"Nagyon közel voltam ahhoz, hogy bekerüljek a Queenbe": Interjú Jeff Scott Sotóval

írta Hard Rock Magazin | 2014.05.06.

Vannak örökmozgó énekesek, akik azért járnak zenekarról zenekarra, mert sehol se tudnak megmaradni – és vannak olyanok, akiket a kreativitásuk hajt, és minél több műfajjal és kihívással akarnak szembesülni. Ilyen Jeff Scott Soto is, aki Yngwie Malmsteen mellett vált híressé, ám hamar túllépett a neoklasszikus metalon. Forgolódott heavy metal/hard rock bandákban (Axel Rudi Pell) is, de kenyerét a rengeteg háttérvokál-munka mellett a Talismanban, mostanában pedig a Trans-Siberian Orchestrában és az AOR supergroupban, a W.E.T.-ben keresi. Szólólemezeivel is a dallamos hard rock és az AOR felé mozdult el, de a funky felé is kikacsintott. A változatos, erőteljes hangú Soto már három évtizede nyomja a rockbizniszt, ráadásul kvázi Budapesten indul a 30 éves jubileumi turnéja május 7-én, ahol a leghíresebb slágereiből fog válogatni. Ennek apropójából beszélgettünk a frontemberrel, akinek főbb formációi és a Journey-ből való távozása is szóba került, és a Queennel kapcsolatos pletykákat is pontosította…

Hard Rock Magazin: Néhány napja a Frontiers Fesztiválon szólóban és a W.E.T. formációddal is felléptél. A dallamos rockzene rajongóinak ez a fesztivál maga volt a mennyország – te hogy érezted magad fellépőként?

Jeff Scott Soto: A műfaj és sok itt fellépő zenekar rajongójaként ez számomra is egy ünnep, ami során pár napig együtt lehetek a régi barátaimmal. Anno csak a rajongója voltam ezeknek a bandáknak, most pedig benne vannak a telefonkönyvemben... (nevet) Fura érzés ez, mert miközben nézem a koncerteket, előjönnek a fiatalkori emlékeim azokból az időkből, amikor ezeket a dalokat hallgattam. És ezek az érzések most is megvannak, de most már együtt is lóghatok a zenészekkel, és megihatok velük egy sört a buli után. Szóval a koncerteket látva nekem is hasonló érzéseim voltak, mint a közönségnek.

HRM: Hogy sikerült a 30 éves jubileumi turnéd első koncertje?

JSS: Mintha csak a huszadik vagy a harmincadik fellépés lett volna a turnén. Tavaly május óta nem léptünk fel együtt a srácokkal, de mikor felmentünk a színpadra, olyan volt, mintha csak múlt héten játszottunk volna.

HRM: Már csak azért is, mert a setlist is nagymértékben megegyezett azzal, amit a ’Damage Control’ turnéján játszottál. A pesti buli programja mennyiben fog eltérni ettől?

JSS: Azért tartottam meg a számok nagy részét, mert múltkor nem játszottunk túl sokat Olaszországban, és tudtam azt is, hogy a fesztiválra sok ember fog jönni a világ minden tájáról, akik nem látták a Damage Control turnét, és szerettem volna, ha hallják bizonyos számaimat. Persze beleszőttünk pár olyat is, amit a mostani turnén fogunk játszani, és ezekhez szerdától kezdve hozzáadunk több nosztalgiaszámot is az életművemből. Lesznek olyan számok, amiket már rég nem játszottam, de az emberek folyton kérni szokták.

HRM: A Frontiers kiadóval amúgy milyen a viszonyod? A Talisman ’7’ albumán az On My Way dalt Serafinonak, a kiadó fejének ajánlottad – olyan sorokkal, mint a „nem fogok többé az aranyszabályod szerint élni”.

JSS: Ez egy belsős poén. Serafino azt szeretné, ha mindig a melodikus rock műfaján belül maradnék, és nem mennék el túl kemény, vagy túl őrült irányokba. Ironikus poén volt, hogy neki ajánlottam ezt a számot, de értette a viccet. Nem vette komolyan, és nem is kirohanásnak szántam.

