"Meggyőződésem, hogy ezt csak professzionális attitűddel lehet csinálni": Interjú Tarca Lászlóval a Pokolgép jubileum kapcsán

írta Csemény | 2014.05.12.

Elérkeztünk a Pokolgép klasszikus felállásának (Kalapács József, Kukovecz Gábor, Nagyfi László, Pazdera György, Tarca László) tagjaival készített utolsó interjúhoz. Egy kicsit Mátyás király meséihez hasonlatos helyzetben vagyunk. Tarca Lászlóval le is zárul a sorozat, meg nem is, ugyanis várható egy ráadásinterjú is, amelyben Paksi Endrét fogjuk kikérdezni. Visszatérve az aktuális interjúalanyhoz, Tarca László hosszú idő után emelkedik vissza a trónusára, hogy június 7-én végigpüfölje a jubileumi koncertet. A jubileum mellett különféle dobospraktikák, a névmizéria lezárása, valamint a ’80-as és a ’90-es évek érdekességei is górcső alá kerültek.

Hard Rock Magazin: Egy ősi vitának készülünk véget vetni. A különböző oldalakon többen is összevesztek egy ’z’ betűn. De érdekes módon még a borítókon is, hol Tarca, hol Tarcza van feltüntetve. Állást foglalnál?

Tarca László: A következő a helyzet. Én Tarca vagyok, sima „c”-vel, de a család eredeti neve Tárca volt mint a pénztárca. Aztán az ékezetet az évszázadok során lefelejtettük.

HRM: Akkor szépen megnemesedtetek.

TL: Igen. (nevet) A lényeg, hogy „z” nélkül a helyes, tehát Tarca László.

HRM: A június 7-i koncerten a ’84-’90-es felállás jubileumát ünneplitek. Pontosan hogyan zajlott a keringő Gyenizse Andrással?

TL: Erről a Privát Rocktörténetben beszéltem, csak ott ki lettek hagyva részek, és rosszul lett összevágva a felvétel. Az úgy történt, hogy a Gyenizse Bandi engem helyettesített a Rockwellben, amikor én katona voltam ’82-ben. Miután én leszereltem ’83 februárjában, visszamentem a Rockwellbe. Akkor a Gyenizse Bandi már nem ott dobolt, hanem a P.Mobilban, mert a Totó [Mareczky István] disszidált. Én ’84-ben még a Rockwellben voltam, akkor történt az, hogy basszusgitárost cseréltünk. Mert a Paksi Endre átjött hozziánk a Rockwellbe, a [Pazdera] Gyuri pedig átment a Pokolgépbe, de akkor én még maradtam. Úgy néztünk ki, hogy volt a Paksi Endre, a Gellért Tibi, a Terstyánszky Karcsi, én meg doboltam, és akkor hívtuk énekelni a „sonys” Szűts Lacit, aki most a MaHaSz elnöke. Vele Def Leppard-os dolgokat szerettünk volna, de nem annyira jött be a dolog.

A Paksi Endre írta a szövegeket, és gyakorlatilag az Endre hozta be a metalt a Rockwellbe, mert mi előtte metalt nem nagyon hallgattunk. A hard rock bandákat ismertük, de ilyeneket, mint a Judas Priest, az Iron Maiden, a Saxon meg az Accept, nem. Tehát dolgozni kezdtünk egy fél évet, és már kezdett volna kialakulni valami. Csakhogy a Pataky Attila elvitte a Gellért Tibit az Eddába gitározni, a Terstyánszky Karcsi meg elment a Gidóhoz a Fáraóba. Gyakorlatilag ott maradtunk egyedül. Nem telt el sok idő, mire engem felhívott a Gyenizse Bandi, és azt mondta, hogy „kimegyek egy pár hónapig Amerikába, gyere, addig helyettesíts a Pokolgépben”. Viszont az első koncertem a Pokolgépben csak ’85 nyarán volt, a P.Mobil hajós turnéján. Az utolsó helyszínen Óbudánál állt meg a komp, és ez volt az első bulim. Aztán a Bandi kint maradt Amerikában, én pedig megragadtam a Pokolgépben.

HRM: A dobolás mellett alaposan kivetted a részed a zenekar körüli kétkezi melóból is. Szerinted meglett az eredménye? Hogy látod utólag a Pokolgép helyzetét a ’80-as években?

