Ezentúl csak í­gy ünnepeljünk!: Závodi Gábor 50 - Barba Negra, 2014.04.23.

írta ProblemChild | 2014.05.25.

Kedvcsináló

Láttam a Sing Singet Závodival billentyű és Abaházival a mikrofon mögött! A Mex meg két méterre tőlem, először játszotta élőben új számát, a Nimfo Centert! Játszott az Elon, az Azok a Fiúk, Menyus, Homonyik és Vikidál, Somló, James, és még egy rakat olyan zenész, akik gond nélkül töltik meg az Arénát, mellettük olyanok léptek fel, akik tíz-húsz éve nem álltak színpadon. Závodi Gábor megünnepelte ötvenedik születésnapját, komoly buli volt. Előre szólok, ez kicsit hosszabb lesz egy nyúlfaroknál...

Expozíció

Kezdetnek mindjárt sutba dobjuk a kronológiát és az időrendet. Huszonhárom csapat, több, mint hatvan fellépő, számtalan sztori, látvány, videó, a részletes koncertbeszámolóval a Révai-testvérek jogutódjait kellene megkeresnem. Nem fogom folyamat ecsetelni azt a félelmetes profizmust sem, amit a koncertet átjárta. A Barba Negra felturbózása, a fények, hangosítás, a szervezés tanári színvonalon működött, a zenészek meg annyira se voltak hajlandók észrevehető hibát véteni, hogy mutassák: semmi playback. (Pedig nem volt.) Szóval mindenekelőtt mély főhajtás és maximális tisztelet az este minden részvevőjének, zenésznek, technikusnak, szervezőnek egyaránt. Szinte valamennyi zenekar külön cikket érdemelne (a közreműködőket felsorolni is esélytelen), és akkor még nem beszéltünk Závodi Gáborról, akinek félszázados fennállása adja az apropóját az egész eseménynek. Szóval részletekbe menő koncertbeszámoló helyett maradjunk a lehetségesnél: egy Mex- és Sing Sing-rajongó élménybeszámolójánál, akinek sikerült elkeverednie egy egészen hihetetlen koncertre.

Első fejezet: A kezdetek

Valahol épp nyolcszor veri vissza Quasimodo (Depeche Modo gyermeke) a harangot, mikor én, Murphy koncertkezdésre vonatkozó törvényét mantrázva a fejemben próbálok látótávolságon belülre vergődni a nem kicsit átalakított színpadtól. Kezdés takkpontos. Az ünnepelt előjön és kézre kapja a mikrofont.

Gabi kimondottan jól kezelte pillanatnyi főszerepét. Egy ilyen koncerten általában az a gyakorlat, hogy az ünnepelt igyekszik visszahúzódni, úgy tenni, mintha csak egy lenne a fellépők közül. Ez felemás megoldás, mert bár a szerénység dicséretes, a helyzet távolról sem ilyen. Ünnepeltünknek viszont volt mersze felvállalni a nyilvánvalót. Ez a buli Závodi Gáborról szólt. Nem öntömjénező, kivagyi módon, csupán mintha egy jófajta születésnapra érkeznénk. Van az ünnepelt, a középpont. És az ő dolga, hogy jól érezzük magunkat.

És lőn! Závodi szabályszerű árkot járkált a rendező balon kialakított billentyűállása és a színpad közepe között. A műsorrészek között mindig megtudhattunk valami érdekeset – jó sztorik voltak –, személyessé vált tőle a buli. Nem szabódott vagy terelt, kimondottan élvezte a reflektorfényt a ripacskodás bármily jele nélkül. Előnye volt még a személyre szabott bulinak, hogy a számokat Gabi választotta ki, tekintet nélkül arra, hogy az adott dal sláger-e vagy sem, így a teljes könnyűzenei spektrum reprezentatív mintájának tekinthető fellépőgárda dacára a koncert számos hangulata ugyanabba az irányba mutatott. Egyszerűen: buli volt.

