"Mind a négy húr megvan még a gitáromon": Interjú Pazdera Györggyel a Pokolgép jubileum kapcsán

írta Csemény | 2014.04.15.

A Pokolgép jubileumi koncertjére készülődve, már csak két tag nem hallatta a hangját a klasszikus felállásból.  A ritmusszekcióra különösen nagy figyelem fordul majd június 7-én, hiszen a hosszú kihagyás miatt (is) kulcsszerep hárul rájuk a koncerten. Elsőként Pazdera Gyurival beszélgettünk, aki hat albumon, majd 1995-ben egy utolsó és 2003-ban egy „utolsó utáni merényleten” is letette a névjegyét.

Hard Rock Magazin: Gyakorlatilag 1994 óta nem zenélsz aktívan, mi vezetett ehhez a szakadáshoz?

Pazdera György: Én eleve onnan kezdeném, hogy a Józsi és a Laci ’90-ben kiváltak a zenekarból, mi meg ott maradtunk hárman. Egyértelmű volt, hogy folytatjuk, mert megpróbáltuk bebizonyítani, hogy a frontember kiválásával is van ereje és létjogosultsága ennek a zenekarnak. Rudán Joe személyében egy kiváló énekesünk lett, és nem állt meg az élet, két nagylemezt is készítettünk. Mindkettő nagyot szólt, de jöttek más problémák. Abban az időben sok dolog megváltozott Magyarországon, jöttek a multik meg minden. De a zenei élet is változott, sajnos megcsappantak a lemezeladások, divatba jöttek ezek a „profi” zenekarok, akik beraktak egy CD-t, kiálltak a színpadra és tátogtak. Gyakorlatilag az élőzene és a rockegyüttesek nagyon nehéz helyzetbe kerültek, egyre kevesebb volt a fellépési lehetőség, ez pedig ránk is kihatással volt. Én pedig eljutottam odáig, hogy feltegyem magamnak a kérdést: van még mondanivalóm? Tudok még  azonosulni azzal, amit közvetítünk? Vagy amikor éjjel kettőkor jöttünk el koncertről egy fűtetlen Barkaszban, akkor is kételyek merültek fel bennem, hogy van-e még helyem ebben a szakmában. A Pokolgépen kívül nekem nem létezik más zenekar, ezért inkább abbahagytam.

HRM: Kanyarodjunk vissza az omegától az alfához. Hogyan kezdődött számodra a pokolgépes történet?

PGY: A Pokolgép előtt egy Rockwell nevezetű bandában játszottam, ha nem is heavy metalt, de kemény rockzenét. Onnan kerültem át a Pokolgépbe, ami nekem nem ment simán, mert a Rockwell egy baráti társaság volt, akiket nehezen adtam fel. Viszont ismertem a Pokolgépet.

HRM: És azért a Pokolgép is egy nagyon jó baráti társaság lett.

PGY: Egy nagyszerű társaság lett, és azt hiszem nagyon jól döntöttem, amikor beléptem.

HRM: Ez azért is érdekes csavar, mert június 7-én pont az elődödet fogod basszusgitáron kísérni.

PGY: Igen, Paksi Endrét. Látod, ilyen az élet, sose lehet tudni, mi lesz. Engem nagyon nagy megnyugvással töltött el, hogy Endre tehetsége nem kallódott el, hanem megalapította az Ossiant, és a mai napig nagyon sikeresek.

HRM: A ’Totális Metál’ borítóján föl lett cserélve a képed Tarca Laciéval. Hogyan történt ez a kis malőr?

PGY: Ez teljesen véletlen volt, és mi is csak akkor szembesültünk vele, amikor már gyakorlatilag kijöttek a lemezek a boltokban. Abban az időben nem lehetett volna megtenni, hogy leállíttatjuk és újranyomattatjuk, ha meg mégis megtesszük, saját magunkkal szúrunk ki, mert nagyot csúszott volna az első lemezünk megjelenése, amire így is sokat vártunk. Aki ismer minket, az biztosan észrevette ezt a hibát, de nem hiszem, hogy ennek különösebb jelentősége lenne. Ez inkább csak olyan, mint egy hibás bélyegsorozat, nem kerekítettünk nagy feneket neki. (nevet)

HRM: Tarca Laci és Kukovecz Gábor mellett te is részese voltál mind a Kalapács-érának, mind a Rudán-érának. Hogyan tudnád összevetni a kettőt?