TL: Onnan kezdeném, hogy a 'Totális metál'-ból elment olyan 66-67 ezer darab, már amivel elszámolt nekünk a lemezgyár. De ott volt például az R-GO. Mi annak idején játszottunk ám velük. Képzeld csak el, R-GO-Pokolgép koncert! Összeeresztették az ő kis cuki, csilivili lányaikat a mi dögevőinkkel, az aztán gyönyörű volt. (nevet) De a lényegre térve, akkor az R-GO már százezreket adott el, az István, a király dupla gyémánt lett, és 500 ezer példányban ment el. Akkoriban azt lehetett kapni, aki bekerült a mainstreambe, mivel monopolhelyzet volt. A 'Pokoli színjáték'-ból olyan 90 ezer példánnyal számoltak el, és akkor felmerült bennünk, hogy manipulhatták a számolást, mert nagyon ment az a lemez. Nekem az a gyanúm, hogy tényleg nem volt meg a 100 ezer eladott példány, amire reklámpénzt vehettünk volna fel. Ezt arra alapozom, hogy akkor már nagy mennyiségben ment a kazettahamisítás. Megvette valaki a kazettát, és mindenkinek átmásolták az MK-47-sel. Vagy megszerezték a lemezt, és akkor azt másolták, az unokatesónak, havernak, mindenkinek.

Viszont nekünk ez is nagy érvágás volt, mert akkor nem a hazai zenekarok jelentették a konkurenciát, hanem az Iron Maiden, a Motörhead, a Judas Priest és olyan más nagy zenekarok, akik idejártak Magyarországra koncertezni. A közönség egyik nap elment mondjuk Metallicára, következő héten meg Pokolgépre, és viszonyított. Az viszont senkit nem érdekelt, hogy mögöttük mekkora pénz van, és mögöttünk mekkora. Eleve hendikeppel indultunk, mert a magyar piac kicsi. De a lehetőségeinkhez képest nagyon sokat kihoztunk a helyzetből. Mi évekig megpróbáltuk felvenni a versenyt a nyugatiakkal mindenben, látványban is, felkészültségben is. Stúdiózni is úgy mentünk, hogy volt két hetünk arra, hogy felvegyünk egy egész lemezt. A második lemezt egy nap alatt felkalapáltam.

Előfordult az is, hogy a stúdióban készültek a szövegek, például a harmadik lemeznél. A Gáborék fönt már játszották az alapokat, lent a melegedőben meg még agyaltunk a szövegeken. Akkor mindent kézműves munkával csináltunk, és mindent magunknak kellett csinálni. Hirdettünk, utaztunk, promotáltunk, csináltuk a marketinget, plakátot ragasztottunk... Volt egy exkluzív szerződésünk a lemezgyárnál, de azok a pénzek elmentek egy-egy Pecsa-bulira, mert mi minden ilyenből presztízst csináltunk, hogy "na, most akkor majd jól megmutatjuk", mert a nyugati konkurencia miatt muszáj volt. Mindent beletettünk a technikába, a szervezésbe, a körítésbe és soha nem kerestünk semmit. De a kisebb bulikat is kemény volt előkészíteni. Mi nem bíztunk a plakátragasztókban. Elosztottuk az országot ötfelé, és mindenki ment valahova turné előtt, körberagasztani az adott megyéket. Nagyon lelkesek és sikeréhesek voltunk, ez egy amolyan öngerjesztő folyamat volt.

HRM: Hogyan tudnád összehasonlítani a Rudán- és a Kalapács-érát a te szemszögedből?

TL: Nekem az a fajta stílus, amit a Nagyfi Laciék képviseltek, ez a tekerős-reszelős metal annyira nem jön be. Pontosan azért, mert én rockzenén nőttem fel. Az én kedvencem a westcoast műfaj, a Journey, Toto, Kansas, Foreigner, tehát ahol énekelnek az énekesek, jó vokálok vannak. Azt is szeretem, ha torzított a gitár, de legyen dallam, mert meggyőződésem, hogy az emberek a dallamra tudnak jobban odafigyelni. Ha gyorsabbak a nóták, az ember kap egy tömény információtömeget az arcába, hogy "ebből válogass ki mindent, öcsém". Éppen ezért nekem azok a számaink tetszenek, ahol jókat énekel a Józsi vagy a Rudán. A Rudán nekem ebből a szempontból jobban tetszik, mert az ő torkának nagyon jól állt ez a rockos, kicsit falzettes hangzás, jó hangmagasságokat énekelt. Kalapács viszont a maga nyersességével és természetes rockerségével egy tökéletes metaljelenség.