Talán legjellemzőbb példája ennek, hogy Vastag Csaba dala alatt (tényleg leírtam ezt a nevet egy rockmagazinban?) sem éreztem úgy, hogy itt lenne az ideje a világ végének. Az – egyébként nem rossz hangú – énekesnek nyilván aligha én vagyok a célközönsége (nem vagyok egy háziasszony-típus), de kicsit sem bánom, hogy meghallgattam az előadó Demjén-rajongásának Závodi által jegyzett, füllelfogható bizonyítékát. Otthon nyilván el nem indítanám, de ez szubjektív.

Nem álltam igazán tárgyilagosan Mujahid Zolihoz sem. A srác outfitre pontosan az, akiért a kiscsajok egy része nedvesre sírja az ágyát, a srácok egy része meg szívesen make-upolna recésre reszelt péklapáttal. A kissé ragacsos imázst mélyíti még a mesterkélt mozgáskultúra és maga a dal is (Egy perc a miénk). Ám hiába, mert ami a srác torkán kijön, az, skacok, nem semmi. A tagnak a jelek szerint libabőrben mérik a hangját. Nem megy, nem tudom utálni.

Az igazat megvallva Bársony Attila létezéséről két hónappal ezelőttig fogalmam sem volt (szégyellem is), pedig az énekes már ’92 óta forog a szakmában. Nyilván ha elém kerül a sor: „Minden tetten ért, tettemért megbüntetett rég a tettetett vágy”, gond nélkül azonosítom be, ki írta a szöveget, ilyet csak Závodi tud. Attila amúgy nem aprózta el két, kétszámos medley-t kaptunk tőle. (Ez olyan szerkezetet jelent, mikor több dalt összefűzve játszanak el, visszatérő – és hatásos – elem lesz a koncerten). A dalai – nincs rá jobb szó – kellemesek, a hangja pedig kifejezetten jó, nyilván nem véletlen vokálozik Demjén mögött '94 óta.

Ami a „mióta” kérdéskört illeti: a koncert kezdetén megelevenedik a kivetítő, mutatva nekünk egy ezeréves Henry Moses videót. A kimittud-ízű felvételt a tizenéves Závodi látványa olyan szinten az ezt-nem-hiszem-el kategóriába rakja, hogy a zenére – bevallom – egyszerűen nem tudtam figyelni (neten meg nem találom). A döbbenetem még el sem ült, máris színpadra lép a H.V.Z. zenekar.   Szerencsére a zene lényegesen fantáziadúsabb, mint a névválasztás (a trió kezdőbetűi), én pedig egyből egy másik ámulatba esem: Mex-rajongásom huszadik évében (ilyen vén lennék?) kellett megtudnom, hogy a Látod lassan című dalt Gabi anno Hatos Péterrel írta, még sok évvel a 'Bumm Nesze Neked' előtt. A Závodi-éra korai szakaszához tartozik a Viki és a Flört is, ám amatőrnek a legádázabb haragosuk sem nevezné őket. A zenekart szó szerint a világhír kapujából csapta vissza a véletlen, pedig sorra hozták a helyezéseket nemzetközi versenyekről. Vincze Viki, noha kissé gátlásos lett a színpadtól távol töltött huszonöt év alatt, de mai napig nagyon jó hang, egyszerűen jó hallgatni.

Személyes kedvenc jön: az ország talán legméltatlanabbul ismeretlen zenekara, az Elon. Az egykori zenekar vérprofi zenészekből áll, akik ismerik, mai napig csóválják az orrukat, ezekről a színvonalas AOR számokról melyik médiamarha nem vette anno észre, hogy első ligásak? Jó hír, hogy a zenekar újra stúdiózik – éppen Závodival –, a második dalként a Menny és Pokol színpadi debütje kényezteti a hallócsigát, elsőként pedig a '99-es Hív a Tengert játssza a csapat. A trackválasztás csillagos kilences, ez a dal perfekt szummája, miért dicsértem ennyit ezt a csapatot.

