Elize dizsiországban: Amaranthe, Deals Death, Smash Into Pieces - Club 202, 2014.04.01.

írta Hard Rock Magazin | 2014.04.06.

A svéd csapatnál valahogy nagyon egyben van minden. Két lemez, majd a Kamelot, később pedig a Stratovarius társaságában lenyomott turné után szinte egy csapásra jött a világhírnév. Persze ez enyhe túlzás, de videóikat milliók nézik a világhálón, sok nagy nevű bandát utasítottak maguk mögé pár év leforgása alatt izgalmas, fiatalos és energikus muzsikájukkal, amit a legjobb összetevőkből házasítottak össze, megnyitva ezzel a stílusok közötti átmenetet. 2011-ben a Kamelot vendégeként már volt szerencsém látni őket a Club 202 színpadán, de amikor megtudtam, hogy ezúttal headlinerként jönnek hozzánk, nem sokat gondolkodtam, szedtem a sátorfám és útnak indultam. Kíváncsi voltam, hogy az elmúlt egy-két év alatt mennyi színpadi rutint sikerült magukba szipkázni, hiszen ha egy olyan területet kellene megemlíteni, amiben még nem értek el a csúcsra, akkor ez mindenképpen azok közé tartozik. Az igazság pillanata azonban még váratott magára körülbelül két órát, ugyanis a bemelegítésről ezúttal két banda, a Smash Into Pieces és a Deals Death gondoskodott.

Ez az este azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor az előzenekarok nem csupán a szükséges rossz szerepét töltötték be. Elsőként a svéd Smash Into Pieces lépett színpadra, és annak ellenére, hogy egy nagyon fiatal csapatról van szó (debütáló lemezük alig egy éve jelent meg), zeneileg és a körítést tekintve is rendkívül profi és jól kitalált produkciót vezettek elő. Kérdés, hogy milyen perspektíva áll a srácok előtt olyan zenével, amire ma már igazából egyáltalán nem kapja fel a fejét az ember. Ennek a diszkrét elektronikával dúsított, melankóliával teli, a rádiókompatibilisnél egy kicsivel talán keményebb modern metalnak ugyanis megvannak a maga aduászai, akik tökéletesen lefedik a piacot (néhány név a sok közül: Alter Bridge, Disturbed, Breaking Benjamin). Pedig vitán felül jó érzékük van a fogós dallamokhoz, ennek megfelelően a refrének egytől egyig beleülnek az ember fülébe, a hangszerelés és a dalok felépítése kiváló, az előadásmód lendületes és mérsékelten mesterkélt – már ami az előre begyakorolt figurákat illeti. Egyszóval nagyon profi a gépezet, a középszerűség vádja fel sem merülhet, az átlagos előzenekarokhoz képest pedig tényleg nagyságrendi a különbség. Sőt megkockáztatható, hogy hazai pályán kisebb-nagyobb sikereket is képesek lesznek elérni, de hogy nemzetközi szinten viszik-e többre annál, hogy egy Amaranthe kaliberű zenekar turnéján nyissanak… hát ez erősen kétséges. Mindenesetre aki él-hal a fent említett zenekarokért, de a lemezeiket már az unalomig ismeri, és némi felfrissülésre vágyik, az bátran csapjon le a zenekar ’Unbreakable’ című debütjére, mert garantáltan kiváló szórakozásban lesz része.

