzéséig). Mégsem szembesülhettünk a várt lendületes berobbanással, ugyanis a hangosítás hagyott némi kívánnivalót maga után. Veress Marci dobja csörömpölt, a gitárokból (különösen Zalánéból) csak elvétve lehetett hallani valamit, pár számmal később pedig iszonyú élesen szóltak. Ment is a gépészkedés a keverőpultnál szinte az egész koncert alatt, sőt a régi felállás koncertjén is feltűnő volt az állandó variálás. Ez már csak azért is volt mellbevágó, mert ahányszor eddig a jelenlegi felállású Pokolgép koncertjeit hallgattam (a Metalwar Festet kivéve), mindenhol kifogástalanul szólaltak meg.

Mindezek ellenére is könnyen lázba hozták a közönséget, olyan klasszikusokkal, mint a Pokolgép vagy a Győzd le a gonoszt, nagyon nem lehet mellé nyúlni. Viszont szemmel láthatóan nem kevés ember az 1995-ös és 2003-as összeborulásokat nem tekintve évtizedek óta nem volt Pokolgép-koncerten. A harmadik évezredben született dalok előadása közben Tóth Attilának azért már meg kellett küzdeni a vastapsért. Annak ellenére, hogy a hangját néha még vékonyította is a rossz keverés, rajta nem múlt semmi, sőt szerintem most énekelte a legnagyobbat, amióta a Pokolgép énekese. Még egy vele kapcsolatban rendkívül szkeptikus jó barátom is elismerően konstatálta: ez hibátlan volt. És ne feledjük, ha úgy tetszik, Atának van a legnehezebb dolga, mert három évtized, sőt három különböző énekes dalait kell énekelnie. Ma is igazi metalharcos volt megjelenésre és előadásmódra is. Mentek a bal horgok, felütések a levegőbe, és képzeletben az ördögöt is jól seggbe rúgta az Így szép az élet refrénje alatt.

Tulajdonképpen egy élő antológia kerekedett ki az első felvonásból, hiszen az 1990 utáni lemezekből mindegyiket felidézett legalább egy szám, a ’95-ös ’A Gép’ albumot kivéve. A tavaly decemberi maratoni évzáró bulin ugyan elhangzott a dalok nagy része, de azt a koncertet leszámítva élőben ritkán hallható csemegékkel operált a csapat. A meghívásokat most sem aprózta el Kukovecz Gábor, és bár Nagy Feró végül is nem tudott jönni (talán majd Agárdon), egy „váratlan” vendég viszont betoppant. Az Ősi lázban-t nyitó Szent István-imát Péter Judit énekelte, akárcsak a Barba Negrában. Adta volna magát, hogy visszatérjen a Tiszta szívvel-re is, ám azt végül Kukó egyedül énekelte. Ha már itt tartunk, az időutazás nemcsak a múltba, hanem a jövőbe is irányult, hiszen két megjelenésre váró lemezről is hallhattunk egy-egy dalt: a Metalbombát az új sorlemezről, és a Tiszta szívvel-t a készülő verses lemezről. Utóbbi dal tényleg abszolút Gábor zenei világa. A másik József Attila-dalhoz, a Tedd a kezed-hez hasonlóan akusztikus bontott akkordok párosultak a torzított gitárdallamhoz.

Talán itt tört felszínre a legzavaróbban egy technikai probléma. Nem egyszer előfordult, hogy lement a számból egy fél perc, olykor egy versszak is, mire sikerült minden sáv jelszintjét emberi fülnek is érzékelhető értékre hozni. Ellenben jól sült el egy új show-elem. Már a blokk elején ki volt készítve három dob a mikrofonok elé, és beigazolódni látszott a gyanú, hogy A harang értem szólt fogják vele felturbózni, ez Zalánra, Gáborra és Pinyőre hárult. Ha már elmerültünk a 2000-es évek lemezeiben, nem hiányozhatott a színpadról Rudán Joe sem. Bár a Szökevényben volt egy kis gubanc, az Aki másképp élt és a Hol van a szót kifogástalanul tolta, utóbbi kettőt már Jung Norbival és Szilágyi Edével kiegészülve.

