HammerFall & Krokus & The Poodles, 2007.02.16., PeCsa

írta Tomka | 2007.02.21.

A "fiatal", a heavy metált regeneráló bandák közül mára talán legismertebb HammerFall-ra már lassan tekinthetünk úgy, mint hozzánk "hazajáró" bandára, aminek a stí­lus és a banda hí­vei feltehetőleg felettébb örülnek, pláne, hogy hőn szeretett együttesü(n)k talán legemlékezetesebb koncertjét adta ez alkalommal, amely eddig ilyen téren mindenképp a 2007-es év legemlékezetesebb eseménye volt... A péntek esti bulit már kezdetektől fogva hatalmas érdeklődés övezte hazai viszonylatban, már az elővételes jegyeladások önmagukban felülmúlták a Therion/Grave Digger koncert végleges jegyeladását. Ennek megfelelően, még ha csak lazán is, de teltház előtt játszhatott a főzenekar, a The Poodles koncertjének elejét azonban a közönség igencsak tekintélyes létszámából természetes módon következő lassú beengedési procedúra miatt csak a szemfülesek, illetve a korán érkezők csí­phették el. Ám aki erről a produkcióról lemaradt, arra valószí­nűleg senki nem fog "penitenciát kiróni". A pudlik kiválóan lovagolják meg az új évezredben gőzerővel dúló rock trendet, a kis heavy metál és a mézédes, szirupos dallamok vegyí­tésével nem is lehet nagyon mellényúlni, legalábbis lemezen. A metál és a rock zenének megvan azonban az a sajátos bája, hogy itt minden együttesnek két fronton kell bizonyí­tania, az egyik része nagyrészt pénzügyi probléma, ami sokat segí­thet azokon, akik egyszer sem álltak sorba a talentum osztogatásánál, ám élőben bizony nem lehet mindent elpalástolni, és a banda iránti rokonszenvből süketnek tettetni magunkat. Ez a helyzet a maguknak kissé idétlen jellegzetességet választó Poodles-el is (vagy csak én nem értem, hogy jönnek a pudli kutyák a metálhoz?). Az instrumentális partí­ció teljes mértékben megfelelt az elvárásoknak, lazán hozták a nem a legkomplexebb, de többnyire magával ragadó (gondoljunk csak a Metal Will Stand Tall riffjére) dallamokat és riffeket, ám a nagy ősöket, nevezetesen Vince Neil-t és Axl Rose-t sajnos csak külsőleg lekopí­rozó (vagy éppen a "kalóz" Johnny Depp-et, csak smink nélkül, copyright: Kispé) Jakob Samuel énekes teljesí­tménye hagyott "némi" kí­vánnivalót maga után. Lehetne kertelni, illetve szépí­teni a dolgokat, ám sajnos el kell ismerni, hogy az emlí­tett úriember nem rendelkezik egetrengető orgánummal, a koncert alatt végig próbálta elsumákolni az "erőteljes" éneklést, a zenéhez pluszban hozzátapasztott kisebb sikí­tgatások (mert sikolynak még jóindulattal se nevezném) pedig inkább ne lettek volna. A hangos kórusrészekkel ellátott refréneknél, amelyre minden szerzeményük épül, valamivel jobb volt a helyzet, hiszen itt a két gitáros ki tudta segí­teni, í­gy feledtetni tudták a leggyengébb láncszem teljesí­tményét, amiben még az is közrejátszott, hogy (természetesen) a lemezük legjobb dalait vették elő a koncerten. Amit mindenképp pozití­vumként könyvelhetünk el, az a maximális lelkesedés az együttes részéről, végig rohangálták a bulit, főleg az énekes, akinek azonban gyenge produkcióját nem lehet csupán a nagyfokú fizikai erőbefektetésre hárí­tani. Engedtessék meg még egy negatí­vum: leszögezném, hogy alapból semmi bajom az önreklámozással, hiszen ez felettébb hasznos is tud lenni valamilyen újdonság informatí­v közlésénél, ám ha minden szám után ezt kell hallgatni, az nem csak fárasztó és idegesí­tő egy idő után, hanem a koncertet is leülteti, főleg, ha mint előzenekar ilyen rövid műsoridőt kapnak. A Poodles játszott egy új számot is, amely feltehetőleg a Give It Up cí­met viseli, és egy igazán jó, rockos nóta, reméljük a készülő új lemezen hasonló dalok lesznek, és akkor felülmúlhatják debütalbumukat. A legvégén eljátszott Night of Passion, illetve a két nyitószám igazán nagyot ütöttek, ezekért