És ha van zenekar, ami pontosan ugyanebben a cipőben jár, az a szintén svéd Deals Death, noha teljesen más műfajban, teljesen más külsőségekkel, teljesen más koncepcióval próbálnak érvényesülni. A csapat dallamos death/black metalban utazik, benne egy jó adag szintivel, ikergitárokkal és nagy tekerésekkel, és ami tény az tény: veszettül értik, hogyan kell durva, egyszersmind fogós és hangulatos dalokat írni, ráadásul mindezt energikus, látványos színpadi munkával párosítják. A probléma ezzel mindösszesen az, hogy a Children of Bodom után ebben a stílusban gyakorlatilag lehetetlen labdába rúgni. A két csapat zenéje között érdemi különbséget nem igazán látni, hacsak nem azt, hogy míg Alexiéknek a gyors és fékevesztetten vágtázó dalok állnak jobban, addig a Deals Death inkább a középtempókban erős. Éppen ezért összehasonlítási pontként az egyébként éppen a Bodom megzabolázott kisöccsének gúnyolt finn Northert juttathatják az ember eszébe. Nem a legbizalomgerjesztőbb párhuzam, tudván, hogy az egykor Petri Lindroos (ma: Ensiferum) által vezetett csapat durván tíz éves fennállása alatt is csupán mérsékelt sikereket tudott elérni (és azt is leginkább skandináv területen), pedig a műfaj két elfelejtett gyöngyszeme, a ’Dreams of Endless War’ és a ’Mirror of Madness’ fűződik a nevükhöz. Nem véletlen, hogy 2012-es feloszlásuk után viszonylag kevesen hullattak krokodilkönnyeket, és vélhetően ugyanez a sors vár erre a kifejezetten tehetséges, lelkesedéssel és ambíciókkal teli, de végeredményben ma már kevéssé izgalmas koncepciót követő csapatra is. Pontosan ugyanazt lehet tehát elmondani róluk, mint a nyitóbandáról: az átlag előzenekarokhoz képest kimagaslóan színvonalas és szórakoztató produkció alkalmilag abszolút megállja a helyét, összességében azonban nem hagynak mély nyomot az emberben. (Bazsa)

Miután az előzenekaroktól külön-külön megkaptuk az est főbb összetevőit, nevezetesen a diszkós ritmusalapokkal fűszerezett popba hajló metalt, a tiszta éneket, sőt még a szélsebes tempóra hányt hörgés sem maradt el, következhetett a buli fénypontja, az a banda, mely manapság mindezt a legjobban gyúrja össze. Persze ne felejtsük el a női éneket sem, hiszen náluk van az aduász, a csapat arculatát alapvetően meghatározó Elize Ryd személyében. A Deals Death után a keverőpult tájékáról előre verekedtem magam az első sorokba, mert hát milyen koncert az, amit hátulról néz végig az ember? Ha csak szimplán hallgatni akarom a zenét, akkor beteszem otthon a CD-t és „jónapotkívánok”, de ha egy légtérbe vagyok az egyik kedvenc bandámmal, akkor természetesen kihasználom az alkalmat és pár méterre tőlük, velük együtt tombolok. Már ha lehet ezt tombolásnak nevezni, amit a svédek prezentálnak a színpadon, mert sajnos még mindig nem tudták korrigálni azt a korábban említett nagy hibájukat élőben, hogy a három énekes egy helyben toporog. Valamint továbbra is megmaradt a harc Elize haja és a fülmonitor között, rengeteg időt töltött el hajigazgatással mindaddig, amíg az Automatic alatt kibontotta és szabadjára nem engedte hosszú fürtjeit. Nem akarok túl szigorú lenni kedvenceimmel, azért javult a helyzet a legutóbbi találkozásunk óta, a közönséggel való kapcsolattartás szempontjából hatalmas előrelépés érzékelhető, valamint a színpadi mozgás sem korlátozódik le feltétlenül a középső térfélre, de azért az esetek 70-80 százalékában mégis ott álldogálnak. Persze a Club 202 színpada nem hasonlítható mondjuk a PeCsáéhoz, ettől függetlenül többet is ki lehetett volna hozni ebből. Mindenesetre az új hörgős srác, Henrik Englund aktivizálta magát, mindkét oldalra gyakran kisétált és hergelte a népet.

Rátérve a műsorra, a rövid narrátoros intro után gyorsan belecsaptak a lecsóba, a Future On Hold zakatoló ritmusai alatt a villogó stroboszkóp kisebb vakságot okozott az első sorokban állóknak, ettől függetlenül mindenki töretlenül csápolt és bíztatta a bandát, akik meghálálták a rajongást, hiszen egy hibátlan, ízig-vérig profi műsorral rukkoltak elő. Olof gitárja végre nem tücsök koma hegedűjéhez hasonlóan ciripelt, hanem vaskosan megdörrent, ráadásul a szólói is rendben voltak. De a többi hangszeres is odatette magát, Johan felszántotta bőgőjével a színpad jobb oldalát, sőt a ráadás előtt még arra is maradt energiája, hogy egy kisebb stand-up előadással szórakoztassa a nagyérdeműt. A műsor közepén feleslegesnek éreztem Morten dobszólóját, nem kellett volna beerőltetni, annyira nem volt kiemelkedő, inkább akkor játszhattak volna még egy dalt, vagy esetleg valami olyan dolgot is kitalálhattak volna ide, ami alatt tudnak egy kicsit szusszanni (pl. vetítés).

