Leadtunk vagy öt kilót...: Iron Maiden, Anthrax - Papp László Budapest Sportaréna, 2014.06.03.

Az egész hetes Iron Maiden-maratonunknak remélhetőleg sikerült rendesen hangulatba hoznia olvasóinkat, velem legalábbis ez mindenképpen megtörtént. Szabályszerűen ünnepnap volt a tegnapi, és ahogy láttam, ezt a nézőközönség minden egyes tagja így érezte. Voltak néhányan, akik az utolsó pillanatra hagyták a jegyvásárlást, de ők már nagyjából csak a jegyüzérek tarifaszabásával tudtak bejutni a Sportarénába, hiszen a koncertre már korábban kikerült a „Sold Out” tábla.

Már korán gyülekeztek az emberek a népünnepélyre, sörrel, cigivel a kézben, régi maidenes emlékeket felelevenítve. Voltak idősebb rockerek, akik ki nem fogytak a mesélnivalóból, ha a csapat ’80-as évekbeli legendás magyarországi koncertjei kerültek szóba, jól szituált, családos, munkából éppen beeső fickók, akik éppen hogy csak át tudták váltani az öltönyt egy Eddie-s pólóra, fiatalok, akiknek ez a buli okozta „Vasszüzességük” elvesztését… Tizenvalahányezer ember várta ki a sorát, hogy aztán az Iron Maiden egy atomrobbanás erejű koncerttel égesse bele az emberek hallójárataiba azt, hogy még mindig ők a világ legjobb koncertbandája.

Megmondom őszintén, hogy az Anthrax előzenekari szerepeltetése belőlem vegyes érzelmeket váltott ki. Azért az ő nevük jóval nívósabb, hogy csak úgy berakják őket valaki elé, de persze nem akárkinek nyitottak. Természetesen ettől függetlenül örültem, hogy nem egy számomra ismeretlen csapat buliját kell végigállnom. Nem nagyon akarnám szaporítani a szót: jó kis bemelegítés volt. Scott Iant én nagyon bírom, mert olyan, mint egy srác a térről, aki soha nem akar felnőni. Most is teljes átéléssel játszotta a dalokat, nem számított neki, hogy egy másik csapat előtt melegíteni, de ez az egész brigádra igaz volt. Joey kifejezetten jó formában volt, nagyon jól szólt a hangja egy ilyen kiváló akusztikájú helyen, mint az Aréna.

Az egész anthraxosdival az egyetlen gondom nekem az volt, hogy lehetsz akármekkora óriás is a szakmában, ha a Maidennek nyitsz, akkor bizony hamar törpévé válhatsz. Valahogy így járt a New York-i csapat is. Én élveztem a bulijukat, hozták a slágereket, de egyrészről a közönség jó része azért fejben inkább előre tekintett, másrészt volumenében ég és föld volt a két együttes előadása. Lényeg a lényeg: nem állt jól nekik az előzenekari szerep, holott a buli, amit csaptak, kiváló volt.

Setlist:

Caught in a Mosh / Madhouse / Got the Time / Indians / Fight 'Em 'Til You Can't / T.N.T. / I Am the Law / Antisocial

Bő negyvenöt perc játékidő, egy jó fél óra road-munka, az utolsó kortyok és az utolsó csöppek lerázása után (mindenki érti!) bődületes tömeg verődött össze a küzdőtéren, hogy dúdolja az UFO Doctor Doctor című slágerét, ami annak idején Steve Harrist is útjára indította a zenei pályán. A dal végén kihunytak a fények, hogy a két kivetítőn az Északi-sark jéghegyeiről készült felvételekben gyönyörködhessünk. A végén pedig végre felcsendültek a Moonchild ikonikus kezdősorai. Innentől pedig az történt, ami minden egyes Iron Maiden-koncerten: elszabadult a pokol.

A közönségből sokan már szinte régi ismerősként köszöntik a csapatot, jómagam is túl vagyok már vagy hat koncertjükön, de mindig meglepődik az ember, hogy micsoda energiákat szabadít fel ez a hat angol úriember. Minden beszámoló leírja: hihetetlen, hogy koruk ellenére mire képesek, de szerintem amikor ennyi ember előtt léphetsz föl ezt a zenét játszva, valószínűleg még százötven évesen is terpeszben ugranál le a kontrolládáról. Sajnos minden egyes Maiden-koncertnek úgy kell kezdődnie, hogy kell egy-két dal, mire normálisan megszólal a cájg. Ez persze most is megvolt, és teljesen súrlódásmentesen túl is estünk rajta. Most láttam először a csapatot zárt térben, és nagyon kíváncsi voltam, hogy melyik áll jobban nekik: a szabadtér vagy a fedett stadion. Nos, én mindenféleképpen az utóbbi mellett teszem le a voksom. Eleve nem győzöm dicsérni a Sportarénát, mert szerintem az ország egyik legjobb, ha nem éppen a legjobb koncerthelyszíne, és a Maidennek ez aztán pláne jót tett. Mondjuk így sem volt tökéletes minden, mert a basszussáv és az ének sokszor túlságosan előtérben volt a gitárokhoz képest, de ez már tényleg a szőrszálhasogatás esete; ahol én álltam, ott súlyos gondok nem voltak.

