Electric Matthew says hello - Eddie útja a világsikerig

Egy sötét sikátorban, arc nélkül született. Vietnámi tankra ragadt halott amerikai katona fejéről mintázták; punk tarajból hamar hosszú sörényt, torzóból törzset, majd 1983-ra egész testet növesztett, és máris zsinóron rángatta magát a sátánt. Ha ez nem elég komoly evolúció nektek, akkor sincs semmi gond: története még csak most kezdődik.

"Eddie the ’Ead, vagyis a fej, ahogy az a korai Maiden-tagság londoni akcentusában hangzott, örökölt neve a világ legszélesebben ismert zenekari kabalafigurájanak. Korábban kisebb-nagyobb papírmasé-fejek viselték a nevet, akik a korai Maiden-klubkoncerteken a dobos fejére való „vérhányás”, vörös füstfújás showelemeit szolgáltatták. Maga a név egy tipikusan angol humormorzsából származik, ha hihetünk Dave Murraynek: egy asszony életet ad egy fejnek, de teste nincs. Az orvos vigasztalja: „Ne aggódjon, anyuka, öt éven belül találunk neki testet!” El is telik az öt év, és Eddie the ’Ead, ahogy a szülei nevezték, ötödik születésnapját üli. Hazajön az apja, és mondja a gyereknek: „Nagy nap ez, fiam! Öt éves lettél, és egy nagyon különleges meglepetéssel készültünk a számodra. „Jaj, ne!” – így Eddie. „Megint egy kibaszott sapka!”

1979-et ír a naptár, és egy Derek Riggs nevezetű grafikus Londonban albumborítók festéséből tengeti napjait. Miközben inspirálatlan punk és könnyűzenei bandáknak tervez a zenei értékükhöz képest aránytalanul minőségi borítókat, műtermében saját kedvére rockalbumok borítóit álmodja meg. Egész sorozatok születnek a keze alatt, különböző karakterekről. Eközben Rod Smallwood, a fiatal Iron Maident az EMI-hoz épp leszerződtetett menedzser pont egy olyan figura után kutat, ami borítóelemként a banda egyértelmű asszociációjává válhatna. Rod meglátja egy plakáton Riggs egyik munkáját, a sorsszerű találkozással pedig 12+ éves kooperáció veszi kezdetét. A Rodot megragadó karakter a mára elveszett Electric Matthew Says Hello című kép alanya, aki a bandát is rögtön megfogja. A régi név levetkőzése és kisebb fazonigazítás (tarajos punkból hosszú loboncú rock-metálos) után megszületik a máig ismert ikonikus Eddie, hogy az első EP-től kezdve minden stúdióalbum számos live felvétel és kislemez borítójáról rémisztgessen majd.

„Akkoriban épp szimbolizmussal foglalkoztam” – így Riggs. „Azt próbáltam kitalálni, hogyan készíthetnék olyan szimbolikus képeket, amiket értenének az emberek, és amelyek valamilyen szinten kötődnének a kor kultúrájához. Így lett Eddie az elvesztegetett ifjúság jelképe, a kisemmizett generációé; azoké, akik nem kaptak munkát, és akiknek nem volt jövőjük. Egy halott testét használtam, felöltöztettem pólóba és farmerba, és betettem Londonba, ahol éltem. Nem valami távolról jött, ismeretlen figura volt ő: ha körülnéztél, őt láthattad mindenfelé.”

Smallwood kiváló szimatára hagyatkozva három évre exkluzív szerződést ír alá Riggsszel, amit még két másik követ majd. Így a művész kizárólag a Maidennek dolgozhat majd, nekik viszont akkor és annyit, ahogy kényük-kedvük tartja. Eddie pedig Riggs keze alatt, és a Maiden zenei befolyásával a háta mögött igazi médiaóriássá növi ki magát, miközben alakja örökre és elválaszthatatlanul összefonódik a bandáéval. 