Épp erről beszélgettünk a Gyurival, hogy Magyarországon egyetlenegy műfajban nagyon fontos a hitelesség, és az a rock és a metal. Én nyaranként szoktam zsűrizni fesztiválokon, és akkor jönnek a gyerekek kopaszon, én meg nézek bazzeg, hogy gyerekem, hosszú haj nélkül ne vegyél a kezedbe gitárt! Tessék megnézni a Hair című filmet! A hosszú haj a szabadság szimbóluma. A rock and roll a szabadságról szól, mindegy, hogy mit játszol, a szabadságról kell, hogy szóljon! Kopaszon nincs szabadság! Felejtsd el! Nem néz ki jól. Egyszerűen nem azt sugallod. Ilyen szempontból is a Kalapács nagyon hiteles volt, tök ideális. A Rudán inkább zenészként volt az.

Amikor énekest kerestünk, szólt a Besnyő Laci, aki a mostani koncertet is szervezi, hogy Pécsett a Codában van egy énekes, nézzük már meg. Amikor a Coda játszott a Király utcában vagy hol, a Gyuri és én lementünk meghallgatni. Háttal ültünk a zenekarnak, a Gyuri pedig megkapaszkodott az asztalban, amikor gyakorlatilag a Robert Plant kezdte el énekelni a Black Dogot három méterre tőlünk. Csak annyit bírt kinyögni, hogy „bazzeg, visszük ezt a csávót”. Olyan frenetikus élmény volt, hogy három méterről ott szólt a Plant a füledbe. De egy az egyben, az utolsó csűrésig-csavarig, az összes falzett, hajlítás, minden ott volt. Meg jól is nézett ki: ha megnézed a Hol van a szó?-ban a Rudánt, azért akkor a lányok álma volt, bőrkötésben. Máshogy nézett ki jól, mint a Kalapács: a Joe-nál már nem akartunk annyira szögezni meg vasazni, inkább szélesítettük a spektrumot.

Nálam két lemez van paritásban, a 'Pokoli színjáték' meg az 'Adj új erőt!', és mindkettő másért. A 'Pokoli színjáték' a nyersessége miatt tetszik nekem, az 'Adj új erőt!' viszont a kimunkáltsága miatt. Ott egyszerűbbek a dolgok, de sokkal jobban a helyükön vannak, és hangszerelés szempontjából is jobb. Például sokaknak nem tetszik az a triggerelt dobhangzás, de az direkt olyan, ott nem akusztikus dobot hallasz. Nem akartam, hogy úgy szóljon, mint az összes eddigi lemez. Pontosan ugyanaz volt az elméletem, mint a Judas Priestnek a 'Turbo' című lemezzel. Ott is ilyen digitális dob szól, mert ők sem akarták azt csinálni, mint az első kilenc lemezen. Kísérleteztek, és valami más irányba akartak menni. Aztán a 'Vedd el, ami jár' lemezen már visszaváltottunk mi is az akusztikusra. Az én részemről ez egy kísérlet volt, hogy láthassuk, azzal mire jutunk, pont a letisztultabb hangzás miatt. Egy akusztikus dob csörög, zörög, csattog, és az akkori technikák mellett nehéz volt úgy megoldani, hogy jól szóljon. Hogy ez mennyire van jól, az már ízlés kérdése. Nekem az 'Adj új erőt!' lemez jobban tetszik, a 'Pokoli színjáték', brutálisan erős feelingben.

HRM: Részedről mi vezetett ahhoz, hogy 1994-től jegeljed a zenélést?

TL: Hadd kezdjem onnan a történetet, hogy amikor a Kalapács meg a Nagyfi elmentek, ezt mi [Kukovecz-Pazdera-Tarca] tudtuk meg utoljára a Nagy Ferótól. Ő kérdezte meg, tudunk-e róla, hogy a Nagyfi és a Kalapács új zenekart akarnak csinálni. Előtte júniusban kint voltunk egy szlovák turnén. Amikor az utolsó buliról hazajöttünk, mindenki elment szabadságra, és egy vagy másfél hónapig nem is találkoztunk. Aztán valamikor mentem a Gáborhoz, hogy valami aktuális dolgot megbeszéljünk. És akkor mondta nekem a Gábor, hogy most beszélt a Feróval, és ő azt mondta, hogy a Kalapács és a Nagyfi új zenekart csinálnak. Ezt csak azért mondom el, mert ez nekünk a Gáborral ott tényleg derült égből volt a villámcsapás. Akkor most mi van?! Akkor leültünk hárman, a Gábor, a Medi meg én, és elkezdtünk agyalni, hogy jó, elment a frontember, meg az egyik gitáros - ami egy nagyon durva érvágás -, de most mit csináljunk. Vigyük tovább a Pokolgépet, keressünk egy énekest, vagy hagyjuk a francba az egészet. Az előbbinél maradtunk. Úgy döntöttünk, csinálunk két lemezt az új frontemberrel, és megnézzük, hogy a közönség miként fogadja, milyen lemezeladásokat produkálunk, satöbbi.