No, és a setlist… az meg szinte tökéletes volt.  A szinte szócskát is csak azért böktem oda, mert véleményem szerint olyan, hogy tökéletes Maiden-setlist, nem létezik. Aki mondjuk életében egyszer veszi rá magát, hogy elmenjen egy ekkora bulira, cseppet sem olcsó jegyárak mellett, szerintem joggal várhatja el, hogy legalább a slágerek nagy részét meghallgathassa élőben. Sajnos egy menedzser nem gondolkodhat a die hard fanok fejével, de a Maiden legalább mindig tesz egy kis engedményt azzal, hogy egy-egy ritkaságot becsempész a listába. Igazi élmény volt hallani a Prisonert, a Revelationst, a Phantom of the Operát, és persze a monumentális Seventh Son of a Seventh Sont. Ez utóbbiról azért azonnal lerítt, hogy pokolian nehéz szám, mert az egész banda megfeszítetten koncentrált alatta. Dickinsont meg közben valami tescós Drakulára próbálták alakítani hajzselével, de az eredmény inkább idézte az ötvenes évek filmes megoldásait ahelyett, hogy igazán hatásos lett volna. Mondjuk ez a dal önmagában is teljesen túlvilági hatást vált ki a rajongókból.

A közönség óriási hangulatban volt. Egy perc üresjáratot nem találtunk, a kezek állandóan a magasban voltak, mindenki teli torokból ordította a slágereket. Ez persze a bandát is feltüzelte, akik azért már nem akkora hévvel szántják fel a színpadot, mint régen, de hát istenem, csináljon utánuk bárki egy ilyen turnét, ilyen színvonalon, ekkora elánnal, és utána beszélgessünk el arról, hogy ki is van megöregedve. Ez alól egyedül Bruce kivétel, mert ő még mindig több kilométert fut le egy buli alatt. Persze aki szemfüles, az észrevehette, hogy kicsit már spórol a hangjával. Olyan ő, mint Bendegúz az Indul a bakterházban: az a legnagyobb baja, hogy túlságosan is egészséges. Mert a lábai még mindig jól bírják a tempót, a hangszálai azonban a végére már kevésbé. De ezek árnyalatnyi romlások, teljesítménye még így is lenyűgöző, és jó látni, hogy a hibákat csak amiatt ejti, hogy annyira beleéli magát az előadásba.

Minden a helyén volt, ahogy mindig: pirotechnika, füst, Eddie-figurák. Nicko továbbra is hozta teljesen elmebeteg formáját, Steve és Janick voltak a bulizósabbak, ugrálósak, míg a maradék két művész úr, Dave és Adrian statikusabban tolta. Már ugye feladták a „csak a Fender” kampányt (lejárt a szerződés talán?), és szép variációkat vonultattak föl Gibson termékekből is. Ami nekem most új volt, az Adrian Les Paul Customja. Azt meg valaki magyarázza el nekem, hogy újabban majdnem minden bandánál látok egy ilyen fekete színű, arany pickupvédős darabot. Ez valami divathullám?

A koncert ráadás előtti része a szokásos módon ért véget (Fear of the Dark + Iron Maiden), majd néhány perc múlva még magasabb fordulatszámra kapcsolva folytatták három nagyon tempós nótával, az Aces High-jal, a The Evil that Men Do-val és a búcsúnótával, a Sanctuary-vel. Egy ilyen ütős blokk után azonban a búcsú is sokkal fájóbb. Minden napra kéne egy Maiden-buli, azt hiszem. Ezen az estén számomra a Wasted Years és a Phantom of the Opera volt a csúcs, előbbi az eszméletlen lüktetésével, utóbbi pedig a komplexitásával. Igazi slágerparádé volt, néhány ínyencséggel megspékelve. Annak meg különösen örülök, hogy csurig volt az Aréna, mert így majd az öltönyös urak látják, hogy érdemes ezt a bandát ide szervezni. Nem hiszem, hogy azt, amit ők csinálnak, bárki jobban tudná, de abban sem vagyok biztos, hogy létezik egyáltalán olyan, aki a szintjüket eléri. Az Iron Maiden vitathatatlan legenda. Ráadásul fogyni vágyóknak is melegen ajánlom.

Setlist:

Moonchild / Can I Play with Madness / The Prisoner / 2 Minutes to Midnight / Revelations / The Trooper / The Number of the Beast / Phantom of the Opera / Run to the Hills / Wasted Years / Seventh Son of a Seventh Son / Wrathchild / Fear of the Dark / Iron Maiden /// Aces High / The Evil that Men Do / Sanctuary

Szerző: Adamwarlock
Képek: T T
Köszönet a LiveNationnek!