Aligha voltak viszont problémáik az ismertségi szinttel Ezeknek a Bácsiknak (aktív korukban Azok a Fiúk néven éltek), a kilencvenes években sikeres pop-rock zenekarnak számítottak. Az elsőként játszott háromszámos medley minden dala csajozós darab (mégis, miről énekeljen egy huszonéves srác?), középen a korhoz képes finoman frivol Hé Jótündérrel, ez egyébként kétségkívül legsikeresebb daluk. Hogy medley után se legyen egyszerű, a(zok a) fiúk bedobtak egy duplacsavart:  a Varázsjel c. dalt ők kezdik, és majd Szolnoki Péter folytatja – a Bon Bon is játssza  ezt a számot. A menet közbeni zenekarváltás Török Tamásnak jár a legkevesebb problémával, mindkét zenekarban zenél. A Bon Bon – csak, hogy ki ne essünk a hangulatból – a Bújj Hozzám címmel folytatja a blokkját. Nem meglepő: jól és gyakorlottan.

Mielőtt folytatnánk, torpanjunk meg egy megjegyzés erejéig. A koncert számomra egyik leglenyűgözőbb élményei a sok éve nem aktív zenekarok voltak. Olyan emberek, akik legjobb esetben is évek óta nem játszottak együtt, rosszabb esetben évtizedek óta nem vettek kezükbe hangszert, ugyanolyan profin és hiba nélkül játszottak, mint azon csapatok, akik jelen időben írják a koncertnaptárjukat. Lehetett csupán egy dal, vagy nehezíthette a próbákat a tény, hogy a zenész per moment Amerikában él, erre a bulira mindenki felkészülten érkezett.

 

Második fejezet: A katarzis

Amikor meghallom Gabit felkonferálni az „akkoriban legnagyobb magyar rockzenekarnak” számító következő fellépőt, sutba vágom az udvariasságot, és előrébb tolom a fene pofámat. Tudom ki fog következni. Megkockáztatom, azt is tudom, milyen számmal. Hányszor hallgattam azt a hangulatos, alig hallható szintiszőnyeget a szám alatt, ami mindig erőt és reményt öntött belém, ahányszor csak szükségem volt rá. Szakadt farmeros, hínárhajú, fejkendős verebek kifakult fekete pólóban azt is elcsiripelték, ki lesz ezen a koncerten a dalok énekese. Színpadon a  Sing Sing, Abaházi Csabával a mikrofon és Závodi Gáborral a billentyűk mögött és a Soha Ne Add Fel-t játsszák! (Próbálj ki valamit: mondd ki ezt egy Sing-rajongónak, és mérd le Richter-skálán az orgazmusát.) És hol voltunk még a meglepetéstől! Alighogy lecsengett... oké, tudom, ne tereljek, bökjem már ki, milyen volt Csabi.

Jó! Milyen lett volna? Élmény volt az ő hangján hallani a dalt. Persze, ez nem a '95-ös Abaházi Csaba, az eltelt éveket érezni kicsit a hangján (az eltelt számtalan kerrádiót valamivel jobban), de… szeretem, amit rock-frontemberként csinál, na! Visszatérhetünk a meglepődéshez?

Szóval színpadon sztoritájm: Sing Sing és egy diszkóváltozat. Ez csak egy lehet: Halál a májra! Ám ellentétben a '93-as CD bónusztrackjével, a Halál a májra szintis átirata itt határozottan hasít, már kezdem is az ugrálást. Azután, valahol 3:17 tájékán Csabi másik szöveget kezd el: „Kár, hogy itt a reggel, a bulinak vége…” Épp vigyorodnék, mikor az ének duplázódik, bejön oldalról Sipos Tomi; a Sing egykori és jelenlegi énekese duettet nyomnak tíz méterre tőlem! Sőt – máig nem értem, hogy csinálták szám közben –, de a Singből hirtelen Mirigy lesz, és máris színpadon az első lemez egyetlen olyan dala, amit még ma is játszik a csapat. A Mirigy persze hozza a show-t, kiválóak (sőt néhányan még vokalistaként is feltűnnek a többi produkcióban), de számomra egy csillagközi invázió sem tudná überelni az érzést: láttam Pöpit, Hangyát, Marcit, Antit, Závodit, Sipit és Csabát egy színpadon!