HRM: Akkor azért nem a Frontiersnél jön ki az ’Inside The Vertigo’ című új lemezed idén, mert nem akarják megjelentetni a súlyosabb zenéidet?

JSS: Eredetileg ebben maradtunk, de a hétvégén megint leültünk beszélni a Frontiersszel, és azt mondták, szeretnék átbeszélni az opciókat, szóval lehet mégis náluk fog kijönni a lemez. Ez egyelőre nyitott kérdés, de jó lenne mindent a Frontiers-családban tartani, már csak a konzisztencia miatt is – hiszen már több mint húsz éve ennél a cégnél vagyok.

HRM: Miért döntöttél úgy, hogy visszakanyarodsz a zenéd keményebb oldalához?

JSS: Mert ezen a keményebb oldalon indult az életem. Heavy metal énekesként kezdtem Yngwie Malmsteennél, majd olyan bandákban folytattam, mint a Kuni vagy az Axel Rudi Pell, ami lényegében a hard rock és a heavy metal keveréke, és csak később merészkedtem el a melodikus rock vagy a funky terepére. Ahogy most elkezdtem új dolgokkal kísérletezni, rájöttem: ahogy a rajongóim nagy része is onnan származik, úgy a karrierem számottevő hányada is a rockzene keményebb ágában zajlott. És ezek a rajongóim talán csalódottak, hogy az utóbbi években nem foglalkoztam ezzel a stílussal. Most arra húz a szívem, hogy felelevenítsem a múltam, de természetesen nem ugyanolyan zenét szeretnék csinálni, mint 30 évvel ezelőtt, csak ugyanolyan keményet, ha nem keményebbet.

HRM: Már a ’7’ is BAR, azaz Bitter-Angry-Resentful („Elkeseredett-Mérges-Megbántott”) munkacímen futott, az ’Inside The Vertigo’ irányvonalának bejelentésekor pedig szintén azt hangsúlyoztad, hogy ki vagy akadva néhány dolog miatt. Mire voltál mérges akkor, és mire vagy most?

JSS: Ahogy mások életében és karrierjében, úgy az enyémben sem úgy alakultak dolgok, ahogy azt szerettem volna. Abban reménykedik az ember, hogy a dolgoknak, amikbe minden energiáját és erejét belerakja, más végkimenetele lesz, és ha ez nem jön össze, akkor ahogy egyre idősödik, egyre mérgesebb lesz. Gondolok itt a Journey-ből való kilépésemre, és más kapcsolatokra, amikben az utóbbi években csalódtam. Minél jobban feldühít valaki, annál nagyobb esélye van rá, hogy az egyik dalszövegemben végzi. (nevet)

HRM: Mindig is fontosnak tartottad, hogy a zenéddel pozitív üzenetet közvetíts, és kikapcsolódást nyújts az embereknek a nehéz idők során. Az új lemezednek milyen üzenete lesz?

JSS: A szólólemezeim sokkal személyesebbek, a SOTO viszont egy igazi együttes, amely sokkal súlyosabb lesz zeneileg, ezért nem is fogok virágszedésről vagy parkban tett sétákról írni. Agresszívabb zenébe a mérgemet és csalódásaimat tudom beleönteni, ez ilyen egyszerű. Ha dühös vagy bármi miatt az életedben, akkor azokat az energiákat ki tudod engedni ezt a zenét hallgatva, és tudsz kötődni a szövegekhez, mert megérted, hogy miről beszélek. És ha kiadtad magadból ezt az energiát, akkor remélhetőleg valami pozitív dolgot tudsz kihozni belőle.

HRM: Az ’Inside The Vertigo’-n egy When I’m Older című dal is helyet kapott. Milyen érzéseid vannak a korosodással kapcsolatban?

