Kings of Metal - Negyed évszázad küzdelmei

Brothers I am calling from the valley of the kings, with nothing to atone...
A dark march lies ahead, and together we will ride like thunder from the sky...
May your swords stay wet, like a young girl in her prime... Hold your hammers high!

Eric hangja hosszú évek vákuumából száguld felém, vérvörös szemű éjfekete csataló, hat pata döng, veri fel 25 év porát. Orrlyukaiból tűz lövell, izmai gőzölögnek. Ha öreg, nem mondja meg senki, aki látja. Az ifjú paripáknak az irigységtől ajkára fagy a nyerítés. Badarság volna versenyre kelniük vele.

Felcsendül a fülhallgatómban a ’Kings Of Metal MMXIV’, hordja a vérem a szerotonint minden irányba. Ha leírnám, mit jelentett nekem a Manowar zenéje, mi mindent látott a Kings of Metal CD-m az utolsó 13 évben a polcról (ahol ugyan csak azóta ül sokat, hogy a jó öreg discmant iPodra cseréltem), úgysem hinnétek el. Nincs még egy zene, ami mélyebbre vágna a lelkemben. Aki most legyintett egyet, „még egy bolond manóvár rajongó”, tegye, amit tennie kell, váltson csatornát. Igaz is: aki nem kezdte elég korán a Manowart, nem fogja tudni befogadni. Kell hozzá egy bizonyos ifjonti naivitás, kell a fiatal lélek nyitottsága a varázslatra. Felnőttként irritál már a fantasy világát idéző harcos, csatázós, valhallás humbug, meg hát tudjuk már, mi kell nekünk, gyorsabban ítélkezünk. Kinek kell egy beképzelt, fémet zabáló/láncot szaró szájhős Joey DeMaio, aki miközben hülyére vesz a metál tesó dumával, köztulajdonként kezeli a csajodat? Kinek kell négy, állatbőrős alsógatyában karddal pózoló barom?! Kinek kellenek a lestrapált, újrahasznosított kínrímek? A nagyzenekart imitáló szinti, a futószalagon készült klisés dalok, egy King of Kings, egy El Gringo? Egy... El Gringo?!

Én viszont még tinifejjel találkoztam a Metál Királyaival, benyomásokra tágra nyitott lélekkel, talán kicsit túlságosan is. A Manowar intenzitásával, bátor és mindenre szaró értékrendjével, érzéketlen és mégis végtelenül vonzó macsizmójával úgy megtaposta a szívemet, hogy csak a sok körétekert bőrszíjjal sikerült összetartanom. A szívem talán összeforrt azóta, de a szíjak belenőttek a húsba, öngyilkosság lenne megpróbálni letépni őket. Így hát maradok én Manowaros, attól félek örökre. Hogy az azóta kifejlődött kritikai érzékem mit szenved néha ettől a ténytől, ne kérdezzétek...

Kontrollálta saját történelmét

Ezért is voltam extrém aggodalmas a ’Kings of Metal’ újrakiadása miatt. Sok víz lefolyt a Dunán a zseniális eredeti ’Kings Of Metal’ 88-as megjelenése óta, és az utolsó évtizedben elég híg leveseket főztek az öregedő harcosok. Aki feladta volna a reményt, hogy még írnak majd jó zenéket is, nem tudom hibáztatni. Én sem tudtam biztosan, maradt-e még bennük az ifjonti, őszinte(ébb) lendületből, érzésből? Tehetségből? Maradt-e bennük egyáltalán bármi igazi? Reménykedtem, de főleg féltem, hogy egy elrontott, felhigított KoM örökre elkeni számomra az eredeti kiadás rikító, erőteljes színeit, amik a 18 éves önmagam formázásában oly sok szerepet játszottak.

Persze voltak jelek. „Egy második esély volt ez, hogy megadjuk az anyagnak azt a tiszteletet és törődést, amit érdemelt” – mondták. De én minden igyekezetem ellenére csak a dollárjeleket láttam Joey szemében. Nem hiába volt 1988 nagy év a Manowar életében. Igaz, a New York-i banda a nagy zsarnokok példáját követve mindig is kontrollálta saját történelmét, ült az információn, így például eladási adatokat sem igazán találni a lemezeikről, mintha félnének még a saját magukkal való összehasonlítástól is. De azért azt tudni, hogy a 86-os Atlantichoz való átigazolás és a 87-es ’Fighting the World’ megjelenés után igen gyorsan jött a ’Kings of Metal’, ami a nagy nemzetközi elismerést meghozta a bandának, és ami a mai napig a legjobban fogyó lemezük. Tehát lehet tippelni, hogy akkor és azóta mennyi pénzt hoztak a Manowar konyhájára a Kings of Metal, Crown and the Ring dalok, a Heart of Steelről már nem is beszélve, amit hamarosan német nyelven is kiadtak.

