Emlékezés a legendára: Henrik Freischlader, Cliff Moore & Friends, Run For Power (Gary Moore Emlékest) - A38, 2014.04.03.

Sajnos én az első kettő Gary Moore emlékestről lemaradtam, így már-már szégyenkezve léptem be az A38 hajó koncerttermébe, ahol akkora tömeg fogadott, amit nem sokszor láttam még ilyen jellegű rendezvényen (ennek tekintetében még jobban megsajnáltam a Royal Hunt gárdáját). Ez persze valószínűleg nagyrészt a baromi olcsó belépőnek volt köszönhető, meg persze annak, hogy Gary Moore hazánkban meglehetősen nagy népszerűségnek örvend. Az ötletet, hogy egy ekkora zenei nagyságról ilyen formában, három illusztris előadóval emlékezzünk meg, csak üdvözölni tudom.

Nekem a Run For Power mindig is a szívem csücske volt. Eleve imádom Gary Moore munkásságát akár szólóról, akár Thin Lizzy-ről, vagy akármiről legyen szó. Ennél már csak azt kultiválom erősebben, ha egy jó csapat (amiben olyan hangzatos nevű magyar előadók nyomják, mint Kiss Zoli meg Vámos Zsolti) csakis az ikonikus gitáros rockdalaira koncentrálva állítja össze a programot. Nálam ez a koncepció minden körülmények között nyerő. Az a királyság, ha egy tribute csapat láthatóan szívvel-lélekkel tudja átadni az őszinte rajongását a közönségnek, és szerintem a Run for Power esetében ez a helyzet teljesen adott. A dalokat dinamikusan, élvezettel játsszák, és ez ezen az estén is szembetűnő volt.

A dalválasztás pedig tökéletes. Bevallom, azért ez a véleményem, mert a mai körülmények között nem a blueslegenda neve kering a köztudatban, de ezekkel a számokkal még a laikus közönséget is meg lehet fogni. A program az elsőre ütős fajta. Egy Empty Rooms, egy Over the Hills and Far Away, vagy egy Out in the Fields olyan dalok, amelyek hallatán bárki, bárhol felkapja a fejét. Persze azért nem maradtunk blues nélkül, hiszen zárásként egy Oh, Pretty Woman és egy Still Got the Blues azért befigyelt. Nem volt hosszú a program, de annál tartalmasabb, esszenciális Moore-setlistet kaptunk, ráadásul mindezt Gary Moore régi erősítőjén előadva, ami azért mégiscsak nagy királyság, még ha nem is szállt át a szelleme Vámos ujjaiba (nem mintha szüksége lenne rá).

Annál kevésbé voltam elragadtatva Cliff Moore-tól. A névegyezés persze nem véletlen, ő a gitárlegenda testvére. Visszás érzésekkel fogadtam ezt az előadóválasztást, mert nekem kicsit szagos, ha valaki a „nagy testvér” nevével próbálja magát eladni. Szerencsére azért erről szó sincs, mert óriási minőségi szakadék tátong a két világ között, de jegyezzük meg, hogy nem is olyan a helyzet, mint például a Schenker-fivérek esetében, akik egymástól (és a vezetéknevüktől) függetlenül is baromi népszerűek.

Cliff Moore egy jó gitáros, jó énekes, hangulatos zenét játszik, a tesó számaiban sem kerül bajba, de ennyi az összes dolog, amit belőlem ez a koncert ki tudott váltani. Ezt mondjuk inkább annak tudom be, hogy hat szám azért kevés ahhoz, hogy megismerjek egy előadót, ráadásul ezek között csak egyetlen egy saját szerzemény volt. Inkább hallgattam volna még két saját Cliff-nótát a további feldolgozásszámok helyett.

Nos, aztán jött az est nagy dobása, azaz Henrik Freischlader. Bevallom, sokáig azt sem tudtam, hogy ez a fickó egyáltalán létezik, mígnem néhány hónappal ezelőtt egy jó barátom megmutatta nekem egy internetes videomegosztó honlapon, hogy ez a pasas hogyan tolja a Hendrixet. Én meg csak tátottam a számat. Amikor kiderült, hogy a III. Gary Moore Emlékest keretében Magyarországra látogat, akkor már tudtam, hogy ezt a koncertet nem hagyhatom ki.

