Hűség, Szerelem, Játék - avagy progresszí­v rockszimfónia három felvonásban: East és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara - Művészetek Palotája, 2014.04.25.

írta Bigfoot | 2014.04.29.

Picivel több, mint egy évvel ezelőtt tartotta kitűnő életműkoncertjét Móczán Péter és bandája a magyar kultúra egyik legfőbb szentélyében, de akkor csak az East két sikeres felállásával találkoztunk a színpadon. Egy kicsit feldúsították ezt a fellépést, hiszen Balogh Sándor vezetésével a rádió szimfonikusai is csatasorba álltak ezen az estén. A repertoár annyiban változott, hogy ezúttal kimaradt ’Az áldozat’ című instrumentális darab, nagyobb hangsúlyt kapott első két album, és a későbbi időszak blokkja: ’Játékok’, ’Hűség’, valamint a nyolcvanas évek sikeralbumát, ’A szerelem sivataga’ anyagát adták elő az akkor érvényes felállásokkal. A ’Hűség’ és a ’Játékok’ átölelte ’A szerelem sivatagát’, így fűzték össze a műsort.

Figyelmesen hallgatva a szövegeket, világosan kirajzolódott az üzenet az emberről, a lélekről, a világról, amely elporlad, aztán újjáépül. Ebben a metafizikus bolyongásban felismerjük gyarló énünket, örömünkkel, boldogságunkkal – legyen az akár történelmi kérdés is 56-ról –, álmainkkal, melyet követ a kijózanító, kegyetlen valóság: „Tél jön tél után, fázósan kutatják sosemvolt nyarak nyomát”. Ebben a világban a ’Hűség’ még fontos, és Kosztolányi kérdése is aktuális: „Akarsz-e játszani?” De aztán az előadók is felteszik a kérdést: „Honnan jönnek?” Azok, akik tönkreteszik a „Játékainkat” Kék- fekete látomásban. Azok, akik megteremtették ezt a rideg, kötelezően racionális világot, ahol a szögletes tények felhőkarcolói adják a tájkép legfőbb vonásait. És szomjazhatunk a szerelem sivatagában, hiába üvöltjük már ezer éve, hogy a szerelem nem fejben dől el, őt és engem az érzelmek tartanak össze, nem a ráció, mint amit ez az aktuális kegyetlen világ sugall. Azonban az establishmentbe simulva sokkal könnyebb haladni az árral, csak közben szomjazunk a forró homokban lépkedve, hiába keresünk egy piramist a dűnék közt, „Szerelem” felirattal. Mindegy, hogyan szemléljük az eseményeket, akár David Bowie szemeivel a kegyetlen valóság nem változik.

A Bartók Terem színpadon pedig hömpölygött a progresszív rockzene klasszikus vonásokkal felvértezve, legyen az énekes Zareczky Miklós vagy Takáts Tamás, a gitárt Varga János vagy Madarász Gábor – mennyire hasonlít Radics Bélára! – is kezelheti, a dobok mögé pedig Király István vagy Dorozsmai Péter is beülhet. Végig csak ketten játszanak: Pálvölgyi Géza fegyelmezetten ül a billentyűsök mögött, és a főnök, Móczán Péter is sztoikus nyugalommal pengeti a négy húrt basszusgitárján, néha elmosolyodik Takáts Tamás bohóckodásain. Az esten egyértelmű az East a főszereplő, a szimfonikusok csak színezik a rockzenét, hangsúlyozzák egyes vonásait. Az összehatás azonban így is fantasztikus, Móczán Péter azzal kezdte a koncertet, hogy több évtizedes álmuk vált valóra. Nos, ez az álom tényleg megvalósult, nem is akárhogy!

Hogy milyen az East zenéje: progresszív rock a szó legnemesebb értelmében, melyben a szerzemények a legapróbb részletekig kidolgozottak, nagy ívű billentyűs témák adják a zene gerincét, ebbe kiválóan simul bele Varga János bluesos-jazzes ihletésű, nagyszerű gitárjátéka. Érdemes meghallgatni szólóalbumait, ahol természetesen ő áll a középpontban. A Móczán – Király tandem a ritmusszekcióban pedig azt az erőt képviseli, mely elengedhetetlen egy ilyen kaliberű zene alapjaihoz. Ha a zene fantáziadús, a szövegek gondolatébresztők, és e két zenei világot ízlésesen egybegyúrják, akkor minden együtt van egy élvezetes utazáshoz. Ezen az esős péntek estén mindent megkaptunk.

Amit már tavaly is írtam, most is érvényes: ez a produkció nemzetközi porodra kívánkozik, nem akarom ismételni magam. A zenekar – természetesen – kiváló teljesítményt nyújtott, a megszólalás is a helyén volt, bár helyenként az elektromos hangszerek elnyomták a vonósokat. A két énekes teljesítménye közt – ahogy egy évvel korábban – most is különbséget lehetett tenni: míg akkor Takáts Tamás vitte el a pálmát, ezúttal Zareczky Miklós lett a befutó. Tamást hallottam már jobban énekelni, sokat szenvedett a magas hangokkal – egyes szerzeményeket lejjebb lehetett volna transzponálni –, és bizony rekedten rezegtek hangszálai szinte végig. A két kiváló torkú énekesnő, Czernovszky Heni és Vincze-Fekete Vera azonban jó időben, jó helyen voltak. A színpadképben semmi különös nem látszott: a teret ízlésesen bevilágították, csak jót tett az egész produkciónak.

A folyatásról, esetleg új szerzeményekről még nem tudunk semmit, de a csapat formában van, ezt most is bizonyították. A produkció most is nagyot ütött. Igaz, akadtak üres helyek a nézőtéren, és a karzatokon is; manapság hazánkban nem kifizetődő rockzenekart működtetni, és itt a nagy kérdés: mekkora igény lesz a jövőben a progresszív rockra és az Eastre? Ha valakik, ők megérdemlik a sikert, megdolgoztak érte. Nem csak most.

Szerző: Bigfoot
Fotók: Kotschy Gábor
(Művészetek Palotája, Budapest)

Köszönet Magócsi Anikónak!