„Isten akarja, hogy boldoggá tegyük a nőket”

Ha az USA-ban ekkor még a Mötley Crüe és a Bon Jovi határozta meg a rockzenei mainstream irányát, és a Manowar csak szűk rétegeket tudott megmozgatni, Európa és a világ más tájai bőségesen kárpótolták őket. Különösen a németek vették hátukra a bandát; a 80 milliós GDP-bomba pedig a Manowar előtt és után is sok metal zenekart repített a népszerűség csajokkal, motorokkal, partykkal folyó kánaánjába. Innentől nem volt több kétség a sikerüket illetően: a ’KoM’ első kiadásából a gazdag apukák és elkényeztetett tinédzserek földjén másfél héttel a megjelenés után  32 000 példány talált gazdára. A németeknek is megvan a maguk keresztje: a kaját megrágva kapják, rég elsorvadtak a fogyasztói őrlőfogaik. Nincsenek és rég nem voltak rászorulva, hogy a szar közül kibányásszák a gyémántot. Itt meg ráadásul szó sem volt még szarról. A ’KoM’ a Manowar addigi legerősebb albumainak egyike, bár hogy a ’Fighting the World’ miért nem hozta meg ugyanezt a sikert, máig sem értem. Nyilván a véletlenek közrejátszása, vagy a történelem dinamikája hozta így.

Az egész 1989-es évet kitöltő, 3 részes világ körüli Kings Of Metal turnén 16 állomás esett német területre – a Metal Hammer korabeli kiadása fél éven belül kétszer hozta címlapon a metal királyait. (Honnan is tudhatták volna, milyen godzillát segítettek a világra jönni?) Nem lehet hibáztatni DeMaio-t – a nyugat gazdaságilag legfejlettebb országai kondícionálták üzleti érzékét. Hogy  20 évvel később ezzel ássa majd meg a saját sírját, ekkor még senkiben nem merül fel. Most még 1989 májusát írjuk, fogy az út a Harleyk kerekei alatt, bőgnek a motorok, lobognak a bőrrojtok, lányok százai próbálnak az állatbőrös alsógatyákba férkőzni. „Mindig is szőrmét és állatok bőrét viseltük. A mindannyiunkban élő állatot képviseljük” – így DeMaio. Ez ebben a formában igaz is... állati énjüknek adózandó külön buszban hordozzák magukkal a groupiekat, akiket isteni gondviselés bízott rájuk. „Mind ugyanazokat a csajokat dugjuk, ők mindig minden banda számára ott vannak. Amit el lehet venni – vedd el és élvezd! Jól tudom, hogy mindenkivel lefekszenek, aki átutazik a városon – kétszer! Ez már csak így van. És senki nem fog velük jobban bánni, mint mi... Isten akarja, hogy boldoggá tegyük a nőket” – Joey már 89-ben is bármit megideologizál. És úgy tűnik, neki áll a világ. Legendás fekete könyvében nők százainak képei sorakoznak (persze név kevéshez jár). Fehér csempés backstage öltözőkben emberi méltóságukat történelmi jelentőségű fellatiokra cserélő lányok szellemei követik őket útjukon. Bármilyen nevetséges az imidzsük, kapjanak bármennyi kritikát, Adams és DeMaio rá sem hederít a külvilágra, vagy legalább jól játsszák a közömböst: ha mást nem, az individualitásukat nem lehet megkérdőjelezni.

Félelem nélkül belepisálok

1989 is nehéz évnek indul: Ross the Boss távozását Scott Colombus kilépése fejeli meg. De aztán jön a chicagói Dave „the Death Dealer” Shankle (hogy 94-ben majd a DSG-ba távozzon), Colombus meg saját haverját, Rhinot (Kenny Earl Edwards) hozza maga helyett, aki még aznap, hogy Scott jelképesen rátestálta legendás rozsdamentes acél dobszerkóját, a saját szettjét egy parkolóban felégeti, mintegy hidat a múltjába... A világ leghangosabb bandájának pedig imigyen újjászületve végre sikerül az áttörés, nevetséges kívülállóból hirtelen a cool nemzetközi szinonimájává válik a Manowar név. Persze nyilván csak metalos berkeken belül, de Európa után az egész világ felkapja a fejét, eltekintve persze az Államoktól, ahol – ismert tény – sosem tudták, mi a jó. Innentől már felfele megy majd a szekér, hőseink pedig egóikkal karöltve elindulnak a felhők felé.