JSS: Nem feltétlenül rólam, vagy az én koromról [48] szól az a szám, hanem arról, hogy az ember mit vár az élettől, és az hogyan alakulhat később. Arról, hogyan változnak az emberek, vagy hogy olyanok lesznek-e a gyerekeid, amilyennek neveled őket. Ez a szám lényegében egy tűnődés arról, hogy amikor idősebb leszel, vajon marad-e minden ugyanígy, netán jobb vagy más lesz-e – vagy teljesen elcseszett?

HRM: Ha valamivel mégis elégedett lehetsz, az a W.E.T. sikertörténete: elmondásod szerint az első lemez több, mint kétszer annyit hozott a konyhátokra, mint a tagok saját zenekarai összesen. A ’Rise Up’ is hasonlóan sikeres volt?

JSS: Úgy tudom, az eladások a második albumnál is nagyon jók voltak, és mindenki elégedett vele. Azt akartuk, hogy a végeredményen is hallatszódjon, ezt már egy zenekar készítette, ellentétben az elsővel, ami egy internetalbum volt, a neten küldözgettük egymásnak a számokat, és soha nem is voltunk egy szobában. Egy igazi zenekarban akartuk érezni magunkat, nem pedig egy projektben, és ezt sikerült is elérnünk.

HRM: A W.E.T.-tel is felléptetek a Frontiers Fesztiválon. Milyen nehézségeket állít elétek a koncerteken az, hogy csak nagyon ritkán tudtok együtt játszani?

JSS: Az a helyzet, hogy három saját és nagyon is aktív zenekarral bíró ember alkotja a W.E.T.-et, így szinte leheteletlen, hogy mindenki ugyanakkor érjen rá. Én már a 2015-ös évet tervezem, mert annyi minden zajlik most a SOTO háza táján. A többiek viszont már a következő W.E.T. albumról és egy lehetséges turnéról beszélnek, de nekem ezt jelenleg képtelenség összehozni. Ha félretenném a szólókarrieremet és minden mást, akkor persze lenne rá időm, de ez nem most lesz. Ezért csak nagyon ritkán tudunk bepréselni egy-egy koncertet az időbeosztásunkba. Egy komplett turné megszervezése nagyon komoly szervezőmunkát igényelne, és ha esetleg én ráérnék, akkor valószínűleg a többiek nem.

HRM: A februárban megjelent ’One Live’ DVD-n is azért volt súgógépre szükséged, mert olyan ritkán koncerteztek?

JSS: Abban az időszakban annyi különböző koncertem volt, hogy a W.E.T.-nél, ahol nem vettem annyira részt az alkotófolyamatban a legelejétől kezdve, és nem ismerem olyan jól a számokat, mint a sajátjaimat, szükségem volt rá. Nem volt időm betanulni a szövegeket sem, mert pont előtte fejeztem be egy turnét, de közben már a szólókörutamra készültem, amire a saját szövegeimet kellett memorizálnom. Annyi mindent kellett megjegyeznem, hogy kellett ez a biztonsági háló, hogy ne felejtsem el a sorokat. De persze még így is elszúrtam. (nevet)

HRM: Van valami speciális technikád, amivel észben tudsz tartani ennyi dalszöveget?

JSS: Régóta várom, hogy erre rákérdezzen valaki... (nevet) Egy szöveget, legyen az a sajátom vagy másé, elolvashatok tizenötször és elénekelhetek huszonötször, tíz perc múlva elfelejtem. Csak úgy tudom megjegyezni, ha én magam leírom. A „másolás+beillesztés” módszer helyett mindig fogom magam, és saját kezűleg leírom, és úgy már meg tudok jegyezni kulcsszavakat, amik emlékeztetnek arra, hogy miről is szól a szöveg vagy hogy is van az adott sor. Főleg akkor fontos ez, ha nem történetet mesél el a szám, hanem egy szimpla parti-dal vagy nagyon általános témáról szól. Egy történetet már könnyebb megjegyezni, mert emlékszel a jelenetekre, mint egy filmben.

HRM: A DVD képminősége hagy némi kívánnivalót maga után. Te elégedett vagy a végeredménnyel?