És ha már a kedvencek: ha senkit sem ismernék a fellépők listájáról, a Mex miatt akkor is eljöttem volna. Ahogy Závodi levetette a zakóját, és Madarász „Madi” Gábor kissé keményebben kezdte el fogni a gitárt, tovább toltam az arcom a színpad elé, mutató- és kisujjam pedig tudta a dolgát és kiegyenesedve várta az első riffet. Még nem említettem, a Barba Negra április 23-ai közönsége nem igazán hard rock rajongókból állt. A húzónevek nyilván a nagy öregek és a sztárok voltak, jegyár pedig – noha a műsorhoz képest nagyon baráti volt – még mindig túlnőtte egy átlag, bakancs és lobonc közé ékelt huszonéves humán egyed  szerda esti büdzséjét. Igazából lehetett tudni, hogy maximum néhány pár kéz és hozzájuk tartozó fej fog elő-elő bukkanni ütemekre a Negrát betöltő tömegből. De egy az biztosan. Ígérem.

Ez első perc mondjuk nem igazán adott alkalmat a headbangre, mert a három és fél számos medley a Bumm Bumm c. szám„zokogós” változatával indított (Zoránról kissé erős lett volna az átmenet). Ez volt a fél szám, majd Gabi (A Z betűs, nem a másik) előrejött, Madi meg rálépett azokra a pedálokra. A Bumm Bumm zuzzantott verziójának tempójára még pont ütemben lehet ugrálni. A lábam ugyanakkor hagyja el a talajt, mint a zenekaré, merthogy Závodi ötven évesen kvázi végigugrálta a szám első felét, Madi meg szintúgy, csak ő gitárral a nyakában! Szemmel láthatólag ez nekik is a buli – egyik – csúcspontja volt. A medley összeállítása jobb nem is lehetett volna: a Bumm' (témája: fákkdöwörld) után a +áll az ész következett (témája: mindenki bekaphatja),  majd a sort az egykori debütalbum címadó dala, az Őrülj + zárja (téma: FTW). Részemről előre teljesítettem az ünnepelt kérését, addigra rég megőrültem.*

Utolsó ép pillanatomban átfutott rajtam – sokadjára – a gondolat: hogy a büdös életbe nem lett rockzilla méretű siker ez a zenekar? Anélkül, hogy nagyon taglalnám (külön cikk lenne), a zenészek profik. És jók. A „nekimegyek a világnak”, „egész világ tehet egy szívességet” sorok két X-szel a dalok születése után is teljesen hitelesek. Továbbá a téma három, az energia öt (volt, ahol az is két-három), a rock és a groove keresztezése pedig hat évvel húzott a saját kora elé nemzetközi viszonylatban (a hazait nem kommentálnám). Sőt, egy áprilisi interjúban Gabival arra jutottunk, hogy az 'Őrülj + album' némileg hasonló vonalon mozgott, mint a 2011-es Korn lemez. Ez meg már így 18 év (nem is vagy pedofil, ha szereted). A ’Path of Totality' inspirálta egyébként tavaly Gáborainkat egy új szám megírására. Naná, hogy eljátszották (és nincsen juharszirup). Én meg naná, hogy tomboltam! A Nimfo Center hamisítatlan Mex szám (olyannyira, hogy legszőrösszívűbb kritikusi énem is csak a banda két korábbi dalával talált minimális párhuzamot), és mint ilyen, felrobbantja a hangszórót. Továbbá elárulhatom, a felvett track energiája sehol sincs az élő előadáshoz képest. Ez egyébként mindenhol így van.* Emellett kicseszett, odaverős módon találó, és teljesen nem normális. Elvégre hét évvel a feloszlásuk után írta egy profikból álló hobbizenekar, akiket megihletett egy újító album, amit ők egyébként húsz évvel korábban már megcsináltak. Világos, nem?

Ha már odaverős buli: Kamarás Máté képe a szótárban A/2-es méretben – összehajtva, mit kötekszel? – virít a szó alatt: Showman. Amikor női ruhába öltözve, teljes sminkben megjelent, a közönség lefagyott. Akik nem tudták (ez alsó hangon 80%), hogy Máté világhírű musicalszínész, (személyesen a Halál) tuti, hogy azóta is transzvesztitának gondolják. Ettől függetlenül, mikor belecsapott a Boszorkányszombat c. számba, leolvadtak a biztosítékok. Hihetetlen módon él a színpadon, a hangja félelmetes, emellett személyesen egy tornádó. Ehm, most épp női ruhából kivillanó szőrös mellkassal. Egyébként érdemes volt figyelni a közönség reakcióját. Először mintha a plafon szakadt volna rájuk (pedig hol volt még Conchita-botrány), majd az értelmesebbje felengedett, a maradék meg jobbra-balra tekingetett, elegen tapsolnak-e már, hogy ha ő is – persze csak elvileg – beszállna, nem néznék-e ki az emberek. (Erről ennyit.) Nem mellesleg a színpadon volt a világ legszexisebb basszerosa, Szöllössy Kata, tehát akadt, ami vonzza a tekintetet. El lehet képzelni, mekkora show-t csinált Máté a színpadon, ha elérte, hogy le tudjam venni a tekintetem Katáról.