De ettől még az első kilenc év küzdelme a világ ellen, menetelésük az árral szemben nem vitatható el. Bár a metal önjelölt királyai az utóbbi 20 évben mindent megtettek, hogy elfeledtessék, bizony volt idő, amikor a négy harcos pénz és hírnév híján sem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra, és nem is kaptak senkitől segítséget. Nem mintha elfogadták volna... Ha kezdetben volt is pár banda, akik hagyták őket maguk előtt játszani (Virgin Steele & DeFeis, mit nyertetek ezzel?) hamarosan ők is visszahúzódtak. Ted Nugent például egy 30 koncertes turnéról az első öt állomás után tette ki a Manowart. Hazatérve a hangszereiket kellett eladniuk, hogy legyen mit enniük. Mi lett belőlük?

„I fight the world and take all they can give
There are times my heart hangs low
Born to walk against the wind
Born to hear my name
No matter where I stand I'm alone”

Még mindig lúdbőrös lesz a hátam e sorok hallatán... 1989-ben, a heavy metal utolsó dicsőséges évében a Manowar azt képviselte, amiért úgy lehet őket szeretni a mai napig: bátorságot, büszkeséget, harci lelkesedést, meg nem alkuvást. Nem háborúban, nem orkok és mitológiai kreatúrák ellen, hanem a valóságos, nagyon is kézzel fogható életben, ahol mindannyian nap mint nap csatákat kell vívnunk... és nyernünk, vagy méltósággal veszítenünk. Ahol valahonnan erőt kell merítenünk, hogy újra felálljunk és tovább menjünk. Nekem a ’Kings Of Metal’ adott sokszor erőt, a ’Fighting the World’ kitartást, a ’Battle Hymns’ bátorságot, a ’Sign of the Hammer’ dacot, hogy aztán bármilyen erős szél fúj, félelem nélkül belepisáljak. Aki ezeket az érzéseket nem érti, azoknak a Manowar sosem fog semmit jelenteni. És akkor fájni sem fog, ami annyira tud fájni, amikor elhal az az őszinteség, amiért mindent adtál volna.

Mert mi volt a ’Kings of Metal’? Az az album, amin a Manowar ércbe öntötte a saját műfaját, amiben aztán majd annyian próbálják a nyomukat követni. Végre volt mögöttük egy erős kiadó, volt pénz jól megcsinálni a lemezt. Joey eddigre már elsajátította a keverés és egyéb stúdiós tevékenyégek nüanszait, hajdani Hells Angels motoros álmait már egy ideje a zenei világ dominanciájára cserélte,  lassan feláll a mindent követelő, maximalista attitűdje is, hogy aztán majd évtizedek alatt gigászi monstrummá nőjje ki magát. Van itt 100 tagú énekkórus a brightoni székesegyházban, a Warriors Prayert nem kisebb személyiség, mint Orson Welles mondja szalagra (Joey szülei ezen a ponton értik meg végleg, hogy legitim, amit a kicsi fiuk tisztességes 8-16 közötti irodai munka helyett csinál...). Joey és a brácsa már rég végleg összenőttek, Eric hangja biztosabb, mint valaha.

És a zene maga... pimaszabb, magabiztosabb, gyorsabb, energikusabb, technikásabb, mint előtte bármikor. A magasak jobban rikoltanak, a tesztoszterontól duzzadó diadalmas énekrészeknél szűzlány nem marad szárazon. A riffek olyan vastagok, hogy külön lyukat ütnek maguknak. (Amikor később majd azzal magyarázzák Ross the Boss távozását, hogy túl bluesosan gitározott, biztos nem erre az albumra céloznak.) De mindez együtt is kevés. Nem tudnám bizton megmondani, pontosan mi teszi ezt a lemezt instant klasszikussá, de az biztos, hogy elég egyszer feltenni, és a rabja leszel. Feelinges, fogós, felsőbbrendű... magával húz a Manowar mélységeibe, és nem is jössz fel többet.