Megcsináltuk a két lemezt, amivel rohadt sokat dolgoztunk. Én mondjuk csak saját magamról tudok beszélni. Már elkezdtem tanítani a Jung Norbival Túrkevén, és a Szijártó Zsolti például hozzánk járt, mert nagyon jóban voltunk az öreg Szijártóval, az apjával. Akkoriban már egyre inkább úgy láttam, hogy a műfaj kezd beleállni a földbe. Minden trendnek van egy felfutása és egy lecsengése, és én azt láttam, hogy a lecsengő stádiumban vagyunk. Azt éreztem, hogy egyre többet kéne betenni, és egyre kevesebb jön ki a másik oldalon. Nem fogytak úgy a lemezek, kezdődtek lassan a letöltések. Azt láttam, hogy egyre kevésbé éri meg, és akkor a kezdeti színpadéhség is kezdett már halványulni, mert hát mögöttünk volt már több ezer koncert. Viszont a számlákat fizetni kell, valamiből vezetni kell a háztartást, a rock and rollból pedig csak egy darabig lehet megélni. Én húsz évig a dobolásból éltem, és meggyőződésem, hogy ezt csak professzionális attitűddel lehet csinálni. Azt nem lehet, hogy a vasgyárban lenyomok nyolc óra melót, aztán megyek, és este meg dobolok. Ez így nem megy, mert más a mentalitás, mint amikor valaki abból él. Más a profi labdarúgó, meg az amatőr focista. Lehet amatőrként is egy-egy jó teljesítményt produkálni, de a profi mindig ugyanazt a teljesítményt nyújtja, és mindig ugyanazt is várják el tőle. És én ilyen téren egyre nagyobb ellehetetlenüléssel szembesültem. Egyik alkalommal volt valami turné, és én akkor – mondjuk úgy, hogy – a Gáborral egy kicsit összerúgtam a patkót valami szponzorációs kérdésen. Olykor megesik ilyesmi. (nevet) És amikor a Gyuri ezt észrevette, azt mondta, hogy köszöni szépen, ő neki ebből elég. És akkor én is kiszálltam.

Nagy nehézséget jelentett az is, hogy amikor a zenekar kettévált, a zenekart körülvevő stáb is kettévált. Józsa Béla nem volt már, aki szervezte a koncerteket, így azt én csináltam. Vagy a 'Vedd el, ami jár'-t már saját kiadásban adtuk ki. Csinálnunk kellett egy céget, és annak a cégnek én lettem az ügyvezetője, mert senki nem vállalta el. A zene mellett minden más a nyakamba szakadt. Aztán eltelt egy év, és felhívott a Szűts Laci, hogy játsszuk le az 'Utolsó Merénylet' koncertet, és így született meg az a koncertlemez.

HRM: Hogy állsz a készüléssel, combosodsz már?

TL: Most pont egy olyan dalt gyakoroltam egy órát, amit anno gyilkos módon doboltam fel 170-es tempóban. Úgyhogy cséphadarok, mint a hal a szatyorban. De nem ezekben van a nehézség, mert el tudom játszani, hanem hogy kondival végigbírjam, és a buli végén ne forduljak le a székről. (nevet) Maradjunk abban, hogy vagyok annyira profi, hogy szar munkát ne adjak ki a kezemből. Egy biztos, minden élőben fog menni, és nagyon odatesszük magunkat.

A Gábor van nyilván a legkönnyebb helyzetben, ő játssza ezeket a dalokat, meg csomó az ő szerzeménye, csak el tudja játszani. A Nagyfi és a Kalapács is aktív zenészek, próbálnak, koncerteznek, benne vannak a dologban. De a Gyuri és én régóta nem játszottunk. Gondolj bele, én hét éve nem ültem dob mögött. Pontosan tudom, hogy milyen érzés, amikor kezdhetem elölről. Már nem úgy regenerálódok, mint régen: ülök egy órát, és szétesik a seggem. Éppen ezért szeptember óta minden nap órákat gyakorlok, és nem azért, mert nem tudom eljátszani, hanem azért, hogy hetedikére biztosan meglegyen a kondim. Összejárunk a Gyurival, meg a Nagyfi Lacival próbálni, úgyhogy készülünk. Én nem akarok izgulni. Úgy fogom tudni a nótákat, hogy ha senkiből nem látok és nem hallok semmit, csak ilyen foszlányokat, akkor is rendben menjen. Ezt így kell tudni, és én enélkül föl se megyek a színpadra.

