"Mint egy kád savban lubickoló, skizofrén hard rock banda": Interjú a Motorpsycho énekes-basszusgitárosával, Bent SíŚtherrel

írta P.A. | 2014.04.28.

Norvégia egyik legsikeresebb rockzenekara – mely hangzásában felidézi a King Crimsont, a korai Pink Floydot vagy a Yes bizonyos pillanatai is – idén 25 éves. A zenekar egyik alapítóját, Bent Sæthert kerestük meg, hogy idézze fel nekünk az elmúlt negyed évszázad emlékezetes pillanatait, beszéljen a jelenről és a Motorpsycho jövőjéről is.

Hard Rock Magazin: Annak ellenére, hogy idén ünneplitek a 25. évfordulótokat, néhány olvasónk még sosem hallott rólatok. Összefoglalnád röviden a zenekar történetét? Hogy írnád körül a zenét, amit játszotok?

Bent Sæther: Hú, ez egy nagy kérdés! Az biztos, hogy egy rock banda vagyunk. Amikor elkezdtük a zenekart a '80-as évek végén, akkor a Hawkwind motoros pszichedeliáját akartuk a Sonic Youth-féle avantgárd gitárőrülettel és a Hüsker Düre jellemző érzékeny punk-poppal ötvözni. Persze nagyszerűen elbuktunk ezzel a célkitűzéssel, de egy idő után rátaláltunk a saját hangunkra. Manapság a Motorpscyho a zenéhez való hozzáállást és egy bizonyos értékrendet képvisel, mintsem zenei stílust. Tiszta szívből rockerek vagyunk, és ez az alapja mindennek, amit teszünk. A gitárosunk Snah [teljes nevén: Hans Magnus Ryan] és én vagyunk az egyedüli tagok az eredeti felállásból. Az évek során megfordult nálunk egy rakás billentyűs és néhány dobos is. Kenneth Kapstad 2007-ben csatlakozott hozzánk és néhány éve Reine Fiske is teljes körű tagja a zenekarnak. Eddig úgy 25 lemezt készítettünk, de még sosem jártunk Magyarországon, ami szégyen!

HRM: A Motorpscyho nevet Russ Meyer azonos című filmjéből vettétek. Mit jelent számotokra ez a név?

BS: Igen, Russ Meyer filmje adta az ötletet. Összefoglal mindent, amit szeretünk a rockban. A motor jelenti az energiát és az akciót, a psycho pedig a furcsa, pszichedelikus abnormalitást adja.

HRM: Zeneileg kik a legnagyobb hatásaitok?

BS: Fiatal korunkban mindannyian nagy NWOBHM rajongók voltunk. Azóta mindenféle izgalmas zenét hallgatunk, imádjuk a jazzt, a kortárs klasszikus zenét, a country és a western zenéket és egy csomó más organikus muzsikát. Azt hiszem általánosságban olyan a hangzásunk, mint egy kád savban lubickoló skizofrén hard rock bandának, de nem bánom.

HRM: A tavalyi ’Still Life With Eggplant’ és a legújabb lemezetek, a ’Behind The Sun’ is gyakorlatilag válogatás korábban született dalokból, amiket anno nem rögzítettetek lemezre. Miért döntöttetek úgy, hogy mégis felveszitek és kiadjátok ezeket a dalokat?

BS: A 2012-es lemezünk, a ’The Death Defying Unicorn’ egy valódi rockopera volt, amit Ståle Storløkken zongoristával közösen írtunk, és amit együtt rögzítettünk egy jazz nagyzenekar és egy 16 fős vonószenekar közreműködésével. Volt hozzá rendes szövegkönyv, és majdnem három évig dolgoztunk rajta. Ez a fajta muzsika nagyon koncentrált, a harmóniák és az egész lemez hangulata nagyon különleges, ezért hamar szembesültünk azzal, hogy az általunk írt muzsika körülbelül tizede működik jól ebben a közegben. Ennek ellenére elszántan végigcsináltuk a dolgot, és az ekkor született, de fel nem használt dalok háttérbeszorultak. Többségük tehát elég új, az elmúlt néhány évben íródott, de van néhány, ami egy ideje már a fiókban hever.

HRM: Maradt még ilyen korábban ki nem adott dalotok, vagy most felhasználtátok az összeset?

BS: Néhány még maradt, de nem hiszem, hogy elég lenne egy újabb lemezhez. De mi elég termékenyek vagyunk, folyamatosan írjuk az új dalokat, sosem fogyunk ki az ötletekből.