PGY: Az 1990 utáni körülmények nem kedveztek nekünk, de leginkább senkinek. Az első négy lemezzel magasan volt a léc, de én úgy érzem, hogy a színvonalat tudtuk tartani. Hiszen Rudán Joe még a mai napig is az egyik legjobb énekes az egész országban, és csatlakozott Jung Norbi is, aki egy remek gitáros, és hetedikén szintén fellép majd a Pokolgéppel. De ha már érákról beszélünk, ezeket az énekesek nevével szokás fémjelezni, és egy frontember nagyon sokat nyom a latba egy zenekar, de egy korszak megítélésénél is. Na most mindenki Kalapács Józsival azonosította a Pokolgépet, miután ő elment, egy viszonylag ismeretlen arccal merész vállalkozásba kezdtünk. De nem volt más választás, és szerencsére, még egyszer mondom, Joe kiválóan megoldotta a feladatot, és így sikerült továbbvinni a Pokolgép szellemiségét.

HRM: A Pokolgép zeneiségén és szövegvilágán rengeteg együttes hatása érződik, gondolhatunk az Acceptre, az Iron Maidenre, a Helloweenre, a Judas Priestre, vagy akár még az AC/DC-re is. Rád melyik bandák hatottak leginkább?

PGY: Amikor én tinédzserkoromban, a 70-es években közelebb kerültem a zenéhez, ezek a zenekarok nem léteztek, még más volt azért a helyzet. Én máson nevelkedtem, a zenei gyökereim inkább régebbre nyúlnak vissza, említhetném a Led Zeppelint, a Deep Purple-t, a Uriah Heepet, vagy a Black Sabbathot. De valóban ők már csírájában magukban hordozták a későbbi zenei megoldásokat, amit ma és akkor heavy metalnak neveztünk. Aztán jött persze az AC/DC, a Judas Priest, de akiket említettél, mind kedvencek voltak, és a ma napig is szeretem őket. Valóban tetten érhető a zenei irányuk, azonban – leginkább Gábor révén – ehhez kapcsolódtak magyaros népzenei motívumok is, amivel sikerült a dalainkat valamennyire egyedivé tenni. Ez egy nagyon jó dolog.

HRM: Elmélkedjünk egy kicsit a jubileumi koncertről, hogy álltok a készüléssel?

PGY: Ez elsősorban a két aktív-passzív tagot, engem meg Tarca Lacit érint jobban, mert már régóta nem zenélünk aktívan. Először is elkezdtem hallgatni a dalokat, semmi hangszer vagy gyakorlás. Próbálom a hangulatát és az egész életérzést, amit a dalok sugároznak, ismét magamba szívni. Rengeteg kép és élmény eszembe jutott a dalok kapcsán, ahogy a stúdióban fölvettük, vagy mik történtek a koncerteken, amiken játszottuk őket. Aztán megszámoltam, megvan-e mind a négy húr a gitáromon. Megvan. Akkor nagy  baj nem lesz, gondoltam. (nevet) Ebben a körben nyilván mindenki egy kicsit felfrissíti a saját szólamát, és gördülékenyebbé teszi, amennyire szükséges, aztán a közös próbákat áprilisban kezdjük el és fokozatosan összecsiszolgatjuk a produkciót. Én abszolút optimista vagyok, és úgy érzem, hogy jól fogunk szólni.

HRM: Mi okozhatja számodra a legnagyobb fejtörést? Mi az, amitől tartasz, vagy amire nagyon oda kell majd figyelned?