JSS: Összességében rendben van... De nem vagyok boldog vele, mert kissé elsiették az egészet. Minden lehetett volna jobb, a helyszín, a fények, a színpad. Ráadásul a Frontiers nem adott túl sok időt a felkészülésre: amikor mentünk Svédországba pár klipet forgatni az albumhoz, akkor mondták, hogy amíg ott vagyunk, kössünk le egy koncertet, és készítsünk róla egy DVD-t. Mindent olyan gyorsan kellett összerakni, hogy nem tudtuk, mire számítsunk, hogy lesz-e egyáltalán hely a kameráknak, megfelelőek lesznek-e a fények, vagy hogy egyáltalán lesz-e közönség. (nevet) A végeredmény viszont jó lett, mert jól játszottunk, és nagyon sok munkát raktunk bele. Ha most vennénk fel egy koncertet, minden sokkal könnyebb és természetesebb lenne, mert most már több közös színpadi tapasztalatunk van.

HRM: Mivel jubileumi turnéra indulsz, ejtsünk szót a korábbi zenekaraidról és projektjeidről is. Ahogy te is említetted, Malmsteen énekeseként váltál híressé még a ’80-as években. Sőt, számokat is írtál vele, ami ritkaságnak számít Malmsteennél.

JSS: Akkoriban még nyitottabb volt [az együttműködésre], mert nagyon elfoglalt volt a zenekar körüli dolgokkal – interjúzással, promócióval –, amikor rögzítettük azokat a számokat. Ezért nem volt ideje – és ami azt illeti, kedve se – ahhoz, hogy befejezze vagy megírja a dalszövegeket, és csak odaszólt, hogy „á, ezt fejezd be te”, vagy „hát, ahhoz írhatnál egy szöveget”. Habár a ’Marching Out’-on négy számot is én írtam, csak egynél van feltüntetve a nevem, a másik háromnál az övé van. Kizárólagos dalszövegírói kreditem csak az On The Run Againnél van, az I’ll See The Light, Tonight esetében talán öt vagy hat szót, ha írt, ami persze azt jelenti, hogy már közösen írtuk a szöveget. Ugyanez volt a Don’t Let It Enddel, ő csak a címet adta meg, és én írtam meg a komplett szöveget, de osztoznom kellett a szerzőségen. Ez őrület, olyan, mintha azt mondanám neki, hogy játssza már ezt vagy azt a hangot egy másik helyett, és máris azt követelném, hogy feltüntessenek társszerzőként.

HRM: Az énektémákba volt beleszólásod?

JSS: Igen is, meg nem is. Megmondta, hogy mik a dallamok, a hangtávolság és a hangjegyek, de az előadásmódomba már nem szólt bele. Amihez nagyon ragaszkodott – és ragaszkodik is a mai napig – az a lassú vibrátó, az operás vibrátó, amikor kitartasz egy hosszú hangot. Nem szereti, ahogy ő nevezi, a birkahangokat, amikor a gyors vibrátónál úgy hangzik, mintha az énekes bégetne. Ez az őrületbe kergeti. Úgyhogy ha nincs meg a lassú vibrátó, akkor megállítja a felvételt, és azt mondja, hogy [Malmsteent imitálva] „nem, nem, túl gyors a vibrátód, lassítsd le, és csináld úgy, mint Dio”. (nevet)

HRM: Malmsteent végül azért hagytad ott, mert a menedzsmentje kizárólag őt állította a reflektorfénybe, és te nem csapattagnak, hanem egy szimpla dolgozónak érezted magad nála. Zeneileg azért kielégített a Malmsteennel való zenélés?

JSS: Akkoriben igen, teljes mértékben. Nagyon izgatott voltam, hogy benne lehetek a zenekarában, és valamiért az volt az érzésem, hogy később jobban belefolyhatunk majd a dolgokba. Azt hittem, egy zenekart szeretne összehozni, és egységet kreálni a csapatból. De ahogy teltek az évek, az emberek pedig jöttek-mentek, rájött, hogy így soha nem fog tudni rendes zenekart csinálni, mert mire az emberek megszoknának egy arcot, egy hangzást, a következő albumon már más játszik. Ezért úgy döntöttek, hogy hagyjuk a Rising Force-t mint zenekart, csak Yngwie Malmsteen lesz és kész. Az elején mégy úgy volt, hogy egy zenekar lesz ebből, de soha nem kezeltek minket úgy, és annyira semmibe vettek, hogy szinte rákényszerítettek arra, hogy elmenjünk.