HRM: Hogyan születnek nálatok a dalok? Együtt ötleteltek, vagy mindenki otthon szöszöl?

BS: Attól függ, van olyan dalunk, amit egy ember jegyez, de születnek dalok jammelésből is, Nincs bevett szokásunk, nyitottak vagyunk. Annyi különféle módon írjuk a muzsikát, ahogy csak lehet.

HRM: Honnan szerzed az inspirációt az új dalok megírásához?

BS: Rengeteget olvasok és magamba szívok mindenféle kulturális élményt is. Észrevettem, hogy gyakran jönnek a jó ötletek, amikor csak pötyögök a gitáromon a TV-t bámulva. Furcsa, de úgy látszik, ha nem koncentrálok a zeneszerzésre, akkor könnyebben előjön a kreatív énem.

HRM: Mint említetted, 2012-ben egy különleges lemezzel leptétek meg a rajongóitokat. A ’The Death Defying Unicorn’ Ståle Storløkken és a Trondheim Jazz Orchestra közreműködésével készült. Hogyan jött létre ez az együttműködés?

BS: Egy felkérés alapján jött létre a Molde International Jazz Festival részéről. Ők keresték meg Stale-t, hogy érdekelné-e egy közös munka velünk és a Trondheim Jazz Orchestrával. Egy évvel korábban elkezdtük a dalírást és a lemez instrumentális verzióját adtuk elő a fesztiválon. Ezután tovább folytattuk a dalok írását és felvettük a lemezen hallható verziót, immár énekes részekkel, valamint a Trondheimsolistene vonószenekarral kiegészülve, élükön Ola Kværnberg hegedűművésszel. Hosszadalmas és bonyolult folyamat volt, de megérte.

HRM: Az elmúlt néhány évben az ún. retrorock zenekarok száma ugrásszerűen megnőtt. Hogy látod, ennek az újhullámos trendnek köszönhetően ti is népszerűbbek lettetek?

BS: Nem igazán. Mi olyan régóta a színtéren vagyunk, hogy már legalább négyszer divatba jöttünk. Szóval a válasz egyértelműen nem. De fokozatosan egyre ismertebbek leszünk, mint valamiféle idős politikusok. Azt is feltűnő, hogy a fiatalabb zenekaroktól több tiszteletet kapunk, mint korábban. Még nem igazán vagyunk „legendás zenekar”, de a világ folyamatosan változik. Nem tudom, ezek a dolgok körbe-körbe mennek, úgy tűnik az emberek mindig nagyra értékelnek egy igazi hard rock zenekart, teljesen mindegy, hogy retro vagy sem.

HRM: Milyen zenéket hallgatsz manapság?

BS: Lássuk csak. Ma a ‘The Discovery of a World Inside the Moone’-t hallgattam a The Apples In Stereo-tól. Aztán az 'Andorra'-t a Cariboutól a ’First Daze Here’ c. lemezét a Pentagramnak és a Magma 'BBC 1974 Londres' című felvételét. Jelenleg pedig John Coltrane szól.

HRM: Az eddigi koncertjeitek közül melyik volt a legjobb és a legrosszabb élményed?

BS: Az évek során rengeteg gyönyörű élményem volt a koncerteknek köszönhetően, de nem igazán emlékszem a legjobbra. A legrosszabb 1993-ban volt Drezdában. Ételmérgezést kaptam és négy dal után le kellett állítanunk a koncertet, mert szó szerint folyt a szar a lábamon. Elég csúnya volt.

HRM: Meg tudtok élni a zenélésből, vagy van hétköznapi munkátok is?

BS: Ebből élünk már 20 éve. Nem vagyunk gazdagok, vagy ilyesmi, de az ambícióink is egyszerűek. Ha elég pénzt tudunk keresni ahhoz, hogy megéljünk, és még egy új lemezt is ki tudunk adni a következő évben, akkor már boldogok vagyunk. Egyszerű matek!

HRM: Mit tartogat a jövő a Motorpscyho számára?

BS: Először is úgy néz ki, hogy eljutunk Kínába egy pár hétre. Még semmi sem biztos, de reménykedünk. Aztán egy háromhetes európai turné következik május-júniusban. A turné után ismét Ståle Storløkkennel játszunk a Pilgrim Fesztiválon itt, Trondheimben. Az itteni katedrálisban lépünk fel, aminek van egy masszív orgonája és még kórus is lesz, szóval jó mulatságnak ígérkezik. Egyelőre ezek azok, amik biztosak, de nézzétek a weboldalunkat további információkért.

Készítette: Pálinkás András