PGY: A számokat megtanulni és begyakorolni nem fog gondot jelenteni, inkább a fizikai része nehéz, hogyan fogom bírni az állóképesség tekintetében ezt a másfél-két órás koncertet. Nem félek tőle – állok elébe –, de inkább ez a fizikai része jelenti a nagyobb kihívást. Erre egyéni edzések keretei közt mindenki megpróbál rákészülni, jöhet egy kis testmozgás, futás… egy kis házi feladat, hogy bírjam majd. Azt a teljesítményt nyilván nem egyszerű visszahozni, amit 25-30 éve, hogy végig ugrálunk a színpadon, de igyekszünk megfelelni a várakozásoknak. Viszont a dalok eljátszásával nem lehet semmiféle probléma. A próbák pedig jönnek szépen sorban, április második felét, ha nem is minden nap, de végig fogjuk próbálni. Itt a koncertig bezárólag még egyeztetni kell, mert például a [Tarca] Laci vidékről jön fel. De a saját szólamát már mindenki egyénileg megnézte, az ilyen próbákon pedig már csak össze kell csiszolni.

HRM: El lehet egyáltalán felejteni ezeket a számokat annyi koncert után?

PGY: Igazából nem lehet elfelejteni, annyira belénk rögzült. Ott volt a próbák sokasága, kigyakoroltuk, koncertekre jártunk, a stúdióban följátszottuk. Egyrészt föl kell frissíteni a dalokat, másrészt az a fontos, hogy érezzük egymást a színpadon is, és akkor ennek az együttes erőnek meglesz az átütő hatása.

HRM: A ’80-as, ’90-es évekhez képest mennyire érzed ma aktuálisnak a Pokolgép zenekart, és az együttes mondanivalóját?

PGY: Ez egy nagyon jó kérdés. Úgy érzem, hogy mind a mai napig van aktualitása és létjogosultsága a Pokolgépnek, például a neten is lehet olvasni, hogy a közönség nagyon várja a koncertet. A másik dolog, hogy több generáció is felnőtt azóta. A mi korosztályunkból egyre többen lépnek lassan már nagypapakorba, és jönnek az ő gyerekeik is. Úgy érzem, hogy van igény rá. Ismerik és szeretik a régi dalokat szerintem azok is, akik még meg sem születtek akkor. Ami a szövegeket illeti, nagyon sok aktualitás van a régi dalokban, amelyek sajnos erre a megváltozott világra is érvényesek. A legjobb példa talán A háború gyermeke, amely egy olyan örök jelenség a világtörténelemben, amit sajnos nem sikerül kiiktatnunk. Ezért is érzem úgy, hogy a dalok a fiatalabb generációkat is megfogják és nemcsak a zeneiségük, hanem a mondanivaló által is.

HRM: Amikor a készülésről beszéltél, említetted, hogy beugranak képek, régi emlékek. Melyik áll legközelebb a szívedhez?

PGY: Rengeteg sztori van, egy jó részük nem publikus. (nevet) Amikor annak idején csináltuk a Pokolgépet, nemcsak mint zenekar, hanem egyénként is nagy élmény volt. Barátságokat kötöttünk, és talán ez volt a legszebb, hogy jól összekovácsolódott társaság voltunk. Az élet hozott változásokat, de nagyon szép emlékeket őrzök. Én az életben nem gondoltam volna a nyolcvanas években, hogy a Pokolgépről ennyi év múlva is beszélni fognak, és ez nagyszerű érzés. Nyilván a júniusi jubileumi koncert is, de emellett van még valami, ami nagyon nagy boldogsággal tölt el. [Széles, büszke mosollyal] Nagypapa leszek, és ott lesz a kisunokám a koncerten az édesanyja pocakjában.

HRM: A rekordgyanú árnyéka vetül rátok. Ezek szerint a legfiatalabb résztvevő nagypapájának mondhatod majd magad.

PGY: Hát tudod, hogy megy ez. Az ilyet nem lehet elég fiatalon elkezdeni. (nevet)

HRM: Köszönjük az interjút, és sok szeretettel gratulálunk!

Készítette: Csemény