HRM: Annyiban hasonló volt a helyzet Axel Rudi Pell-lel is, hogy társszerző voltál néhány dalban, pedig az azóta megjelent albumain már mindent maga ír. Hogyan tudtatok együtt dolgozni?

JSS: Nagyszerűen. Az első naptól kezdve rám bízta a dalszövegírást, és bevont a dalszerzésbe is. A régebbi dalaira alapozva tudtam, hogy milyen szövegeket szeretne, ezért könnyű volt alkalmozkodnom hozzá. Nem is észlelt nagy változást a korábbiakhoz képest, amikor én kezdtem el írni a szövegeket, ezért hagyta, hogy folytassam a dolgot. Lehet, hogy Johnny Gioeli és a többiek, akikkel mostanában együtt dolgozik, túlságosan eltérő stílusban írnak hozzá képest, és ezért döntött úgy, hogy mindent ő ír.

HRM: Melyik ARP lemez áll hozzád legközelebb azok közül, amiket együtt csináltatok?

JSS: Az első közös lemezünk, az ’Eternal Prisoner’ szerintem jól sikerült, de a ’Magic’ album nagy részét is szeretem.

HRM: Egyik interjúdban pedig, mikor a kérdező megemlítette, hogy a ’Magic’ a kedvenc ARP-lemeze, meglepődtél – mintha te nem lennél maradéktalanul elégedett azzal az albummal...

JSS: A ’Magic’-en vannak dalok, amiket nagyon, és vannak, amiket egyáltalán nem szeretek. A legjobb szerintem az ’Eternal Prisoner’ lett, mert akkor dolgoztunk együtt először. Akkoriban más zenei területeket is felfedeztem magamnak, és szerettem volna változtatni a stílusomon, a zsáneremen, és mire eljutottunk a ’Magic’-hez, Axel úgy látta, hogy már nem annyira az ő stílusa az, amit én csinálok, és nem kellene ennyire belefolynom a dolgokba. De amiket tényleg együtt csináltunk, azok szerintem nagyon jól sikerültek.

HRM: Mielőtt bekerültél volna Axel Rudi Pell zenekarába, volt egy akkoriban ismeretlen bandád, az Eyes, aminek a lemezei azóta kultstátuszra tettek szert a rajongók körében. Te hogyan látod az Eyes lemezeket utólag?

JSS: Mint egy megkésett levelet, amit anno feladtál, majd megnézed 25 év múlva, és elcsodálkozol, milyen voltál akkoriban és mennyi minden változott azóta. Hogy mit érzel, miről beszélsz, és mit tartasz fontosnak… Nem úgy tekintek rá, hogy ezt ma is csinálhatnám, inkább úgy, hogy igen, akkoriban ezt csináltam. De ettől még sok lehetőség rejlett abban a bandában – csak nem volt megfelelő hátterünk, nem dolgoztak a megfelelő emberek a sikerünkön.

HRM: A Skrapp Mettle nevű rockparódia zenekarban is felbukkantál, ami pár évtizeddel megelőzte a Steel Panthert.

JSS: Ez csak egy session munka volt számomra. Nem igazán voltam benne abban a formációban, pusztán felbéreltek, hogy énekeljem fel a lemezt, és gy nap alatt felvettem az összes számot. Szóval a kreatív részéhez semmi közöm nem volt, csak azért csináltam, hogy némi plusz pénzhez jussak, bár csak valami minimálisat kaptam érte.

HRM: A glam rock paródia viszont nem állhat annyira távol tőled, hiszen a koncertjeiden néha előkerült egy Steel Panther szám, a Community Property...