*Gabi, Madi, Barna és Zoli! Gyerek kicsit közelebb! Még egy kicsit. Így. Na csak azt szeretném mondani, hogy (üvöltve): MEX KONCERTET AKARUNK!!!

 

Harmadik fejezet: A csillogás

Noha a műsorszámok alatt nem volt jelentősebb nézővándorlás – eszerint tényleg jó a műsor –, a legtöbben nyilván a „nagy nevek” miatt jöttek el. Kezdjük hát a sort Karácsony Jánossal, akinek dala olyan érzés, mintha egy jól képzett jazz zenész leülne mellénk a tábortűzhöz, és elkezdene játszani. A Szerelem Eclipse úgy volt igényes, hogy közben tudott emberközeli maradni. Jamest – hírből – ismerve ez egyáltalán nem meglepő. Valami hasonló pályán mozog az este meglepetésvendége, Zorán is. Kiáll a színpadra, kezében a gitár, és jellegzetes orrhangjával, elmeséli, milyen is az Élet Tanár úr. A dal nem hoz meglepetést lágy, bújtatottan szomorkás, cserébe viszont elgondolkodtató. Amolyan zorános.

Ha már gondolkodtatás: az MHV medley-nyitódalának (Aki él, az mind az újra vár) szövege prozódiai telitalálat, igazi pofán-csap-amikor-kell kategória. Akár szereted a stílust, akár nem, egyszer kötelező! A folytatást az Üzenet' adta (nyilván mindenki ismeri), a lezárást pedig a Föld és az ég gyermekei, ami azért valahol kettős érzéseket váltott ki belőlem. Egyrészt a dal reflektál a jelen társadalmi helyzetre, másrészt viszont voltaképp egy himnusz, mai környezetben, így nem volt könnyű elvonatkoztatni ünnepléshez méltatlan dolgoktól. A trió legvibrálóbb tagja egyébként kétségkívül Menyus volt, egyszerűen jó nézni ezt az embert a színpadon. A Rock'n Roll City-t pedig hallgatni jó, a szövege darabka rocktörténelem.

Somló is lehetne történelem, csak épp nem akar. Marad inkább az a kedvelhető bohém zenész, aki elnézést kér a koncerten, ha egy dala túl sokat megy a rádiókban. A figura kedvelhető, semmi kivagyiság, szinte úgy hat, mintha képes lenne bárhol otthon érezni magát. Egy számot játszott csak (Gondolsz-e), de azt olyan szerénységgel, mintha nem is olyan dalról lenne szó, amit tíz emberből tizenhárom fejből tud.

Egy dala volt Zsédának is, mégpedig – szerencsére – olyan, aminek köze nincs a köréje épített imidzshez. Maga Zséda is visszafogottnak hatott, szinte közelebb állt ahhoz az egykori Cotton Club Singers taghoz, mint ahhoz a dívához, akinek mindenáron mutatná a média. A kis gyufaáruslány története valóban megható, bár néhol úgy éreztem, néhol – teljesen feleslegesen – rá is játszottak a könnyfacsarásra. Zséda nagyon komoly hang, jó előadó, és gyárilag megvan mindene – sőt –, szóval ha tényleg lenne mögötte egy alakítgató hűdemanager, megkérjük csapjon fel inkább, teszem azt, biciklis futárnak.