érdemes volt meghallgatni az együttest, ráadásul sikeresen fokozták a hangulatot, bár ez igazán nem volt nehéz a "the hammer is soon about to fall" mondat ismételt mondogatásával. Setlist Echoes From The Past Metal Will Stand Tall Number One Shadows Give It Up Night of Passion Az este második fellépője az első albumával 31 (!) éve jelentkező Krokus volt, akik megmutatták, hogy mitől döglik a légy, és hogy mi is az a tökös rock n roll. A közönség is vette a lapot, í­gy igazán forró hangulat kerekedett a Petőfi Csarnokban, függetlenül az elfogyasztott sörmennyiségtől. Az együttes énekese, Marc Storace hangja egy az egyben Bon Scottot idézi, ami élőben jött ki igazán, mondanom sem kell, hogy ebből kifolyólag fantasztikus élményben lehetett része azoknak, akik hallották énekelni a svájci rock banda frontemberét. Az együttes főleg a régebbi számokra koncentrált, az igazán kiválóra sikerült új lemezről, a Hellraiserről sajnálatos módon csak két nóta hangzott el, a dögös cí­madó szám, illetve a 2006-os év talán legjobb és legszebb balladája, az Angel of My Dreams. A maximális fordulatszámon pörgő bulit akármilyen meglepő, de nem a koncert elején prezentált lassú-középtempós angyal-szám ültette le kicsit, hanem a kelleténél jóval hosszabb Screaming In The Night, ami í­gy viszont ideális alkalmat nyújtott a megcsappant italkészletek feltöltésére. Az ezt követő szám a meglepetés erejével hatott, ugyanis egy feldolgozás következett, ami egy ilyen régi és hí­res bandától már önmagában szokatlan, ám ami még ennél jobban is "sokkoló" volt, hogy a srácok az American Woman számot vették elő (félreértés ne essék, nagyon jó nóta), ahelyett, hogy egy kis AC/DC-vel kedveskedtek volna a közönségnek, ha már az énekesüket ilyen rendkí­vüli hanggal áldották meg. Mekkorát szólt volna egy Let There Be Rock vagy egy Highway To Hell! Szinte tökéletes illúzió lett volna... A hangzás mindvégig nagyon jó volt, igazán nem lehetett panaszkodni, ez szerencsére elmondható mindhárom együttes koncertjére. Viszont a Krokus alatt a háttérdí­szlet olyannyira puritánra sikeredett, hogy nullára redukálódott, a Poodles-nál legalább két szinte farkassá "torzí­tott", lángoló szemű kutyát kiaggattak a háttérbe, a svájciak is igazán kedvezhettek volna a vizuális élvezeteknek is egy kicsit, bár az audití­v benyomások miatt valószí­nűleg mindenki csak leesett állal hallgatta az igazi rock muzsikát. Sajnos az öregeknek se mérték túl bőkezűen a játékidőt, í­gy az általuk játszott mindössze 9 szám nagyon hamar elröppent, ami egy kis hiányérzetre adhat okot, de ezáltal valószí­nűleg a Krokust élőben halló rocker örömmel menne el a banda egész estés koncertjére. Reméljük, hogy nem kell túl sokat várni rá! Setlist Heartstrokes Hellraiser Angel of My Dreams Bad Boys Rag Dolls Screaming In The Night American Woman Easy Rocker Rock City Bedside Radio Egy rövidebb szünet és a szí­npad feldí­szí­tése után következett az igazi szenzáció, amire mindenki várt, az első három albumukkal tökéleteset alkotott svédek koncertje, ami minden szkeptikus aggályoskodása ellenére, akik előre meg voltak győződve róla, hogy a romló tendenciát mutató albumok miatt (természetesen még í­gy is mind a kiváló kategóriáján belül maradt) a koncert se sülhet el jól, és előre temették a bulit. Ezáltal kissé gyarló, de nagyon is emberi öröm adathatott meg a koncertre ellátogató embereknek, akik most abban a fölényes helyzetben vannak, hogy az orruk alá dörgölhetik a többieknek, hogy a távolmaradás mellett döntöttek. A legkérdésesebb pont valószí­nűleg mindenki számára Cans énekteljesí­tménye, őt szokták kinézni a csapatból, szerintem teljesen méltatlanul, hiszen egy nagyon is zseniális énekes, ennyi "ragadós" és nagyszerű énektémát kevesen tudnak produkálni, továbbá nem akarja átlépni