JSS: Azt csak a capella verzióban nyomtuk el a koncertek végén. Mint talán már említettem, szeretem az ironikus, szarkasztikus dolgokat, és szeretem megnevettetni az embereket. Az a helyzet, hogy a háttérvokálok annyira jók a koncertjeimen, hogy azt mondogatják, biztosan nem élőben mennek. Na, erre gondoltam, akkor énekeljünk a capellában egyet. Azután már nem gondolhatták, hogy nem élőben mennek… De ez csak egy poén volt a koncert végén.

HRM: Poénból voltál a Johansson-testvérek Bakteria nevű bandájában is, amit annyira „vállalhatatlannak” tartottál, hogy Umberto Torres álnéven futottál benne.

JSS: Erre is csak felkértek, hogy énekeljek a lemezen, még ha nincs is rajta ún. ének. Amikor megmutatták, akkor azt gondoltam, ez elképesztő: annyira helytelen, de mégis vicces, úgyhogy elvállaltam. Én nem írtam semmit, nem tettem hozzá semmilyen ötletet. Ez csak egy hülyéskedős haveri összejövetel volt, nem is kellett volna semminek megjelennie. Csak egy vicc volt, amiből végül az lett, amit a Johanssonék kihoztak belőle.

HRM: Viccbandák mellett egy fiktív zenekarban is játszottál, méghozzá a Steel Dragonben, amit a Rocksztár című filmhez hoztak össze: Zakk Wylde és Nick Catanese gitározott, Jeff Pilson basszusgitározott, Jason Bonham dobolt, te pedig a Steelheart frontemberével, Michael Matijevic-csel énekeltél benne. Egy-két Steel Dragon dalt rendre elő is veszel a szólóbulijaidon.

JSS: A Steel Dragon juttatta el a legtöbb emberhez a hangomat az Egyesült Államokban, de a dalok ismertek lettek a tengerentúlon is – az emberek úgy fújják azokat a számokat, mintha a Steel Dragon egy igazi banda lenne. Ha nem ismernék az emberek, akkor nem játszanék róla semmit a koncertjeimen. Nagyon sok szám van az életművemben, amit nem ismernek, és nem fogom csak azért eljátszani azokat, mert szerintem szórakoztatóak, hiszen azért koncertezek, mert az embereket felspannolja az, amit csinálok.

HRM: 2009-ben viszont bevállaltál egy 15 perces funky egyveleget a ráadásban, pedig a funky-hatású szólólemezeidet se a kritikák, se a rajongók nem fogadták túl jól.

JSS: Ami azt illeti, ez a medley öt évig a koncertprogramom része volt, amikor a Boogie Knights nevű feldolgozászenekarban játszottam. Évente kb. kétszáz alkalommal eltoltam ezt az összeállítást, ezzel zártunk minden koncertet. És mivel volt egy Boogie Knights CD is, ami kézről kézre járt a rajongók körében, tudtak róla, hogy létezik ez az egyveleg. A 2009-es turné jó alkalom volt arra, hogy a saját zenekarommal is eljátsszuk, mert ahogy a Steel Dragon, ez is hozzátartozik Jeff Scott Sotóhoz. Szóval beraktam a programba, az embereknek pedig tetszett, úgyhogy benne is maradt.

HRM: Manapság Talisman-egyveleget játszol a koncertjeiden. Változtattál ennek az összetételén a jubileumi turnéra?

JSS: Néhány résznél rövidítettem rajta, és bekerült egy új dal is, úgyhogy még hosszabb lett. (nevet) Eredetileg három-négy dalból akartuk összerakni, de aztán egyre több került be, mert az emberek folyton hiányolták ezt vagy azt a számot, és mire észbe kaptunk, már kilenc-tíz dalból állt.

HRM: Marcel Jacob tragikus halála után öt évvel, idén nyáron újra összeáll a Talisman. Egyszeri alkalom lesz ez a Sweden Rock Fesztiválos fellépés, vagy azt tervezitek, hogy időről időre Talisman-koncertekkel tartjátok életben Jacob örökségét?