Adva van egy zseniális zenei tehetséggel megáldott bluesgitáros, aki még énekelni is tud, a színpadon pedig egy végtelenül laza, jó arc fickó benyomását kelti. Jól kommunikált a közönséggel, akik viszonylag lelkesen fogadták a finomabbnál finomabb bluestémákat. A játékán érződött, hogy nem hiába hívták épp erre a rendezvényre, hiszen számára a legnagyobb idol bevallottan maga Gary Moore. Miben hasonlít a játékuk? Mindketten a dinamikus, okosan felépített szólókat kedvelik, amik hol az improvizatív húrtépésről, hol pedig az előre megkomponált elemek megfelelő helyre illesztéséről szólnak. Igazából most nem mondtam semmi extrát, csak kb. a gitárszólók alapreceptjét, de épp az volt a lényeg Moore (és egyúttal Freischlader) játékában, hogy nem feszegette a szabályokat, hanem önmaga stílusát tágította ki bennük. Pontosan ezért egyszerre befogadható és mégis „hardcore” Gary zenéje. Valahol Henrik barátunk is ezt vette át, bár jóval, hogy úgy mondjam, „németesebben”. És sajnos számomra ennél a pontnál hibádzott kicsit a történet. Nem mondom, hogy csalódás volt a buli, mert azonnal átjött, hogy milyen zenei nagysággal van dolgom, aki játszi könnyedséggel játszik el akármit. De varázsolhatott akármekkorát a gitárnyakon, nekem valahogy az az érzésem maradt meg, hogy egy imitátort látok a színpadon. Egy európait, aki amerikaivá akar válni, de képtelen megtenni azt az utolsó lépést, ami az igazi nagysághoz vezet.

Úgy fogalmaznék, hogy értettem, mi folyik a színpadon, de nem éreztem. Ez persze talán csak az én fejemben vált a koncert kárára, mert végeredményében a show kerek volt, sőt azt kell mondanom, hogy a koncert vége felé kezdett megtörni a jég, de ezt talán a feldolgozások és a színpadra tóduló, a rendezvényen résztvevő összes fellépő jelenléte is segítette. A végén a jam konkrétan fergetegesre sikerült, és külön élmény volt látni Freischladert a dobok mögött.

A rendezvény szerintem egyértelműen jó eredménnyel vizsgázott, tekintve a hangulatot és a nézőszámot. Ami negatívumot mondtam, az is puszta kritikusi kukacoskodás volt, összességében egy jól megszervezett, a blues rajongói számára nagy élményt jelentő bulit láthattunk. Az est tanulsága számomra azonban az, hogy igazán senki sem fogja soha helyettesíteni Gary Moore-t. Sem egy tribute, sem egy testvér, sem egy imitátor. De ez így van jól. Érdemes volt látni, hogy három kompetens előadó még hajlandó életben tartani a lángot.

Setlist:

Run For Power: Blood Of Emeralds / Over The Hills And Far Away / Thunder Rising / After The War / Empty Rooms / Out In The Fields / Parisienne Walkways / Oh Pretty Woman / Still Got The Blues

Cliff Moore & Friends: Killer / Picture Of Dorian Blue / Need Your Love So Bad / Only Fool In Town / Johnny Boy / Nuclear Attack

Henrik Freischlader: A Better Man / Too Cool For Me / Everything Is Gone / Disappointed Woman / Thinking About You / The Bridge / What´s My Name / Gimme All You Got / Cry Again / Point Of View / She Ain´t Got the Blues / Desert Love /// House In The Woods / Voodoo Child /// The Messiah Will Come Again / Come Together / The Blues Is Alright

Szerző: Adamwarlock
Képek: Török Hajni
Köszönet a Gary Moore Emléktársaságnak!