"Hatalmas örömzene lesz!": Interjú Móczán Péterrel, az East basszusgitárosával

írta Bigfoot | 2014.04.22.

Az utóbbi néhány évben, ha nem is rendszeresen, de koncertezik hazánk megbecsült progresszív rockzenekara, az East. A tavalyi sikeres MüPa-koncert után nagy vállalkozásba vágták a fejszéjüket, hiszen április 25-én megint a Művészek Palotájában játszanak, ezúttal a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával állnak színpadra. A nem mindennapi hangversenyről Móczán Péter basszusgitárost, az East vezetőjét kérdeztük telefonon.

Hard Rock Magazin: A szimfonikus rockzene kezdete a hatvanas évek végére tehető, a Nice és a Deep Purple voltak az első bandák, akik vonós zenekarral léptek fel koncerten. Benneteket mi inspirált, hogy egy ilyen nagyszabású fellépést tető alá hozzatok?

Móczán Péter: Ez egy régi álmunk volt. Aki ismeri az East első két albumát, az 1981-ben megjelent ’Játékok’ és az 1982-es ’Hűség’ című LP-t, tudhatja, hogy ezek olyan hangszereléssel készültek, melyekből kihallatszik a klasszikus zene hatása, és több számunkban is egyszerre jelenik meg a rock és a szimfonikus hangzás. Igaz, hogy nem nagyzenekarral, hanem korabeli szintetizátorokkal és samplerekkel állítottuk elő azt a megszólalást. Az álom, hogy egyszer egy „élő” szimfonikus zenekarral közösen léphessünk fel, egy megbeszélésen Káel Csabának, a MüPa igazgatójának az ötletével találkozott. A tavaly márciusi sikeres MüPa koncertünk után májusban találkoztunk, és egy újabb, 2014-es East koncert tervéről beszélgettünk. Miközben a koncert fontosságáról és várható sikeréről próbáltam meggyőzni, felvetette, mi lenne, ha a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával közösen lépnénk fel. Mondanom se kell, meglepődtem, de nagy örömmel fogadtam az ötletét. Persze ez csak a kezdet volt, a nyolc hónapja tartó kemény munka csak ezután kezdődött. Mi már hallottuk a koncertfelvételünkre készült, a zenénkkel összeszinkronizált szimfonikus hangszerelést, mondhatom, a hangzás fantasztikus. Magyarországon már van ugyan előzménye a szimfonikusokkal közös fellépéseknek, azonban az általam ismert ilyen közös munkákban a hangszerelés nem mindig erősítette az eredeti rockzenét, esetleg éppen a gyengítette azt, vagy egészen más irányba vitte el. Az East esetében ez nem fordulhatott elő. Az eredeti zene egy szemernyit nem csorbult, hanem gazdagodott. Aki nyitott az ilyen zenékre, a szimfonikus és a progresszív rockzene egyesülésére, azt is mondhatnám ölelkezésére – és minden összejön, amit tervezünk, amin annyit dolgoztunk már eddig is –, akkor olyan koncertnek lehet részese, amilyen még nem volt hallható hazai produkciótól. Hatalmas közös örömzene lesz.

HRM: Egy rockbandát összehangolni egy szimfonikus zenekarral nem kis feladat. Mikre kellett figyelnetek a megvalósítás folyamatában?

MP: Hetekig kerestük az elképzeléseinknek megfelelő szimfonikus hangszerelőket. Végül a szerencse is segített, hogy olyan kiváló zenészeket találtunk, akik elfogadták a koncepciónkat, megértették, hogy itt a progresszív rockzene a főszereplő. Riederauer Richárd, aki a hangszerelés kétharmad részét csinálta, a két korai East lemezen nőtt fel, nem kellett elmagyarázni neki, hogy mi az a progresszív rock. Egy olyan klasszikus műveltségű fiatal zenész, aki kívülről ismeri az East zenéjét, és abszolút tisztában van azzal, miről szól ez a történet. Úgy tudott hozzátenni, hogy egy morzsányit sem vett el az eredeti zenéből. Persze, jó párszor beszélgettünk a hangszerelésről, így a végeredmény a mi elképzeléseinket tükrözi. [A hangszerelésben Balogh Sándor is segített, az ő munkáját dícséri "a harmadik harmad" - a szerk.]

Hogy hogyan lehet összehozni a két meglehetősen különböző hangzást, a szimfonikust és a rockot, nem csak hangszerelési kérdés, hanem igen komoly hangtechnikai, hangosítási feladat is. Az Eastről nem lehet azt mondani, hogy a koncertjein a hangnyomás túlzottan alacsony lenne, persze vannak pianók is, de egy erőteljes hangzásról beszélhetünk. Az a célunk, hogy a zenekar eredeti progresszív hangzását, hangosságát mindenképpen megtartsuk, a szimfonikusokat pedig hozzánk emeljük. Hetek óta ezen dolgozunk a legjobb hangmérnökökkel, és a zenekaron belül is vagyunk néhányan, akik értünk a hangkép és a színpadi hangtechnikai rendszer megtervezéséhez. Összességében egy rendkívül bonyolult színpadi hangtechnikai rendszerrel, világviszonylatban is egyedi felfogásban adjuk elő a zenénket.

HRM: Nem merült fel, hogy írjatok egy saját szimfonikus rockzenei művet?