JSS: Egyelőre egyszeri alkalom lesz, ugyanazon okok miatt, amiért a W.E.T.-nek is korlátozott a mozgástere. Sőt, a Talisman még nehezebb helyzetben van, mert a dobosnak [Jamie Borger] olyan melója van, hogy kéthetente Oroszországban játszik a hétvégén: rendkívül elfoglalt és 2015 végéig be van táblázva. Ugyanez a helyzet Pontusszal: habár három évet pihentek a HammerFall-lal, de most fejezik be az új lemezüket, szóval ő is elfoglalt lesz az elkövetkező másfél évben. Fredrikről nem is beszélve, az ő és az Opeth időbeosztásával már négy éve egyeztetünk, hogy összehozzuk ezt a koncertet. Ha ehhez még hozzáveszed az én elfoglaltságaimat, akkor látni fogod, hogy szinte lehetetlen összehozni egy ilyen koncertet. Nagyon sok mindent szívesen félreraknék azért, hogy csináljunk egy rendes Talisman-turnét, de mivel a többieknek ez nem fér bele, ezért nekem is tovább kell lépnem.

HRM: Téged pedig a Trans-Siberian Orchestra fog lefoglalni, ha minden igaz, még idén kijön a ’Romanov: When Kings Must Whisper’.

JSS: Ez a legutóbbi lemez, amin dolgozunk, de nem ismerem a részleteket, nem vagyok ott, hogy lássam, milyen közel járnak a befejezéshez, és egyébként sem az én dolgom erről beszélni. Én is csak annyit tudok, amennyit te, ami nagyjából egyenlő a nullával. (nevet)

HRM: Arról viszont tudsz mesélni, hogyan is kerültél be a TSO csapatába.

JSS: Kedves barátom, Al Pitrelli ajánlott be, miután kirúgtak a Journey-ből, a TSO pedig a ’Night Castle’-re készült. Azokba a dalokba keresték a megfelelő embert, amiken végül is én énekeltem, de nem találták, pedig már rengeteget meghallgattak, külsősöket is, akik soha nem voltak benne a TSO-ban. Al javasolta Paul O’Neillnek, hogy „próbáld ki Jeffet”, mire Paul értetlenkedett, hogy „de Jeff tenor, a Journey-ben énekel, magasan, nekem viszont egy bariton kell”. Al erre rögtön mondta, hogy „nem, nem, Jeff bariton, bár tenorban is tud énekelni, ki kéne próbálnod”. Szóval neki köszönhetem, hogy lemehettem a próbára, Paulnak pedig tetszett, ahogy a számokban énekeltem. A többi pedig már történelem...

HRM: A TSO egy hatalmas, precíz gépezet, amiben minden meg van tervezve a legapróbb részletekig. Mit tanultál ebből a roppant nagy volumenű projektből?

JSS: Amikor az élet felkínál egy kihívást, azt általában elfogadom. Mert beépíthetem majd a stílusomba, a személyiségembe. Akkor szoktam nemet mondani, ha úgy látom, az adott dolog soha nem fog passzolni a személyiségemhez. A TSO annyira teátrális, hogy ha egy rockbandában el is játszod az adott dalt, amit énekelsz, arra a TSO-ban háromszor-négyszer annyira rá kell játszanod. Olyan, mint egy zenés színház. Az éneklés színészi oldala az, amiről sokat tanultam a TSO-ban, és most már talán a saját számaimban is tudom ezt kamatoztatni. Amikor történetet mesélek a dalban, vagy ha ábrázolni szeretnék valamit a sztoriban, már jobban ki tudom domborítani annál, mint ha csak felmennék a színpadra és elénekelném.

HRM: Már többször megemlítetted a Journey-t. Beszélhetsz arról, hogy miért nem alakult végül jól az együttműködésetek?