Eddie korai karriere jól illeszkedik a Riggs által a karakter mögé kigondolt szimbolizmushoz: a ’80-as második kislemez, a ’Sanctuary’ borítóján épp halálra késelte a szovjetekkel szemben képviselt kemény magatartásáért ’Iron Maiden’-nek keresztelt Margaret Thatchert, aki a borítón nemcsak a banda nevét „lopta el”, hanem még a poszterüket is letépte a falról. A szörny tehát még nincs egy éves, de már címoldalakon szerepelve hozza a Smallwood által olyannyira áhított publicitást a bandának. Meg kell hagyni, hogy biztos kézzel, és a hosszú távra való tervezés tetemes rizikóját bátran vállalva Eddie személyében olyan erős képi asszociációt kreál a Maiden számára, ami simán elviszi majd az egész Iron Maiden-cirkuszt a hátán; akkor is, amikor az albumeladások és a jogdíjak erre egyedül nem lennének képesek. De egyelőre még előttük az aranykor, és a Maiden félelem nélkül menetel előre: a gépezet évente dobja ki a jobbnál jobb albumokat, Eddie pedig szépen lassan testet ölt, és minden egyes albumborítón újabb rejtélyes, szimbolikus, magyarázatot követelő pozíciókban kavarja az indulatokat: a ’Number of the Beast’-en a sátánnal bábozik, ami miatt a sajtó sátánistának bélyegzi majd a Maident (publicitás! Smallwood egyre jobban érti a mesterségét); a ’Piece of Mind’-on egy elmeintézet lakójaként lobotómia áldozata lesz, majd a ’The Trooper’ kislemez borítóján századfordulós katonai ruhában, a Union Jacket magasra tartva szítja az ír és a skót kedélyeket. Az észak-írországi konfliktusban egy lojalista fegyveres szerveződés (Ulster Szabadságharcosok) saját szimbólumaként is használja ezt a verzióját (bár Eddie kezében a Union Jacket saját lobogójukra cserélik...). A ’Powerslave’ borítóján egyiptomi fáraó képében jelenik meg, a ’Somewhere In Time’-on a korabeli Terminátor képi világához alkalmazkodva cyborg-formát ölt. A Maiden-koncertek állandó résztvevőjeként a színpadon is szerephez jutó óriási figuraként is ismerjük, bár ez az aspektusa inkább vicces, mint bármi más.

Alakjának 1985-ig történelmi kontinuitása van: a korábbi változtatásokat mind magával görgeti albumról albumra. A ’Somewhere In Time’, minden idők legrészletesebb, leg-szimbolizmustól-roskadozóbb metal albumborítója zárja ezt a folytonosságot: a ’88-as ’Seventh Son of a Seventh Son’ Eddie-je ismét csupasz, sőt, a kezében tartott belső szervein kívül újra test nélküli torzóvá válik. A transzformációja mögötti szimbolizmus természetesen a lemezek tematikájával is összhangban van (az ukáz, amit a bandától kapott: „(a lemez) próféciáról és jövőbe látásról szól (...), valami szürreálisat akarunk”), de Riggs ennél mélyebb jelrendszerrel operál. A ’Seventh Son’ Eddie-je egyedül lebeg két világ között, a teste foszlik, erről a pontról nincs visszatérés. Mintha maga a művész is elengedné kreációját ezzel a festménysorozattal: miközben kapcsolata a bandával és menedzsmenttel rohamosan romlik, a ’No Prayer for the Dying’-on Eddie egy már jóval kevésbé inspirált, mögöttes jelentést alig hordozó verzióját hozza majd, hogy aztán a ’Fear of the Dark’-hoz készült munkájának elutasítása után végleg befejezze a Maidennel közös munkát.

Bár Eddie figurája sosem volt semmilyen szerződés tárgya, és ily módon Riggs szellemi tulajdonát képezi, a Maiden tovább használja, más grafikusok tolmácsolásában, Riggs pedig nem bánja... A következő húsz évben sok különböző kéz alkot majd különböző Eddie-verziókat; de a Riggs festette borítókat átjáró mély szimbolizmust, a képi világ és a zene összefonódását soha többé nem látjuk majd viszont. De közben Eddie alakja már rég önálló életet él: bögrékről, pólókról, minden elképzelhető merchandise-formátumról visszaköszön. Alakja vizuálisan híresebb, mint a banda audió termékei – míg a Maiden egyértelműen a műfaj egyik legnagyobb klasszisa, addig Eddie a műfaj kereteit is átlépve tett szert világszintű ismertségre. A képével ellátott „kegytárgyak” által a Maiden malmára hajtott bevétel jóval meghaladja a zenei médiumaik által generált fontmennyiséget. Nevét és arcát számtalan művész, amatőr, rajongó, médium használja és formálja kedvére, az Eddie-verziók száma és népszerűsége példátlan, nemcsak a metal, de az egész zeneipar berkein belül is.

Míg Riggs ismét máról holnapra él, addig az általa kreált alak lehetővé tette a Maiden számára a világklasszis státusz fenntartását. Mi, rajongók pedig tovább reménykedünk, hogy a világ egyik legjobb bandája és a világ egyik legjobb metalban utazó művésze egyszer még félreteszik sérelmeiket, és mindenki javára újra maradandót alkotnak majd együtt.

Szerző: baumann