Tudják még, érzik még

Voltak jelek, csak nem mertem remélni. Hiszen DeMaio annyit hazudott és színészkedett az utolsó évtizedben, annyira csak a pénz motiválta minden tettét és szavát, hogy rossz volt nézni. Hogy miért csinálta, sosem fogom megérteni. De talán mindegy is. A ’KoM MMXIV’-mal megmutatta,  és megmutatta Eric Adams és Karl Logan is, hogy a dumafalak és Dagobert bácsit megszégyenítő pénzkergetés mögött valódi nagybetűs zenészek és emberek rejtőznek. Hogy ugyanúgy érzik a metalt, mint érezték 25 éve, amikor éhesek és elkeseredettek voltak. Nem hoz az újrakiadás sok újat, sőt pl. a Pleasure Slave teljesen lemaradt róla.Valójában azt sem mondhatni, hogy annyival jobb lenne a hangzás, bár persze a minőség elvitathatatlan (persze nekem általában minél kevesebb sávon rögzítettek valamit, minél nyersebb formában, annál jobb, de ez ugye nem az objektív szemszög); de az újnál is fontosabb az üzenet, amit közvetít: tudjuk még, szeretjük még, érezzük még. Az apró különbségek biztos kézzel finomítanak az eredeti, nyers verzión, anélkül, hogy az ízét elvennék. Hogy valóban kellett-e a finomítás? Ez, kedveseim, amit művészi szabadságnak nevezünk. Ha majd elmúltam 60, és épp életem egy nagy művét próbálom tökéletesre csiszolni, kérdezzetek meg újra. Járjunk már egyet DeMaio custom made veszkójában, mielőtt megítéljük, kényelmes-e...

A sok egymást majmoló, fikkantó kritikusnak azért mindenképp szeretnék ellentmondani: nemhogy nem baltázták szét az egyik legklasszikusabb anyagukat, hanem – ha ez egyáltalán lehetséges – hozzáadtak, kikerekítették a kicsit gyengébb részeket. Az „ember és gép csúcsrajáratása” olyan minőséget és érzést eredményezett, hogy azt mondom én, aki sosem adok egy lyukas fillért sem best of, élő- és újrakiadásokért, hogy ez a lemez simán megéri az (igen borsos) árát.

Önmaguk legnagyobb rajongói

„I ain`t waiting to get old, I`m running hot im never cold, kiss my ass if u don`t like me, I don`t care” – majd évekkel később, a heavy metal feltámadásának hajnalán énekli Eric e sorokat. Ha máshoz nem, ehhez a filozófiához mindig hűek lesznek: tegyenek, írjanak bármit, mindig ők maradnak önmaguk legnagyobb rajongói. Nyilván, hogy a Manowar a grunge-ra is magasról tesz, csinálják tovább a saját elképzelésük szerint. Hiába jönnek a Kurt Cobainek és Courtney Love-ok, a lógó kötött pulcsik és teljes közöny és élvezkedő önsajnálat évei. Ha a nagy kiadók már nem kajálják a metalt és a producerek lefele vennének a gitárokból, a Manowar kiszáll a gépezetből. Megépül majd a Hell, a stúdió Joey pincéjében, ahol senki nem limitálja majd a hangerejüket, alkotói szabadságukat, 92-ben még kijön majd a ’Triumph of Steel’, az utolsó klasszikus albumuk. De persze minden igyekezet ellenére semmi sem lesz olyan, mint volt a 80-as években. A ’Kings Of Metal’-lal lezárult egy korszak, és nem csak az eredeti felállás felbomlása miatt.

Lehet őket szeretni vagy utálni, de annyian mondták már, és még mindig igaz: a Manowar senkit nem hagy hidegen. Karizmában, excentrizmusban, látványos gesztusokban nincs, és sosem volt senki náluk nagyobb. Egyet nem lehet eltagadni: nagy dolog, hogy egy klasszikus banda túlélte az ínséges éveket, kevés tagcserével, feloszlások nélkül, hogy itt vannak, és megadhatják maguknak az esélyt, amit annyi más csapat sosem kap már meg: hogy a saját ifjúkori munkájukat újra kézbevegyék, az évek tapasztalatával és tudásával felvértezve, és újrakovácsolják, mindvégig tisztelettel adózva az eredeti műnek. A Manowar pedig, mint mindenből, ebből a lehetőségből is kifacsarja az utolsó cseppet is.

Nyissuk ki a bukszáinkat, hadd legyen Joeynak egy még modernebb pezsgőfürdő a hálószobájába, Ericnek egy új nyílpuska, fácánra vadászni New Jersey erdeiben. Karlnak még mindig nincs elég fizetése, hogy kijöjjön egy nagy doboz kreatin és egy kondibérlet. Segítsünk nekik, idősödnek, nyugdíj helyett csak jogdíjakra számíthatnak. Ha a sok rossz nyelvnek igaza lenne, és tényleg csak emiatt vették volna újra a régi albumokat... ne menjen kárba az a sok befektetés.

From the United States of America... All Hail Manowar!

Up The Irons!

Szerző: baumann