Setlist:

Pokolgép / Győzd le a gonoszt / Így szép az élet / Ősi lázban / Feltámadt éj / Metalbomba / A harang értem szól / Tiszta szívvel / Adj új erőt / Minden nap / Dolgozik a vér / Az a szép / A túlélő / Panasz van rád / Lázadó / Szökevény / Aki másképp él /// Hol van a szó

Egy tényleg rövidke szünet után végre csak elérkezett a második felvonás és a koncert, amitől a bénák járni kezdenek, a vakok újra látnak, a süketek újra hallanak, tán még a halottak is feltámadnak, a pokolgépeseknek pedig több, mint tíz év után természetesen kihagyhatatlan. Ennek jegyében határokon innen és túlról, Erdélyből, Németországból, de még Skóciából is érkeztek a zarándokok. A jelenlegi tagok feje is főhetett, és sokáig főtt is, hogy végül is melyik számok kerüljenek a dalcsokorba. Végül mind a négy klasszikus lemezről megszólalt valamelyik dal, és így a két felvonás együtt minden Pokolgép-lemezt érintett. Nem is szarozott az ötösfogat, rögtön az egyik legmegerőltetőbb és legagresszívabb dallal, a Metál az ésszel kezdtek, ezzel hamar le is tudva a negyedik album rehabilitálását. Bizony kőkeményen lesújtott a gyors beállás átka, mert Tarca Laci fülébe nem ment rendesen a mérő, és a kontroll sem szólt normálisan. Ezért aztán az elején volt egy kis gebasz, de a rövidebb bizonytalankodás után csak sikerült összerántani a dalt.

Ha befelé nem is, kifelé viszont úgy szólt a cucc, mint az álom. Szinte felfoghatatlan, hogy hangzásban kategóriákkal jobbak voltak az öregek az első felvonásnál. De maga a látványuk is már-már valószínűtlen volt, talán mert elszokott tőle az ember a tizenegy év alatt. Amikor egy felállásból szétszéledő zenészek az új formációik sikerei után térnek vissza, az bizony nagyot tud ütni. Ennek a mostani összeborulásnak a német verziója lenne például, ha a ’87-es Helloween összeállna, és Ingo helyére szereznének valakit. A tagcserék nagy előnye volt a Pokolgép esetében is, hogy formálódtak a dalok, és az idők során rájuk rakódtak új megoldások, szólók. De egy biztos, így csak ez az öt ember tudja eljátszani őket. A Tökfej vagy a Maszk ikertémás szólórészeit ezerből föl lehet ismerni. Kukó utalt rá, hogy a dalokat igyekeznek úgy játszani, ahogy régen, és valóban, például a Pokoli színjátékban Józsi nem visított a refrénnél, pont ahogy az a lemezen hallható, de a többi számot is szemmel láthatóan igyekeztek „resetelni”.

Ennek ellenére több dal is újjászületett. Első körben a ritkábbakat említeném meg, mint az Átkozott nemzedékem, vagy a Kár minden szó, amelyek nagyon húztak. De a legnagyobbat a speed metal himnuszok szóltak, mint a Gépinduló vagy a Tökfej. Ezeket igencsak feldobta a Józsi által „Szürke Gandalffá” átkeresztelt Tarca Laci játéka, úgyhogy megérte azt a lábdobtechnikát kimunkálni. Amikor ez a lüktető vágta összeolvadt Medi basszusfutamaival, és Gábor meg Nagyfi Laci reszelésével, az gyilkos módon pusztított. Nagy figyelem fordult Medire és Tarca Lacira, hiszen többször hallhattuk, nekik van a legnehezebb dolguk. A szerény nyilatkozataik és a húszéves kihagyás ellenére a kezdeti kavarodástól eltekintve hibátlanul és vérprofi módon játszották végig a koncertet. Le a kalappal!