MP: (nevet) Először legyünk túl ezen a koncerten, aztán sok mindenben gondolkodhatunk a szimfonikus zenében. Amióta megjelent az első lemezünk, mindig ott motoszkált a fejünkben, hogy az Eastet és a szimfonikusokat össze kell hozni. Ez egy óriási kísérlet mind zeneileg, mind hangtechnikailag. Tíz-tizenkét kamerás televíziós felvétel is készül az eseményről, amelynek az anyagából reményeink szerint egy DVD is meg fog jelenni. Egy hozzávetőlegesen száz sávos hangfelvétel is készül, több összeszinkronizált digitális hangfelvevő berendezéssel, külön rögzítjük a szimfonikus zenekar, és külön az East hangszereit. Ha sikeres ez a vállalkozás, belevághatunk hasonló dolgokba. Amikor húsz-huszonkét évvel ezelőtt az utolsó koncertjeinket játszottuk, a hazai hangtechnika színvonala a közelében sem volt a mostaninak. A progresszív rockzenének pedig nagyon fontos, hogy jól szóljon.

HRM: A nyolcvanas évek elején, amikor az első két East album megjelent, az akkori rockzenei mezőnyben a sok klasszikus hard rock banda mellett egyedül játszottatok progresszív rockot. Mennyire volt nehéz dolgotok?

MP: Nem mondanám, hogy mindig könnyű volt. Mielőtt az első nagylemezünk megjelent, énekes nélkül léptünk fel, tisztán instrumentális zenét játszottunk, nagy rockszínpadokon is megfordultunk úgy 1978 végétől. Koncerteztünk a Budai Ifjúsági Parkban, vidéken szabadtéri színpadokon, de egyetemeken is más sikeres hard rock bandákkal együtt. Persze, akadtak olyanok a közönség soraiban, akik nem voltak fogadóképesek a mi nem túl egyszerű progresszív rockzenénkre. Aztán, amikor az első lemezeink megjelentek, eleveztünk e vizekről és vagy önálló koncerteket vállaltunk, vagy olyan fesztiválokon léptünk fel, ahol megfelelő környezet várt minket. Sok sikeres koncertünk volt, sőt miután a lemezeink megjelentek, közöttük az első lemezünk angol nyelvű változata, a ’Blue Paradise’, külföldre is egyre többet hívtak bennünket.

HRM: Amikor néhány évvel később a Solaris is megjelent a palettán, hogy változott a helyzet?

MP: Mielőtt megjelent az első albumunk, egy évvel korábban, 1980 őszétől a koncertjeinken már játszottuk élőben a lemez teljes zeneanyagát. Aztán a megjelenés után egyre több egyetemi, főiskolai rendezvényre, klubba kaptunk meghívást, így hamar megtaláltuk a helyünket és találkoztunk hozzánk hasonló felfogású zenekarokkal. Ahogy látjuk, a régi rajongóink és azok gyermekei járnak a koncertjeinkre ma is. Fontos mozzanat volt az 1980-as évek első felében a Solaris feltűnése a hazai rockszínpadon, de korábban a Syrius, a V73, vagy a debreceni Panta Rhei is ezt a vonalat képviselte, bár ezt annak idején nem hívták progresszív rocknak. Nem voltunk teljesen talajtalanok.

HRM: Az utóbbi években mintha újra kereslet lenne az igényes zenékre. Európában, Amerikában fiatalabb csapatok progresszív rockot játszanak. Mi történt?

MP: Szerintem a progresszív rock nem ugyanaz, mint más műfajok. Ez egy szemlélet, egy irányultság, új dolgok felfedezése, elmélete a rockműfajon belül. Ha összehasonlítjuk a bandákat, akkor mind külön-külön színeket képviselnek. Míg a legnagyobb nyugat-európai progresszív csapatok stadionokat töltöttek meg – a Pink Floyd egy repteret is meg tudott tölteni –, addig ez Kelet-Európában nem volt jellemző. Abban az időben Magyarországon ez nem bírt akkora vonzerővel. Amikor évekkel ezelőtt Roger Waters először lépett fel nálunk a Kisstadionban és Pink Floyd-műsort játszott, én egy kicsit megkönnyeztem azt a koncertet, hiszen a nyolcvanas évek eleje óta olyan sokan vártuk, hogy egyszer talán Magyarországra is eljön a Floyd. Igaz, a Genesis 1987-ben egy fantasztikus koncertet adott a Népstadionban. Hál’ Istennek, a rendszerváltozás után azért eljutott hozzánk néhány nagy ász a progresszív rock világából, Waters mellett csak néhányat említek: King Crimson, Yes, Mahavishnu Orchestra, néhány hét múlva Peter Gabriel lép fel az Arénában, július végén pedig a Dream Theater a Parkban.

HRM: Amikor már Takáts Tamás énekelt veletek, szerintem az East zenéje könnyedebb lett, noha a zenei színvonalból nem engedtetek. Te hogy látod ezt?

MP: Talán van benne valami, más dolgok is befolyásolhatták az érdeklődésünket. 1987-től Pálvölgyi Géza visszatért az Eastbe, és újra együtt dolgoztunk az 1994-es leállásig. ’A szerelem sivataga’, a ’Rádió Babel’ és az angol nyelvű ’Taking the Wheel’ lemezt együtt készítettük. Dorozsmai Péter már az ’1986’ című albumunkon dobolt, Takáts Tomi pedig a 80-as évek elején Karthagóban nagy népszerűségre tett szert, viszont az Eastben egészen mást énekelt. Ő egyébként egy nagyon sokoldalú zenész, a jazztől az undergroundig sok mindent játszott. Amikor 1986-ban bekerült a zenekarba, és a turnékon a korai East lemezek anyagát is játszottuk, természetesen azokat is ő énekelte. Később pedig ’A szerelem sivataga’ mellett a koncertprogram legalább felét is a korábbi East-lemezek zenéi tették ki.

Készítette: Bigfoot