Ha már csinos és jó hangú lányok: kevéssé ismert tény, hogy Rúzsa Magdi kvázi a Mex tagjai közt énekel a színpadon. Hip-Hop c. dal szövege bele is illik mindkét zenekarba, de azt nem játszották –talán mert másnap nem vasárnap volt. Sajna a kócos kis ördög(i angyal)nak valaki orvul lenyalta a haját, ám ez szerencsére  nem befolyásolta azt, amiért ő az lett, aki (lásd lejjebb). Második dalnak egy slágert lőttek el, az Aprócska Bluest mindenki ismeri, nem nagyon kell bemutatnom, viszont Magdi első dalával, mit ne mondjak, meglepett. Lágyan, lassan, buli nélkül indult, de legalább a refrénje – illetve, amit én annak hittem – vitt egy nagy kraftot a történetbe. Aztán valahol a középtájon kis szünet, Magdit meg hirtelen megszállja a bugi. Komolyan, a Grease autós jelenete ugrott be – giccs nélkül – a ritmus hallatán. A dalban ott van a dög. A lánynak „aki megy a szíve után”, mindenki elhiszi,hogy Csak a zene számít. Ez volt a pont, ahol megértettem Závodi Gábor azon kijelentését, hogy Rúzsa Magdi rég maga mögött hagyta a ráaggatott megasztáros pótkocsit.

Sokszínűség ide vagy oda, aligha tagadható, hogy Gabi első ötven évének – idő és siker szempontjából mindenképp – jelentős részét a Demjén Ferenccel közös munka jelenti. Jómagam távoli tisztelője vagyok Rózsinak (így definiáljuk, mikor valaki jó zenész, a slágerein kívül mégsem ismerünk tőle semmit), így a két dalos blokkjából a legnagyobb hatást az a felismerés tette, hogy Rózsi nem kövült meg a Hogyan tudnék' és a Szabadság vándorai után. Mindkét dal, amit előadtak, ugyanazt a minőséget hozza, mint bármelyik sikerszám. Az Ússz át egy tipikus Rózsi nóta (nem is mai darab, 1993), aki fogékony a stílusra, szeretni fogja. Demjénszerű track lesz végül a Kis világ'-ból is, de addig egy mélyebb verzén, nagyívű dobokon, és egy olyan indusztriális szintiarpeggión át vezet az út, ami simán felférne bármelyik hardos... például Mex albumra. Rózsi pedig olyan volt, mint Rózsi. Színpadi mozgása gyakorlatilag nincs, a napszemüveg kitakarja a fél arcát, kiáll, elénekli a dalait, a közönsége pedig imádja. Mind a dalokban, mind pedig abban, ahogyan élőben át lesznek adva, van valami, amit csak ő tud.

Ha azt mondom, hogy Koncz Zsuzsa számomra az este meglepetése volt, még nem mondtam semmit. Ahogyan megjelent vörös-fekete fellépőruhájában, energikus mozdulatokkal fel-alá cikázva a színpadon, az közel sem volt olyan, mint amit a Valahol egy lány és a Miért hagytuk előadójától vártam. Zsuzsának egészen egyszerűen nincs kora, első kislemezét valószínűleg évekkel saját születése előtt rögzítette. Az első dala egy sima visszaemlékezés (1964), de a nosztalgiának ezzel vége, a Század utca 21. jelen idejű társadalmi tükör, a legjobb, amit eddig hallottam. (Valószínű éppen ezért nem ismert... nagy hiba). Aktuális dolgokra reflektál a Sárkányok földjén is, a dallal kapcsolatban mégis valami mást emelnék ki. Ahogyan Gábor mondta, ha lenne rockegyetem, a profizmust Zsuzsa tanítaná. Soha nem megy bele félmegoldásba, és észreveszi a legkisebb részletet is (Zsuzsa ezt annyival elintézte: kekec vagyok, na!). Tehát mikor erre a teljes egészében Závodi által írt dalra az énekesnő úgy, ahogy van, rábólintott, ünnepeltünk megkapta a szakma egyik legnehezebben elérhető díját. És egy másik jutalom, amit nem lehet kirakni a polcra, még csak bekereteztetni sem, mégis úgy gondolom, gyémántlemez legyen a tokjában, ami felül tudná múlni Gábor számára. A pillanat, mikor az ötvenedik születésnapján, egy teltházas, több, mint három órás koncert végén előkerül egy zongora, a fia és ő** pedig egyszerűen csak leülnek elé, és eljátsszák a dalt: Szeretlek. Azt hiszem, ezzel lett teljes Závodi Gábor első ötven évének életműve.