JSS: A megállapodásunk fényében jogilag nem áll módomban belemenni a részletekbe. De annyit mondhatok, hogy a mai napig nem tudom az igazi indokokat. Nem tiszták a miértek, mert annak a kifogásnak, amit nekem adtak, egyszerűen nincs értelme, nem áll össze a kép. Ezért úgy gondolom, személyes okok miatt bocsátottak el, amikről viszont továbbra sem tudom, hogy mik lehettek azok. Zenei okai nem lehettek, mert zeneileg nagyon jól kijöttünk, és izgatottan tekintettünk a közös jövő elé. Még ők is ezt mondogatták az interjúkban. Miért mondanának valamit az egyik nap és változtatnák meg a következőn? Valószínűleg sosem fogom megtudni, mi volt az a személyes dolog, ami miatt kiraktak a zenekarból. Valaki másnak kéne megkérdeznie őket...

HRM: Pedig már a Journey előtt is dolgoztál együtt Neal Schonnal és Deen Castronovoval, aminek az eredménye a remek Soul SirkUS lemez lett.

JSS: Nem igazán csináltuk együtt a dolgokat. Először Deen vette fel egyedül a dobokat, aztán Neal a saját dolgait, majd én megcsináltam az énektémákat a saját házamban, végül pedig Neal és én kevertük a számokat. Mégis nagyon izgatott voltam a bandával és az egész folyamattal kapcsolatban, mert gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok Nealnek és a Journey-nek. Nyilvánvalóan nagy reményekkel vágtam bele az egyik idolommal való közös munkába, de sajnos ugyanannál a menedzsmentnél voltunk, mint a Journey. Ez persze összeférhetetlenséget jelentett, mert nekik a Journey-ből jön az összes pénz, míg ha Neal egy új zenekart alapít, évekbe telik, mire egy nagyobb hírverés és rajongótábor kialakul körülötte, és csak öt-tíz év múlva lesz belőle pénz. Szerintem szándékosan húzták rá a takarót a Soul SirkUS-re, remélve, hogy minél előbb elhal a dolog, és Neal csak a Journey-re fog fókuszálni.

HRM: Neal azóta megint saját anyagon dolgozik, májusban fog megjelenni a ’So U’. Kaptál meghívást a szólólemezére? Kvázi a Soul SirkUS játszik rajta, csak nélküled...

JSS: Áh, dehogy. (nevet) Neal Schonnak még csak a közelébe se hívtak…

HRM: Olyan pletyka viszont kering rólad, hogy versenyben voltál a Queen énekesi pozíciójáért, mikor a múlt évtizedben újra elkezdtek aktívabban koncertezni. Igaz ez, vagy csak azon alapul, hogy jóban vagytok Brian May-jel?

JSS: (rövid hallgatás után) Ez is egy olyan szituáció, amit nem beszélhetek meg részleteiben, mert nem akarok olyat mondani, amivel feldühíthetek valakit. Mondjuk úgy, hogy nagyon közel voltam. Megbeszélések zajlottak róla, és nagyon közel álltam ahhoz a Paul Rodgers-időkben, hogy beszálljak és velük folytassam. De bizonyos okoknál fogva ez nem történt meg, és ami azt illeti, ez is egy olyan dolog, ami miatt még mindig dühös vagyok. (nevet) Nagyon szerettem volna, ha összejön, és jobb is lett volna, mint a Journey-ben. Ott mindig is nagy volt a nyomás, mert Steve Perry még él, még mindig tud énekelni, és a rajongók azt gondolják, miért ez az idióta énekli a Journey-dalokat, amikor Perry ott lakik a szomszéd utcában, egy telefonhívásnyira... Freddie Mercury viszont sajnos már nem él, ezért ha a Queen folytatni szeretné, muszáj találniuk egy frontembert. Érthető, hogy olyan embert akartak választani erre, aki tiszteleg Freddie munkássága előtt, és nem próbálja meg egy az egyben lemásolni, hanem a nagyszerű dalok szellemiségét akarja tovább éltetni. Ezért is szerettem volna inkább a Queenben énekelni, mint a Journey-ben. A Journey-ben egyébként sem húztam volna pár évnél tovább, mert nem akarom egész életemben a Separate Ways-t énekelni. Bennem több van annál.

Készítette: Tomka, CsiGabiGa

Ha Soto bekerül a Queenbe...