Végignézve a közönségen az összátlagéletkor fejben megharmadolódott. Három generáció jött itt össze, de a „nagyöregek” is megfiatalodtak. Nagyfi Zoli sem fért a bőrébe mellettem, és együtt tomboltuk végig a koncertet. A lírai örökzöld Itt és most után megkezdődött a pokoli végjáték. Paksi Endre ezúttal a ráadással együtt öt dalban is szerepet kapott, és Józsival együtt énekelték a Bon Scottot. A Maszk és a Mennyit érsz alatt viszont Endréé volt a terep, és a színrelépése gyakorlatilag a koncert egyik csúcspontja volt. A Mennyit érsz-t már hallhattuk tőle 1995-ben, de a Maszk is fantasztikus volt. Aztán az Éjféli harangra Józsi visszatért, a zsoltár metálba váltott, és indult a nagy szeánsz. Az önkívületben tomboló többezres tömegben mindenki megtapasztalhatta milyen az a pokoli hangulat, épp csak nem sikerült feltámasztani Ronnie James Dio-t, vagy megidézni a szellemét. Csendrendelet ide vagy oda, nincs Pokolgép-koncert a Jel és a Mindhalálig rock ’n’ roll nélkül. De ezt már tényleg úgy kell elképzelni, mint a Manowar Battle Hymn-jét az Absolute Poweren: az egy főre jutó zenészek száma az egekben, mindenki újra színpadra állt. Gáborból előtört a militarizmus, szikraesőt hányt a gitárja, ahogy Zaláné is, és egymás után szólította hadba a dobosokat, basszerosokat, majd felkiáltott: „Gitárok, támadás!” A Jel után pedig a Mindhalálig rock ’n’ roll alatt Nagyfi Laci is kiengedte a bársonyos hangját egy közönségénekeltetésre.

Hazugság lenne ugyanakkor azt állítani, hogy hibátlan lett volna a koncert. Előfordult párszor egy-egy összenézés, hogy „na, most hogy is megyünk tovább?”, de sikerült mindig a jó megoldást választani. A piró párszor besült, és a LED-falnál is el tudtunk volna képzelni valami igényesebb képi megjelenést, de ma a lényeg a zene volt. Olykor zavaró volt még a ceremóniamesteri intézmény kollegiális jellege. Nyilván Józsi a Kalapácsban és a különböző formációk sokaságában, Gábor pedig a Pokolgépben hozzászokott a meghatározó szerephez, és kialakult mindenkinek a maga gyakorlata. Ez az Ítélet helyett kezdésekor csúcsosodott ki, ahol valami egészen elképesztő dolog történt. Józsi felkonferálta a számot, kezek a magasban, megy az őrjöngés, Tarca Laci belekezd, már megy az első ütem, amikor Gábor leállíttatta Józsival a számot, és elmesélte a dal születésének alternatív őseposzát. Na, itt nagyon felment bennem a pumpa, és elhatároztam, hogy írok egy terjedelmes dorgálást. Ez még elmegy egy akusztikus koncerten, vagy egy kisebb klubban, de egy ilyen presztízsű monstre-koncerten nem lehet ilyet csinálni. Aztán persze annyira jól nyomták, hogy az első refrénnél már úgy voltam, hogy ki a f***t érdekel?!

Gyakorlatilag a karácsonyra várható DVD-vel lesz egy méltóképpen, modern hangtechnikával megdörrenő best of anyag az első négy lemezből. A szűkös anyagi lehetőségekhez, és a kevés időhöz képest kiválóan sikerült a ’80-as évek Pokolgépét 21. századi köntösbe öltöztetni. Agárdon valószínűleg még ennél is olajozottabb lesz a gépezet, úgyhogy aki teheti, ki ne hagyja! (Csemény)

Setlist:

Metal az ész / Pokoli színjáték / Átkozott nemzedékem / Tovább… / Kár minden szó / Tökfej / Ítélet helyett / Vallomás / Tépett madár / Gép-induló / Itt és most / Újra születnék / A háború gyermeke / Bon Scott emlékére / Maszk / Mennyit érsz / Éjféli harang /// Jel / Mindhalálig Rock ’n’ Roll

Képek: T T, Török Hajni
További képek ITT