HRM: Milyen technikát vagy megoldást találsz a legnehezebbnek, mivel gyűlik meg a bajod a készülés alatt?

TL: Dobtechnikailag abban vagyok a legnagyobb csatában magammal, hogy tökéletes legyen a rúgástechnikám. Ez azért nagyon fontos, mert a dobosok többsége úgy lábdobol, hogy rúg a lábgéppel, és teljesen beleáll a bőrbe a cucc. Ez viszont nem jó, mert belepréselődik a hang, és a bőr lecsengése nem az igazi. Így nem szólalnak meg rendesen a mély hangok. Ehelyett úgy kell csinálni, hogy odaütöm, és egy kicsit elveszem, pontosan úgy, mint az ütésnél. Például a pergőnél sem azt csinálod, hogy odaütsz, aztán belenyomod a dobverőt, hanem megütöd, és utána ráfogsz, elemeled. Van egy ilyen rúgástechnika is, viszont én is rosszul csináltam jó sokáig, és most egy kicsit szoktatnom kell magam a dologhoz.

HRM: Akkor mondjuk nem foglak irigyelni a Tűz vagy az Újra születnék közben.

TL: Ne is mondd! (nevet) Elég kemények ezek a nóták, úgyhogy most azzal szórakozom, hogy a rúgástechnika jól szóljon, pontos legyen. Például ott van a duplalábdob, ahol az sem mindegy, hogy milyen erővel rúgod meg. Ugyanolyan erővel és ugyanolyan hangszínnel is kell szólni, mert különben akármit csinálsz, sánta lesz, ilyen „titu-titu-titu”. Nagyon macerás jól csinálni, és bele kell tenni egy csomó melót.

HRM: Mi a legkedvesebb emléked a pokolgépes évekből?

TL: A harmadik lemez borítója, amin azok a kőfejek vannak a temetőbejáratnál, azokat én megcsináltam díszletnek a lemezbemutató turnéra. Az első buli az Olimpiai Csarnokban volt, egy segélykoncert az erdélyi magyarok megsegítésére, ott debütált a díszlet. Olyan volt, hogy kijött az oszlopból a két fej, és akkor körbenéztek reflektorral vagy lézerrel. Én akkor már ott ültem a doboknál, amikor a két technikus tekerte fel a fejet. Azt az ovációt… Emellett van még egy, amikor a Körcsarnokban játszottunk, akkor volt egy ilyen érzésem, pedig én nem vagyok elesve magunktól, nincsenek sztárallűrjeim, de amikor mentünk fel a színpadra, és már állt a bál, akkor önkéntelenül kiszakadt belőlem. Azt mondtam a Gyurinak, hogy: „Te Gyuri baz’meg, mekkora sztárok vagyunk!” Erre emlékszem, és ez egy nagyon jó érzés volt, hogy azért mégiscsak volt értelme.

HRM: Milyen várakozásokkal tekintesz a június 7-i koncert elé?

TL: Először is olyan elővételek vannak, hogy tele lesz a csárda, annak ellenére, hogy nyakunkon az Iron Maiden. A mi koncertünkre olyanok fognak eljönni, akik rajtunk nőttek fel, és Maidenre már nem mennének el. Csak nosztalgiából jönnek, mert mi vagyunk, és szerintem a mi korosztályunkból lesz a több. Jó buli lesz, jó lesz a közönségnek is, nekünk meg egy kicsit fárasztó lesz. Nekem azzal van bajom, hogy utolsók leszünk, és én akkorra már felpörgök, mint a ló a versenyistállóban, hogy menjünk már, menjünk már! Vagy mint az autóversenyzők, a csávó már ül a kocsiban, ezres a pulzusa, és vár, de nem, még mindig nem. És ezt az állapotot fenn kell tartanom magamban, amíg színpadra nem lépünk.

HRM: Köszönjük az interjút, és találkozunk június 7-én!

Készítette: Csemény
Fotók (jubileum): Besnyő D.