Persze azért ne hanyagoljuk el, hogy a koncert voltaképpen a hazai könnyűzene Who is Who-ja, kivétel nélkül olyan arcok, akikkel egy félperces találkozás is hat közös fotót, és minden kocsmázásnál kötelezően előhozandó témát jelent – bár minden második feles után erőst bővül a sztori. Na már most a koncert végén ez a csapat gyűlik össze a színpad egyik sarkában, hogy felköszöntse születésnapján az ünnepeltet, majd természetesen előkerül egy torta, szigorúan zongora alakú (beletűzve néhány szolid gyertya, aminek a birtoklása NASA-vizsgához kötött), fedelén a Happy Birthday kottájával, amit mi, a közönség ugyan nem látunk, de legalább van mire fogni, hogy megint nem találtunk el egy hangot sem. Aztán, mivel a süti fogy, készséges zenészeink egy valódi zongorát is ajándékoznak Gabinak, nehogy má' elfelejtse a tortáját. A koncert végén pedig jön a legismertebb Závodi-dal – amiről senki se tudja, hogy ő énekelte fel –, az Élj vele boldogan. A dal igazi happy melody, a témáját viszont lehetetlen a koncerthez – pláne a végéhez – kötni anélkül, hogy leírnám a szót: kvantumuniverzális paralellesemény. Nem baj, valószínűleg nincs az a dalszöveg, ami letörölné a vigyort a képünkről. A dalok, a koncert, a megvalósítás (fellépők-hangulat-szervezés, sorolja, aki akarja), minden olyan szinten passzolt, hogy az már etalon.  Az etalonoknak pedig természetük, hogy növelik az igényeket. Szóval Top Dollar szavait idézve (bár ezt a karaktert se lenne könnyű a bulihoz kötni): ezentúl csak így ünnepeljünk!

Epilógus

Fogalmam sincs, hogy csinálta. A koncertnek csak a rövidített leírása napokig tartott, háromszorosan haladtam meg egy átlag cikk terjedelmét, a sarki boltból elfogyott az energiaital. Závodi Gabi meg pár hónap alatt megtervezte, leszervezte, összerakta ezt az egészet. Mellékállásban, mert eközben folyamat koncertezik, videót vág, stúdiózik, dalokat ír, és mindenesként működik jó néhány zenekarban. (És erre mondta ő: most már nyugis az élete.) A végeredmény, a koncert pedig olyan lett, mint Gabi élete. Sűrű, mozgalmas, tele érdekes emberekkel, hihetetlen széles spektrumban mozgó stíluspalettával, ami valahogyan mégsem válik káosszá, eközben folyamatos az érzés: valami épp történik. Mindezen felül ott van, mindent átitat a zene, az alap, ami miatt ez az egész azzá vált, amivé kellett. Mert Závodi Gábor ezer szakmai arca mögött voltaképpen mindig ugyanaz a motor: ő egy Zenész.

Závodi Gabi, Boldog Születésnapot!

*** Závodi Marci nem semmi egy jelenség. Első fellépése egy  Demjén koncert közben történt, stílusosan a Felnőtt gyermekek dalban, alig néhány éves korában. A Gáborral közös számuk alatt egyszerre volt képes az apjához bújni, énekelni, zongorázni, és minden alkalommal, amikor szabad keze volt, rockvillát mutatni az közönségnek. A koncert után pedig a DJ feladatát is ő látta el. Igaz, elektronikus stílusa más közegben talán jobban érvényesült volna, de noha a műfaj számomra idegen –, azt kell mondjam, már most jobb, mint néhány viszonylag sikeres DJ, akit volt szerencsém látni. Meglepődni nem kell, Gábor mondta, hogy a srác készségszinten kezeli a stúdiótechnikát. Nyilván egy tizenéves fiú pályafutását megjósolni lehetetlen, de érdemes megjegyezni a nevét.

Szerző: ProblemChild
Fotók: Török Hajni és Mahunka Balázs
Köszönet a Barba Negrának!