A hangszereseken kívül az énekesek is hozták a CD-minőséget, igaz Jake nem feltétlenül az a tipikus hangszálbajnok, de most legalább nem volt súlytalan a produkciója, hiszen tisztán és precízen odapakolt mindent a helyére. Néha ugyan azt láttam rajta, hogy kissé fásultan mozog a színpadon, de tudjuk be azt a turnééletmód negatív mellékhatásának. Az új hörgős srác, Henrik hangja nekem sokkal jobban bejön, mint Andy-é, nem csak holmi pusztában való kiabálásra hasonlít, hanem van mélysége is a dolognak, úgyhogy nagyon jó döntés volt a csapatba való beiktatása. És a drága Elize... Mindig is nyilvánvaló volt, hogy a csajbandák rajongóinak nagy százalékát férfihódolók hada tölti ki, mely elsősorban a fronthölgy kinézete és talán csak másodsorban a zene miatt fordul szeretettel a zenekar munkássága felé. Ezen az estén mindez világosan bebizonyosodott, hiszen repültek a színpadra az Elize-nek szánt plüssállatkák, egy-két arc szinte csak azért merészkedett előre, hogy a telefonjába írt „I Love You Elize” felirattal kicsikarjon egy mosolyt vagy egy kézből formált kis szívecskét, melyekkel nem fukarkodott egyébként sem az Amaranthe pacsirtája. De jól is van ez így, mert egy koncert arról is szól, hogy gyűjtsünk be olyan élményeket, melyekről akkor álmodozunk, ha egy átlagos hétköznap otthon vagy éppen a kocsiban, esetleg villamoson hallgatjuk kedvenceinket. Természetesen Ryd kisasszony ezúttal is gyönyörűen énekelt és sokat kommunikált a közönséggel, bár szerintem néha vehetné metalosabbra is a figurát, több hajbedobással és intenzívebb színpadi mozgással.

A setlist egyébként majdnem a teljes ’The Nexus’ albumot magába foglalta, egészen pontosan tíz dalt játszottak róla, a debütlemezről pedig hat nóta képviseltette magát. Többek között a személyes kedvencem, az Ace of Base dallamvilágára emlékeztető 1.000.000 Lightyears is elhangzott, nekem itt pörgött fel igazán a buli. A zenének és a fényhatásoknak (stroboszkóp) köszönhetően úgy éreztem néha magam, mintha diszkóba lettem volna, erre egyébként ráerősítettek olyan dalok, mint a Razorblade, az Electroheart vagy Call Out My Name, melyek közben megmosolyogtató volt látni, hogy egy-két kőkemény metal csóka hogyan sasszézik a körülöttük levő lányokkal karöltve jobbra-balra.

Hogy a hangzásról is essen néhány szó: még az első fertályon is egészen jól dörrent meg a cucc, kicsit ugyan kásás volt, de a hátsó traktusokban is ez volt a helyzet. Tulajdonképpen nem volt zavaró, de azért közelébe sem ért a pár héttel ezelőtti Within Temptation buli megszólalásának, ahol szinte a gitáron lefogott akkordok hangjait külön-külön is ki lehetett hallani. A koronát azzal tette fel a zenekar az egész estére, hogy kevéssel a befejezés után kijöttek a rajongók közé és nagyon kedvesen, türelmesen mindenkivel lepacsiztak, fotózkodtak és dedikáltak. Tehát hiába a gyors hírnév – az első headlineres buli ellenére rengetegen jöttek össze a Club 202-be –, mégis a földön járnak. Nagyon szimpatikus csapat az Amaranthe és üde színfolt a metal közegben, de az biztos, hogy a jövőben ugyanezzel a koncepcióval még egy albumot nem lehet kiadni, valamiféle megújulásra mindenképpen szükségük lesz. Szerencsére ezt ők is érzik, hiszen már tudjuk, hogy ősszel jön a vízválasztó harmadik korong. (TAZ)

Setlist:

Future On Hold / 1.000.000 Lightyears / Leave Everything Behind / Infinity / Automatic / Razorblade / Theory of Everything / dobszóló / Burn With Me / Afterlife / Mechanical Illusion / Hunger / Electroheart / Amaranthine / Call Out My Name /// Invincible / The Nexus

Képek: Savafan
Köszönet a Concertonak!