hangjának korlátait: a koncerten is hozta rendesen az énektémákat, nem téve hozzá pluszban semmit, de negatí­vumoktól is mentesen adta elő magát. Az első szó, ami eszébe juthat az embernek az összteljesí­tményről, az a profizmus. Ennél profibb zenészeket, illetve profibb koncertet és produkciót nehéz lenne elképzelni: a banda végig bemozogta az egész rendelkezésre álló teret, Cans még mindig kiváló frontember, kiváló kapcsolattartó, ha kellett, hergelt, ha kellett, énekeltetett, konferált, mindenki arcán mosoly ragyogott végig, a szí­npadon csakúgy, mint a közönség soraiban. Látszott a zenélés okozta öröm, az ezáltal felszabaduló energia, végig bohóckodtak, egymás gitárján játszottak, vagy éppen Cans "segí­tett" be valamelyik úriembernek a zenélésbe. Hogy erősí­tsék a koncertjelleget, két szólót is prezentáltak, a dobszólót nem minősí­teném különösen kiemelkedőnek, élvezhetősége Anders bohóckodásából fakadt, í­gy szórakoztató volt, a gitárszóló, amit ezúttal az anno még death metál bandában is éneklő/gitározó Oscar Dronjak adott elő már egy fokkal jobb volt, bár anno Magnus basszusszólója jobban megfogott a kettővel ezelőtti turnén. További meglepetésként elhangzott két instrumentális szám is (melyik más heavy metálról lehet í­gy kapásból elmondani, hogy két szólót és két instru számot játszanak el koncerten?), az egész ötlethalmazt tartalmazó Raise the Hammer, illetve az ennek mintájára í­ródott Reign of the Hammer: kuriózum ezeket a nótákat élőben is hallani! A setlist többi része igazi best of volt, amiben a régi számok domináltak, az újról elhangzott a két nagy ágyú, a Threshold, illetve a Natural High a maga érdemeinek megfelelően a ráadásban, továbbá bizonyí­tandó, hogy még mindig nagy érzékkel választják ki a leggyengébb számot az adott albumról a koncert számainak összeállí­tásákor, hallhattuk az új lemez legszürkébb számát, a Rebel Inside-ot, amit összekötöttek az "aki nem szereti a HammerFall-t, az bassza meg" mélyenszántó filozófiájával. A dí­szlet relatí­v visszafogottabb volt ezúttal, az Anders Johansson számára most is épí­tettek pódiumot, szí­npad a szí­npadon, amin a hatalmas dobcucc trónolt, oldalt pedig mindkét irányban lelógott egészen a földig, és egy világí­tó HammerFall felirat dí­szí­tette, háttérben pedig mindössze egy nagy "templar", a borí­tókról ismert megszokott figura köszönt vissza. Pirotechnika sajnos kimaradt, illetve a megszokott "hóesés" a Glory alatt úgyszintén, pedig a setlist papí­rján még fel is volt tüntetve... Hatalmas öröm volt ezeket a fantasztikus nótákat élőben hallani, ráadásul végig pörgették a bulit olyan nótákkal, mint a Legacy of Kings, a 3 számból álló "Renegade blokk" szólt talán legnagyobbat, illetve a könnyfakasztóan gyönyörű szólóval rendelkező Templars of Steel, ezeket egyszerűen nem lehet megunni! Az újakról szigorúan csak a legslágeresebb számokból szemezgettek, a már bevált koncertfavoritokból, de általában HF koncerten ilyen téren (sajnos) nem szokott meglepetés lenni, ami nem is volt túl nagy baj ezúttal. Nem hiszem, hogy lett volna, aki csalódottan távozott a PeCsaból ezen az estén, remélem, hogy 2 év múlva (vagy talán hamarabb egy fesztiválon) újra találkozunk a HammerFall-al, egy újabb zseniális koncert keretében. A banda még mindig a stí­lus egyik legjobb és legelismertebb bandája, most újfent bebizonyí­tották, hogy nem véletlenül. Let The Hammer Fall! Setlist Threshold Templars of Steel Riders of the Storm Legacy of Kings Rebel Inside Blood Bound Dobszóló Raise The Hammer A Legend Reborn Renegade Gitárszóló (Oscar) Reign of the Hammer HammerFall ------------------------------ Natural High Glory To The Brave Heeding The Call ------------------------------ Hearts On Fire Tomka A lehetőségért köszönet a Concertonak, a képekért a CSLP-nek!